Terápia, konfesszió, avar, szabadság, orosz rulett // Makó Dávid, The Devil’s Trade

Az ex-Stereochrist tag, a jelenleg a HAW-ban is zenélő Makó Dávid szólóprojektje az utóbbi idők egyik legkomolyabb dalszerző-előadói bemutatkozása. A bluesos-bendzsós-folkos hangszerelés és Makó elképesztő hangja együtt egy nagyon személyes és esendő, mégis erőteljes és megindító albumot eredményezett. A Those Miles We've Walked Alone bakelitváltozatát a Cseh Tamás Program támogatásával az A38 adja ki, ennek kapcsán beszélgettünk az albumig vezető útról, a vidám zenékről és Towns Van Zendtről.

Egyesek szerint a zene és a harc egy tőről fakad, ami különösen találó a te esetedben. Hogyan írnád körül ezt a közös eredőt?

Ez abban az esetben igaz, ha arról a harcról beszélünk, amit elsősorban önmagunkkal vívunk, akkor is, ha ehhez egy másik embert kell legyőznünk. Az ilyen típusú harc, ugyanolyan befelé figyelést igényel, mint a dalszerzés, vagy a színpadi előadás. Lehet anélkül is győzni, csak azzal semmit nem nyersz, valójában nem tanulsz semmit. Az ilyen harc általában azt is jelenti, hogy amellett, hogy győzöl te is megsemmisülsz. Ha felmész a színpadra, és úgy megy le a koncert, hogy nem pusztítod el magad, senki nem lesz több általa. Sem a közönség, sem te. Ha egy olyan küzdelemben kell részt venned, ahol nem jutsz el a töréspontig, akkor az nem volt több sima agressziónál. Ha eljutsz a töréspontig, és onnan sikerül visszajutni, akkor már az is mindegy, hogy legyőzted-e az ellenfeled, vagy nem. Mi értelme olyan zenét írni, játszani, amibe nem halsz bele?

Ha öt szóban kellene jellemezned a The Devil's Trade projektet, mit mondanál?

Terápia, konfesszió, avar, szabadság, orosz rulett.

A legtöbb doom rock zenekar frontembere a karrierje során előáll egy – többnyire – akusztikus, blues-americana albummal. Például Wino Weinrich a Saint Vitusból vagy Dorthia Cottrell a Windhandből, de a Neurosis kiadója, a Neurot is kiadott két Towns Van Zendt-tribute albumot. Van ennek bármi különösebb oka szerinted? Mi volt számodra az inspiráció?

A több száz doom zenekarból, ez mennyi, három-négy? Szerintem nem beszélhetünk a doom színtéren elindult hullámról, inkább egy műfaj független dolog ez. Visszafelé nézve pedig, egy-két riffen kívül nekem eddig sem sok közöm van közvetlenül a doomhoz. Townes Van Zandt egy olyan kapcsolódási pont, ahova mindenki eljut, akit az igazán mély, és egyáltalán nem vidám zenék érdekelnek.

Egyértelmű volt számodra, hogy itt is angolul írod majd a szövegeket?

Soha nem voltam képes magyarul írni. Ez egyrészt talán szomorú dolog, másrészt elég felszabadító is, mert három ujjamon meg tudom számolni, hány olyan zenekar van, ahol nem kínos a magyar szöveg. A maradék kettőt pedig inkább csak érzelmi okokból nem tekintem rossznak. Ezen felül, vagy mindenen felül, ott van a népzenénk, de rettentő mű dolog lenne részemről népieskedő dalszövegeket írni, ott megint csak két-három olyan produkció van, aminek jól áll az ilyesmi.

Hogyan látod a saját – művészi és emberi értelemben vett – fejlődésedet és hol helyezkedik el ebben a Those Miles We Walked Alone?

Vasárnap dél van, éppen nem látom sehogy. Azért nehéz erre válaszolni, mert ez egy olyan kérdés, amivel nem sokat foglalkozom, és ez szándékos. Nekem nem tesz jót, ha ilyesmin elmélkedem. Oda lesz tőle a stenk, a húzás, a kraft, meg a többi ilyen pesties zenész dolog. Ha két nappal ezelőtt válaszoltam volna erre a kérdése, a tiszakécskei művházban, olyasmiket mondtam volna, hogy a Those Miles egy olyan folyamat része, ahol az elkeseredetten megfelelni vágyásból eljutottam egy olyan letisztult állapotba, ahol a kikacsintás, és az önirónia ugyanúgy az erőm része, mint az önpusztítás, aminek valójában az építés a célja. Ennek a folyamatnak a része, hogy a félelmek dacára ki merek állni egy ilyen témájú produkcióval az emberek elé, és nem zavar, ha gyengének látnak.

Mi ösztönzött arra, hogy az általad írt számok mellett két népdalt is feldolgozz a lemezen?

Első sorban az, hogy a Those Miles időszakában ezek a népdalok, legalább annyira meghatározóak voltak számomra, mint a saját dalaim. Féltem egyébként ettől nagyon, de innen nézve egyértelműen jól sült el.

Egy zenekaros koncert után milyen érzés egyedül kiállni a színpadra és előadni a szólóban írt dalaidat?

Minden alkalommal félelmetes. De lehet, másképp nem is csinálnám.

Milyen érzés, hogy a Those Miles We've Walked Alone megjelenik bakeliten is?

Egy valóra vált álom. Persze elképzelhető, hogy ezt csak az érti igazán, aki bakeliten kezdett zenét hallgatni.

Egy interjúban említetted, hogy már megvan a második The Devil's Trade lemez témája is, erről mit lehet tudni?

Azt biztos, hogy nem egy vasárnap délután mondtam. Hogy mi lesz a címe biztosan megvan. De, hogy miről szólnak majd a dalok… Ha hirtelen megszállna az ihlet, és minden meglévő témához írnék szöveget, kész is lenne a lemez. Egy olyan karakternek, mint én, ez a legnagyobb dilemma, ha éppen kiegyensúlyozott, harmonikus időszakot él. Nálam most éppen minden tökéletesen rendben van. Persze a környezetem parázslik, de előbb megyek az utcára macskakövet dobálni, mint hogy ez a zenémben nyíltan megjelenjen. Vidám zenét soha nem leszek képes írni, úgyhogy a következő lemez legnagyobb feladata az, hogyan leszek képes a már meglévő témákat életre kelteni. Ha a legutóbbi HAW-anyagra gondolok, akkor nem aggódom. A HAW tökéletes példa arra, hogyan lehet szétszedni magad úgy, hogy közben hülyére röhögöd magad.