MusicalPeriod/name

Tradicionális jazz

A zongorista Csányi Attila 1989-ben megalapította az Orient Dixieland Jazz Bandet, mellyel fennállása tíz éve alatt számos hazai és külföldi fesztiválok szerepelt. A Pannon Jazz The Unknown Hungarian Jazz Vols. 1-2 (1942–1950) és a Vol. 3 (1939–1950) címmel saját lemezeiből és a fotógyűjteményéből adott ki CD-ket.

Orient Dixieland Jazz Band

A nyolcvanas évek végi revival boom része a harsonás Szalóky Béla (1972–) tevékenysége, aki szinte még tinédzserként bukkant fel az Oldsmobile Dixieland Jazz Bandben, a Hot Jazz Bandben, majd a Budapest Ragtime Bandben, később pedig önállósította magát. A 2000-es években alapította meg néhány évig aktív zenekarát, a Szalóky Classic Jazz Bandet. Kilenctagú zenekarával – élén Micheller Myrtill énekesnővel – főként a harmincas–negyvenes évek swingslágereiből válogatott, a közérthető, szórakoztató, ám színvonalas akusztikus zene méltán sikeres képviselői voltak.

Szalóky Classic Jazz Band

Hat évvel a Debrecen Dixieland Jazz Band debütálása után újabb vidéki tradicionális formációval színesedett a műfaj: a klarinétos Balla Miklós (1971–) vezetésével 1990-ben megalakult Miskolc Dixieland Band a városi és országos fellépéseken kívül rendszeresen megfordul külföldön is. Évente mintegy hatvan koncertet ad, 1993 óta az Ifjúsági és Szabadidő Házban működik saját klubja

Miskolc Dixieland Band

A Debreceni Jazznapokra rendszeresen meghívott Benkóék és Molnárék mellett a nyolcvanas évek derekára magának a cívisvárosnak is lett tradicionális jazzegyüttese. Alapját a hatvanas években működött Debreceni Jazz Quartet jelentette, amely vezetője, a zongorista Kiss Ernő halála után szétszéledt, a formáció egykori szaxofonosa, Gyarmati Zoltán (1938–) azonban 1984-ben úgy döntött, részben régi, részben friss társakkal új zenekart alapít. Az 1984 végén indult Debrecen Dixieland Jazz Band már az első években számos hazai és nemzetközi meghívást kapott, a nyolcvanas évek legvégén eljutott a műfaj egyik legfontosabb seregszemléjére, Drezdába is. Azóta nemcsak Európa számos más országában vendégszerepelt, hanem kétszer az Egyesült Államokban is. Az utóbbi években pedig a tagok – amolyan mellékprojektként – összeszervezték a tizennyolc fős Debrecen Fesztivál Big Bandet.

Debrecen Dixieland Jazz Band

Budapesten az 1950-es évek végén kétségtelenül a Benkó Dixieland Band számított a legnépszerűbb ifjúsági együttesnek. Bár az 1957-ben középiskolások által alapított, Benkó Sándor (1940–2015) vezette együttes repertoárjába az első években sok népszerű stílus belefért, annak már akkor is hangsúlyos része volt a jazz tradicionális hangvételű, pergő ritmusú, könnyen befogadható, melodikus-populáris irányzata. Ez a stílus akkoriban egész Európában fénykorát élte, elég a Dutch Swing College Band, a Chris Barber Jazz Band, vagy Acker Bilk és Kenny Ball együtteseinek sikereire gondolni. Érdekes módon ezek a formációk szinte mindenhol afféle zenésznevelő műhelyként is működtek, és a későbbi beat/rock számos legendás alakját indították el a pályán. Nem volt ez másként a Benkó Dixieland Band esetében sem: 1957 és 1963 között mintegy 75 zenész fordult meg itt, többek között innen indult a későbbi omegás Benkő László és Laux József, a későbbi expresses Solymos Antal, Malek Miklós és Silye Attila, a később a Syriust alapító Baronits Zsolt, vagy Frenreisz Károly, Debreczeni Ferenc, Fogarasi János, Winkelmayer József és Oroszlán György.
A Benkó Dixieland Band 1962-ben az első Ki mit tud?-on szerette volna gyarapítani sikerei számát (felállás: Benkó Sándor [klarinét], Laux József [dob], Braznovszky Gyula [gitár, ének], Bokány Ferenc [bőgő], Fogarasi János [zongora], Koppány Csaba [pozán] és Tóth Tihamér [trombita]), de ott meglepetésre kikaptak a XIII. kerületi Dixieland Bandtől, a későbbi Express együttestől (soraiban három Benkó-„tanítvánnyal”: Malek Miklóssal, Solymos Antallal és Silye Attilával). Úgyhogy Benkó döntött: a továbbiakban a szívéhez közelebb álló tradicionális jazzhez ragaszkodik, és nem próbálkozik a divatba jövő „luxemburgi stílussal”.
A zenei profiltisztítással a felállás is stabilizálódott, s ettől kezdve Benkó lett a zenekar kizárólagos zenei vezetője, menedzsere és mindenese. Profi módon, hosszú távra tervezett, ezért olyan zenészekkel vette körül magát, akiknek mind volt polgári állása,  így vezetőként egyfelől mentesült a megélhetés biztosításának felelőssége alól, másrészt az együttes nem függött közvetlenül az aktuális divatoktól. Emellett olyan muzsikusokat választott, akikből homogén kollektívát kovácsolhatott, mert számára a csapatmunka mindennél előbbre valónak számított. Profi menedzserként tudja, a hosszú távú zenészmegtartó együttműködés titka, hogy a sikerélményt folyamatosan biztosítsa. Miként azt is, hogy az esetleges zenei elszürkülés elkerülése érdekében minél sűrűbben hívjon neves vendégszólistákat..  Valamint elengedhetetlen egy, a zenekari kasszából finanszírozott, a legfrissebb Benkó-híreket (de nem csak azt) szállító újság, amely pontosan négyhetente minden olyan újságíró asztalán ott hevert, akinek bármiféle köze is volt műfajhoz.
Mindehhez persze az is hozzátartozott, hogy Benkó vaskézzel vezette zenekarát. A tagoknak művészeti kérdésekben ugyan engedett némi beleszólást, a szervezésbe, a vezetésbe, a propagandába azonban nem. S az egységes hangzás és stílus megőrzése érdekében még attól is visszatartotta társait, hogy azok esetleg a ragtime vagy a modern jazz irányába elkalandozzanak. (Persze csak a zenekaron belül, hisz Vajda Sándor a BDB-vel párhuzamosan a Szabados Quartettel free jazzt játszott, Zoltán Béla swinget, a harsonás/trombitás Szalóky Béla pedig ma big bandet  is vezet.)
A Benkó Dixieland Band mindenesetre fennállása szűk hat évtizede alatt tényleg mindent elért, amire egy zenekar vágyhatott. Eközben szépen, komótosan, lépcsőfokról lépcsőfokra haladtak. A hatvanas években főként az NDK-ban, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Lengyelországban turnéztak, aztán a hetvenes években elindultak nyugatra, 1971-ben megnyerték a Montreux Jazzfesztivált, 1972-ben San Sebastianban elvitték a közönség díját. A nyolcvanas években pedig jöhetett a műfaj szülőhazája, az Egyesült Államok meghódítása, ahol többek között a kaliforniai Sacramento Jazz Jubilee-n arattak zajos sikereket, 1987-ben pedig az akkori amerikai elnök, Ronald Reagan szintén lelkesen köszöntötte őket. 
Benkó Sándor: „A rendszerváltozás előtt az Interkoncertnél  azokat a zenekarokat részesítették előnyben, amelyek a külföldi félnél csereként jónak minősültek. Ezért vitték az NDK-ba, a Szovjetunióba vagy Lengyelországba olyan sokszor Koós Jánost, Korda Györgyöt vagy az Expresst. Nekünk is leestek apró falatok, de már az első kiküldetéseknél jól teljesítettünk. Az Interkoncertnek és rajta keresztül a kultúrpolitikának szintén jól jöttek az olyan hangzatos hírek, hogy a Benkó Dixieland megnyerte ezt vagy azt. Ugyanakkor az általunk képviselt tradicionális jazz senkinek nem jelentett konkurenciát. Se a popzenészeknek, se a klasszikusoknak, se a progresszív vagy mainstream jazzt játszó előadóknak. Bennünket arra használtak, hogy itt ez a jól fésült banda, velük nagy balhé nem lehet. Néha persze történtek váratlan események. 1982. november 10-én épp az egri színházban volt jelenésünk, a Varsói Szerződés egyesített vezérkara fogadására hívtak bennünket játszani. Akkoriban készítettük el Erkel Hunyadi László című művének talán legismertebb részletét, a Meghalt a cselszövő című operasláger dixieland változatát. Leutaztunk, előadtuk, mire a nézőtéren döbbent csend. Nem értettük. Néhány órával később aztán hivatalosan bejelentették, hogy meghalt Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár. Mondanom sem kell, óriási botrány kerekedett belőle. Miközben persze sosem voltam ellenálló. Akkor még senki sem tudhatta, hogy a kommunista rendszer egyszer csak így bedől.”
A Benkó Dixieland Band pályája csúcsán évi 150 koncertet is adott, saját honlapja szerint több mint hatvan hanghordozója jelent meg, és körülbelül 130 órányi tv-show-műsor készült vele. Benkó Sándor elmondása alapján 2013. november 5-én, a veszprémi Pannon Egyetem aulájában adta a zenekar a 10.250. koncertjét.
JBSz
 
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 80–83. 21–23.
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 117–121.

Benkó Dixieland Band

A 2007-ben alakult autentikus szving zenét játszó Vintage Dolls énekestrió és kísérőzenekara az 1930-as, 1940-es évek híres többszólamú dalait dolgozza fel. A csapatot nemzetközileg is elismert énekesnők alkotják, Munkácsy Eszter, Nagy Lili és Szász Ágnes. Céljuk az, hogy ezt a régi, már-már elfeledett stílust megismertessék a közönséggel. Műsoruk hűen idézi meg a múlt század közepének zenei világát, a korra jellemző ruházatban és frizurákkal, eredeti nyelven előadva a dalokat.
A Vintage Dolls Akusztik 2020-ban a Vasárnapi Iskola programsorozat keretében lépett fel az A38 Hajón. Itt a Boswell Sisters és az Andrews Sisters szerzeményeit is előadták, elmondásuk szerint ezek az egykori előadók hatnak rájuk inspirálóan. A fellépésen a kísérőzenekart Bögöthy Ádám (nagybőgő) és Szabó Illés (gitár) alkották.
A Vintage Dolls első albuma 2022-ben jelent meg Three Little Sisters címmel.
Ugyancsak 2022-ben szerepeltek az M2 Petőfi TV Akusztik műsorában, itt a vokáltriót egy jazz quintet kísérte, és vendégként fellépett velük Micheller Myrtill jazz énekesnő. Műsoruk gerincét a múlt század Magyarországának ismerősen csengő slágerei adták.
HZ
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/vintagedollsmusic">https://www.facebook.com/vintagedollsmusic</a>
<a href="https://www.instagram.com/official_vintagedolls/?hl=hu">https://www.instagram.com/official_vintagedolls/?hl=hu</a>

Vintage Dolls Akusztik

Az ezredforduló egyik népszerű magyar énekegyüttese. Az 1995-ben Szűcs Gabriella, Zsédenyi Adrienn, Kovács Péter és László Boldizsár által alapított formáció mintegy két évig játszott a híres harlemi jazztörténeti szórakozóhely nevét felvevő budapesti Cotton Clubban. Kezdetben az amerikai énekegyüttes, a Manhattan Transfer dalait adták elő, majd fokozatosan bővítették a repertoárt.
Négy gengszter című 1997-es bemutatkozó nagylemezükön Kovács Péter helyén már Fehér Gábor énekelt, aztán egyre inkább elmozdultak a popzene irányába, többek között Pa-Dö-Dö-, Animal Cannibals-, Zámbó Jimmy- és Happy Gang-feldolgozásokat adtak elő. Népszerűségük csúcsára a Budapest Kongresszusi Központban adott 1999-es nagyszabású koncertjükön jutottak el, s bár később több alkalommal léptek fel külföldön (mindenekelőtt Németországban és Hollandiában), az új évezredben sorra léptek ki az alapító tagok. Mígnem 2009 januárjában, a Budapest Sportarénában tartott, valamennyi egykori tagot felvonultató koncertjén a Cotton Club Singers végleg búcsút intett a közönségének.
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, A magyar jazz története, Bp., Kossuth Kiadó, 2014, p. 240–241.

Cotton Club Singers

Az 1980-as évek Magyarországon nemcsak a dixieland felvirágzását hozták, hanem a jazzkorszak előtti stílus, a ragtime nemzetközi reneszánszának „begyűrűzését” is. A pionír kétségkívül a főiskolát végzett jazz- és klasszikus muzsikusok által 1980-ban elindított Budapest Ragtime Band volt, melynek műsorába később jazz- és dixiland-örökzöldek, egyedi zenei paródiák, ismert slágerek és operák humoros feldolgozásai is bekerültek. Az időközben átalakult, Gayer Ferenc (1956) vezette formáció a tradicionális világban a kevés profi (értsd: kizárólag a zenélésből élő) együttes egyike, így külön szórakoztató-, illetve tánczenei programja is van. Rendszeresen fellép bálokban és más társasági eseményeken, emellett gyakorta felbukkan a magyar, német, az amerikai és svájci televíziók szórakoztató műsoraiban.
Miként hirdetik magukról: „A Budapest Ragtime Bandnek nemcsak a ragtime muzsika ápolása és megszerettetése a célja, hanem a közönség mindenkori magas színvonalú szórakoztatása.”
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 238–239.

Budapest Ragtime Band

A hazai tradicionális mezőny másik profi formációja az 1985-ben indult Hot Jazz Band. A trombitás–bendzsós-énekes Bényei Tamás (1964–) vezette együttest a Benkó Dixieland Bandhez és a Bohém Ragtime Jazz Bandhez hasonlóan szintén meghívták e színtér nemzetközi Mekkájának tartott Sacramento Jazz Jubilee-re. De ők nem egyszer, nem kétszer, hanem összesen hatszor jutottak el oda. Ráadásul két alkalommal őket hozták ki a fesztivál legnépszerűbb zenekarának.
Bényei és társai a huszadik század elejének életvidám dixieland-világát képviselik. Saját szerzeményeket csak elvétve komponálnak, repertoárjukon a ritkán és kevésbé ritkán játszott örökzöldek mellett régi, jól ismert magyar szerzemények – főként filmslágerek – szerepelnek. A gyakran nyolcvan–száz éves szerzeményeket igazából meg sem próbálják napjaink elvárásainak megfelelően áthangszerelni – saját bevallásuk szerint mindenekelőtt nagyfokú stílushűségre törekednek. Felsorolni is reménytelen, hogy ki mindenkivel játszottak az elmúlt harminc évben, de illusztrálásként álljon itt néhány név: Eddy Davis, Buddy Wachter, Cynthia Sayer, Acker Bilk, Joe Murányi, Marcel Zanini.
A virtuozitásra és sármos előadásmódra komoly hangsúlyt fektető Hot Jazz Band nemzetközi színvonalát jelzi, hogy fennállása alatt számos hazai és négy külföldi díjat nyert. Többek között az egyik első számú európai megmérettetésen, a franciaországi New Orleans Jazzversenyen vitte el a pálmát 1995-ben. A hazai tradicionális zenekarok közül elsőként vont be sztepp- és swingtáncosokat a műsorába. Ráadásul Bényeiék nem csak rengeteget koncerteznek, de a Benkó Dixieland és a Bohém Ragtime Jazz Band után ők jelentették meg a legtöbb tradicionális CD-t Magyarországon – eddig szám szerint tizenhármat.
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 239–240.
 
<a href="https://www.facebook.com/hotjazzband/">https://www.facebook.com/hotjazzband/</a>
<a href="https://hotjazzband.hu/">https://hotjazzband.hu/</a>

Hot Jazz Band

Magyarország jelentős a cappella együttese a közel harminc éve létező Bolyki Brothers.
Klasszikus zenei végzettségű tagjai kezdetben az éneklést amolyan tréfás zenei kirándulásnak tartották, csak az irántuk váratlanul feltámadt kereslet miatt döntöttek úgy, hogy klasszikus zenei pályájuk mellett ezt a stílust is viszik tovább az életükben. Népszerűségüket mutatja, hogy a Zeneakadémián, a Kongresszusi Központban, a Művészetek Palotájában és a Budapest Sportarénában egyaránt teltházas koncerteket adtak.
A klasszikus zene, a pop és a jazz határvidékén mozgó produkciójukkal rendszeresen szerepeltek Európa legfontosabb jazz-, a cappella és gospel rendezvényein. 2007-ben 25 állomásos amerikai turnéjuk során számos gospel „szentélyben” adtak koncertet, miközben felléptek a tengerentúli show-business egyik fellegvárában, Disneylandben is.
Az együtteshez 2008-ban csatlakozott Havas Lajos.
JBSz
<a href="https://www.facebook.com/bolyki.brothers/">https://www.facebook.com/bolyki.brothers/</a> <a href="http://www.bolyki.hu/">http://www.bolyki.hu/</a>
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, A magyar jazz története, Bp., Kossuth Kiadó, 2014, p. 241.

Bolyki Brothers

A tradicionális jazzt képviselő újabb generáció képviselői közül 1983-ban adta első koncertjét a klarinétos-szaxofonos Varga Tibor vezette Lucky Boys, amelynek tagjai rendszeresen megfordultak a Török Pál utcai Benkó Klubban, és számos koncerten, fesztiválon léptek fel a Benkó Dixieland Banddel.
Az országos ismertséget az 1988-as Ki mit tud?-győzelem hozta meg számukra, alig egy évre rá jelent meg Where Is the Tiger? című bemutatkozó nagylemezük, melyet azóta további három követett. A korábban Lucky Boys, illetve Lucky Boys Dixieland Band néven szereplő együttes a 2000-es It's A Shuffle Time című albuma után keresztelte át magát Lucky Boys Shuffle Bandre, s azóta elsősorban a negyvenes–ötvenes évek amerikai tánczenéjét játssza, Louis Prima után szabadon. Repertoárján swing, jump blues és korai rock and roll stílusban előadott számok egyaránt szerepelnek.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 240–241.

Lucky Boys

A Benkó Dixieland Band legfőbb és legkitartóbb konkurenciája, a Molnár Gyula (1944) vezette szegedi Molnár Dixieland Band 964-ben alakult, s annak jutalmául, hogy az akkori legnagyobb hazai könnyűzenei rendezvényen, a Salgótarjáni Jazz- és Tánczenekarok Fesztiválján többször nyert aranydiplomát, számos felvételt készíthetett a Magyar Rádióban.
Molnárék külföldre először 1972-ben jutottak el, s mivel a csehszlovákiai Prerovban mindjárt Európa Klasszis-díjat nyertek, ennek hatására – kezdetben Szeged Oldtimers néven – sorra végiglátogatták a keleti blokk országait. Emellett az elmúlt évtizedek alatt számos nyugat-európai országban megfordultak, sőt a műfaj szülőhazájába, az Egyesült Államokba is eljutottak. Cím nélküli bemutatkozó nagylemezüket 1978-ban jelentette meg a Hungaroton, lelkesen támogatta őket Kiss Imre, így a hetvenes–nyolcvanas években szinte bérelt helyük lett a Magyar Rádió által szervezett/támogatott jazzfesztiválokon, mindenekelőtt Debrecenben és Salgótarjánban.
Pályafutásuk során olyan világneves szólistákkal léptek fel, mint Fatty George, Eddy Davis, Tony Scott, Joe Muranyi, John Mortimer vagy Ian Wheeler.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 237–238.

Molnár Dixieland Band

A Hot Jazz Banddel szinte egyszerre indult, ám egészen más utat járt be a kecskeméti Bohém Ragtime Jazz Band. 1985 tavaszán a zongorista-hegedűs Ittzés Tamás (1967) és társai még klasszikus zenét tanuló, kottát olvasó zenészekként játszottak el néhány Scott Joplin szerzeményt a helyi nőnapi ünnepélyen. Az 1988-as drezdai fesztiválon aratott sikerük révén hamar bekerültek a nemzetközi vérkeringésbe, német menedzserük segítségével, majd saját szervezésben Montreux-től Bredán át a Pori Jazzig sokfelé eljutottak Európában, miközben ötször fordultak meg az Egyesült Államokban. A kezdeti időkben gyakorta változott az összetétel, 2000-re viszont stabilizálódott a felállás, ráadásul a trombita és a harsona megjelenésével lényegesen jazzesebbé vált a hangzás.
Ittzés Tamás: „Az elején azért hangszereltem sokat, mert még nem tudtunk improvizálni, csak ragtime-ot játszottunk. Aztán ugyan pár év alatt beletanultunk a rögtönzésbe is, de beláttuk, hogy nekünk sosem fog olyan szinten menni, mint Armstrongnak, vagy az Eddie Condon-féle dixieland zenekaroknak. Akkor meg minek építsünk rögtönzésre egy egész koncertműsort? Inkább arra törekszünk, hogy amit játszunk, jól játsszuk és legyen változatos a műsor, s legyen mégis egy felismerhető Bohém-hangzás. Ezért hangszerelek ma is annyit. Miközben a repertoárunknak van teljesen hangszerelés nélküli része is. Mindig odafigyeltem, hogyan strukturálunk egy számot, de arra is, hogy hogyan épül fel egy koncertműsor. A legnagyobb előnyünk másokkal szemben a stiláris és hangzásbeli sokszínűség. Mindig mondogattam, a siker titka az, ha a zenész tudja, hogy mit nem tud. S azt nem mutogatja. Tagjaink persze roppant sokat tudnak, inkább azt mutogatjuk, nem a gyengéinket. Rengeteg olyan fesztiválon jártunk, ahol nálunknál sokkalta jobb erőkből álló zenekarok játszottak, mégis messze leköröztük őket, mert eladható show-t csináltunk, tele spontán elemekkel. A spontaneitás, zenei flexibilitás fejlesztésére egyébként is igyekszem tudatosan keresni a lehetőségeket, erre a legjobb alkalmat a vendégszólistákkal való együttjátékok jelentik, valamint az 1992 óta általunk szervezett Nemzetközi Bohém Ragtime és Jazz Fesztivál koncertjeit követő sok-sok órányi felhőtlen örömzenélés a legjobb európai és amerikai zenészekkel.”
JBSz
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 239–240. 
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/BohemRagtime/">https://www.facebook.com/BohemRagtime/</a>
<a href="https://www.bohemragtime.com/hu/">https://www.bohemragtime.com/hu/</a>

Bohém Ragtime Jazz Band

A 2009 októberében lelkes szegedi zenészekből alakult Deák Big Band vezetője Kiszin Miklós, a Deák Ferenc Gimnázium tanára, tagjai a Gimnázium volt és jelenlegi tanulói, valamint a szegedi Fricsay Ferenc Fúvószenekar zenészei.
JBSz
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/DeakBigBand/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/DeakBigBand/?locale=hu_HU</a>

Deák Big Band (Szeged)

A 2014-ben Makón alakult Maros-parti Deák Big Band a volt és jelenlegi Bartók-iskolás tanítványaiból verbuválta a városban ismert fúvóskarnagy, zenepedagógus, Deák Sándor. A tizenhat tagú, szaxofonosokkal, harsonásokkal, bőgőssel, gitárossal, zongoristával és dobossal muzsikáló csapat az 1920-as, 30-as évek klasszikus felállását idézi. A fúvósokra és ritmusszekcióra épülő, a dixieland és a könnyűzene hangzásvilágát megszólaltató zenekar azóta számos koncertet adott, még külföldre is eljutottak (Dubrivnik, Horvátország).
JBSz

Deák Big Band (Makó)

A <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-benko-dixieland-band-6195">Benkó Dixieland Band</a> és a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bergendy-326">Bergendy</a> mellett a pre-beat korszak harmadik figyelemreméltó formációja a – később a Garay Trióban játszó – Scholz Péter együttese volt, amely szintén a tradicionális jazz révén vált ismertté, és a hatvanas évek elejére az adott zenei kínálatban – már Nebuló névvel – kétségtelenül a legizgalmasabb és legváltozatosabb zenét játszotta.
Egy kis dixies hangzással, rock and roll betétekkel, szaxofonszólókkal, amelyre a törzsközönség merészebb tagjai kidobós figurákat táncolhattak. A kezdetben öt-, később tíztagúra bővült zenekar – mely az egyetemista ifjúság és a fiatal értelmiség kedvence lett – 1960 májusában a Bartók Színpadon (ma Park Színpad) Scholz Quintet néven bukkant fel. Ez a Májusi dallamok címmel meghirdetett, versennyel egybekötött koncertsorozat volt az első olyan esemény Magyarországon, ahol már közösen mutatkoztak be a fiatal generáció együttesei, és melyet már jazzfesztiválnak nevezhetünk. Érdemes felidézni a négyórás program résztvevőit: Szabados Quartet, Latzin Norbert Quintet, Tihanyi Trió, Scholz Quintet, Benkó Dixieland Band, Ifjúsági Jazz Együttes (a későbbi Bergendy) és a Jogi Kar Jazz Együttese. A közönség szavazatai alapján a versenyt Benkóék nyerték a Scholz Quintet, a Latzin Norbert Quintet és az Ifjúsági Jazz Együttes előtt.
A Nebuló tagjai a swinges, big band hangzásról minden átmenet nélkül át tudtak váltani a rock and rollos hangzásra, így 1960 és 1963 között a legnépszerűbb bandák közé sorolták őket. Tagjai között olyan híres, pályafutásukat később külföldön folytató jazz-zenészek fordultak meg, mint – a zenekarvezető Scholz Péteren (bőgő) túl – Szudy János (dob), Dudás Lajos (szaxofon, klarinét), Pallós György (szaxofon), vagy Weissbach Béla (trombita), de a hatvanas évek elején olyan későbbi beatzenészek is játszottak itt, mint Szörényi Levente, Szilárdi Béla vagy Latzin Norbert. A Nebulóval sajnos sem rádiófelvétel, sem önálló nagylemez nem készült, működésük egyetlen hangzó dokumentuma az 1964-es Modern Jazz IV-V. Anthology 64 dupla albumon hallható Africana.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 115–117.

Nebuló

Az 1970-es-1980-as években működő, folyamatosan pénzügyi gondokkal küszködő bigbandje.
Vezetője, a zeneszerző, karmester, trombitás Deák Tamás (1928-2024, Székesfehérvár) mintegy ötven táncdal, harminc szimfonikus könnyűzenei darab, húsz jazz-kompozíció, rajzfilmzenék, balettzenék szerzője. Nevéhez fűződik az Egyedül a tóparton (ami a Reszket a hold a tó vizén… címen is ismert) táncdal, de többek között ő szerezte a Mézga család és a Kérem a következőt! című animációs sorozatok és a Macskafogó animációs film zenéjét, ő játszotta Lusta Dick szólóját, valamint a No, megállj csak! szovjet animációs sorozat főcíméhez is az ő zenéjét használták fel (Vízisí).
A hetvenes–nyolcvanas években a jazztanszakon is tanított, próbált összetartani egy nagyzenekart, s bár a Deák Big Band többször felbukkant a televízió képernyőjén, folyamatosan pénzügyi gondokkal küszködött.
Életművét 2007-ben Könnyűzenei alkotói életműdíjjal ismerték el.
JBSz

Deák Big Band

1968 és 1978 között a Jazz Ambassadors program keretében, a Magyar Rádió szervezésében és az amerikai külügyminisztérium anyagi támogatásával jazzvilágsztárok sora lépett fel a budapesti Erkel Színházban. E sorozat előzményének tekinthető Louis Armstrong – korábban említett – 1965. június 9-én a Népstadionban adott koncertje, illetve zárásaként Dave Brubeck kvartettjének a Nemzeti Sportcsarnokban 1983. május 2-án adott hangversenye. (Az adatok összegyűjtéséért köszönet Márton Attilának. Bár az akkori hazai média nem tudósított róla, 1976-ban ő nyerte meg a Nemzetközi Jazz Föderáció angol nyelvű újságjában, a Jazz Forumban az Egyesült Államok fennállásának 200. évfordulójára közzétett kvízjáték első díját és az azzal járó 100 darab amerikai jazztörténeti jelentőségű LP-t.)
1968. február 29. – Ella Fitzgerald (Ella Fitzgerald – ének, Tee Carson – zongora, Keter Betts – bőgő, Freddie Waits –  dob)
1970. május 20. – Ella Fitzgerald (Ella Fitzgerald – ének, Tommy Flanagan – zongora, Frank DeLa Rosa – bőgő, Ed Thigpen – dob)
1970. december 15. – Oscar Peterson Trio (Oscar Peterson – zongora, Niels-Henning Oersted Pedersen – bőgő, Ray Price – dob)
1971. március 26. – Lionel Hampton's Jazz Inner Circle (Lionel Hampton – vibrafon, ének, Illinois Jacquet – tenorszaxofon, Milt Buckner – zongora, John Spruill  – orgona, Billy Mackel  – gitár, Justice Guillemot – bőgő, Kenny Bolds – dob, Roland Connors – trombita, Bob Snyder  – klarinét, Tom Gambino  – altszaxofon, Charles McClendon – tenorszaxofon, Valerie Carr – ének)
1971. november 1. – Giants of Jazz (Dizzy Gillespie – trombita, Sonny Stitt – tenorszaxofon, Kai Winding – harsona, Thelonious Monk – zongora, Al McKibbon – bőgő, Art Blakey – dob)
1971. november 1. – Duke Ellington and His Orchestra
1971. november 10. – Oscar Peterson Trio  (Oscar Peterson zongora, Niels-Henning Oersted Pedersen bőgő, Louis Hayes dob)
1972. január 26. – Stan Kenton and His Orchestra
1972. március 20. – Modern Jazz Quartet (Milt Jackson – vibrafon, John Lewis – zongora, Percy Heath – bőgő, Connie Kaye – dob)
1972. október 30. – Giants of Jazz (Dizzy Gillespie – trombita, Sonny Stitt – tenorszaxofon, Kai Winding – harsona, Thelonious Monk – zongora, Al McKibbon – bőgő, Art Blakey – dob)
1972. október 30. – Elvin Jones Quartet (Elvin Jones – dob, David Liebman – tenorszaxofon, Steve Grossman – tenorszaxofon, Gene Perla – bőgő) 
1972. október 31. – Cannonball Adderley Quintet (Cannonball Adderley – altszaxofon, Nat Adderley – trombita, cornet, George Duke – zongora, Roy McCurdy – bőgő, Walter Booker – dob)
1972. október 31. – Jimmy Smith Jam Session (Jimmy Smith – orgona, Clark Terry – trombita, Art Farmer – trombita, James Moody – tenorszaxofon, Illinois Jacquet – tenorszaxofon, Kenny Burrell –  gitár, Roy Hayes – dob)
1972. december 3. – Oscar Peterson (szólózongora)
1974. november 11. – Stan Getz Quartet (Stan Getz – tenorszaxofon, Albert Dailey – zongora, George Mraz [Joe Morales álnéven] – bőgő, Billy Hart – dob)
1975. október 27. – Charles Mingus Quintet (Charles Mingus – bőgő, George Adams –  tenorszaxofon, fuvola, basszusklarinét, Jack Walrath – trombita, szárnykürt, Hugh Lawson – zongora, Dannie Richmond – dob)
1976. október 28. – Benny Goodman Band (Benny Goodman – klarinét, Buddy Tate – tenorszaxofon, Warren Vache – trombita, Peter Appleyard – vibrafon, Cal Collins – gitár, John Bunch – zongora, Lenny Bush – bőgő, Barrett Deems – dob)
1978. október 30. – Woody Herman and His Orchestra (Woody Herman – fúvósok, ének, Tim Burke, Bill Byrne, Glenn Drewes, Dave Kennedy, Jim Powell – trombita; Burch Johnson, Nelson Hinds, Larry Shunk – harsona; Billy Ross, Joe Lovano, Frank Tiberi – tenorszaxofon, szárnykürt, Gary Smulyan – baritonszaxofon, Dave Lalama – zongora, Jay Anderson – bőgő, John Riley – dob)

Világsztárok az Erkel Színházban

Debrecenben 1972. november 23-án rendezték az első jazzhangversenyt, melyen még kizárólag hazai formációk léptek fel. A később többször átkeresztelt, a nagyközönség által a leginkább Debreceni Jazznapok néven ismert eseménysorozat azonban néhány éven belül a térség egyik legjelentősebb, európai szintű és rangú fesztiváljává nőtte ki magát.
Létrejötténél amúgy a Debreceni Jazz Quartet vezetője, Kiss Ernő, a helyi művelődési központ vezetője, Gyarmathy Kálmán és a Magyar Rádió technikai hátterét és publicitási erejét maga mögött tudó Kiss Imre bábáskodott. A közvetítőkocsi már az első alkalommal ott parkolt a Bartók-terem mögött, a következő évtizedekben állandósult a jelenléte, az ott rögzített koncerteket pedig folytatásokban hallgathatták országszerte – nagyságrendekkel többen, mint a helyszínen élőben. Ezek révén nemcsak a fesztivál látogatottsága nőtt évről évre (1980-ban például tízezren fordultak meg), hanem rengeteget profitált belőle az egész szakma. Hisz az intézmény által uralt éterben a jazz – Kiss Imre érdekeinek megfelelően – a zenei életben betöltött súlyához képest nagyságrendekkel több teret kapott. Ráadásul a tizedik, jubileumi fesztivál kapcsán a Nemzetközi Rádió és Televízió Szervezet, az OIRT figyelmét is sikerült a cívisvárosra irányítani, így 1981-ben több mint tíz európai állomás közvetítette az ottani eseményeket. A Debreceni Jazznapok amúgy ekkor érte el széltében és hosszában a maximumot: a hat nap alatt 22 ország 40 formációjának 250 zenésze forgott a színpadokon. S bár a rendezvény az ekkor elért nemzetközi színvonalat még éveken át sikeresen tartotta, a rendszerváltás előtti időszak általános kulturális mélyrepülése a fesztivált sem kímélte. 
Persze az évek, évtizedek alatt a Debreceni Jazznapok is folyamatosan változott. Többször átkeresztelték, tucatnyi helyszínen rendezték, a Bartók-teremtől a Kölcsey Művelődési Központon át a Békás-tó partján felállított szabadtéri színpadig mozgott az eseménysorozat súlypontja. Koncertek nem csak este, hanem idővel délután, sőt délelőtt is voltak, éjszakánként pedig gyakorta folytak örömzenélések.
Egy időben tehát Magyarországon, mondhatni, Debrecen lett a jazz fővárosa. 
Miként a fesztivált az elejétől végigélő helyi újságíró, Endes Mihály írta a 30. évfordulóra megjelent könyvének bevezetőjében: „Városunk címerében ott szerepel, s nem véletlenül, a mondabeli szent madár, amely a tűzben elhamvadó, mégis újra és újra életre kelő napot jelképezi, dalával köszönti. És ugyanúgy érvényes ez a Debreceni Jazznapokra, amelyet az eltelt három évtized alatt, szinte esztendőről esztendőre megérintett az elmúlás szele, hogy azután – micsoda vajúdások közepette – átélje a feltámadás misztériumát is. (…) Időpontja az első tíz alkalommal őszre esett, majd ezzel váltakozva, a forró hónapok is bekapcsolódtak, sőt utóbb már tavaszra tevődött át (a Tavaszi Fesztivál eseménysorozatának reprezentánsaként), hogy a közelgő harmincadik ismét nyárra essen. Indok, megokolás és érvelés mindig akadt, ám az eredmény nem mindegyiket igazolta, hiszen a gyakori módosítások zenészt és közönséget egyaránt elbizonytalanítottak.” 
A külföldi világsztárok és a hazai jazzélet krémje mindenesetre egymásnak adta a kilincset Debrecenben. Miközben a progresszió is folytonosan jelen volt, elég az Interbrass, a Rákfogó, a Syrius, a Dresch Quartet, a Masina Trio vagy Szabados György különböző formációira gondolni. Tényleg csak a legfontosabb, a rendszerváltás előtt ide eljutott világsztárok listájából mazsolázva, többek között Czieslaw Niemen, a Graham Collier Band, a Byrd–Kessel–Ellis Trio, a Steps (Michael Brecker, Grolnik, Manieri, Gomez, Erskine), a Jan Garbarek Quartet, a Gateway (DeJohnette, Abercrombie, Holland), az Oregon, Anthony Braxton, a Randy Brecker Quartet, a Brötzmann–Tippett Duo, a Brüninghaus Trio, a Gismonti–Vasconcelos Duo, a New Paul Motian Trio, Larry Coryell, Joe Zawinul, Bireli Lagrene, a Chet Baker Quartet és a John Scofield Trio örvendeztette meg itt a jazz rajongóit. Ráadásul a korábbi és részben későbbi gyakorlattal ellentétben esetükben szó sem volt arról, hogy Debrecen amolyan vidéki utánjátszó helyszín lett volna. Sőt a budapestiek örülhettek, ha az itteni legsikeresebb előadók alkalmanként gálakoncertet adtak a fővárosban.

Debreceni Jazznapok

A Videoton Interjazz Fesztiválban Kiss Imre vélhetően mégsem látott elég fantáziát. Mindenesetre hagyta, hogy 1972-ben kényszerűen leálljon.  Viszont rendszeresen lejárt oda, és épp azon a bizonyos utolsó fesztiválon találkozott össze Beke Árpáddal, aki egy éve működtetett már egy jazzklubot a nagykanizsai Fegyveres Erők Klubjában. Beke pedig felvetette neki, hogy a következő esztendőben a Magyar Rádió társszervezésével rendezzék meg a város első jazzfesztiválját. Az érdeklődést tesztelendő azért előbb próbahangversenyeket tartottak az Úttörőházban. Az Interbrass, a Molnár Dixieland és a Rákfogó sikere egyaránt meggyőzte őket arról, hogy igenis lehet létjogosultsága egy-egy ilyen jellegű rendezvénynek. 
Így született meg 1973 novemberében az első Nagykanizsai Jazzhétvége. Miként Beke Árpád pár éve nyilatkozta: „A Jazzhétvégék programját mindig Kiss Imre állította össze. Javaslatainkat elfogadta, de az ő döntése volt a végső. A vendégzenekarokat és szólistákat az Interkoncert közreműködésével hívtuk. A műsorpolitika tulajdonképpen esetleges volt. A közelben turnézó együtteseket, szólistákat, a szomszédos országokból meghívott zenészek részvételét az aktuális anyagi helyzet motiválta. (…) A fesztiválokat a városi tanács (polgármesteri hivatal), a Magyar Rádió és a szponzorok finanszírozták. Teddy Wilson legendás zongoraművész 1978-as kanizsai fellépését az USA nagykövetsége intézte.” 
Erős indításként az első fesztiválon mindjárt az amerikai Mal Waldron triója és a Syrius koncertezett, a következő évben a lengyel Leszek Zadlo kvartettje érkezett, 1975-ben pedig az országot a világháború után elhagyó Zoller Attila lépett fel a Nagykanizsai Jazzhétvégén. A rendezvény aztán 1976-ban költözhetett be az újonnan átadott, ötszáz fős Hevesi Sándor Művelődési Központba, ahol 1980-ban a visszaemlékezések szerint legalább háromszor ennyien zsúfolódtak össze Eddie Gomez és Jeremy Steig duójára. E frenetikus sikerű koncerttel azonban – mivel a város vezetése pénzügyi nehézségekre hivatkozva kihátrált mögüle – le is zárult a jazzfesztivál „hőskora”.
A nagykanizsai fesztiválok története amúgy négy korszakra osztható. Az első 1973-tól 1980-ig tartó időszakban a két-három napig tartó zenei kavalkád mellett az irodalom, a fotóművészet kiválóságai színesítették a programokat. A második, 1982-1986 közötti intervallumban a pénzügyi nehézségek miatt csak kétévente nyílt lehetőség a fesztivál megrendezésére. A harmadik korszak 1991-től 2009-ig tartott. Ezen időszakban főként olasz, osztrák, horvát és szlovén zenekarok szerepeltek a hazai együttesek mellett, s amerikai együtteseket és szólistákat is sikerült meghívni a rendezvényre. A negyedik korszak 2009-től datálható, mikor a jazz-zenészek mellett a világzene jeles képviselői is szerepet kaptak a fesztivál programjában.