Az 1960-as évek végén felbukkantak az első underground bandák (Mini, Liversing, Dogs, Meteor), a stílusokra bomló zene új sztárzenekarokat dobott felszínre (Sakk-Matt, Tűzkerék), kísérletek történtek a jazz és a rock összeházasítására (Rákfogó, Syrius). Ráadásként radikális előadás- és magatartásformák (Kex) és új közérzeti hangvételű dalok (Cseh Tamás) születtek.

Jazzcsata, Dália, Ki mit tud?, Illés–Metro–Omega, Egyetemi Színpad, klubok, balatoni nyarak, amatőrmozgalmak, Ezek a fiatalok!, kelet-európai utazások – a hatvanas évek ifjúsági kultúrájának, egy ígéretes beatkorszaknak a kinagyítható mozaikkockái. A kép az 1968-as Táncdalfesztivál döntőjén készült felvétellel tablóvá szélesedett: az Illés a tizenegy díjból ötöt kapott meg. 1968 a beat frontáttörésének, elismerésének az éve. Tombolt a közönség, ünnepelt a szakma, éjfél utánig ismételték a sikereket. Miközben titokban a csehszlovák–magyar határ közelében katonai egységeket vontak össze, két nappal később pedig Magyarország tevőlegesen is részt vett a baráti szocialista ország megszállásában.

Pedig 1968-ban már nálunk is jól érezhető volt a társadalomban a beatgeneráció, a fiatalság jelenléte. Az új gazdasági mechanizmus liberalizálódó légkörében utópikus, naiv elképzelések születtek. Mintha a gyeplőket is lazábbra engedték volna. Hisz:

– 1966-ban megjelent az Üvöltés című beatantológia, hozzáférhetővé váltak a beatirodalom alapművei, Kerouac, Salinger, Ferlinghetti, Corso és Ginsberg alkotásai;

– a Modern Könyvtár sorozatban sorra hozták ki a kortárs irodalom legjobb alkotásait, köztük Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című lágerregényét, amely az első magyar nyelven olvasható tudósítás volt a szovjet gulág rémségeiről (bár a művet később bevonták a könyvesboltokból);

– a gazdasági mechanizmusról szóló vitákban addig megdönthetetlennek hitt ideológiai dogmákat kérdőjeleztek meg és vetettek el;

– az egyetemeken terjedtek az új baloldal nézetei, Marx mellett Mao és Marcuse neve is egyre gyakrabban szóba került a vitaesteken;

– hódítani kezdett a Che Guevara-kultusz;

– a szerkesztőségekben fiatal írók (Bereményi, Munkácsy, Csörsz, Marosi, Csaplár) jelentkeztek új hangvételű kézirataikkal, csellengő, lézengő, a világot új szemüvegen át néző hőseikkel, új életeszményeket igenlő novelláikkal.

1968-tól az utcakép is átalakulóban volt. Feltűntek az első szakállas, Krisztus-arcú, zászlóhajú, ölelkező fiúk és lányok, a magyar hippik. Az iskolákban, munkahelyeken is egyre többen hordtak hosszabb hajat, farmert, egyre gyakoribb beszédtéma volt, hogy mi történik a nagyvilágban, a külföldi fesztiválokon, a prágai, párizsi, San Franciscó-i tüntetéseken. Az Egyetemi Színpad vitafórumain, a színházhoz közeli Kárpátiában, az Apostolokban, a klubokban kisebb-nagyobb társaságok vitatták meg az eseményeket, és ennek nyomán felerősödtek a radikális nézeteket valló, nálunk is változásokat sürgető, egyetemi reformokat, társadalmi átalakulásokat követelő hangok.

Cikkek, tanulmányok íródtak, felméréseket végeztek, a beat társadalmi ügy lett. Az Illés és más beatzenekarok filmek tucatjaiban szerepeltek, Kovács Katit számos filmszerepéért 1969-ben Az év filmszínésznőjének választották. Lakner László és Gyémánt László bemutatta jazz és beat ihletésű festményeit. Az írói műhelyekben készültek a hamarosan megjelenő regények, Czakó Gábor Megváltó-ja, amelynek hősét a Kex énekeséről, Baksa Soós Jánosról mintázta a szerző, Maróti Lajos Hippi akvárium-ja és a talán máig legjobb magyar beatirodalmi alkotás, Csörsz István Sírig tartsd a pofád című dokumentumregénye, amely az új ifjúsági szubkultúra mélyrétegeibe kalauzolta el az olvasót.

A beat eközben kapcsolatba lépett a társművészetekkel, illetve a népművészettel, és nemcsak társadalmi, hanem egyre jelentősebb művészi jelenséggé vált. Kapcsolódása nálunk is új előadásformákat teremtett, amelyek szokatlanságukkal, újdonságukkal, radikalizmusukkal ugyancsak kivívták a hivatalos szervek nemtetszését. Ahogy egy későbbi interjúban Bródy János megfogalmazta: „Az új mozgalom és a vele párhuzamosan terjedő művészi irányzatok sok tekintetben megtagadták az európai kultúra addigi eredményeit. Nem fogadták el a fennálló művészeti struktúrát, az ízlésvilágot, a klasszikus tekintélyeket, az akadémikus művészetet. Új műfajokat, új kifejezési formákat kerestek és találtak. Mindez legerőteljesebben a zenében jelentkezett és egész sor új minőséget hozott létre, amik semmiképpen sem voltak összeegyeztethetők a hagyományokkal”.

Az új magatartásformák, jelenségek, életminőségek feltérképezésére kísérletet tett a kritika és a szociológia. Először az Élet és Irodalom 1968. április 20-i számában Vitányi Iván ismertette, elemezte a beat címszóval összefoglalható jelenséget, majd szakfolyóiratokban, heti- és napilapokban is megjelentek a témával foglalkozó cikkek, és az új törekvések – elsősorban a dalaikba a népzenét is integráló Illés – mögé felsorakozott, a reformokkal szimpatizáló, változásokat sürgető értelmiség egy része. Vitányi Iván, Heller Ágnes, Konrád György, Kenedi János, Losonczi Ágnes és mások írásaikban igyekeztek rámutatni, hogy a felszíni, divatjelenségek mögött valójában komoly társadalmi problémák, kielégítetlen szükségletek, nemzedéki ellentétek, különböző világszemléletek húzódnak meg. A beat csupán tünet, amely születésével, létezésével és népszerűsödésével arra utal, hogy a társadalom életében valamilyen fontos változás történt.

JBSz–SJ

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 170–171.