Publication/name

Nuages (Felhők)

A Dália Klubban, majd a Modern Jazz sorozat albumain bukkant fel a modern jazzben szokatlan hangszert, a hegedűt (és brácsát) választó Deseő Csaba (1939). Miközben előbb zenetanárként dolgozott, majd 1967-től harminckét éven át a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagjaként járta a világot, szinte a kezdetektől saját formációkat vezetett. Emellett klubvezetőként és előadóként is segítette a műfaj magyarországi elterjedését.
Bár nem lehetett könnyű váltogatni a klasszikus zene igényelte hangképzés és a swinges, bebopos frazírozás között, Deseő-nek mégis sikerült ez. Sőt, pályája épp arra lehet példa, hogy e két, egymástól olyannyira eltérő habitusú világ között minden híresztelés ellenére lehetséges az átjárás. Miként az Anthology ’64 kísérőfüzetében olvasható: „Az a megállapítás, amely szerint a klasszikus jártasság a lüktető »beat«-es játék rovására megy, nem elfogadható: Deseő ritmizálása ízig-vérig jazzes, játéka lüktető és rendkívül lendületes.”
Kvartettjével már 1966-ban eljutott a prágai jazzfesztiválra, a gitáros Kovács Andor együttesével pedig a varsói Jazz Jamboree-ra. Mégis, egészen 1975-ig kellett várnia arra, hogy Four String Tschaba címmel megjelenhessen az első nagylemeze – történetesen az NSZK-ban. Akkoriban másfél éven át volt az oberhauseni színház zenekarának tagja, így adódott a lehetőség, hogy az MPS stúdiójában 1974 júliusában német, angol és svéd muzsikusok közreműködésével három nap alatt rögzítse ezt a színvonalas, közérthető jazzrock albumot.
Deseő Csaba: „A következő hetek felfokozott lelkiállapotban teltek. Egyrészt eufóriában éltem a lemez miatt, másrészt nyomasztott a közeli döntés kényszere a színházi állásommal kapcsolatban: megyek, vagy maradok? Számos kísérletet tettem, hogy a következő szezont már ne operettszínházi muzsikusként folytassam Oberhausenben, szerettem volna valamelyik nívós nyugatnémet szimfonikus zenekarba bekerülni. Csalódással tapasztaltam, hogy bizonyos játékszabályok Németországban sem egészen tiszták, volt, hogy a pályázatomra nem is válaszoltak, volt, hogy meghívtak, majd átlátszó indokkal egy évvel későbbre halasztották a meghallgatást. Egyetlen helyen, Karlsruhéban került sor az igazinak tűnő megmérettetésre, ám az utolsó fordulóban, amikor már csak hárman maradtunk versenyben, kiderült, hogy színjáték az egész, előre el volt döntve, hogy az állást az a huszonéves fiatalember kapja, aki az adott zenekar egyik fő emberének a tanítványa. (…) Az alapvető ok, amiért a pesti állásomat otthagytam, s a külföldi kalandba belementem, anyagi indíttatású volt. Másfél év után számvetést készítettem. Sikerült olyan jelentős összeget megtakarítanom – ráadásul német márkában –, ami Magyarországon sok évbe telt volna. Ha a visszatérés mellett döntök, a lakáskérdéstől kezdve az új autóig bezárólag minden anyagi problémát meg tudok oldani, a Hangversenyzenekar pedig tárt karokkal visszavár. (…) Május végén felmondtam állásomat az oberhauseni színháznál. A kocka el volt vetve. Attól kezdve két dologra koncentráltam: maximális felkészülés a lemezfelvételre, és az azt követő hazaköltözésre, Budapestre.”
Deseőt érthető módon kellő büszkeséggel töltötte el, hogy Európa akkori legfontosabb jazzlemezkiadójánál, az MPS-nél jelenhetett meg bemutatkozó albuma – ezáltal olyan művészekkel került közös katalógusba, mint Hans Koller, Albert Mangelsdorff, Friedrich Gulda, Martial Solal, Dexter Gordon, Ella Fitzgerald, Joe Pass, Freddie Hubbard, George Duke, Lee Konitz, Zoller Attila és Oscar Peterson –, így a Four String Tschaba egyik tiszteletpéldányát megmutatta a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat zenei főnökének. Ennek köszönhetően 1976 márciusában idehaza is bevonulhatott a stúdióba, ahová ezúttal többek között Másik Jánost, Vukán Györgyöt, Babos Gyulát, Román Pétert hívta. A végül 1977-ben boltokba került Ultraviola mégsem töltötte el felhőtlen örömmel, annyira illúziórombolónak érezte a klasszikus zenéhez szokott stáb által rögzített és kevert anyag hangzását, préselését.
Nagyjából ekkoriban – az egyik nagykanizsai fesztiválon – ismerkedett meg a horvát vibrafonossal, Bosko Petroviccsal, akivel attól kezdve rendszeresen játszottak együtt. A nyolcvanas évektől aztán különböző összeállítású zenekarokat vezetett, melyekben többek között a zongorista Gárdonyi László, a vibrafonos Kruza Richárd, a bőgős Lattmann Béla és a dobos Kőszegi Imre játszott. A kilencvenes évek óta főként fiatal muzsikusok – a gitáros Gyárfás István, a zongorista György Ákos és Cseke Gábor – voltak legfőbb partnerei, 2008 óta pedig Szaniszló Richárd vibrafonos. Miközben vendégszólistaként rendszeresen fellépett a Benkó Dixieland Band és a Budapest Ragtime Band koncertjein. Munkásságáért 2012-ben Szabó Gábor-díjat kapott.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 110–112.

Deseő Csaba

Kovács Gyulához hasonlóan szintén Martiny és Tabányi ötvenes évekbeli zenekaraiban lett ismert a virtuóz jazzgitáros, Kovács Andor (1929–1989), aki pályafutása során amolyan szivacsként folyamatosan szívta magába a szórakoztató zene aktuális irányzatait, játéktechnikáit. Szólóban, Kovács Gyulával duóban, vagy a Martiny-kvintettben alapvetően swinges jazzt és minőségi esztrádzenét játszott, de nyitott volt minden újdonságra. Többek között 1957 márciusában Magyarországon elsőként rögzítette lemezre a rock and roll himnuszát, a Rock Around the Clockot, majd többek között Les Paul szerzeményeivel ismertette meg a hazai közönséget.
A hatvanas években azonban ő sem tudott (vagy akart) kilépni a vendéglátós világból, a Budai Várban az elegáns Alabárdosban hosszú éveken át gitározott önmagában, egyetlen dobgép társaságában. Ha pedig nem, akkor épp valamelyik müncheni úri étteremben pengette a húrokat. De azért közben 1969-ben Django Reinhardt tiszteletére a hegedűs/brácsás Deseő Csabával közösen létrehozta a modern swinget játszó, pár évig működő Hot Club Budapestet – benne az alapítókon kívül Pege Aladár bőgőzött és Kovács Gyula dobolt. A sárga labda című számuk még a Modern Jazz Antológia aktuális  korongjára is ráfért. A nyolcvanas évek djangós nosztalgiahulláma aztán újjáélesztette a formációt, mely változó ritmusszekcióval járta a hazai klubokat, de még inkább a külföldi fesztiválokat. 1985-ben pedig a Hungaroton is belátta, az akkor 56 éves Kovács Andor mégiscsak megérdemli, hogy megjelenhessen élete első nagylemeze30. Ami sajnos egyben az utolsó is lett: a már a felvételek idején is sokat betegeskedő gitárvirtuóz négy esztendővel később meghalt.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 77–79.

Nuages (Felhők)

Kapcsolatok

Deseő Csaba

Kovács Andor (gitáros, jazz)