Person/name

Az Omega klubjában 1964-ben a dobos Laux József kérte fel a körülöttük sertepertélő „Cintulát” (Keresztes Tibor, 1944), hogy állítson össze műsort a szünetre. Kezdetben csak magnóról szólt a zene, később viszont a lemezlovasok már megszólaltak: a legendárium szerint volt, aki sörösládán ücsörögve, két korty között dumált, volt, aki a zenekari cucc előtt álldogálva kommentált, de volt olyan is, aki pörgő beszélőkével az aktuális slágerekhez nemcsak lemezinfókat, hanem pletykákat, pophíreket is közölt. Az Illésnél Óriás, a Scampolónál Picki, az Omegánál Cintula volt ilyen „szünetember”, őket sokan ma is csak a becenevükről ismerik.
Cintula az egyik legismertebb magyar lemezlovas, aki azonnal felismerhető, egyéni orgánumát évtizedeken át rádiós-, és - jó megjelenését kihasználva - televíziós műsorvezetőként is kamatoztatta.
A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult. 1964-ben az Eötvös-klubban működő első magyar diszkóklubban, majd 1965-ben a Fővárosi Művelődési Házban az első magyar Magnós Klubban dolgozott, ahonnan egy másik neves lemezlovas, B. Tóth László is indult.
Cintula összekötő szövegei hallhatóak az Illés együttes 1969-ben megjelent Nehéz az út című lemezén. Ő alapította meg az Illés-klubot és a Műszaki Egyetem E épületében működő ifjúsági klubot.
Ő vezette a Magyar Televízió első könnyűzenei műsorát, a Tapsifülest, majd az Egymillió fontos hangjegyet, később a Könyvklubot, a Hajóbárt és a Sarokházat. 1985-ben ő volt az egyik műsorvezetője az évtizedek után újra megrendezésre kerülő hazai szépségkirálynő-választásnak. Mozifilmekben is szerepelt, Almási Tamás 1980-ban bemutatott Ballagás című alkotásában - nem meglepő módon - egy lemezlovast alakított. Láthattuk őt az 1993-as Nyugattól keletre, avagy a média diszkrét bája című filmben is. Az 1990-es években a Szerencsekerék című televíziós vetélkedő narrátora volt, 1998-tól dolgozott a Sláger Rádiónál is. Emellett számtalan reklámban foglalkoztatták.
2001-ben szerepelt az Illés-Metro-Omega szuperkoncerten, a Népstadionban 75 ezer néző előtt, majd visszavonult a nyilvánosság elől. Mélyen zengő baritonját ezután már csak alkalmanként hallhattuk. Néha még kezébe vette a mikrofont és szerepet vállalt fesztiválokon, vagy éppen - mint 2018-ban - fellépett az ABCD diszkóban, közösen legendás lemezlovas kollégáival, Arató Andrással, B. Tóth Lászlóval és Dévényi Tiborral.
JBSz, HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/profile.php?id=100063403342180&amp;locale=hu_HU">https://www.facebook.com/profile.php?id=100063403342180&amp;locale=hu_HU</a>

Keresztes Tibor „Cintula”

Keresztes Tibor "Cintula" előadói fotók

A magyar rocktörténet egyik legjelentősebb és Európában legismertebb rockzenekara. Amely ráadásul minden egykori riválisukat messze túlélte.
A budapesti gimnazistákból verbuválódott csapat – Kóbor János (1943-2021, gitár, ének), Kovacsics András (1941, gitár), Varsányi István (basszusgitár), Benkő László (1943–2020, zongora, orgona, trombita), Láng Péter (szaxofon) és Künsztler Tamás (dob) felállásban – nevét az első hivatalos fellépés (1962. szeptember 29.) alkalmával a szervezőktől kapta. Évekig a második vonalban dolgoztak, előbb 1963-ban Harmath László (szaxofon), egy évre rá Laux József (1943–2016, dob), Somló Tamás (1947–2016, ének, szaxofon) és Wittek Mária (1947, ének) csatlakozott, szólistaként pedig Koncz Zsuzsát is elcsábították.
1966-ban készítették el az első kislemezeket, de a másolós korszakból még akkor sem tudtak kilépni, amikor a konkurencia mindenhol – klubokban, táncdalfesztiválokon, korongokon – a saját dalait énekelte. Az Omegának az Ezek a fiatalok című filmben szintén kísérőszerep jutott (Koncz Zsuzsa: Ez az a ház), és csak Presser Gábor (1948) csatlakozása után tudtak előrelépni, aki előbb Verebes Istvánnal, S. Nagy Istvánnal, majd Adamis Annával írta az Omega első sikereit (Megbántottál, Azt mondta az anyukám, Rózsafák, Ismertem egy lányt, Halott virágok, 1967).
1967-ben, amikor az Illés a magyar és a kelet-európai népzene felé fordulva igyekezett saját stílusát kialakítani, az Omega a nemzetközi áramlatokra figyelt, a brit mintákat követve, látványos külsőségekkel, eksztatikus előadásmóddal és keményebb hangzással igyekezett rajongótábort szerezni magának. Koncertjeiket show-elemekkel fűszerezték, nagy hangsúlyt helyeztek az ötletekre, az effektekre, a világítási, hangosítási trükkökre, és nem utolsósorban az aktualitásra. Az Omega a sztárság, a csillagok útját választotta, és határon túli sikerekben, Gammapolisban gondolkodott.
Ezt az elképzelést segítette 1967 júliusában a Spencer Davis Group menedzserének ajánlata, aki egy angliai turnéra és lemezfelvételre szerződtette őket. Presser ekkor lett a zenekar állandó tagja. Az Omega klasszikus felállása vele lett teljes: Kóbor János (ének), Molnár György (1949, szólógitár), Mihály Tamás (1947–2020, basszusgitár), Benkő László (trombita), Laux József (1943–2016, dob), Presser Gábor (billentyűsök).
A Presser–Adamis művek szintén ekkor kezdte a sikergyártást, ami az elkövetkező két évben az Omega diadalútját hozta (Volt egy bohóc, Nem tilthatom meg, Kiabálj, énekelj, Trombitás Frédi, Ha én szél lehetnék, 1968, Naplemente, Régi csibészek, 1969). Erejükből e rövid idő alatt három nagylemezre – Trombitás Frédi és a rettenetes emberek, 10000 lépés, Éjszakai országúton – futotta, melyek lehetővé tették volna, hogy az eltiltott Illést az Omega beérje.
A zenekar sikeréve 1970 volt. Klubjuk a Kinizsi utcából átköltözött az E épületbe, Palma de Mallorcán a Barbarella fesztiválon harmadik helyet értek el (Olyan szépen mosolygott), a Gyöngyhajú lány pedig több országban is a nyár slágere lehetett volna, ha – hivatali erőfitogtatásként – nem rendelik haza a zenekart külföldi turnéjáról egy makói ORI-fellépés miatt. Aztán novemberben a tokiói Yamaha-fesztiválon az utóbbi dal nagydíjat kapott, ebből az alkalomból az RCA is megjelentette a Petróleumlámpá-val együtt. A tagok közül hármat – Benkő, Presser és Laux – a közönség beválasztott a maga „supergroup”-jába, és az év végén az üzletileg legsikeresebb együttesnek járó Pepita Oroszlán-díj őket illette meg.
Az Omega tehát a hazai popmezőny élén kezdte az új évtizedet, de 1971 áprilisában a dobos-menedzser Laux és a zeneszerző-billentyűs Presser kivált a zenekarból és megalapította az LGT-t. A „hűtlen barátok” távoztával az Omega lényegében ugyanott tartott, mint 1967-ben, azonban a Debreczeni Ferenc dobossal (ex-Neoton) kiegészült ötösfogat nem adta fel. Meg kellett győzniük az intézményeket és a közönséget, hogy továbbra is képesek a korábbi színvonalra, a megújulásra, ami nem ment könnyen. A Hanglemezgyár eleinte bizalmatlanul fogadta a tervezett új stúdióalbummal kapcsolatos elképzeléseiket (200 évvel az utolsó háború után, ami csak 1998-ban jelent meg a problémásnak tartott dalokkal), a kiadó – egyesek szerint – inkább az LGT debütáló albumában látott fantáziát. A zenekar ekkor a koncertjein rögzített új számaiból állította össze Élő Omega lemezanyagát, ezt néhány szám negligálása után már elfogadták, viszont papírhiányra hivatkozva továbbra is késleltették a megjelentetést. Ha nincs papír, jó lesz az alumínium is – vélték a zenekar tagjai –, így először Magyarországon, alumínium tokban, piros, majd később kék felirattal jelent meg a koncertalbum.
Nemzetközi zenei és üzleti tapasztalataik, összeköttetéseik, kíváló felszerelésük is átsegítették az „új” Omegát e krízis-időszakon. A hetvenes évek elüzletiesedő, stadionokba költöző, látványosság felé hajló, reklám-marketing gépezettel mozgatott rockzenéje otthonos terep volt számukra. Mesterséges hiányt teremtve maguk körül misztikus ködbe burkolózva, lézerek fényétől-villogásától kísérve elindultak a „csillagok útján” Gammapolis felé, hogy évente egy-két alkalommal távoli utazóként térjenek vissza a Kisstadion leszállópályájára. Az Omegának önerőből sikerült kitanulnia a sztárcsinálás, a siker- és mítoszgyártás fortélyait, és ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy miközben körülöttük gyorsan pörgő divatok jöttek-mentek, zenekarok tűntek fel és el, jelenségek születtek és korszakok változtak, az Omega a rock-Olümposzról fölényes magabiztossággal szemlélje a rock hétköznapok mindennapi kavargását.
Néhány hard rockos nagylemez után 1975-ben jártak utoljára a Földön, ezt követően a Pink Floyd nyomdokaiba eredtek, és szimfonikus rockot, űr-rockot játszva – Időrabló (1977), Csillagok útján (1978), Gammapolis (1979) – csaknem egy évtizedig kacérkodtak a világhírrel. Ekkoriban német nyelvterületen népszerűbbek voltak, mint Magyarországon.
Az Omega nagy menetelése azonban a nyolcvanas évek – az újhullám térhódításával illetve a rock dinoszauruszainak kihalásával egy időben – megtorpant. A tanácstalanságot, a helyben topogást jól mutatta a két következő album (Arc, 1981, XI, 1982), s bár a húszéves jubileumi koncertet (amelyet Jancsó Miklós filmre vett) négyszer kellett megismételni a Budapest Sportcsarnokban, ezt követően már képtelenek voltak továbblépni. Az Omega története – némi iróniával – igazán ekkor ért véget.
Viszont példaképeikhez hasonlóan ők sem akartak visszavonulni, bár zenéjük időközben korszerűtlenné vált, új albumaikkal meg sem közelítették a régi sikereket, a látványosnak szánt koncertek pedig önismétlővé váltak. 1987 és 1994 között gyakorlatilag teljesen leálltak.
„Kellünk, tehát vagyunk” – ebben a szellemben kezdték a kilencvenes évek derekán újra, de az azóta megtartott látványos népstadionos koncertjeik (1994, 1999, 2001, 2004) és alkalmankénti újabb stúdióalbumaik (Trans And Dance, 1995, Omega XV: Egy életre szól, 1998, Égi jel: Omega, 2006) az életműhöz érdemit már nem tettek hozzá. Mindazonáltal az új évezredben is aktívak maradtak, számos alkalommal léptek fel külföldön (Románia, Szlovákia, Németország, Lengyelország, Bulgária), 2012-ben magyarországi sorozattal ünnepelték fennállásuk ötvenedik évfordulóját, 2013-ban pedig megkapták a Kossuth-díjat. Személyi ellentétek miatt Mihály Tamás 2014-ben játszott utoljára az Omegával, bár távozását Kóbor János csak 2017 áprilisában erősítette meg.
Benkő László 2020 novemberi halála végképp pontot tett az Omega pályájának a végére.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–79, 256–261.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/omegaoratorium.music/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/omegaoratorium.music/?locale=hu_HU</a>

Omega

Miskolc, 1973 – „kis magyar Woodstock”
Megint többéves fáziskésés: miközben az angolszász országokban az 1967-es montereyi popseregszemle és a „szeretet nyara” után sorra rendezték a sok százezer fiatalt megmozgató nagy szabadtéri fesztiválokat (Woodstock, Altamont, Atlanta Pop, Isle of Wight), nálunk minden ilyen jellegű kezdeményezés kudarcba fulladt. Egészen 1973. június 10-ig. Ekkor tartották meg ugyanis a DVTK stadionjában Magyarország első nagyszabású, egész napos pop-rock fesztiválját.
A sokak által némi túlzással „kis magyar Woodstock”-nak nevezett, tizennégy zenekart és több mint húszezer fiatalt megmozgató esemény előzményei fél évvel korábbra nyúltak vissza. 1972 telén egy klubest után Kurucz Attila, a Molnár Béla Ifjúsági Ház Tolcsvay klubjának vezetője és Tolcsvay Béla arról beszélgetett, hogy milyen jó lenne Miskolcon egy olyan korszerű ifjúsági park, ahol nyaranta szabadtéren szórakozhatnának a fiatalok, és az együttesek is nagyobb léptékű koncertlehetőséget kapnának. Ekkor született meg az ötlet: szervezzenek monstre fesztivált, amelynek teljes bevételét felajánlják a park építési költségeinek fedezésére.
A DVTK sportklub elnöke vállalta, hogy gazdája lesz a rendezvénynek, de más szervezetek és intézmények is segítettek. Tolcsvay Béla pedig a zenésztársadalmat mozgósította. Ezen a júniusi napon az élvonal képviselői közül csak azok hiányoztak, akiknek külföldi vagy hazai kötelezettségük nem tette lehetővé a fellépést. Így a Locomotiv GT, amely Siófokon ORI-turné keretében mutatta be rock and roll cirkuszát, az Omega, amely az NSZK-ban készített lemezfelvételt, és a Skorpió, amely éppen a fesztivál újságjában jelentette be megalakulását. Rajtuk kívül azonban mindenki ott volt, aki számított a hetvenes évek elején a magyar popzenei életben. Többek között a KITT-Egylet (Koncz–Illés–Tolcsvayék és a Trió), a fénykorát élő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bergendy-326">Bergendy</a>, az új sztárcsapat, a „kölyök” <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-general-390">Generál,</a> a magyar progresszív vonulat nagy ígéretei, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-syrius-klasszikus-6771">Syrius</a>, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mini-6779">Mini</a> és a Theatrum, és szinte itt debütált a Schuster Lóránt vezette <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-pmobil-6827">P.Mobil</a> (az egykori Gesarol). Összesen tizennégy együttes és két szólista, plusz három műsorvezető, Dévényi Tibor, Keresztes Tibor és B. Tóth László.
Később az is kiderült, hogy a fesztiválra olyan sokan jelentkeztek, hogy akár többnaposra is tervezhették volna. A szokatlan méretű, időtartamú és létszámú koncert újszerű feladatokat rótt a szervezőkre. A stadionban, a tribün előtt 16x4 méteres színpadot állítottak fel – így mindenki jól láthatta a zenészeket, de közel nem mehettek (a nézők még a fűre sem léphettek rá!) –, és a hangosítás tervét is egy hónapig készítették az extra kívánalmak miatt. A zenekarok által összeadott berendezéseket kamionok hozták Budapestről Miskolcra, és a körülbelül háromezer wattos „cájg” összeállításán Szörényi Szabolcs vezetésével 22 tagú technikusgárda dolgozott.
A fesztivál – izgalmas előzmények után (a lakók előző nap feljelentették a szervezőket, a kulturális minisztérium hivatalos engedélye csak az utolsó pillanatban érkezett meg) – délelőtt tíz órakor kezdődött meg húszezer néző előtt. Keresztes Tibor „Cintula” köszöntő szavai után a helyi Ex-Vér melegítette be a nagyérdeműt. Két friss, szimfonikus rockot játszó formációt – Theatrum, V’73 – követően korabeli slágerkoktélt kínált az M7-es, de a közönség nem erre, és nem is a szentimentális dalokkal előrukkoló Neotonra vágyott (műsoruk alatt többen fütyültek). Az őket követő Mini viszont percek alatt valódi fesztiválhangulatot varázsolt a stadionba, ahol Török Ádám személyében olyan karizmatikus rocker nőtt fel a beatkorszak „nagy előadói” mellé, aki a sűrűn cserélődő társakkal is mindig képes volt maradandó élményt nyújtani. Viszont utolsó jelentős koncertjeinek egyikét adta a „nagy” Syrius. A kiugró tehetségű progresszív/jazz-rock csapat felbomlását már korábban is híresztelték, de itt még együtt voltak, és az ekkor már velük játszó Tátrai Tibor nevét valójában itt tanulta meg a közönség: gitárszólóit többször visszatapsolták. A fesztivál első részét – ki tudja, miért éppen ők? – az igényesebb slágerzenében utazó Corvina zárta.
A második részben ismét egy újonc, a P.Mobil debütált. A sajtóban a sajátos névválasztás miatt kigúnyolt és lehetetlenné tett ex-Gesarol tagságának ezen a néven ez volt az első komolyabb fellépése, és ötletgazdag, kemény, ironikus, sztáregyütteseket csipkedő zenéjüknek már ekkor többen komoly jövőt jósoltak. A közönség az akkoriban még újdonságnak számító kemény rockot kicsit idegenkedve, de a Prézli dal, a Ha én ló lehetnék, vagy a Hol van már az ezüst tál című Illés-, Omega-, illetve LGT-paródiákat nagy tetszéssel fogadta, és Schuster Lóránt még ugyancsak szokatlan show-ötletei – például egy ritmushangszerként kezelt farönk „húsklopfolós” döngölése – is nagy derültséget keltettek.
Az igazi sztárparádé viszont csak a P.Mobil után vette kezdetét. Előbb az 1972-es Ki mit tud?-on feltűnt, majd viharos gyorsasággal emelkedő „kölyök” Generál lépett színpadra az elmaradhatatlan Mikrolied vokál kíséretében, majd a végnapjait élő Koncz–Illés–Tolcsvay zenei alkotóközösség jött. Szörényi Levente bombaformában énekelte az akkorra már klasszikussá váló sikereket, a végén pedig a korszakot búcsúztató, jelképesnek is tekinthető Ne sírj kedvesem című dalukkal fejezték be műsorukat.
A miskolci rockünnepet a hetvenes évek elejének ünnepelt sztárja, a Bergendy zárta. Már ők énekelték az új idők új dalait – Iskolatáska, Darabokra törted a szívem, Sajtból van a Hold –, és slágereikkel olyannyira extázisba hozták a közönséget, hogy műsoruk közben többen átmásztak a lelátó kerítésein, és néhányan a színpadra is megpróbáltak felkapaszkodni. A botrányt megelőzendő, Tolcsvay Béla utasítására leállt a zene. Bergendy István próbálta nyugalomra inteni a közönséget – „Srácok, ne rontsuk el ezt a csodálatos napot” –, majd, amikor a rendbontókat elvezették, folytatódott a koncert. A közönség szűnni nem akaró tapsa háromszor hívta vissza a színpadra a Bergendyt, de a műsort este kilenc órakor (!) be kellett fejezni. Utolsó mozzanatként a fesztivál részvevői még összegyűltek egy búcsúfotóra, pontot téve ezzel nemcsak a rendezvény, hanem a honi beatkorszak végére is.
A miskolci popfesztivál kétségkívül történelmet írt. Magyarországon korábban is rendeztek jelentős koncerteket – gondoljunk csak a Kisstadion sztárparádéira, vagy az Ifjúsági Park tízezres tömegeire –, de soha ennyi sztár, ennyi néző még nem gyűlt össze. Mégsem lehetett a szó klasszikus értelmében vett popfesztivál, mert a hatvanas évek szellemisége, a kollektív mi érzés már nem jellemezte. A miskolci rendezvény ugyan „ügy” volt – a miskolci ifjúsági park érdekében létrehívott koncertsorozat –, de nem a magyar popkultúra demonstrációja, ahogy a megszépítő messzeségben némelyek ma láttatni szeretnék.
Miskolcon sem a rádió, sem a televízió nem képviseltette magát. A rendezvényről alig maradt emlék: néhány riport, beszámoló, tudósítás, és egy párperces amatőr filmfelvétel. Az első magyar popfesztivál – jellemző módon – végül Bródy János országos botránnyá dagasztott ügye miatt vált szóbeszéddé. Aminek egyik legfontosabb következményeként Bródy kritikus énje elhallgatott: az ekkor induló Fonográf színeiben az évtized végéig szinte kizárólag rendszersemleges szövegeket írt.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 200–206.

Miskolci (Diósgyőri) Popfesztivál

Az 1970-es évek második felében a Magyar Hanglemezgyár Vállalat aktuális üzletpolitikája révén fellendült az új szórakoztató zenei irányzat, a diszkó. Sztárzenekara a több ízben stílust és fazont váltó, az aktuális trendhez igazodó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-familia-9497">Neoton</a> a kiugrást az MHV új üzletpolitikájának és személy szerint <a href="https://popkulturalis.hu/szemely-erdos-peter-6587">Erdős Péternek</a> köszönhette.
Külföldön – mindenekelőtt az Egyesült Államokban – már a rock and roll születésének időszakában nagy jelentőségük volt a zenegépeknek: sajátos szubkultúra épült köréjük, és a klubok születése, a koncertzene térhódítása ellenére a hatvanas évek második feléig eleven, virulens eszköze volt a fiatalok szórakoztatásának. A wurlitzereknek az évtized második felében alkonyult be, amikor a zene az utcákra, terekre, a fesztiválokra, a koncertszínpadokra költözött. A hetvenes évek elejétől kezdve azonban új trend volt kialakulóban, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is megszülettek az új típusú szórakozóhelyek, a diszkotékák, ahol nem egyszerűen gépzenére táncolt a közönség, hanem lemezlovas és/vagy showman gondoskodott a hangulatról, miközben a közönség kívánságainak és/vagy egyéni ízlésének megfelelően válogatta a lejátszott slágereket, lemezeket.
Az Egyesült Államokban a diszkó nemcsak a jól táncolható zenei felvételeket jelentette, hanem a hozzá kapcsolódó új táncőrületet, életformát, élvezetvallást is. Megnyílt a Studio 54, Hollywood elkészítette a mintaadó, új bálványokat (John Travolta, Bee Gees) felvonultató Szombat esti láz című produkcióját, a bemutatóval egy időben (1977) az üzletek is megteltek a diszkódivat termékeivel. 
Mindez hamarosan megérkezett Európába, sőt Magyarországra is. Bár a filmet nálunk nem mutatták be, annak zenéje és az új sztárok ismertek lettek. A hozzá kapcsolódó új életstílus azonban nem tudott meghonosodni, mert a szórakoztató zene akkoriban elengedhetetlenné vált háttériparát (fényűző szórakozóhelyek, divatcikkek, szolgáltatások) Magyarországon nem sikerült kellő mértékben megteremteni. Így a diszkó – jobb híján – beköltözött a régi klubokba, presszókba, művházakba, ahol elfoglalta a zenekarok helyét, és az igényes slágerzene modernebb formájaként prezentálták a hétvégi táncolóknak.
A tévhittel ellentétben a hatalom nálunk az apolitikus diszkóval sem volt túl jó viszonyban. A klubok nagy részében disc jockey (lemezlovas) szolgáltatta a talpalávalót. A pártvezetés az Országos Szórakoztató Zenei Központ (OSZK) hatáskörébe utalta át a diszkózás felügyeletét, és az 1978. június 19-én megjelent rendelet a disc jockey-k működését már engedélyhez kötötte: a továbbiakban vizsgabizottság előtt kellett számot adniuk felkészültségükről, és politikai rátermettségükről is. Az engedélyeket a továbbiakban az OSZK adta ki, és csak az állhatott a lemezjátszók mögé, aki minden tekintetben megfelelt.
A hivatalos statisztika szerint a nyolcvanas évek elején 36 A (gázsi 360 Ft + 80 Ft lemezhasználati díj), 114 B (gázsi 300 Ft) és 183 C (gázsi 240 Ft) kategóriás diszkós volt az országban, 632-en csak ideiglenes lemezbemutatói engedélyt kaptak, így évente kellett újra vizsgázniuk. Jellemző a kereslet-kínálat közötti eltérésre, hogy a nyolcvanas évek elején ennek a körülbelül ezer diszkósnak kellett volna megoldania a 12 ezer hazai település szórakozási gondjait. (Csak Budapesten 380 bejegyzett ifjúsági klub, és számos étterem, presszó, bár, lokál és alkalmi rendezvény várta hétről hétre a közreműködésüket.)
Nem tette vonzóvá a lemezlovas pályát, hogy a „közművelődési és engedélyügyi csoport” diszkós tanfolyamain a belső elhárítás és a BRFK emberei is jelen voltak, és előadásaikban a műsorvezetők felelősségét hangsúlyozva nyomatékosan kérték a „disc jockey elvtársakat az együttműködésre és a fokozott éberségre”. Kívánságuk „csupán” annyi volt, hogy figyeljék a szórakozóhelyek közönségét, a társadalomra esetleg veszélyes megnyilvánulásokat, és erről időnként számoljanak be.
A szakmában ezekről a munkakapcsolatokról már a rendszerváltozás előtt is nyíltan beszéltek. Bizonyos tömegrendezvényeket (szolidaritási fesztivál, újhullámos fesztivál, rockreflektor, koncertek az Ifiparkban) ugyanis csaknem mindig ugyanazok a műsorvezetők, ismert lemezlovasok vezették, akiknek a fővárosban és több vidéki városban is mindig volt egy-egy reprezentatív, nagy látogatottságú klubjuk.
A diszkó búcsúévének Magyarországon 1981-et mondhatjuk. Az MHV reklámkiadványaiban a stílusirányzatok szerinti besorolásban a Neoton és <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-szucs-judith-550">Szűcs Judith</a> a pop kategóriában szerepelt, ott, ahol Soltész Rezső, a Bojtorján, Komár László és Kovács Kati. A váltás jele volt az is, hogy a nyolcvanas években a MIDEM-gálára sem vittek ki diszkóelőadókat.
JBSz
 
Forrás: Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 422–439.

Diszkó

B. Tóth László (1947, Budapest), az egyik legismertebb hazai lemezlovas, zenei szerkesztő, rádiós- és televíziós műsorvezető.
Pályafutását az 1960-as évek közepén könnyűzenei műsorok vezetőjeként kezdte. Többek között a Fővárosi Művelődési Ház Magnós-klubjának alapító tagja volt a rádió- és televízióműszerész végzettségű fiatalember. Nem sokkal később már előadóművészi működési engedéllyel büszkélkedhetett. Járta az országot, szórakoztatta az ifjúságot.
A Magyar Rádióban 1976-1981 között külsősként tevékenykedett, majd 1981-2002 között zenei szerkesztőként dolgozott, és önálló popzenei műsorai is voltak (Szombat esti diszkó, Reflex Klub).
(Magyarországon az 1970-es, 80-as években egyetlen országos sugárzású rádiós intézmény volt, a Magyar Rádió. Három csatornán szóltak a műsorai: Kossuth (hírek, közélet), Petőfi (könnyűzene, ifjúsági és szórakoztató háttérműsorok), 3. Műsor (komolyzene).  Az első kereskedelmi rádióállomás a Danubius volt, amely 1986-ban kezdte meg adását, de ez is a Magyar Rádió vállalkozásaként indult.)
B. Tóth László 1982-től a vasárnap délutánonként jelentkező, nagysikerű Poptarisznya szerkesztő-műsorvezetője volt. A legfrissebb hazai és külföldi slágerekkel, zenei hírekkel, slágerlistával (Pop Tari Top), rövid összekötőszövegekkel, és különleges effektekkel teletűzdelt műsor sokak kedvence volt. B. Tóth 1989 és 2002 között a főváros körzetében fogható - szintén a Magyar Rádióhoz tartozó - Calypso Rádió 873 főszerkesztőjeként dolgozott. Ez volt idehaza a második kereskedelmi profilú rádióadó, amely friss hangzásvilágával hamar népszerű lett, egészen 2002-ig szólt a hallgatóihoz, akiknek a száma a többi kereskedelmi rádióadó térnyerésével a végére igencsak megcsappant. Ezzel együtt a műsorvezető „védjegyévé” vált Poptarisznya a mai napig futó produkció, az évtizedek során különböző rádióadókon és online is hallható az immár több mint 50 év slágerei között válogató B. Tóth László zenés műsora.
A 70-as évek végétől a Magyar Televízió popműsoraiban is közreműködött (Rockstúdió, 20 a csúcson). 1982. október 23-án ő volt a műsorvezetője annak az Egymillió fontos hangjegy című adásnak, amelyben leadták a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-rolls-frakcio-10510">Rolls Frakció</a> egy koncertfelvételének részletét. Az ott elhangzott dalszövegek miatt hatalmas botrány lett, a műsor hamarosan megszűnt, a zenekar pedig végleg ellehetetlenült.
B. Tóth az évtizedek során rengeteg szórakozóhelyen fellépett, mint lemezlovas. Többek között az egykori - a budapesti Petőfi Csarnokban, a 80-as évek közepétől működő - Csillagfény Disco egyik DJ-je volt (Éliás Gyula és Dvoracsek György mellett). Retro Party elnevezésű műsoraival a 2010-es évek végéig járta az országot.
2011-ben adta ki visszaemlékezéseit, könyvének címe: A ​nevem B. Tóth László - ez az én történetem. A népszerű lemezlovas-műsorvezetőt 2013-ban VOLTfolió Életműdíjjal jutalmazták.
HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/btothlaszlo">https://www.facebook.com/btothlaszlo</a>
<a href="https://poptarisznya.hu/">https://poptarisznya.hu/</a>

B. Tóth László

Arató András a hazai diszkótörténelem egyik legendás lemezlovasa, aki a 70-es évek közepétől a mai napig aktív szereplője a szórakoztatóiparnak.
1975-ben lett DJ, és akkor, 21 évesen ő volt az ország legfiatalabb hivatásos lemezlovasa, aki kezdetben „show-vivőként” szerepelt a plakátokon. A klubélet akkoriban még este 6-tól 10-ig tartott, teltházas bulikkal.
Évtizedeken át szinte naponta voltak fellépései országszerte. Állandó helyei voltak Budapesten a Váci utcai Bölcs Bagoly, a Tisztiház és a Közgáz Dunaparti Klub. A 80-as évek elejétől közel húsz évig a Velencei-tónál működött a híres Arató-Disco. Az elsők között készített idehaza audiovizuális műsort, kezdetben diavetítővel a falra, vagy vászonra vetítette annak a zenekarnak, előadónak a képét, akinek a zenéjére éppen táncoltak. A VHS-kazetták megjelenésével már igazi videodiszkót varázsolt a közönségének, akik így láthatták is kedvenceiket. Ez akkoriban hatalmas sikert aratott.
Arató számos más zenés program kezdeményezője volt, rendszeresen szerepelt ifjúsági rendezvényeken és sporteseményeken is. 1980-ban az egyik szervezője és műsorvezetője volt a <a href="https://popkulturalis.hu/esemeny-fekete-baranyok-koncert-9535">„fekete bárányok”</a> közös koncertjének, a rendezvény nevéhez híven fekete kalapban, subában, kezében pásztorbottal állt színpadra.
A kétezres években nyilvánosságra került egy ügynöklista, amely a Blikk napilap információ szerint Arató érintettségét bizonyítja. Állítólag a 80-as években Dejkó fedőnéven jelentéseket készített az állambiztonsági szervek számára különböző zenészekről és zenekarokról. Az iratok alapján például az 1982-ben Miskolcon megrendezett popfesztiválon azt a feladatot kapta, hogy kísérje figyelemmel a koncertek hangulatát, a fellépő együttesek tevékenységét és az általuk előadott dalok szövegét. "Nincsen hozzáfűznivalóm, és csak nevetek ezen az egészen" – nyilatkozta az ügyről 2009-ben Arató András, aki tagadta a vádat.
A DJ Szövetség 2008-ban életműdíjjal jutalmazta őt. A közel ötven éve diszkózó lemezlovas a mai napig aktív. A fiatalok és az idősebbek között egyaránt népszerű DJ különböző korok és stílusok zenéit játssza fellépésein országszerte, az Arató videodiszkóban.
HZ
Kapcsolat: 
<a href="https://www.facebook.com/andras.arato.5/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/andras.arato.5/?locale=hu_HU</a>
<a href="https://www.aratodisco.hu/">https://www.aratodisco.hu/</a>

Arató András

Dévényi Tibor (1947, Budapest) az egyik legismertebb hazai lemezlovas, népszerű rádiós és televíziós műsorvezető.
1965-ben parodistaként nyerte meg a a Ki mit tud? című vetélkedőt - két később híressé vált színésszel - Benedek Miklósssal és Vallai Péterrel közösen. Ezután elszerződött a Vidám Színpadra, ahol a Beat-kabaréban konferált.
Az 1970-es években az egyik első magyar disc jockey-ként lett közismert. Közben rendszeresen konferált rockkoncerteken, 1973-ban ő volt az egyik műsorvezetője a legendás diósgyőri fesztiválnak is. Beszédkészsége és rutinja miatt szinte minden nagyobb hazai és külföldi előadóval ő utazott az itthoni fellépésekre.
A Magyar Televízió számára készített, 1984-1999 között futó Három kívánság című műsorsorozatával lett igazán országos hírű és népszerű. Ebben gyermekeknek szervezett meg találkozót azok hazai és külföldi kedvenceivel. Olyan világhírességek szerepeltek a műsorban, mint a labdarúgó Diego Maradona, a színész David Hasselhoff, vagy a Scooter zenekar. 1989-ben pedig a hivatalban lévő amerikai elnök, idősebb George Bush is megjelent a Három Kívánságban. Mindeközben „Tibi bácsi” fáradhatatlanul dobálta a - végjegyévé vált - „pontos labdákat” a stúdióban lévő gyerekek közé. A rendszerváltozás környékén televíziós játékok műsorvezetője is volt (Torpedó, Elektor Kalandor).
2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
A mai napig eljár zenélni, még mindig keresett lemezlovas. Többnyire egyedül lép fel, de 2009-ben összeállt négy legendás haza DJ - Arató András, B. Tóth László, Keresztes Tibor „Cintula”, valamint Dévényi Tibor - és ABCD diszkó néven együtt szórakoztatták a táncolni vágyókat. Rendszertelenül ugyan, de azóta is működik ez a formáció, legutóbb 2018-ban szerepeltek közösen.
Dévényi Tibor 2018 óta egy kereskedelmi rádió hullámhosszán teljesíti a hallgatók és sztárok zenei kéréseit Három Kívánság című műsorában, de fesztiválokon is találkozhatunk vele és retro diszkójával.
HZ
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/tibor.devenyi.92">https://www.facebook.com/tibor.devenyi.92</a>

Forrás:

Kapcsolatok