„Megnyertem a lottót” – Téglás Zoli, Ignite

Két koncert erejéig visszatér Magyarországra az elmúlt 15 év egyik legsikeresebb hardcore zenekara, az Ignite - az első, hagyományos buli január 31-én lesz a Barba Negrában, másnap pedig egy rendhagyó, akusztikus fellépés következik az A38-on. Az amerikai együttes magyar származású frontembere, Téglás Zoli felhívott minket telefonon Los Angeles-ből, és izgalmas dolgokat mesélt.

Kinek az ötlete volt az akusztikus koncert, és mennyire nehéz átültetni az Ignite számokat ilyen formátumba?

Én ezeket a dalokat eleve akusztikus gitáron írom, és ha abban az eredeti változatban működik a dal, akkor már nincs sok gondunk vele. Az Ignite-tal már többször is adtunk ilyen unplugged koncerteket szerte a világon, és tervezzük egy ilyen lemez kiadását is. Más a fíling, más az energia benne, nem kell mindig zúzni meg ugrabugrálni. Szeretem az ilyen akusztikus koncerteket, nagyon személyesnek tartom őket. Ami az unplugged lemezt illeti, lesznek majd rajta új számok, meg három-négy régi dal is. Nagyon sok időmet vitte el, hogy beléptem a Pennywise-ba, majdnem öt évig voltam az énekesük. Nyolc éve már, hogy nem jelent meg Ignite lemez, és ez az én hibám. Szóval most az a terv, hogy kiadunk egy új, hagyományos albumot, utána meg jönne az akusztikus. Szeretnénk egy kicsit kárpótolni az embereket, amiért ennyit vártak ránk.

Utólag hogyan tekintesz vissza a Pennywise-ban eltöltött időszakodra?

Nagyon klassz volt szerintem, csak sajnos rengeteg probléma volt a hátammal, a lipcsei koncertünk után egy időre konkrétan lebénultam. Olyan fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam felállni. Viszont a lemez nagyon jó lett, és az összes fájdalom ellenére hálás vagyok azért az öt évért. Szerencsére most már jól vagyok, és minden reggel, amikor felkelek, és működnek a végtagjaim, egészséges vagyok, és a családomban is mindenki egészséges, akkor már nagyon hálás vagyok a Jóistennek. Akkor már megnyertem a lottót. Nem volt könnyű beilleszkedni a Pennywise-ba, mert ők húsz éve együtt voltak. Ha onnan kiszeded a frontembert, az olyan, mintha megölnéd Saddam Husseint. Mindenki más elkezd verekedni. Amikor beszálltam Jim Lindberg helyére, a gitáros, Fletcher Dragge nekiállt izmozni. Általában úgy zajlottak a dolgok, hogy üvöltöztünk egymással, meg össze is verekedtünk, de aztán kibékültünk, és elmentünk vacsorázni. Szerintem azért lett jó a közös lemezünk, mert volt benne egy újszerű energia. Persze nagyon nehéz volt megírni a számokat, rengeteget szenvedtem Fletcher miatt. Egy alkalommal a vita hevében bezártam magam belülről a mikrofonszobába a stúdióban, ő meg ki akart szedni onnan, hogy megverjem. Mindezt azért, mert nem tetszett neki, ahogy az adott számot felénekeltem. Az ajtó alatt volt egy kis rés, és ott égő papírdarabokat próbált áttuszkolni. Ki akart füstölni onnan! És persze az is megtörtént, hogy lerakott egy pisztolyt az asztalra. Voltak verekedések is, és egyszer úgy visszaütöttem neki, hogy én is majdnem beszartam. Széttéptük egymást. Késelések is előfordultak, de az ilyen incidensek után is egyből jött a békülés meg a közös vacsorázás. Nagyon nehéz volt ezekkel a csávókkal dolgozni, ugyanakkor jó is volt. Végül aztán Jim visszament a Pennywise-ba, úgyhogy minden megoldódott.

Mennyiben más számodra egy ilyen magyarországi hazatérés, mint mondjuk 15-20 évvel ezelőtt?

A magyarok akkor tartanak össze, amikor valaki megpróbálja lenyomni őket. Manapság viszont őket csak az új iPhone, az új laptop, az új iPad érdekli. Nem a nagymama varrógépe fontos, pedig az nekem sokkal többet jelent. Évtizedek elteltével is működik, az új iPhone-odat meg két év múlva már kidobhatod a kukába. Rengeteg bevásárlóközpont épült odahaza az elmúlt húsz évben, és ezek belerondítanak az összképbe. A magyarok az utóbbi időben sajnos nagyon anyagiasak lettek. Már jobban érdekli őket a pénz, mint az amerikaiakat. Szeretnek felvágni azzal, amit megvásárolnak. A kapitalizmus tönkre fogja tenni ezt az országot. Meg mindig azon nyavalyognak a magyarok, hogy nincs pénzük. Én jártam olyan helyeken, mint Thaiföld meg Dél-Amerika, ahol aztán tényleg nagyon szegények az emberek. Ők viszont tudnak mosolyogni. Ha Magyarországon vagyok, én mindig bámulom az épületeket, a nagyszerű vívmányokat, amiket az elődeink hagytak ránk. Ha rossz a kedvem, csak kiülök valahova egy kávéval a Duna-partra, bámulom a gyönyörű nőket, és jó kedvem lesz. Meg az épületektől is. Nekem van lakcímkártyám Magyarországon, ez az én országom. Amerikában nem lehet főzni pálinkát, és megmondom őszintén, nekem az USA olyan, mint egy buszmegálló. Rengeteg lehetőség van, és jól élnek az emberek. Nem kell attól félned, hogy lehúznak, Magyarországgal ellentétben. Viszont Amerikában turistának érzem magam. Oda járok dolgozni, Magyarországra meg élni.