Az 1980-as évek elején ismét megélénkült a rockélet undergroundja. A hard rock kifáradásával, válságával egy időben Budapesten új együttesneveket reklámozó, kézzel írott plakátok, szórólapok jelentek meg a falakon. A külvárosi művelődési házakban és egyes egyetemi klubokban szokatlan, új hangvételű bulikat tartottak, amelyeken a fellépő zenekarok (Bizottság, URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, VHK) már tudatosan punk, illetve újhullámos címkével különítették el magukat a hazai rockélet szereplőitől.

Előzményei a neoavantgárd és a rock érintkezése: akkor, amikor a politikai vetületű második nyilvánosság (szamizdat) létrejöttével párhuzamosan egyfajta művészi hátat fordítás vagy szembenállás is folyt, a művészetek területén szintén megteremtődött egy alternatív nyilvánosság. Ekkoriban alakultak és élték fénykorukat a különböző, radikális és előre mutató művészeti műhelyek, a klasszikus/kortárs zene területén az Új Zenei Stúdió, a képzőművészetben a Vajda Lajos Stúdió, a filmben a Balázs Béla Stúdió, az irodalomban pedig a József Attila Kör, illetve az ennek egy részével átfedést mutató Fölöspéldány.

A neoavangárd és a rock érintkezése szempontjából kétségkívül két eseménysort kell kiemelni: egyrészt 1978 elején Molnár Gergely és társai felfedezték maguknak a rock and rollt mint médiumot, és koncertjeik amolyan nyitányát jelentették a nyolcvanas évek underground mozgalmának, másrészt 1979 tavaszán-nyarán a Beatrice és a Fölöspéldány közeledett időlegesen egymáshoz.

E zenészek – akárcsak közönségük – számára a rock and roll ugyanis nemcsak zenét, hanem életformát is jelentett. Mely a nyolcvanas évek válságoktól terhes, depressziós éveiben alkalmasnak, viszonylag szabad, kötetlen formának tűnt közérzetük, gondolataik kifejezésére. És miközben a punk Angliában a külvárosból hatolt be a belvárosba, addig nálunk a rendszer jellegénél fogva elsősorban a kritikai értelmiség körében talált termékeny talajra. Sokan más művészeti ágakból jöttek a rock and rollba, mert valahogy úgy festett, hogy ez az a nyelv, amelyet beszélni lehet; valamint a hatásmechanizmusa is sokkal direktebb, nyersebb.

Amiben mindenképpen különböztek az akkori mainstreamtől: produkcióik látvány- és szövegcentrikussága. A zenei nyelv, ha nem is alárendelt, de másodlagos szerepet játszott náluk – közönségük elsősorban a szokatlan előadásmód, a radikális, nyers, tabukat döntögető, olykor nyíltan politizáló (vagy olyannak ható) szövegekért járt el a koncertjeikre. Mindez azonban megakadályozta a „hivatal” részéről a befogadás lehetőségét. Már csak azért is, mert – bár direkt politikai támadásokat nem intéztek a fennálló rendszer ellen – közérzetük szokatlan kifejezése mindenképpen rendszerellenesnek tűnt.

A nyolcvanas évek underground rockkultúrájának 1980-ban két, egymástól elég markánsan elváló, de azért folyamatosan összefonódó irányvonala volt: a Szentendre és környékén zenélgető harmincközeli képzőművészek (Bizottság) és a budapesti belvárosi értelmiségi fiatalok újhulláma (URH, Kontroll Csoport, Balaton/Trabant, Vágtázó Halottkémek, Neurotic).

JBSz