Person/name

Az erdélyi prímások fiatalabb generációjához tartozó Jámbor István Dumnezeu vezette Szászcsávási Zenekar az elmúlt években a hazai fesztiválok egyik legkeresettebb formációja lett.
A szászcsávási cigányzenészek több nemzedékre visszamenően a környék híres muzsikusai. Az erdélyi mértékkel jómódú faluban a cigányok alkalmi mezőgazdasági munkából és téglavetésből tengődve külön telepen, cigánysoron élnek. A kiemelkedés egyetlen lehetősége számukra a zenélés. Főleg vonóshangszeren, újabban tangóharmonikán, dobon, szaxofonon, elektromos orgonán játszanak. A faluban ma is több zenekarra való zenész él. A vonóshangzás egy nemzedékkel korábban még általános volt az erdélyi népi tánczenében, amelyet a hozzá tartozó repertoárral együtt mára egyre jobban kiszorít az elektromos zene.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 176–177.

Jámbor István "Dumnezeu"

Miközben a beat/rockzene területén a hetvenes évek elején látványos visszaesés figyelhető meg, a vele érintkező más zenei területeken újszerű kezdeményezések tapasztalhatók. A hatvanas években kibontakozó folklór reneszánszából ekkor született meg a táncház-mozgalom, Cseh Tamás ekkor adta elő először nyilvánosan Bereményi Gézával közösen írt dalait, és megjelent a színen a jazz-rock második hulláma.

Tiszta forrásból – a folkreneszánsz
A hatvanas években kibontakozott folklórreneszánsz elég széles spektrumot fogott át: az Arany Páva népdalversenytől a folk-rock formációkon át az önálló, sajátos hangzásvilágú magyar népzenét a beat/rockkal ötvöző nagyobb színpadi művekig ívelt. Nem beszélve arról az újjászületésről, ami a – világzene globális térhódításával – a kilencvenes években a táncház-mozgalom révén végbement.
De vissza a hatvanas évek végére: fiatalok egyes csoportjai – elsősorban egyetemisták és fiatal értelmiségiek – egyfelől az akkoriban felgyorsult városiasodás, az egyre gyorsuló technikai haladás és a hozzá kapcsolódó életmód- és szemléletváltás, másrészt az addigra kiüresedő beat formái, jelentéstartalma helyett új kifejezési formákat, új közösségeket, új azonosulási lehetőségeket kerestek. És ihletért a tiszta forrásokhoz, a népdalhoz, a paraszti zenéhez nyúltak vissza. Nem a múltat akarták fátyolos szemekkel felidézni, hanem a múlt értékeiből eleven valóságot teremteni, és a folklórból merített zenei és magatartásformákkal, a költőktől átvett, tehát megtámadhatatlan versekkel, szövegekkel kívántak szólni generációjuk problémáiról. Egyesek, mint például Sebőék és később a Muzsikás, az eredeti parasztzene artisztikusabb másolásával, a Kaláka versmegzenésítésekkel, az Orfeo mozgalmi-politikai indulattal, külföldi életformaminták adaptálásával. És a hetvenes évek elején egy szűk, nagyvárosi, illúziót kereső réteg rá is kapott a friss zenei-szellemi táplálékra, melynek hatására 1972-ben életre kelt a mai napig eleven, időközben nemcsak Európában, hanem Amerikában és részben Japánban is elterjedt táncházmozgalom. 
Az egykor a Liszt Ferenc térről indult szűk szakmai kezdeményezés ma tízezreket vonz világszerte. Újabb és újabb generációk fedezik fel, és csak kevesen hagyják el. Követőit nevezték nacionalistának, néha irredentának, sokan sokféle szándékkal megfordultak benne, a többség azonban hű maradt a bartóki elvekhez. És bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték, ma is eleven valóság, mi több, exportképes magyar termék.

A folk élő, saját törvényei szerint kibontható anyag
Maga a táncház kifejezés erdélyi eredetű, máshol batyubálnak, mulatságnak, taposóbálnak, csűrdöngölőnek, fonóbálnak hívják. Mint hely és szórakozási forma a Kolozsvárhoz közeli Széken maradt fenn a legépebben, a maga tiszta és teljes egészében. Benne a városi fiatalok számukra ismeretlen szórakozási formával és különleges közösségteremtő erővel találkoztak.  Rádöbbenhettek, hogy a folklór nem elsősorban múzeumba való, hanem élő, saját törvényei szerint kibontható anyag. 
A népzenei új hullám megszületésében és kibontakozásában két mérnökhallgatónak, Sebő Ferencnek (1947–) és Halmos Bélának (1946–2013) volt úttörő szerepe. Miként Halmos emlékezett vissza később: „A hatvanas évek végén egy nemzetközi régészeti táborban a szerb, a szlovák, a német és a bolgár diákokkal kizárólag a dalokon keresztül értettük meg egymást. És ahogy hallgattam őket, rádöbbentem: csak mi magyarok nem tudunk közösen énekelni. Elkezdtünk Sebő Ferivel gitárakkordokat tenni a népdalok és a versek alá, majd szólóban és duóban beneveztünk a Röpülj, pává!-ra. A nemzetiségi zenével azonnal kiestünk. A magyar népdalokkal viszont egyéniben a döntőig jutottam, ahol nyertem egy hétnapos NDK-utat és egy táskarádiót. A Magyar Rádióban Sárosi Bálint sorozatában hallottam először a Le is szállnak, fel is szállnak című széki lassút. Márk József helyi lakos énekelte, Ádám István zenekara kísérte. És akkor már tudtam, hogy mit keresek.”  
A hangszeres népzenével Halmos és Sebő elsőként a néptánckutató Martin György (1932–1983) lakásán találkozott, aki – látva fogékonyságukat és lelkesedésüket – elküldte őket a Bartók Táncegyütteshez, ahová Martin mostohafia, Éri Péter (1953–) szintén velük tartott. S hogy miért az erdélyi hangszeres népzene volt az, amire a hetvenes évek elején a fiatalság fogékony volt? Egyszerűen másképpen szólt, másfajta művészi erőt adott, más volt a kisugárzása. Ősiségében is korszerűen hangzott. Virtuóz, de sallangmentes, ugyanakkor ritmikus, funkcionálisan tánchoz való.

Klasszik folk

Folk és világzene

Testvére, Kodoba Béla mellett a leghíresebb palatkia prímás. 
Magyarpalatka a Mezőség egyik legjelentősebb zenészközpontja. Az itt élő cigányzenész dinasztiák nem csak saját falujuk, hanem számos környező település (például Báré, Kötelend, Mezőgyéres, Mezőkeszü, Vajdakamarás, Visa) zenei igényeit is kielégítették. A Kodoba Márton és Kodoba Béla vezette Magyarpalatkai banda magyar, román és cigány népzenét egyaránt játszott. Benne a zenészek szinte mind rokonságban állnak egymással, tudásuk generációról generációra öröklődik.
Az utóbbi évtizedekben a faluban két zenekar működik, melynek ugyan vannak közös tagjai, mégis elkülönül egymástól. Ahogy ott mondják, van az „öreg” és van a „fiatal” banda. Az „öreg” az aktívabb, ők járnak többet külföldre, így Magyarországra. Amióta viszont sokat hívják őket, a helyiek már képtelenek megfizetni őket. Ezért a hírek szerint a falu táncélete erős hanyatlásnak indult.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 175–176.

Kodoba Márton

Testvére, Kodoba Márton mellett a leghíresebb palatkia prímás. 
Magyarpalatka a Mezőség egyik legjelentősebb zenészközpontja. Az itt élő cigányzenész dinasztiák nem csak saját falujuk, hanem számos környező település (például Báré, Kötelend, Mezőgyéres, Mezőkeszü, Vajdakamarás, Visa) zenei igényeit is kielégítették. A Kodoba Márton és Kodoba Béla vezette Magyarpalatkai banda magyar, román és cigány népzenét egyaránt játszott. Benne a zenészek szinte mind rokonságban állnak egymással, tudásuk generációról generációra öröklődik.
Az utóbbi évtizedekben a faluban két zenekar működik, melynek ugyan vannak közös tagjai, mégis elkülönül egymástól. Ahogy ott mondják, van az „öreg” és van a „fiatal” banda. Az „öreg” az aktívabb, ők járnak többet külföldre, így Magyarországra. Amióta viszont sokat hívják őket, a helyiek már képtelenek megfizetni őket. Ezért a hírek szerint a falu táncélete erős hanyatlásnak indult.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 175–176.

Jámbor István "Dumnezeu"

Zenész - hegedűs

Kapcsolatok

Klasszik folk

Folk és világzene

Kodoba Márton

Kodoba Béla