Person/name

Fuchs László

Amíg a „fekete bárányok” közül a P.Mobil képviselte a jelent, a Beatrice meg a kapcsolatot a közeli jövővel, addig a Hobo Blues Band a múlt egyik fontos, Magyarországon alig ismert örökségét, a bluest próbálta meg némi fáziskéséssel honosítani. Vissza a gyökerekhez! – hirdette meg a műfaj legvehemensebb és a nyilvánosság előtt sokáig ismeretlen elkötelezettje, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-foldes-laszlo-hobo-9446">Hobo</a> (Földes László, 1945), aki korábban cikkeivel, novelláival, előadásaival is sokat tett a blues hazai népszerűsítéséért. Schuster javaslatára kezdett próbálni 1978 júliusában az Ikarus három tagjával – Szakács László (dob), Gecse János (basszusgitár), Kőrös József (szólógitár) – egy sashalmi szenespincében, és első koncertjüket 1978 augusztusában, a P.Mobil előzenekaraként adták a Lőrinci Ifjúsági Parkban.
Hobo 1989-ben megjelent Hobo Sapiens könyvében közli az első buli műsorának dallistáját, amit talán érdemes idemásolni: Dobókocka (Tumblin’ Dice) – Jumpin’ Jack Flash – Tökös srác (Manish Boy) – Szimpátia az ördöggel (Sympathy for The Devil) – Bordély blues (Honky Tonk Women) – Éjféli csavargó (Midnight Rambler) – Indulnod kell (You Gotta Move) – Vándor az úton (Riders On the Storm). Az utolsó számot (Doors) leszámítva csupa Rolling Stones-szám. De már ugyanebben az évben magyarított és elénekelt több más Stones-, Hendrix- és Cream-dalt. 1979 tavaszára pedig már összeállt az első „igazi” Hobo Blues Band: Póka Egon (basszusgitár), Szénich János (gitár), Kőrös József (gitár), Döme Dezső (dob), Deák Bill Gyula (ének).
A HBB – Hobo szavaival – „szombat esti blueszenekarként” azzal a céllal indult, hogy újra felfedeztesse a rock klasszikusait, és a harmadik rockgeneráció tagjaival is megismertesse, honnan indult el ez a műfaj. Zenekarával a MOM Művelődési Házban olyan zenei központot alakított ki, amely a hatvanas évek beatklubjait utánozva minden héten gazdag programmal várta az érdeklődőket. Nemcsak koncertet adtak, hanem kiállításokat rendeztek, diaporáma-műsorokat és filmeket vetítettek, vendégeket hívtak, beszélgetéseket szerveztek. Mindezt fesztelen, oldott légkörben, élő és konzerv zene kíséretében. És ezzel nem csak újat kereső tizenéveseket, de a régire vágyó beatnemzedék tagjait is sikerült elérniük. Hobo személyében ráadásul hosszú évek után ismét megjelent a hazai rockszínpadokon az értelmiségi előadó típusa.
A Hobo Blues Band számára az igazi kiugrást az 1979-ben a Kisstadionban (a svájci Krokus és az Omega előtt) adott koncert jelentette. Azzal, hogy a HBB-t országszerte tíz- és tízezrek fedezték fel maguknak, Hobo utópiája („szombat esti klubzenekar”) hamar megbukott az élet realitásán. Egyre nagyobb helyeken léptek fel, de ezzel együtt jöttek a botrányok is, aminek következményeként egyes megyékből kitiltották őket, és 1980-ra ők is megbélyegzett „fekete bárányok” lettek.
Igaz, ők többre vitték, mint a többiek (mások úgy fogalmazzák: őket más módszerekkel akarták lehetetlenné tenni). Nyáron megjelenhetett első kislemezük (Rolling Stones blues / 3.20-as blues), majd karácsonyra kijöhetett az első LP, amiből több mint százezer példányt fogyott, Hobót az év emberének választották. Ráadásul Szomjas György készülő Kopaszkutya című filmjének nemcsak a főszerepét bízta Hobóra, hanem részben a mű sztoriját, ötleteit is a zenészektől kölcsönözte.
Az 1981-es év a Kopaszkutya jegyében telt. Hobo ősztől a miskolci színházban főszerepet kapott (meg is bukott vele), könyvet írt a Rolling Stonesról, és Bereményi Gézával egy rockmusical színpadra állítását tervezte. Az augusztusi hajógyári szuperkoncerten a HBB széteső, fáradt zenekar benyomását keltette, és a szeptember végén, az Ifipark záró buliján bemutatott Mindennek vége műsorban Hobo már inkább csak a megszokott manírjait hozta, nem új ötleteket.
A következő két nagylemezen (Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk!) viszont kettős szereposztást alkalmaz: Deák Bill Gyula énekelte a proli életképeket felvillantó rhythm and bluesokat (Kőbánya blues, Tetovált lány, Hosszúlábú asszony), Hobo pedig az intellektuálisabb, kántálóbb szövegmondásra épülő dalokat (Halálapa blues, Mata Hari, Közép-európai Hobo Blues Nr. 2).
Hobo ettől kezdve a bluestól eltérő kompozíciós és hangszerelési ötleteknek is sokkal nagyobb teret adott, és egész előadásmódjával igyekezett egy értelmiségi, a bluestól nem idegen, de törvényszerűen abból nem következő formát kialakítani. 1983-ra a HBB is teljesen átalakult, a Póka–Tátrai duó szerzői vénája és hangszeres virtuozitása szerencsésen párosult Hobo költői szövegeivel, és 1984-ben megszületett a magyar rock történetének egyik legfontosabb albuma, a Vadászat.
A Vadászat-tal határozottan irányt váltott a zenekar, és ez egyáltalán nem ment zökkenőmentesen: 1985-re Hobo és Póka kivételével az egész társulat lecserélődött. Az újonnan érkezett társakkal – Tóth János Rudolf (ének, gitár), Fuchs László (zongora) – a korábbi rockos jellegű bluestól egy költőibb és stilárisan heterogénebb irányba fordultak, nagyjából arra, amerre a főnök a kezdetek óta tartani akart. Az új felállás első munkája – kihasználva Fuchs zenei sokoldalúságát, könnyed és finom játékát – mindjárt egy Jim Morrison emlékműsor volt (nagylemez is lett belőle), aztán Hobo kuplékkal, esztrád-jellegű dalokkal is megpróbálkozott, majd a gyökerek keresése jegyében Allen Ginsberggel elkészítette az Üvöltés-t.
A rendszerváltozás előtti évek enyhülő ideológiai nyomása még kihozta belőlük azt a lemezanyagot (Tiltott gyümölcs), amelyet igazából az induláskor kellett volna rögzíteniük – akkor még lett volna benne kellő izgalom, így viszont óhatatlanul önismétlésnek tűnt. Majd az MHV-tól elmenekülő, ismételten nagymértékben átalakuló Hobo Blues Band az évtized végén megkezdte talán legellentmondásosabb időszakát, melyet nagyjából az 1995-ös Vissza a 66-os úton zárt le. Ebben a hat-hét évben születtek emlékezetes (Tábortűz mellett, 1990) és felejthető albumok (Kocsmaopera, 1991, Férfibánat, 1992), de szellemileg/zeneileg kétségkívül helyben járt a zenekar.
Érezte ezt Hobo is, és a megélhetést jelentő koncertezés mellett egyre inkább a színház és a költészet felé mozdult el. Nyilván azért is, mert míg a nyolcvanas évek második felében a Hobo Blues Band keretein belül sok számára kedveset, de elvben oda nem illőt – verset, bohóctréfákat, kuplét, színházat, népzenét – sikerült megvalósítania, addig a kilencvenes évek elején rá kellett döbbennie, hogy ez a szellemiség nem minden tag számára világos vagy lényeges. Elkezdett hát előbb egyedül, később más muzsikusokkal összefogva a HBB mellett különféle zenés-irodalmi műsorokat létrehozni – melyek közül talán a legemlékezetesebb a Márta Istvánnal közös József Attila-korongja, a Magyarország messzire van, illetve a részben ennek anyagából összeállított színházi estje, a Légy ostoba!. Főként e társak segítségével a kilencvenes évek vége felé ismét teljesen megújította együttesét, és a Hobo Blues Bandben annak 2011-es leállásáig ismét minden ott volt, ami számára kedvesnek számított: blues, színház, költészet.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 324–327.

Fuchs László

Zenész - orgonista

Kapcsolatok

Hobo Blues Band

Dalok a mennyből - Tisztelgés az elhunyt rockcsillagok előtt

Tiltott gyümölcs

Üvöltés (Allen Ginsberg költővel)

Vándor az úton

Csavargók könyve

Blues az esőben

Esztrád