Egy blues-zenész ne kamuzzon // Little G Weevil

Magyarként ért el sikereket Amerikában a blues műfajban. Mostanában itthon alkot. Little G Weevillel beszélgettünk A38-as koncertje apropóján.

Kifejezetten ismert blueszenészként hagytad el annak idején Magyarországot. Miért mentél el? Mi inspirált?

Igen, 2004-ben már párszor körbejártam az országot, sőt, ha anyagilag vesszük, én kifejezetten szerencsés helyzetben voltam a Horváth Misivel alkotott duó miatt. Rengeteget játszottunk. Ugyanakkor azt is lehetett érezni, hogy ennek a műfajnak nagy jövője nincsen Magyarországon, és magammal sem voltam megelégedve szakmailag. Az ember hallgatja az afro-amerikaiakat, majd hallgatja magát és valami hiányzik. Szerettem volna megtudni, hogy lehet az, hogy például John Lee Hooker egy akkordon „dörmög” tizenöt percig és olyan hatást ér el, amit én vért izzadva sem tudok megteremteni. Egyértelmű, hogy ez a kultúrából fakad és fehér magyar gyerekként cikinek éreztem magam blueszenésznek hívni anélkül, hogy erről valós fogalmam lenne. Így kivándoroltam tanulni és megismerni ezt a kultúrát.

Mennyire volt sokkszerű a beilleszkedés – nem is feltétlenül csak zenészként, hanem úgy általában: emberként – egy másik életbe, egy másik világba? Milyenek voltak az első lépések?

Ezt nagyon nehéz elmagyarázni, mert ez egy hosszú folyamat. Egy biztos: bárhová emigrál az ember, tisztelnie kell a befogadó országot és annak kultúráját. Ha tetszik neki, ha nem. Szerencsére én eleve nagyon nyitott voltam és állandóan kérdeztem. Mi ez, mi az, ez mit jelent, az mit jelent. Így az angol nyelvvel is gyorsan haladtam és ez az érdeklődés tetszett az embereknek. Az afro-amerikaiak kifejezetten örültek, hogy valaki messze földről érdeklődik a kultúrájuk iránt. Mindenki nagyon készséges volt.

Végül felépítetted magad zenészként, ráadásul nem amerikaiként, Amerikában. Hogyan jött ez össze?

2005-ben mar Memphisben szereztem magamnak egy kis nevet, mivel hetente háromszor-négyszer is a Beale Streeten nyomtuk. A Blues Foundation (a blues anyaszervezete) memphisi székhelyű, tehát már ott megismerkedtem pár arccal, akik a műfajban dolgoztak, mint szervezők, lemezkiadók. De az első igazi kiugrás 2011-ben történt. Ekkor mar Atlantában éltem és ott sikerült kicsit felpezsdíteni a helyi, meglehetősen befáradt közeget. Elindítottam egy koncertsorozatot History of the Blues címmel, majd megjelent a Teaser lemez. Az atlantai blues rádió elkezdte játszani a dalaimat és amikor a Teaser slágerlistás lett, mindenki csak nézett, mit csinál ez a magyar gyerek. Aztán jött az International Blues Challenge, amit megnyertem. Ez persze könnyedén hangzik, de rengeteg munka, áldozat, hosszú mérföldek, idegeskedés, nem alvás áll a dolgok mögött. Akárhogy is nézem, a blues műfajban az Egyesült Államokban én voltam az egyetlen, aki nem angol anyanyelvűként saját maga énekelt angolul, a saját muzsikáját előadva. Hogy mindez mit ér? Kábé annyit, hogy most van miről beszélni.

Mik a legfontosabb dolgok, amiket tanultál az eredeti blues-környezetben, milyen módon formálódott át az alkotói-előadói személyiséged?

Ezt is nagyon nehéz elmondani. Először is az alázat, a nyitottság, a tisztelet és az őszinteség a napjaid része kell, hogy legyen. Például egy blueszenész ne kamuzzon, mikor sztorit mesél. Nekünk az a feladatunk, hogy őszinte üzenetet adjunk át minden dallal. Valamint azt is megtanultam például, hogy igenis fontos a zeneírás és előadás szempontjából, hogy honnan jön az ember. Nehéz sorsuk volt a feketéknek Afrikában és később Amerikában. Szavakkal nehéz ezt kifejezni. Innen is fakad a blues zene mélysége. De nehéz sorsuk volt a magyaroknak is. A kettő nem egy szinten van, de például az én szememben Magyarország is gyarmat volt. Gondoljunk bele. A szovjetek, németek, osztrákok, törökök - ez a mi történetünk része. Ez a történelem benne van minden magyar művészeti alkotásban a zenétől a festészeten keresztül a szobrokig és még sorolhatnám. Tehát Little G Wevilnek nem azt kell fejtegetni, miért olyan mélyérzelmű John Lee Hooker muzsikája, hanem megtartva a blues és az afro eredetű roots zenék őszinteségét, a saját maga mély érzelmeit kell a felszínre hoznia hitelesen, mint magyar ember és zenesz.

Mostanában megint többet vagy itthon. Hogy alakult így? Mik az itthoni terveid?

Dolgozunk az új, zenekaros lemezen, amit a jamaciai származású angol énekesnővel Dionne Bennettel közösen követünk majd el. Évek óta keresek egy énekesnőt, aki hitelesen tudná közvetíteni a mondanivalóm, és kevésbé olyan tradkó bluesos, mint én, és ne adj isten nagyobb a hangterjedelme. A srácokkal már befejeztük az első hangszerelési próbákat és novemberben vonulunk stúdióba.

Egy revüt hozol az A38 Hajóra. Mitől lesz ez több, mint egy sima koncert? Mit várhatnak a nézők?

Három éve hatalmas sikerrel rendeztük meg első ízben a Memphis Music Celebrationt. Szóval ez nem egy állandó műsor, sőt a mostani is különbözik majd az elsőtől. Az alapzenekar kiegészül egy fúvósszekcióval, két vokalistával és Dionne Bennett lesz a sztárvendég. Tízen leszünk a színpadon. Ez több, mint kétórás produkció az általunk imádott memphisi muzsika fénykorát idézve. Nem tervezek a következő két évben hasonlót, úgyhogy mindenki jöjjön, aki szereti Ike & Tina Turner, Al Green, Otis Redding, Jerry Lee Lewis, Rufus Thomas, Ann Peebles, Isaac Hayes, B.B. King vagy Albert King zenéit. Azt meg elárulom, hogy egy új saját szerzeményt is becsempészünk a repertoárba.