A három nagy széki prímás egyike, aki különösen Halmos Bélára gyakorolt nagy hatást. Halmos 1971-ben Sárosi Bálint Zenei anyanyelvünk című rádiós sorozatában hallotta meg őt játszani (Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék), és ez annyira sorsfordító lett az életében, hogy egyszeriben „eldobta a gitárt”. 1972 karácsonyán találkozott először személyesen „Icsánnal”, és attól kezdve egészen haláláig rendszeresen járt hozzá tanulni. Ádám István „Icsán” élete egybeesett a széki muzsika „aranykorával”, a falu hagyományos életformájának felbomlása pedig öregedésével, kiöregedésével azonos időszakban következett be. Fiai (a bandája) idővel otthagyták, egyikük elköltözött Székről, a másik máshoz szegődött kontrásnak. Mint Halmos Bélának mesélt: „Széken a hivatásszerű muzsikálás fárasztó, speciális képességeket igénylő munka. Ennek ellenére szeretem azt, amit csinálok.”