Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a könyvpiacon megnőtt a kereslet a memoárok, a sztáréletrajzok, a történelemmel foglalkozó könyvek iránt. Hasonló érdeklődés kísérte a különböző antikvár aukciókat, megélénkült a családfakutatás, a televízióban sikerrel vetítették a békebeli filmeket, felújították a táncdalfesztivált, nosztalgiaklubok, nosztalgiapresszók nyíltak, kapkodták a jegyeket a nosztalgiamozik és színházak előadásaira, a lapokban régi nagy sztárokat fedeztek fel újra. Ismét divatba jöttek a társastáncok, rock and roll táncversenyeket rendeztek, egy-egy nagy bálvány rajongói nosztalgiaklubokat alakítottak, a fiatalok pedig meglepően az ötvenes évek rock and roll zenéjéért rajongtak.
Divat a retro – Karádytól Presley-ig
Karády Katalin dalainak 1979-ben megjelent első gyűjteménye (olyan örökzöld slágerekkel, mint a Hamvadó cigarettavég, a Mindig az a perc vagy a Száz vágy muzsikál most az égen) valósággal robbantott a hanglemezpiacon, hónapok alatt minden korábbi rekordot megdöntve, több százezer példányban fogyott. A Hungaroton közlése alapján 1992-ig 479 ezer példányban értékesítették. Ezzel akkor és jó eséllyel azóta is a negyedik legkelendőbb magyar nagylemez. Aztán jöttek Bajor Gizi, Mezei Mária, Rátkai Márton korongjai a Színészmúzeum- és irodalmi lemezsorozatokban, a régi idők dalai Feleki Kamill előadásában, a Sárosi Kati (1979) és az Ákos Stefi (1982), vagy a szintén a nosztalgiavonatra felülő Más ez a szerelem: Bágya András dalai (1980) és a Fényes Szabolcs dalait tartalmazó Csak egy kis emlék (1980). Majd 1982-ben Hernádi Judit döntött rekordokat a Sohase mondd!-dal (1982).
A kultúra egyéb területein is sikeresnek bizonyult a közel- és régmúlt megidézése. Jobba Gabi Karády-estje éppúgy népszerű volt, mint a Nemzeti Színházban a Császár Angela-Benedek Tibor-Szacsvay László trió Budapest Orfeumot megidéző előadása. A Toldi moziban vasárnap délelőttönként a felszabadulás után készült magyar filmeket vetítették, a Filmmúzeumban a két háború közötti mozikra minden alkalommal zsúfolt ház jött össze. A Záray-Vámosi házaspárt lelkesen ünnepelték az Erkel Színházban, mint ahogy több évtizedes hallgatás után nagy sikerrel szólalt meg újra Ákos Stefi, Kovács Erzsi és a többi egykori táncdalénekes csillag.
A nosztalgia mindent és mindenkit hatalmába kerített, és 1980-ban már kellemesen ringatóztunk a hullámain. De talán egyetlen területen sem nyilvánult meg olyan töményen ez az életérzés és divat, mint a popzenében. 1981-ben sokkal több régi zenét hallgattunk, mint újat: a régi nagy rock and roll előadók nevét többször emlegettük, mint az újhullámosokét, és a magyar előadók és zenekarok közül is többen meglovagolták az új trendet. Többek között Fenyő Miklós, Dolly, Novai Gábor, Komár László, a Mambo Combo, az Old Boys és Kristály Kriszta.
Filléres emlékek, avagy a Nagy Generáció visszanéz
A hetvenes évek második felében egyes rockzenekarok már konkrétan a nagy elődök, a Taurus, a Sakk-Matt és a Tűzkerék emlékét ébresztgették, mások pedig – mint például Hobo – a Syrius és a Kex nevét vagy dalait hozták vissza a köztudatba. Presser és Dusán popsanzonokat írt Zoránnak a régi hitekről, vasárnap délutánokról, míg Koncz Zsuzsa szinte minden lemezén az elszállt nyarakat, és velük az ifjúságot idézte. Szólólemezén Bródy János megállt „Földvár felé félúton”, a Mini meg egyre gyakrabban énekelt a régi barátságokról, a nagy csavargásokról, a lázas ifjúságról. 1980-ban pedig az emlékezetes Omega–LGT–Beatrice-turnén tízezrek énekelték önfeledten a Gyöngyhajú lány-t.
És hogy miért a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján erősödtek fel a nosztalgikus hangok? Ebben az időszakban ünnepelte megalakulásának tizenötödik évfordulóját az Illés (1980), a huszadikat az Omega (1982), a tizediket a Mini (1979) és az LGT (1981). Róluk részben összegező könyvek, részben best of-lemezek jelentek meg, az évforduló egyben a számvetés ideje volt. És a beatgeneráció egykori hangadó tagjainak, akik 10-12 évvel korábban még a világ megforgatásáról ábrándoztak, keserűen kellett megállapítaniuk, hogy a vágyak és azok megvalósulása között milyen nagyra nőtt a távolság. Ahogy Bródy János megfogalmazta: „A mi korunk kicsit nosztalgikus, mert a valóság kevés értéket mutat fel egy-egy területen, ezért elkerülhetetlen, hogy az emberek egy része a múlt értékeit kutatja, amelyekből tovább gondolhatja sorsát, életét. A világ mintha zavarba jött volna, ezért szedi össze a múlt szépségeit, hogy mondanivalójukat ma is időszerűnek, fontosnak érezzük.”
A nyolcvanas évek elején azonban a nosztalgia nemcsak a beatnemzedék tagjait és az idősebbeket ragadta magával, hanem a tinédzserek egy részét is. A csövesek helyén megjelentek a 12-14 éves Hungaria-rajongók, körükben beindultak a táncversenyek, alakultak a nosztalgiaklubok, és új sztárokként bálványozták a csőnadrágos, napszemüveges, pepitazakós, hátranyalt frizurás zenészeket. Felültek arra a limbó hintóra, amely két és fél évtizeddel korábbra, a legendák, a mítoszok birodalmába repítette el őket.
Beatles-revival és Rockandrollia (Hungaria)
Fenyő Miklós már 1976-ban megérezte a nosztalgiában lévő felhajtóerőt, igyekezett a világban újra feltámadó Beatles-hisztéria keltette hullámot meglovagolni. Magyarországon azonban ideológiai szempontból problémás lett volna felidézni azokat a szűk levegőjű éveket, amikor a rock and roll, majd később a beat még tiltott gyümölcsnek számított. Átfazonírozott revival bandjével hiába vett fel egy teljes nagylemeznyi anyagot, 1978-ban mindössze két kislemezt jelentetett meg belőle a Hanglemezgyár. Aztán két évvel később Fenyő azt találta ki, hogy még tovább megy visszafelé az időben, és felidézi a számára legkedvesebb zenei világot, a rock and roll korszakát. Meg akarta teremteni a magyar Rockandrolliát, sosem volt aranykorunk világát a maga zenéivel, öltözékeivel, utcaképeivel, bulijaival, amelyek majdnem olyanok, mintha eredetiek volnának, miközben azok a pálmafák mégis valahol itt Budapesten a Vasas-pálya környékén, Angyalföldön nőttek.
A Hungaria 1980 tavaszán robbant be a köztudatba. Az új felállás márciusban mutatkozott be az E-Klubban, májusban már a Pesti Műsor tehetségkutató versenyének sztárzenekaraként léptek fel a Budai Ifjúsági Parkban. Sötétedés után kigyúltak a fények, bekonferálták a zenekart, a Hungaria befutott a színpadra – és a közönség ettől kezdve egyik ámulatból a másikba esett. Ilyen látványhoz nem szokott hozzá. Az első pillantásra nem is az ötvenes évek Amerikája, hanem Rejtő Jenő helyszínei, figurái jutottak az eszébe. Ilyen alakok, helyszínek, helyzetek az ő regényeiben fordultak elő.
Mert mit láthatott? A Hungaria-stáb tagjai: Pöttyös Pötyi, Menő Jenő, Jampi Jani, Dolly, a Csacska-macska vokál, Sexi Mauzi; a díszlet: neonparádé, egy álombatár, országúti cirkáló, játékkaszinó, flipperek, csillogó színes égők, pálmafák, a Csókkirály birodalmának rekvizitumai. És a zenészek! Észveszejtő szerelésben, nagykockás, fénylő hajtókájú zakóban, csőnaciban, színes zokniban, hegyes orrú csukában, pálmafás nyakkendőben, napszemüvegben, lenyalt rövid hajjal, a zsebben tükörrel, nyeles fésűvel. A fiúk között pedig ott volt a mesebeli, imádnivaló nő, lófarokkal, hulahopp-karikával, harangszoknyában, mindenét rázva.
Magyarországon húsz év múltán élőben csendültek fel a rock and roll korszak ismerősnek tűnő dalai, az a sokáig csak álmainkban élő, később is csak lemezről, házibulikban élvezett zenei világ, amely a rock and roll, a twist, a limbók vagy a hully gully örökzöldjeiből állt össze. Ráadásul a zenészek mindezt az ötvenes évek olyan cuccaiban adták elő, amelyeket addig csak külföldi magazinokban láthattunk, bámulhattunk.
Tizenöt év késéssel, 1980-ban az aktuális Hungaria – Fenyő Miklós (1947–, ének, billentyűsök), Novai Gábor (1949–, basszusgitár, ének), Fekete Gyula (1951–2019, szaxofon, ének), Kékes Zoltán (1949–2017, gitár, ének), Dolly (Penczi Mária, 1948–, ének) és Szikora Róbert (1953–, dob, ének) – mindezt tökéletes összhangban, kidolgozott koreográfia szerint, elementáris jókedvvel, lazasággal, kirobbanó dinamizmussal, tökéletes profizmussal adta elő. Egy színpadra varázsolt álomvilágba, egy rock and roll panoptikumba hívta meg a közönséget, amely – akár csak a vásári kikiáltók után a nép – ámult és bámult, és nem akart betelni a látvánnyal, a hanggal.
A Hungaria műsora igazi revelációként hatott, pályája a továbbiakban diadalmenetben folytatódott. Előbb a nagy egyetemi klubokban koncertezett, aztán országjáró turnéra indult, majd következett az első nagylemez (Rock ‘N Roll Party), közben slágerbemutatók és kislemezek (Multimilliomos dzsesszdobos, Szexbomba rumba). 1981 nyarán indultak az újra életre keltett Pop- és Táncdalfesztivál-on, és lazán nyertek a Limbo-hintó-val. Három évig ők lettek aztán a csúcs-zenekar. Ezt bizonyították a lemezeladási adatok (Hotel Menthol, 1981, Aréna, 1982), a megnyert népszerűségi szavazások, az év kis- és nagylemezéért járó díjak. Hasonló bálványozásban 1977 és 1979 között a Piramisnak volt része, 1981-ben viszont a limbó-hintón ült az egész ország.
A Hungaria alig másfél év alatt érte el példátlan közönségsikerét. Hasonló villámkarrierre még nem volt példa a műfaj történetében. Jó időben, jó helyen, megfelelő zenei világgal robbant be a magyar pop világába. Felidézett, rekonstruált egy olyan világot, zenei korszakot, amellyel 1981-ben egyszerre több közönségréteget is megfoghatott.
Hogy akkor miért nem volt felhőtlen a kritikusok öröme?
Mert a Hungaria cirkuszában a rock and roll megszelídített oroszlán lett. Az akkori meglehetősen feszültségekkel terhes politikai helyzetben ártalmatlan szórakozás volt csupán. Nem az a rock and roll volt, amiről az URH, a Kontroll Csoport vagy az Európa Kiadó énekelt, még csak nem is az, amit a rockzenekarok szinte mindegyike mindhalálig akart játszani. Ebből a zenéből hiányzott a rock and roll társadalmi töltete, a lázadás indulata.
