Person/name

Bernáth(y) Sándor

Az avantgárd zenei kísérletek között a nyolcvanas évek derekától teljesen önálló vonulatot jelentett Szkárosi Endre (1952–2022) és barátainak tevékenysége. Szkárosi tagja volt a Beatricével biztató közeledést folytató Fölöspéldány irodalmi csoportnak, majd 1984-ben Bernáth(y) Sándorral, a lavinás Nagy Attila Kristóffal és Virágh Lászlóval megalapította a Konnektor-t. A zene és az akcióköltészet szintézisére törekvő társulatnak 1985 és 1987 között Márta István és Jacobi László is tagja volt.
A Konnektor a klasszikus magyar költészet alapdarabjait (Nemzeti dal, A walesi bárdok, A fekete zongora, Halotti beszéd) szólaltatta meg eredeti és avantgárd felfogásban, persze saját szövegalapú kompozíciókkal együtt. Első performanszukat a Lágymányosi Közösségi Házban adták, majd évente többször léptek fel a Szkénén, az FMK-ban és a JATE-klubban, az Egyetemi Színpadon pedig a Lois Ballast, a BP Service, az Art Deco, Dévényi Ádám és az Új Modern Akrobatika társaságában. Később megfordultak a Kassák Klubban, a Radnóti Színpadon, a Vigadóban és az Almássy Téri Szabadidőközpontban is, 1986-ban pedig részt vettek a nagyszabású bolognai D'Art Room fesztiválon. E korai időszak termése az akkoriban rögzített, de csak 1993-ban megjelent Tűzfal kazetta (anyaga 2004-ben a Szkárosi &amp; Konnektor &amp; Bernáthy CD-re szintén rákerült).
A Konnektor második korszakának repertoárját az 1990-ben publikált Rózmari dokumentálja. Ezt már egy kibővült formáció – Szkárosi és Bernáth(y) mellett Gasner János (gitár), Bese Csaba (basszusgitár, szaxofon), Németh Róbert (szaxofon), Mészáros Sándor (számítógép) – rögzítette. Előadásaikon társuk volt még a King’s Fingers Leánykar (Lengyel Edit, Ábrahám Erzsébet, Szabó Csilla, Mádi Ildikó), melynek szerepe igazából a folyamatos mozgásra, az akcionális munkára korlátozódott. (A Konnektor koncertjeinek egyedi jellegét nem csak a zene és a hangköltészet, hanem a nagyszabású, invenciózus színpadképek, az azokban való elhelyezkedés és mozgás együttese adta.)
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 236–237.

Konnektor Rt.

A Bizottság teljesen egyedi színt képviselt az 1980-as évek undergound zenei világában. Több szempontból is kiemelkedik, illetve elválik a többiektől: mind közül a legeredetibb, legköltőibb egyben a nagyközönség számára a legérthetetlenebb volt. Nem a Belvárosból indult, hanem a fővároshatáron túlról, HÉV-vel érkezett, a leghamarabb lehetett nagylemeze, és – a Vágtázó Halottkémek mellett – Nyugaton (elsősorban az NSZK-ban és Hollandiában) a legkeresettebb magyar klubzenekarnak számított.
A három fiatal és nyughatatlan képzőművész, feLugossy László (1947, ének), ef Zámbó István (1950, billentyűsök, basszusgitár, ének) és Wahorn András (Pintér András, 1953, szaxofon, ének, basszusgitár, billentyűsök) baráti körben már a hetvenes években is rendszeresen adott zenei performanszokat. feLugossy és ef Zámbó még Kecskemétről ismerték egymást, Wahorn már Szentendrén keveredett velük barátságba, elsősorban az október első vasárnapján a templomfalon és a környező sikátorokban tartott amatőr szabadtéri tárlatok kapcsán. Amit aztán a rendőrök rendre bezárattak. A konfliktust kerülendő alapították meg 1972-ben a Vajda Lajos Stúdiót.
A Bizottság életre hívása a Szovjetunióból frissiben visszatért Waszlavik Gazember Lászlóhoz (1951) kötődik, aki akkori nagy álma megvalósításához keresett kellően belevaló társakat. A terv szerint hagyományos rhythm and blues dalokat játszva „belopódznak” a Metro Klubba meghirdetett tehetségkutató versenyre, majd az országos nyilvánosságú döntőbe bekerülve közlik a zsűrivel, hogy ők a Bizottság, ezennel kihirdetik, hogy ők a győztesek, és előadnak egy mindenkit sokkoló zenei performanszot. Társnak beszerveztek két helyi profi zenészt, Szulovszky Joni Istvánt (1951–2006, gitár) és egy Ramszesz nevű dobost, majd gyorsan számokat kezdtek írni
Hozzájuk méltó cinikus terv, mégsem lett belőle semmi: Wahornék már a selejtezőkben kiestek. Addigra viszont bepróbáltak jó pár számot, és gondolták, érdemes folytatni. Nekiálltak saját dalokat írni, ekkor született többek között az Egy lány kéne nékem, a Máriabenzin, a Konyhagyeplő, a Macskaszervíz, a Korrupt vagyok és hazudós. Waszlavik pedig megmutatta a házi felvételeiket a Beatrice frontemberének, Nagy Ferónak, aki azonnal meghívta őket a Fekete Bárányok koncertre előzenekarnak.
A nagyközönség előtt tehát 1980. augusztus 23-án a Fekete Bárányok koncerten mutatkoztak be, és szürrealista szabadidőzenéjüket némi megütközéssel fogadta a 25-30 ezer fős rocker közönség. A szaggatott ritmusú zene, a nyivákoló orgona, a recsegtetett szaxofon, a hisztérikusnak ható ének kifejezetten idegesítette a máshoz szoktatott füleket, és a Bizottság legfeljebb a zenéjével harmonizáló megjelenésével vívott ki némi szimpátiát. No meg azzal, hogy a szokásos „sziasztok, nagyon köszönjük a lehetőséget” helyett megdöbbentő, igazi punkos agresszivitással indított: „Mi olyan zenét csinálunk, ami nekünk tetszik. És hogy ez nektek tetszik vagy sem, az minket egyáltalán nem érdekel.”
Ekkor amúgy már se Waszlavik, se Ramszesz nem volt a csapat tagja – Wahorn, feLugossy, ef Zámbó és Joni mellett Bernáth(y) Sándor (1949–2012, gitár) és Bán Mária (1957, dob) játszott. Kukta „Kokó” Erzsébet (1956, ének) pedig másnapi, szentendrei koncertjükön debütált velük. Később újabb énekesnő, Kecskés Kriszta csatlakozott hozzájuk.
A következő években a Bizottság az újdonságra fogékony közönségréteg egyik kedvencévé vált, nemcsak Szentendrén játszottak rendszeresen, de a nagy budapesti klubokban is. Bár az 1981 márciusában tartott tatai rocktanácskozáson a hivatal és a zenész-szakma képviselői őket is negatív példaként emlegették, 1982 őszén – némi serkentésre – már a Hanglemezgyár is látott bennük fantáziát. Két koncertjüket (1982. november 26-27., Gödöllői Művelődési Központ) hangszalagra rögzítette, és a „katasztrófazenének” elkeresztelt, a stúdióban megigazított zeneanyag 1983 nyarán Kalandra fel!! címmel nagylemezen megjelent. 
E korong megszületése szintén jól jellemzi a kort. Előzménye: 1982 őszén a Petőfi Rádió Ötödik Sebesség című műsorában arról faggatták Wilpert Imrét, az MHV Start márkájának főszerkesztőjét, hogy miért nem adnak ki az új zenekaroknak lemezt. Mire Wilpert azzal hárított, hogy ők szóltak a Bizottságnak, a Kontrollnak meg a többieknek, de azok még nem jelentkeztek náluk. Mikor e műsor ment, Wahorn András éppen feküdt az ágyban, a felesége meg hozta be a zsebrádiót, hogy miket beszél ez az ember itt a rádióban. Wahorn erre vett egy mély levegőt, másnap reggel HÉV-re szállt, megkereste az MHV Vörösmarty téri székházában Wilpertet, és közölte: „Imre, itt vagyunk!”. Majd letett egy Bizottság-felvételeket tartalmazó kazettát az asztalra.
Ennek lett következménye a Kalandra fel!!. Mivel a zenekarnak semmi stúdiógyakorlata nem volt, ezért a Hanglemezgyár inkább a koncertfelvétel mellett döntött, amit aztán később igazítgattak a Rottenbiller utcában. A többiek pedig tehettek egy gesztust az időközben „érdemei elismerése mellett felmentett” (magyarán kirúgott) Bernáth(y) Sándor felé: megkérték, hogy utólag gitározzon fel egy szólót az egyik számra.
Persze e lemez létrejötte sem volt teljesen problémamentes. Először is ott volt a zenekar neve. Wahornék hiába érveltek azzal, hogy ez számukra márkanév, hiszen az akkori újságok első oldalán minden nap legalább húszszor szerepel ez a szó, így folyamatos ingyenreklámot kapnak, Wilperték hajthatatlanok maradtak. Ekkor jött Laca ötlete: korábban a Közgázon már adtak egy koncertet Albert Einstein Tánczenekar néven, akkor írják rá a borítóra, hogy Albert Einstein Bizottság. De ez sem tetszett a Hanglemezgyárnak, ezért csak a monogramot engedélyezték, így került rá végül az: A. E. Bizottság.
Ugyanígy problémás volt a zenekari logóban az „á” betű fölött a vörös csillag. Ez – miként az állampárt lapja, a Népszabadság dizájnját idéző betűtípus használata is – Bernáth(y) ötlete volt. Kis ellenálló hangulat, semmi több. De a lemezborítón ez sem ment el. Ekkor megint Laca szállította a megoldást: a vörös csillag helyett legyen esernyő. Arra gondolva, hogy 1848. március 15-én – mivel egész nap esett az eső – a tüntető fiatalok mindenhol esernyőkkel vonultak. Ez is lehetne egy szimbólum, vélték, és a túlzott áttétel miatt a hivatal sem kötözködhetett már tovább.
Illetve még vitáztak egy kicsit a szövegeken. Hogy az elején az „egy nagy segget látok” maradhat-e? (Maradhatott.) Hogy a végén a „Csókolom, itt tessék aláírni!” nem túl sok-e a chartás aláírogatós időkben? (Sok volt). Egy idő után Wahornék már nem is vitatkoztak – hisz a Bizottság szövegvilága annyira szürreális és sokrétű volt, hogy ott egy-két sor nem osztott, nem szorzott –, mondták Wilpertéknek: ami végképp problémás, azt fütyüljék ki a lemezen. (Pár helyen ezért hallható füttyszó.)
Ekkor már nem volt a zenekar tagja Bernáth(y) Sándor, és hamarosan Kecskés Kriszta is elhagyta az országot, Bán Máriát pedig Dorozsmai Béla (1959) váltotta fel. 1983-ban szerepeltek Bódy Gábor Kutya éji dala című filmjében, majd 1983-ban a Balázs Béla Stúdió megbízására álltak neki a Jégkrémbalett című filmnek, melynek hanganyaga 1984-ben nagylemezen is megjelent.
1985 elejére viszont megfáradt a zenekar, Magyarországon utoljára azon a nyáron Győrben léptek fel. Időközben meghívást kaptak Franciaországba, majd Nyugat-Németországba és Hollandiába, és az új kihívás még egyben tartotta a csapatot. (Ekkor Kreutz László volt a dobosuk, a várandós Kokó nem tartott velük). A következő egy évben az említett három országban és Ausztriában jó pár klubkoncertet adtak, az osnabrücki nemzetközi kísérleti filmfesztivált az ő műsoruk zárta. Két nagylemezük anyagából Hollandiában megjelent egy válogatás LP. 1986 júliusának elején Dániában, a Roskilde Fesztiválon két kisebb színpadon is felléptek, de az állandó összezártságtól és utazástól végképp elfáradtak, és Bizottság néven soha többé nem léptek fel.
Ef Zámbó a Happy Dead Band nevű formációjában folytatta, és zenél a mai napig. FeLugossy az Új Modern Akrobatikában és a Batu Kármenben énekelt, majd 1997-ben leköltözött Sárospatakra, és azóta csak a festészetnek él. Bernáth(y) Sándor a Doktor Újhajnalban, a Matuska Silver Soundban és a Konnektorban játszott, a Bikini első két lemeze körül bábáskodott, majd az új elektronikai színtér egyik meghatározó alakja lett. Wahorn létrehozta a maga stúdióját és a Bad Quality Records nevű kiadót, majd Amerikába száműzte magát, ahonnan időről időre visszatért. 2006-ban jött végleg haza, azóta Mezőszemerén él.
A Bizottság az újjáalakuláshoz kétszer állt igazán közel: 1993-ban Laca, Koko, Jony és Wahorn Edd meg a fényt! címmel adott ki közös lemezt, 2002-ben pedig feLugossy, ef Zámbó és Wahorn Három karma címmel közös kiállítást rendezett a Lajos utcai Budapest Galériában, de a tervekkel ellentétben ennek füllel fogható zenei hozadéka nem lett. Remek apropó lehetett volna a 2011 őszén a Műcsarnokban tartott „Sírba visztek” című hatalmas Bizottság-életmű kiállítás is, de Wahornék szokás szerint köszönték szépen, de nem éltek a lehetőséggel.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 52–53.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/A.E.Bizottsag/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/A.E.Bizottsag/?locale=hu_HU</a>

Bizottság

Hatalmi tiltás miatt alig négy hónapig tarthatott a rendszerkritikus fiatal irodalmárok és a társadalom „számkivetettjeit”, a csöves fiatalokat felvállaló Beatrice ígéretes együttműködése: 1979 áprilisa és augusztusa között mindössze három közös akciójuk lehetett, de minimum az utolsó remek példázata volt annak, hogy a közvélekedéssel ellentétben a hetvenes évek alkonyán milyen jól megfért egymással a magasművészet és a tömegkultúra.
Alig egy évvel a Spions koncertjei után, 1979 márciusának elején a csöves kultúrával behatóan foglalkozó Kőbányai János Beat ünnep címmel estet szervezett a Fiatal Művészek Klubjába, ahová egyrészt meghívta a Beatrice együttest, másrészt olyan fiatal írókat invitált, (Csató Károly, Györe Balázs, Kemenczky Judit, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre, Temesi Ferenc), akiknek volt valami érzelmi kötődése a rockzenéhez. A később Fölöspéldány néven laza szellemi közösséget alkotó fiatal művészek zöme ott találkozott először a Beatrice energikus rockzenéjével. Mindjárt el is határozták, hogy a jövőben közös „irodalmi koncerteket” (költői performansz + rockkoncert) szerveznek. Nem rajtuk múlott, hogy mindössze három ilyen közös estet sikerült tető alá hozniuk.
Az elsőt 1979 áprilisában a szegedi JATE Klubban, egy nyitottabb egyetemista környezetben tartották, ahol Szilágyi és Szkárosi egyaránt felvillantotta a később rá jellemző zenés-kántálós performanszait, miközben a Beatrice kurrens punkos rockdalokat nyomott. A második alkalom aztán igazi mélyvíz lett: 1979 júniusában Szilágyi és Szkárosi már a többezres ricsés tábor előtt kiabált, trappolt, hangköltött a Csepeli Papírgyár strandján. A harmadik volt mind közül a legnagyobb szabású vállalkozás: 1979. augusztus 12-én a budaörsi Jókai Mór Művelődési Központban Kőbányai János punk és csöves fotóiból nyílt kiállítás az intézmény kertjében, miközben Bernáth(y) Sándor fekete kaftánban görögdinnyéket vagdosott a falakhoz. Szkárosi tigrismintás nadrágban, félmeztelenül jelent meg, El Kazovszkij felfeküdt egy szekrényre és festette magát, Szilágyi Ákos nylonzacskóba öltözött, a Beatrice pedig kísérte őket, ha kellett. S bár nagy füttyögéssel indult az este, a ricsések hangoskodása idővel szép lassan elcsitult.
Mégsem lett e közös akciózásnak folytatása, merthogy Nagy Feró a Magyar Tudományos Akadémia büféjében(!) 1980 tavaszán bejelentette a szakítást. Mint később bevallotta, behívatták a budapesti KISZ-bizottságra, és ultimátumot intéztek hozzá: ha koncertezni akar Budapesten, akkor ezt sürgősen hagyja abba. A hatalom vélhetően attól tartott, hogy Lengyelországhoz hasonlóan a rendszerrel elégedetlen fiatal értelmiség és a munkásság csoportjai nálunk is találkozhatnak. 
A Fölöspéldány ¬– melynek ideológiáját és kulturális gyakorlatát az ellenkultúra, az experimentalizmus és a marginalitás („a nemzedéki érvényű fölöslegesség-tudat”) határozta meg – 1981 februárjában még egyszer közeledett a populárisabb zenéhez, ezúttal a Belvárosi Ifjúsági Házban a jazz rockos Dimenzióval adtak közös performanszot/koncertet. A visszaemlékezések szerint a két művészcsoport produkcióját már sokkalta hűvösebb, távolságtartóbb légkör jellemezte, így egyikük sem forszírozta a folytatást.

Bernáth(y) Sándor

Zenész - gitáros

Kapcsolatok

Konnektor Rt.

Bizottság

A Beatrice és a Fölöspéldány