Person/name

Balatoni Endre "Boli"

Aláírhatatlan Történelem - Isten Háta Mögött

Holdak Kelet felé - VHK

Holdvilág - VHK

Nincs más megoldás - VHK

Halló mindenség! - VHK

Forgószél! - VHK

Ki vele, az Istenért! - VHK

Impro - VHK

Rejtelmes kert - VHK

Hunok csatája - VHK

Mi történt? - VHK

Fénysuhamlás - VHK

Távoli világok zenéje - VHK

Indulok! - VHK

Az 1980-as évek tipikus punkzenekara.
1984-ben a balatonszemesi rocktáborban mutatkoztak be – nagy sikerrel. A Papp György (ének), Rupaszov Tamás (basszusgitár), Lőrincz Sándor alias Lörke (gitár) és Balatoni Endre Boli (dob) felállású csapat volt az első hazai hardcore banda. Ennek megfelelően rendkívül gyors és energikus zenét játszottak. Rupaszov 1984-ben illegálisan Franciaországban maradt, helyén a QSS-ból Totya basszusozott – egészen Rupaszov 1985-ös hazatéréséig. Ősszel azonban felbomlottak: Rupaszov újraindította a Trottelt, Lörke pedig más társakkal Revue ’86, majd Revue ’87 néven folytatta tovább.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 100.

Marina Revue

Az 1980–1990-es évek egyik legegyénibb és legnépszerűbb underground/alternatív csapata. Stílusuk meghatározhatatlan, valahol a punk, a sámán- és a népzene között félúton. Ahogy egy 1992-es német fanzine-ben olvasható: sámánisztikus etnopunk.
A rendkívül sokfelől érkező és sokfelé ágazó zenei irányzatokat időlegesen egyesítő budapesti underground színtér igazi különutasa volt a Vágtázó Halottkémek. A csillagász-táltos Grandpierre Attila (1951–, ének) vezette csapat a hetvenes évek végétől a legfelkavaróbb társaságok egyikének számított Magyarországon, s a szokatlan külsőség, öltözék, színpadi viselkedés alapján a VHK-t besorolták az „ős-punkbandák” közé. Valójában a zenekar sem akkor, sem később nem tartozott egyetlen beskatulyázható stílusba, irányvonalba sem, hanem következetesen a maga „életzenéjét” játszotta, Grandpierre Attila énekes személyében pedig ugyancsak eredeti egyéniség és teoretikus bukkant fel a hazai rock világában, aki gyökereit az ősi mágikus népzenében kereste.
Grandpierre Attila eredetileg fizikából korrepetálta Ipacs Lászlót, közben mindenféle furcsa és vad krautrock felvételeket (Amon Düül, Ash Ra Tempel, Soft Machine, Blue Cheer), meg különböző ázsiai, afrikai és európai népzenéket mutatott neki, meg barátjának, Czakó Sándornak. Ezeket aztán házibulikon hajnalig hallgatták, elemezték, hogy kiben milyen érzéseket és képeket indítanak el. Baráti társaságuk néhány tagjának zenekara az országos hadseregbajnokság első díját elnyerve meghívta Grandpierre-t, aki úgy vélte, céljaik kifejezésére a Vágtázó Halottkémek a legjobb név (a halottkém „a végső azonosítás emberére”, a vágtázó meg a dinamizmusukra utal).
Grandpierre kezdettől jellegzetes, különleges hatású színpadi tánccal (pogózással) lepte meg a közönséget, ami saját bevallása szerint 16 éves korában egy Liversing koncerten tört rá először, és attól kezdve védjegyévé vált. (Erre a szokatlan „mozgáskultúrára” lett figyelmes egy Beatrice koncerten Bódy Gábor is, így került be aztán Grandpierre a Kutya éji dala című filmbe.)
A Grandpierre Attila , Czakó Sándor (1956–, gitár) és Ipacs László (1956–2022, dob) által 1975-ben alapított zenekar 1976 októberében lépett fel először az István Gimnázium egyik házi rendezvényén, de a beijedt szervezők a srácokat húsz perc után lezavarták a színpadról. A rendszeres koncertezést 1980 után kezdték el. Nyolcvanas évekbeli koncertjein a VHK nemcsak az ösztönből jövő folyamatzenéjével borzolta a konzervatívabb felfogásúak idegeit, hanem sokszor színpadi megjelenésével is. Grandpierre hol fűcsomókba varrva, hol madártollba mártott testtel, hol nyers húsokkal teleaggatott trikóban, indián harci színekben pompázva tolmácsolta látomásait, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a gyakorta külsőségek alapján ítélkező hivatal igyekezett ellehetetleníteni a zenekart. Az is igaz, hogy a VHK üzenete még a velük szimpatizálóknak sem mindig jött le, a nyolcvanas években adott koncertjeiken többen csak végtelen energialöketet, agresszív zajkeltést és féktelen body actiont láttak-hallottak-érzékeltek.
A nyolcvanas évektől azonban felfigyeltek rájuk művészvilág-berkekben. A Filmgyár K szekciójának játékos vetélkedőjén első díjat nyertek a Bizottság, az URH, a Kontroll Csoport és a Neurotic előtt. Az évtized közepétől saját Rituális Színházuk előadásaival vezették be nagyobb koncertjeiket, és a társulattal gyakran szerepeltek nagy nemzetközi fesztiválokon, elsősorban Németországban.
A nyolcvanas évek közepére a VHK a középiskolások és egyetemisták egyik kedvencévé vált. 1983-ban az ELTE bölcsészkarán az egyik hallgató a szakdolgozatát a VHK zenéjéből írta. Grandpierre Attila pedig új, mágikus népzenéről beszélt nyilatkozataiban. Miként A Vágtázó Halottkémek és a népzene című, a Műcsarnokban tartott előadásuk kapcsán megjelent kiadványban olvasható: „Zenénk sok lényegi jegyben közös a hunok zenéjével: rendkívül ritmikus, az énekesek farkasok módjára üvöltenek, s a pentaton dallamvilág. A mi zenénk mágikus, mai népzene, letisztult állapotban, belső szükségszerűségből születik folyamatosan a színpadon, folyamatában váratlan újdonságokat hoz, megráz, felkavar, megtisztít – újra teljes életre ébreszt.”
Baksa Soós Vera segítségével a VHK egyik (mai füllel amúgy érdektelen) felvétele felkerült a Fix Planet újhullámos válogatásalbumra, és az évtized derekán már rendszeresen klubturnéztak Nyugat-Európában. Miközben idehaza egészen 1986-ig gyakorlatilag indexre voltak téve, a nyugat-európai magyar kulturális napoknak egy évtizeden át állandó vendégei voltak. Zenéjükről világszerte elismeréssel írtak. 1990-ben meghívták őket a New York-i New Music Seminar-ra, ahol nagy feltűnést keltettek.
A VHK életében az 1996-ban felvett, 1997-ben megjelent Az Éden visszahódítása I. több szempontból is új korszakot nyitott: friss erők érkeztek a csapatba, és a korábbinál lényegesen szélesebb zenei skálán mozogtak. Magyar, török és görög népzenei elemeket és számtalan akusztikus hangszert alkalmaztak, illetve olyan vendégeket fogadtak, mint a bőgős Lőrinszky Attila, a hegedűs Irtl Melinda, a citerás Bólya Mátyás, valamint a teljes Téka zenekar. Különösen ez utóbbiak jelenléte volt reveláció erejű, régi magyar táncot szólaltatnak meg a VHK-tagjaival, szilajul, se látva, se hallva, csak befelé figyelve.
Az Éden visszahódítása I.-gyel ráadásul a VHK a MAHASZ Top 40-be is betört (három hónapig ott is tanyáztak), sőt, egészen a 14. helyig kúsztak fel, ami mindenképpen azt jelezte, hogy a valamikor margóra szorított csapat a kilencvenes évek derekára befutott. Talán azért is, mert ez a sámánisztikus punkzene a korábban megszokottnál rendezettebb, strukturáltabb lett, a szabad folyamatzenében helyenként kifejezetten konvencionális rock- és metálsémák jelentek meg. Ráadásul Az Éden visszahódítása I.-en – tőlük eléggé szokatlan módon – a megírt dalok kerültek az előtérbe, így a spontaneitás már kevésbé jellemezte. Vágtázásaik követhető galoppá szelídültek, szabad szárnyalásaik, senkit és semmit figyelembe nem vevő vehemenciájuk ezáltal többeket érinthetett meg.
A hamarosan trilógiává bővülő Éden-sorozat középpontjában a kozmikus erő állt, a világösztön, Grandpierre Attila életművének talán legfontosabb eleme, amely szerinte minden emberben jelen van, és amelyen a természetes kozmikus emberi élet alapul. Az eltévelyedett nyugati civilizáció és a hozzá kapcsolódó társadalmi tudat teljesen háttérbe szorította ezt a világösztönt, hogy egy természetidegen elveket is tartalmazó normarendszert kényszerítsen az emberekre. Grandpierre szerint tudatos énünket sikerült szembefordítani kozmikus énünkkel, elszakítva ezzel saját belső világunktól és a kozmosztól. Az elszakadás, a manipuláció következményeként gyakran érezzük úgy, hogy nem azt az utat járjuk, amit valójában szeretnénk, és hogy nagyságrendekkel a képességeink alatt teljesítünk. A VHK a kapcsolat újrateremtésén fáradozott, ehhez a legrövidebb út megérzésük szerint a zenén és a „magasra vivő megtáltosodáson” keresztül vezetett volna.
A Vágtázó Halottkémek kétségkívül az Éden-trilógia idején ért népszerűsége csúcsára. A sorozat harmadik része, a Naptánc után azonban elfogyott a lendület, és 1999 végére végérvényesen elfáradt a csapat. Ahogy Grandpierre ma fogalmazza: megszűnt az egészet működtető varázslat. Addig minden próbán és koncerten született valami új, attól kezdve viszont már csak a tehetetlenségi erő sodorta őket. Bő egy évig. Majd Grandpierre úgy vélte, a legtapintatosabb a VHK-val szemben úgy lehet, ha kilép.
Grandpierre Attila előbb 2005-ben megalapította a Vágtázó Csodaszarvas zenekart, majd 2009-ben a Vágtázó Életerőt, mely „VHK idéző” címmel koncertet adott a VHK tiszteletére, a fellépés anyaga lemezen is megjelent. Majd 2012-től már ismét VHK néven jelent meg az újabb nagylemez (Veled haraptat csillagot). És innentől a Vágtázó Halottkémek név újjászületett, és azóta egy EP-t (A lélek mélyén, 2016) és egy CD-t (Életzuhatag, 2019) jegyeznek, miközben továbbra is folyamatosan koncerteznek.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–80.
 Kapcsolat:
<a href="http://vhk.mediastorm.hu/">http://vhk.mediastorm.hu/</a> <a href="https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek">https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek</a>

Vágtázó Halottkémek (VHK)

MagUra Napotvet a Vágtázó Halottkémek egyik utódzenekara volt, sámánpunkos, etnorockos szerzeményeivel, elementáris erejű koncertjeivel próbálva betölteni az űrt, amit a VHK hagyott maga után.
A MagUra Napotvet formációt a Vágtázó Halottkémek feloszlása után a zenekar két volt tagja Both Miklós és Németh László „Fritz” gitárosok alapították 2001 őszén Molnár Lajos „Lujó” basszusgitárossal, Balatoni Endre „Boli” és Balogh Szonja dobossal, valamint Zsámán Attila és Andrasev Nadja énekessel. Az elsősorban élőben, koncerteken magával ragadó, ösztönösségre, zenei rögtönzésekre sokat adó csapat saját megfogalmazása szerint a népi elemeket próbálta úgy bemutatni, hogy azok erejüket megtartsák és népszerűvé váljanak olyan körökben is, ahol nem tartoznak az emberek mindennapi életéhez. 
A professzionális megszólalásra és színvonalas zenei repertoár kialakítására törekvő csapat 2003 tavaszára megújult névvel (MagUra) és felállással (Both Miklós – gitár, ének, sampler, Németh László „Fritz” – gitár, Lisztmájer Ilona – ének, Winter Csaba – basszusgitár, Balogh Szonja – dob) folytatta, majd több sikeres hazai és külfüldi fellépés után 2005-ben feloszlott. Zenei munkásságukat mindössze két kiadvány őrzi: a VHK másik három utódzenekarával (Világfa, Narco Polo, Yava) közös a 2002-es, Rajta! Jelen! című válogatásalbumon négy daluk (Táltosének, Ébredés, Görög, Engem hívnak úgy), míg a 2004-es Magura című EP-jükön három szerzeményük (Agyarak, Sirató, Tekerős) hallható. További demofelvételeik a már csak emlékoldalként üzemelő honlapjukon hozzáférhetők.
CsO

Kapcsolatok

Aláírhatatlan Történelem - Isten Háta Mögött

Holdak Kelet felé - VHK

Holdvilág - VHK

Nincs más megoldás - VHK

Halló mindenség! - VHK

Forgószél! - VHK

Ki vele, az Istenért! - VHK

Impro - VHK

Rejtelmes kert - VHK

Hunok csatája - VHK

Mi történt? - VHK

Fénysuhamlás - VHK

Távoli világok zenéje - VHK

Indulok! - VHK

Marina Revue

Vágtázó Halottkémek (VHK)

MagUra Napotvet / MagUra

A Halál móresre tanítása

A semmi kapuin dörömbölve

A világösztön kiugrasztása

Az Éden visszahódítása I.

Aláírhatatlan Történelem - Isten Háta Mögött

Nincs más megoldás - VHK

Mi történt? - VHK

Ki vele, az Istenért! - VHK

Impro - VHK

Halló mindenség! - VHK

Forgószél! - VHK

Fénysuhamlás - VHK

Távoli világok zenéje - VHK

Rejtelmes kert - VHK

Örökkévalóság - VHK

Hunok csatája - VHK

Holdvilág - VHK

Holdak Kelet felé - VHK

Indulok - Vágtázó Halottkémek

Vágtázó Halottkémek (VHK)

Botrányos probléma - VHK

Feltámadt kép - VHK

Indulok! - VHK

Mi történt? - VHK

Távoli világok - VHK

Valaha ringó táj - VHK

Indulok! - VHK

Indulok! - Vágtázó Életerő (VHK)