Bár nem kötődik szorosan a táncházmozgalomhoz, tágabb perspektívából rátekintve a hagyományok megújításának legalább annyira szerves részét jelenti az a szellemi-zenei áramlat, amelyet a magyar jazzen belül Szabados György indított el, és amelyet később Dresch Mihály teljesített ki. Lényegében ugyanazt a bartóki gondolatot próbálják megvalósítani az afroamerikai gyökerű jazz esetében, mint a századeleji nagy elődök az európai klasszikus zenében: a magyar népzenét anyanyelvként integrálni bele. Olyan művészi szinten ötvözni e két, látszatra nehezen összeegyeztethető világot, hogy abból valódi új minőség szülessen. Némi eufemizmussal: megteremteni a magyar jazzt.

Mindez persze nem azonos azzal, amit a világzene etno-jazz vonulatában sokan tesznek: vérbeli jazzharmóniák felett/között parasztzenei motívumokat vagy arra hajazó utánzatokat fújnak, ütnek, énekelnek, esetleg pengetnek. Némi epével úgy is fogalmazhatnék: közismert dallamokhoz nyúlva igyekeznek palástolni a valódi mondanivaló hiányát. Itt sokkal inkább azokról a muzsikusokról van szó, akik a népzenét és a jazzt egyaránt kellő mélységben ismerik, szeretik és művelik. S műveikben úgy szervesítik a kettőt, hogy ettől egyik sem lesz kevesebb. Mi több, olyan új és veretes szonikus egység születik, amely mindkét zenekultúra értékeit magában hordozza. Éppúgy, ahogy Bartók Béla, Kodály Zoltán vagy Lajtha László e témában oly gyakran idézett művei.