Az avantgárd előretörése (Kassák Klub, Közgáz „Jazz” Klub, Győr)

A Szabados György nyomdokain haladó, az internacionális irányzatokkal szemben az egyéni utat kereső, a magyar zenei hagyományokból is merítkező előadók (Dresch Mihály, Grencsó István, Binder Károly) főként a Kassák Klubban és a Közgáz Klubban gyülekeztek. Miközben a később a Mediawave Fesztivált elindító Hartyándi Jenő és barátai 1982–83-ban a győri művelődési központban – a Magyar Rádió addigi hegemóniáját megtörve – jazztörténeti koncerteket szerveztek. Olyan nemzetközi avantgárd jazznagyságokat hozva el nekünk, mint az egyaránt amerikai Anthony Braxton és Roscoe Mitchell.

A hetvenes–nyolcvanas években a Kassák Klub amúgy számtalan előremutató zenei kezdeményezésnek adott otthont. Többek között itt indult el 1973 őszén a táncházmozgalom alapját megvető Sebő-klub, 1975 és 1979 között itt tartotta Nyitott csoport nevű formációja klubját Szabados György, itt léptek fel rendszeresen a nyolcvanas évek underground rockzenei lázadói (Kontroll Csoport, Európa Kiadó), és itt üzemelt éveken át a Bodonyi Attila-féle Blueskocsma. No és a nyolcvanas évek elején itt hozta létre a fővárosi klubélet egyik közismert „jazztérítő” figurája, Szigeti Péter a korszak talán legjelentősebb improvizatív zenei kísérletező műhelyét. Magját Szabados György akkoriban alakult MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar) zenekara adta, mely túl azon, hogy műveinek első számú megszólaltatója lett, olyan, később meghatározó jelentőségű muzsikusokat tömörített, mint – alfabetikus sorrendben haladva – Baló István, Benkő Róbert, Dresch Mihály, Geröly Tamás, Grencsó István, Kovács Ferenc, Lőrinszky Attila vagy Mákó Miklós. Ugyanez a kör mutatta be új elképzeléseit ugyanitt minden év december 27-én, s ezt a Kassák Karácsony néven elhíresült sorozatot támasztotta fel aztán a kilencvenes évek közepén indult Fonó Budai Zeneház.

A Kassák mellett a Közgazdasági Egyetem Kinizsi utcai kollégiumának pincéjében 1983 tavaszától működő Közgáz „Jazz” Klub jelentette Budapest akkori másik avantgárd bázisát. Miként nevében az idézőjel is utal rá, ott nemcsak jazzt játszó formációk léptek fel, hanem másféle kísérletezők, így noise rock előadók is. Legfőbb szellemi atyja, a Közgáz Vizuális Brigád tevékenységét is nagyban meghatározó Czabán György (1957–) volt, aki mindössze annyi célt tűzött ki, hogy „kreatív, autentikus zenét prezentálni következetesen, lehetőleg olcsó jegyárakkal, rendszeres fellépési lehetőséget biztosítani a kísérletező, saját útjukat járó magyar zenészeknek (lehetőleg tisztességesen megfizetve)”.

Az előképnek a „győri koncertsorozatot” (lásd később) tekintő klubban így szerda esténként Szabados György, a Dresch Quartet, a Grencsó Trió és a Binder–Lőrinszky Duó váltogatta egymást. A kézzel rajzolt plakátokra eleinte tíz–tizenöten, a keletnémet harsonás Konrad Bauer nevének láttán viszont már közel százan szaladtak össze. Az első telt házas (értsd: kétszáz fős) estet 1984-ben a Szabados György–Jirí Stivín duóprodukció hozta meg, de volt itt később a Peter Brötzmann–Phil Minton és Steve Lacy–Steve Potts kettős is, sőt egyik este az amerikai Elliott Sharp post punk, noise rock triója zúzott. S bár 1986-ban büszkén kiplakátolták az orosz Ganyelin Triót is, a szovjet koncertiroda három nappal a koncert előtt lemondta. Miközben persze hétről hétre felléptek a Szabados György szellemi körébe tartozó magyarok, így Dresch Mihály, Benkő Róbert, Binder Károly, Lőrinszky Attila, Geröly Tamás és Baló István.

A Közgáz „Jazz” Klub előképét jelentő „győri koncertsorozat” ugyan mindössze másfél évig tart(hat)ott, de jazztörténeti jelentősége elvitathatatlan. Már csak azért is, mert ez a nyolc koncertből álló széria – civil kezdeményezésként – elsőként törte meg a Magyar Rádió jazzkoncertszervező hegemóniáját. S adott koncepcionális műsorszerkesztéssel méltó magyarországi bemutatkozási lehetőséget a kortárs improvizatív zene nemzetközi élvonalának. Az eseménysorozat legfőbb motorja a később a Mediawave Fesztivált elindító Hartyándi Jenő (1956–) volt. Neki és társainak köszönhetően 1982 tavasza és 1983 ősze között olyan nemzetközi nagyságok léptek fel a győri Petőfi Sándor Városi Művelődési Központban, mint a már említett Anthony Braxton, George Lewis, Roscoe Mitchell, a Rova Saxophone Quartet és Keshavan Maslak. Miközben a hazai színeket – nem meglepő módon – Szabados György, Dresch Mihály, Grencsó István és Binder Károly képviselte.

Anthony Braxton 1982. március 19-i koncertje olyannyira hihetetlennek tűnt azokban a szürke időkben, hogy sokan azt hitték, álmodnak, amikor megpillantották az eseményt hirdető kézzel írt cetlit a közgazdasági egyetem faliújságján. Persze ez a hír futótűzként terjedt, s az ország minden részéről összesereglett többtucatnyi fanatikus csak azt követően nyugodott meg valamelyest, amikor a szervezők felhívták Hegyeshalmot, és ott közölték: a világ akkori legjobb avantgárd szaxofonosa tíz perce átlépte a magyar határt.

Hartyándi Jenő: „Ma már persze mosolygok rajta, de tény, mindent mereven elutasítottunk, ami nem ebbe a kultúrkörbe tartozott. Viszont önképzőkörszerűen utánajártunk mindennek. Orsós magnószalagon gyűjtöttük a felvételeket, a zenehallgatás igazi szeánsznak számított, meg hát abban az időben egyáltalán nem volt könnyű magazinokhoz, könyvekhez, dokumentumokhoz hozzájutni. A mai napig abból az ismeretanyagból élek, amit akkor, főiskolás éveim során sikerült felkutatnom. (…) Akkoriban nem lehetett közvetlenül külföldre telefonálni. Viszont távközlési mérnökként a Magyar Postánál dolgoztam, s mi tudtuk, hol lehet észrevétlenül belenyúlni a nemzetközi vonalakba. Így esténként zavartalanul szervezkedhettünk Hans Falbbal, a nickelsdorfi fesztivál vezetőjével. Ennél nagyobb problémát jelentett a gázsi előteremtése. Ha egy bulit nem az Interkoncert szervezett, akkor egy külföldi muzsikus naponta maximum ezer forintot kaphatott, ami már akkor is nevetséges összegnek számított. Ezért az amúgy szólókoncertet adó Anthony Braxton papíron három napon át egy tíztagú big banddal lépett fel. Valutát viszont nekünk is üzérektől kellett beszerezni, elég nagy kockázatot vállalva.”

Hiába puhult megállíthatatlanul a Kádár-rendszer, Hartyándi Jenő és társai vállalkozását – mint mindent, amit az apparátus nem értett, illetve nem tudott ellenőrizni – nemcsak nem nézték jó szemmel, de egy idő után tettek is ellene. A sorozathoz védőernyőt biztosító Györkös László igazgatóhelyettest 1983 nyarán finoman eltávolították, a koncertek szervezőitől levélben, pénzügyi okokra hivatkozva vettek érzékeny búcsút.

De a győri nemzetközi koncertsorozat így is a magyar jazztörténelem kitörölhetetlen része lett. Akárcsak a hozzá részben kapcsolódó Jazz Studium folyóirat, melynek „nulladik száma” még 1979 tavaszán szamizdatként látott napvilágot. 1982-ben újra indult, a szerkesztők egy évig ráírhatták, hogy a művelődési ház módszertani kiadványa, majd újra illegalitásba kényszerültek. A folyóirat 1990-ig összesen tizenhét számot élt meg, tizenötöt Hartyándi Jenő, az utolsó kettőt Czabán György szerkesztette.

A Jazz Studium minden amatőr bája és hibája ellenére az akkoriban kibontakozó, a helyét a világban kereső magyar (nem amerikai mintákat utánzó) improvizatív zene egyetlen hiteles lenyomata lett. Körülötte – főként a vajdasági Új Symposiontól eltávolítottak egy részének csatlakozása után – új független magyar műhely formálódott, melynek a zenei vonalon túlmutató szellemisége a győri koncertek beszüntetése után különböző formákban – Közgáz „Jazz” Klub, Közgáz Vizuális Brigád, Kamaraerdei Jazzfesztivál, Adyton Egyesület, Győri Vizuális Műhely – élt tovább. Nem beszélve az 1991-től Hartyándi Jenő vezetésével elindult Mediawave Fesztiválról, amely az elmúlt negyedszázad alatt Közép-Európa egyik legjelentősebb nemzetközi film- és összművészeti fesztiváljává nőtte ki magát.