Publication/name

Fekete Bárányok koncert 1980

A Bizottság teljesen egyedi színt képviselt az 1980-as évek undergound zenei világában. Több szempontból is kiemelkedik, illetve elválik a többiektől: mind közül a legeredetibb, legköltőibb egyben a nagyközönség számára a legérthetetlenebb volt. Nem a Belvárosból indult, hanem a fővároshatáron túlról, HÉV-vel érkezett, a leghamarabb lehetett nagylemeze, és – a Vágtázó Halottkémek mellett – Nyugaton (elsősorban az NSZK-ban és Hollandiában) a legkeresettebb magyar klubzenekarnak számított.
A három fiatal és nyughatatlan képzőművész, feLugossy László (1947, ének), ef Zámbó István (1950, billentyűsök, basszusgitár, ének) és Wahorn András (Pintér András, 1953, szaxofon, ének, basszusgitár, billentyűsök) baráti körben már a hetvenes években is rendszeresen adott zenei performanszokat. feLugossy és ef Zámbó még Kecskemétről ismerték egymást, Wahorn már Szentendrén keveredett velük barátságba, elsősorban az október első vasárnapján a templomfalon és a környező sikátorokban tartott amatőr szabadtéri tárlatok kapcsán. Amit aztán a rendőrök rendre bezárattak. A konfliktust kerülendő alapították meg 1972-ben a Vajda Lajos Stúdiót.
A Bizottság életre hívása a Szovjetunióból frissiben visszatért Waszlavik Gazember Lászlóhoz (1951) kötődik, aki akkori nagy álma megvalósításához keresett kellően belevaló társakat. A terv szerint hagyományos rhythm and blues dalokat játszva „belopódznak” a Metro Klubba meghirdetett tehetségkutató versenyre, majd az országos nyilvánosságú döntőbe bekerülve közlik a zsűrivel, hogy ők a Bizottság, ezennel kihirdetik, hogy ők a győztesek, és előadnak egy mindenkit sokkoló zenei performanszot. Társnak beszerveztek két helyi profi zenészt, Szulovszky Joni Istvánt (1951–2006, gitár) és egy Ramszesz nevű dobost, majd gyorsan számokat kezdtek írni
Hozzájuk méltó cinikus terv, mégsem lett belőle semmi: Wahornék már a selejtezőkben kiestek. Addigra viszont bepróbáltak jó pár számot, és gondolták, érdemes folytatni. Nekiálltak saját dalokat írni, ekkor született többek között az Egy lány kéne nékem, a Máriabenzin, a Konyhagyeplő, a Macskaszervíz, a Korrupt vagyok és hazudós. Waszlavik pedig megmutatta a házi felvételeiket a Beatrice frontemberének, Nagy Ferónak, aki azonnal meghívta őket a Fekete Bárányok koncertre előzenekarnak.
A nagyközönség előtt tehát 1980. augusztus 23-án a Fekete Bárányok koncerten mutatkoztak be, és szürrealista szabadidőzenéjüket némi megütközéssel fogadta a 25-30 ezer fős rocker közönség. A szaggatott ritmusú zene, a nyivákoló orgona, a recsegtetett szaxofon, a hisztérikusnak ható ének kifejezetten idegesítette a máshoz szoktatott füleket, és a Bizottság legfeljebb a zenéjével harmonizáló megjelenésével vívott ki némi szimpátiát. No meg azzal, hogy a szokásos „sziasztok, nagyon köszönjük a lehetőséget” helyett megdöbbentő, igazi punkos agresszivitással indított: „Mi olyan zenét csinálunk, ami nekünk tetszik. És hogy ez nektek tetszik vagy sem, az minket egyáltalán nem érdekel.”
Ekkor amúgy már se Waszlavik, se Ramszesz nem volt a csapat tagja – Wahorn, feLugossy, ef Zámbó és Joni mellett Bernáth(y) Sándor (1949–2012, gitár) és Bán Mária (1957, dob) játszott. Kukta „Kokó” Erzsébet (1956, ének) pedig másnapi, szentendrei koncertjükön debütált velük. Később újabb énekesnő, Kecskés Kriszta csatlakozott hozzájuk.
A következő években a Bizottság az újdonságra fogékony közönségréteg egyik kedvencévé vált, nemcsak Szentendrén játszottak rendszeresen, de a nagy budapesti klubokban is. Bár az 1981 márciusában tartott tatai rocktanácskozáson a hivatal és a zenész-szakma képviselői őket is negatív példaként emlegették, 1982 őszén – némi serkentésre – már a Hanglemezgyár is látott bennük fantáziát. Két koncertjüket (1982. november 26-27., Gödöllői Művelődési Központ) hangszalagra rögzítette, és a „katasztrófazenének” elkeresztelt, a stúdióban megigazított zeneanyag 1983 nyarán Kalandra fel!! címmel nagylemezen megjelent. 
E korong megszületése szintén jól jellemzi a kort. Előzménye: 1982 őszén a Petőfi Rádió Ötödik Sebesség című műsorában arról faggatták Wilpert Imrét, az MHV Start márkájának főszerkesztőjét, hogy miért nem adnak ki az új zenekaroknak lemezt. Mire Wilpert azzal hárított, hogy ők szóltak a Bizottságnak, a Kontrollnak meg a többieknek, de azok még nem jelentkeztek náluk. Mikor e műsor ment, Wahorn András éppen feküdt az ágyban, a felesége meg hozta be a zsebrádiót, hogy miket beszél ez az ember itt a rádióban. Wahorn erre vett egy mély levegőt, másnap reggel HÉV-re szállt, megkereste az MHV Vörösmarty téri székházában Wilpertet, és közölte: „Imre, itt vagyunk!”. Majd letett egy Bizottság-felvételeket tartalmazó kazettát az asztalra.
Ennek lett következménye a Kalandra fel!!. Mivel a zenekarnak semmi stúdiógyakorlata nem volt, ezért a Hanglemezgyár inkább a koncertfelvétel mellett döntött, amit aztán később igazítgattak a Rottenbiller utcában. A többiek pedig tehettek egy gesztust az időközben „érdemei elismerése mellett felmentett” (magyarán kirúgott) Bernáth(y) Sándor felé: megkérték, hogy utólag gitározzon fel egy szólót az egyik számra.
Persze e lemez létrejötte sem volt teljesen problémamentes. Először is ott volt a zenekar neve. Wahornék hiába érveltek azzal, hogy ez számukra márkanév, hiszen az akkori újságok első oldalán minden nap legalább húszszor szerepel ez a szó, így folyamatos ingyenreklámot kapnak, Wilperték hajthatatlanok maradtak. Ekkor jött Laca ötlete: korábban a Közgázon már adtak egy koncertet Albert Einstein Tánczenekar néven, akkor írják rá a borítóra, hogy Albert Einstein Bizottság. De ez sem tetszett a Hanglemezgyárnak, ezért csak a monogramot engedélyezték, így került rá végül az: A. E. Bizottság.
Ugyanígy problémás volt a zenekari logóban az „á” betű fölött a vörös csillag. Ez – miként az állampárt lapja, a Népszabadság dizájnját idéző betűtípus használata is – Bernáth(y) ötlete volt. Kis ellenálló hangulat, semmi több. De a lemezborítón ez sem ment el. Ekkor megint Laca szállította a megoldást: a vörös csillag helyett legyen esernyő. Arra gondolva, hogy 1848. március 15-én – mivel egész nap esett az eső – a tüntető fiatalok mindenhol esernyőkkel vonultak. Ez is lehetne egy szimbólum, vélték, és a túlzott áttétel miatt a hivatal sem kötözködhetett már tovább.
Illetve még vitáztak egy kicsit a szövegeken. Hogy az elején az „egy nagy segget látok” maradhat-e? (Maradhatott.) Hogy a végén a „Csókolom, itt tessék aláírni!” nem túl sok-e a chartás aláírogatós időkben? (Sok volt). Egy idő után Wahornék már nem is vitatkoztak – hisz a Bizottság szövegvilága annyira szürreális és sokrétű volt, hogy ott egy-két sor nem osztott, nem szorzott –, mondták Wilpertéknek: ami végképp problémás, azt fütyüljék ki a lemezen. (Pár helyen ezért hallható füttyszó.)
Ekkor már nem volt a zenekar tagja Bernáth(y) Sándor, és hamarosan Kecskés Kriszta is elhagyta az országot, Bán Máriát pedig Dorozsmai Béla (1959) váltotta fel. 1983-ban szerepeltek Bódy Gábor Kutya éji dala című filmjében, majd 1983-ban a Balázs Béla Stúdió megbízására álltak neki a Jégkrémbalett című filmnek, melynek hanganyaga 1984-ben nagylemezen is megjelent.
1985 elejére viszont megfáradt a zenekar, Magyarországon utoljára azon a nyáron Győrben léptek fel. Időközben meghívást kaptak Franciaországba, majd Nyugat-Németországba és Hollandiába, és az új kihívás még egyben tartotta a csapatot. (Ekkor Kreutz László volt a dobosuk, a várandós Kokó nem tartott velük). A következő egy évben az említett három országban és Ausztriában jó pár klubkoncertet adtak, az osnabrücki nemzetközi kísérleti filmfesztivált az ő műsoruk zárta. Két nagylemezük anyagából Hollandiában megjelent egy válogatás LP. 1986 júliusának elején Dániában, a Roskilde Fesztiválon két kisebb színpadon is felléptek, de az állandó összezártságtól és utazástól végképp elfáradtak, és Bizottság néven soha többé nem léptek fel.
Ef Zámbó a Happy Dead Band nevű formációjában folytatta, és zenél a mai napig. FeLugossy az Új Modern Akrobatikában és a Batu Kármenben énekelt, majd 1997-ben leköltözött Sárospatakra, és azóta csak a festészetnek él. Bernáth(y) Sándor a Doktor Újhajnalban, a Matuska Silver Soundban és a Konnektorban játszott, a Bikini első két lemeze körül bábáskodott, majd az új elektronikai színtér egyik meghatározó alakja lett. Wahorn létrehozta a maga stúdióját és a Bad Quality Records nevű kiadót, majd Amerikába száműzte magát, ahonnan időről időre visszatért. 2006-ban jött végleg haza, azóta Mezőszemerén él.
A Bizottság az újjáalakuláshoz kétszer állt igazán közel: 1993-ban Laca, Koko, Jony és Wahorn Edd meg a fényt! címmel adott ki közös lemezt, 2002-ben pedig feLugossy, ef Zámbó és Wahorn Három karma címmel közös kiállítást rendezett a Lajos utcai Budapest Galériában, de a tervekkel ellentétben ennek füllel fogható zenei hozadéka nem lett. Remek apropó lehetett volna a 2011 őszén a Műcsarnokban tartott „Sírba visztek” című hatalmas Bizottság-életmű kiállítás is, de Wahornék szokás szerint köszönték szépen, de nem éltek a lehetőséggel.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 52–53.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/A.E.Bizottsag/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/A.E.Bizottsag/?locale=hu_HU</a>

Bizottság

Amíg a „fekete bárányok” közül a P.Mobil képviselte a jelent, a Beatrice meg a kapcsolatot a közeli jövővel, addig a Hobo Blues Band a múlt egyik fontos, Magyarországon alig ismert örökségét, a bluest próbálta meg némi fáziskéséssel honosítani. Vissza a gyökerekhez! – hirdette meg a műfaj legvehemensebb és a nyilvánosság előtt sokáig ismeretlen elkötelezettje, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-foldes-laszlo-hobo-9446">Hobo</a> (Földes László, 1945), aki korábban cikkeivel, novelláival, előadásaival is sokat tett a blues hazai népszerűsítéséért. Schuster javaslatára kezdett próbálni 1978 júliusában az Ikarus három tagjával – Szakács László (dob), Gecse János (basszusgitár), Kőrös József (szólógitár) – egy sashalmi szenespincében, és első koncertjüket 1978 augusztusában, a P.Mobil előzenekaraként adták a Lőrinci Ifjúsági Parkban.
Hobo 1989-ben megjelent Hobo Sapiens könyvében közli az első buli műsorának dallistáját, amit talán érdemes idemásolni: Dobókocka (Tumblin’ Dice) – Jumpin’ Jack Flash – Tökös srác (Manish Boy) – Szimpátia az ördöggel (Sympathy for The Devil) – Bordély blues (Honky Tonk Women) – Éjféli csavargó (Midnight Rambler) – Indulnod kell (You Gotta Move) – Vándor az úton (Riders On the Storm). Az utolsó számot (Doors) leszámítva csupa Rolling Stones-szám. De már ugyanebben az évben magyarított és elénekelt több más Stones-, Hendrix- és Cream-dalt. 1979 tavaszára pedig már összeállt az első „igazi” Hobo Blues Band: Póka Egon (basszusgitár), Szénich János (gitár), Kőrös József (gitár), Döme Dezső (dob), Deák Bill Gyula (ének).
A HBB – Hobo szavaival – „szombat esti blueszenekarként” azzal a céllal indult, hogy újra felfedeztesse a rock klasszikusait, és a harmadik rockgeneráció tagjaival is megismertesse, honnan indult el ez a műfaj. Zenekarával a MOM Művelődési Házban olyan zenei központot alakított ki, amely a hatvanas évek beatklubjait utánozva minden héten gazdag programmal várta az érdeklődőket. Nemcsak koncertet adtak, hanem kiállításokat rendeztek, diaporáma-műsorokat és filmeket vetítettek, vendégeket hívtak, beszélgetéseket szerveztek. Mindezt fesztelen, oldott légkörben, élő és konzerv zene kíséretében. És ezzel nem csak újat kereső tizenéveseket, de a régire vágyó beatnemzedék tagjait is sikerült elérniük. Hobo személyében ráadásul hosszú évek után ismét megjelent a hazai rockszínpadokon az értelmiségi előadó típusa.
A Hobo Blues Band számára az igazi kiugrást az 1979-ben a Kisstadionban (a svájci Krokus és az Omega előtt) adott koncert jelentette. Azzal, hogy a HBB-t országszerte tíz- és tízezrek fedezték fel maguknak, Hobo utópiája („szombat esti klubzenekar”) hamar megbukott az élet realitásán. Egyre nagyobb helyeken léptek fel, de ezzel együtt jöttek a botrányok is, aminek következményeként egyes megyékből kitiltották őket, és 1980-ra ők is megbélyegzett „fekete bárányok” lettek.
Igaz, ők többre vitték, mint a többiek (mások úgy fogalmazzák: őket más módszerekkel akarták lehetetlenné tenni). Nyáron megjelenhetett első kislemezük (Rolling Stones blues / 3.20-as blues), majd karácsonyra kijöhetett az első LP, amiből több mint százezer példányt fogyott, Hobót az év emberének választották. Ráadásul Szomjas György készülő Kopaszkutya című filmjének nemcsak a főszerepét bízta Hobóra, hanem részben a mű sztoriját, ötleteit is a zenészektől kölcsönözte.
Az 1981-es év a Kopaszkutya jegyében telt. Hobo ősztől a miskolci színházban főszerepet kapott (meg is bukott vele), könyvet írt a Rolling Stonesról, és Bereményi Gézával egy rockmusical színpadra állítását tervezte. Az augusztusi hajógyári szuperkoncerten a HBB széteső, fáradt zenekar benyomását keltette, és a szeptember végén, az Ifipark záró buliján bemutatott Mindennek vége műsorban Hobo már inkább csak a megszokott manírjait hozta, nem új ötleteket.
A következő két nagylemezen (Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk!) viszont kettős szereposztást alkalmaz: Deák Bill Gyula énekelte a proli életképeket felvillantó rhythm and bluesokat (Kőbánya blues, Tetovált lány, Hosszúlábú asszony), Hobo pedig az intellektuálisabb, kántálóbb szövegmondásra épülő dalokat (Halálapa blues, Mata Hari, Közép-európai Hobo Blues Nr. 2).
Hobo ettől kezdve a bluestól eltérő kompozíciós és hangszerelési ötleteknek is sokkal nagyobb teret adott, és egész előadásmódjával igyekezett egy értelmiségi, a bluestól nem idegen, de törvényszerűen abból nem következő formát kialakítani. 1983-ra a HBB is teljesen átalakult, a Póka–Tátrai duó szerzői vénája és hangszeres virtuozitása szerencsésen párosult Hobo költői szövegeivel, és 1984-ben megszületett a magyar rock történetének egyik legfontosabb albuma, a Vadászat.
A Vadászat-tal határozottan irányt váltott a zenekar, és ez egyáltalán nem ment zökkenőmentesen: 1985-re Hobo és Póka kivételével az egész társulat lecserélődött. Az újonnan érkezett társakkal – Tóth János Rudolf (ének, gitár), Fuchs László (zongora) – a korábbi rockos jellegű bluestól egy költőibb és stilárisan heterogénebb irányba fordultak, nagyjából arra, amerre a főnök a kezdetek óta tartani akart. Az új felállás első munkája – kihasználva Fuchs zenei sokoldalúságát, könnyed és finom játékát – mindjárt egy Jim Morrison emlékműsor volt (nagylemez is lett belőle), aztán Hobo kuplékkal, esztrád-jellegű dalokkal is megpróbálkozott, majd a gyökerek keresése jegyében Allen Ginsberggel elkészítette az Üvöltés-t.
A rendszerváltozás előtti évek enyhülő ideológiai nyomása még kihozta belőlük azt a lemezanyagot (Tiltott gyümölcs), amelyet igazából az induláskor kellett volna rögzíteniük – akkor még lett volna benne kellő izgalom, így viszont óhatatlanul önismétlésnek tűnt. Majd az MHV-tól elmenekülő, ismételten nagymértékben átalakuló Hobo Blues Band az évtized végén megkezdte talán legellentmondásosabb időszakát, melyet nagyjából az 1995-ös Vissza a 66-os úton zárt le. Ebben a hat-hét évben születtek emlékezetes (Tábortűz mellett, 1990) és felejthető albumok (Kocsmaopera, 1991, Férfibánat, 1992), de szellemileg/zeneileg kétségkívül helyben járt a zenekar.
Érezte ezt Hobo is, és a megélhetést jelentő koncertezés mellett egyre inkább a színház és a költészet felé mozdult el. Nyilván azért is, mert míg a nyolcvanas évek második felében a Hobo Blues Band keretein belül sok számára kedveset, de elvben oda nem illőt – verset, bohóctréfákat, kuplét, színházat, népzenét – sikerült megvalósítania, addig a kilencvenes évek elején rá kellett döbbennie, hogy ez a szellemiség nem minden tag számára világos vagy lényeges. Elkezdett hát előbb egyedül, később más muzsikusokkal összefogva a HBB mellett különféle zenés-irodalmi műsorokat létrehozni – melyek közül talán a legemlékezetesebb a Márta Istvánnal közös József Attila-korongja, a Magyarország messzire van, illetve a részben ennek anyagából összeállított színházi estje, a Légy ostoba!. Főként e társak segítségével a kilencvenes évek vége felé ismét teljesen megújította együttesét, és a Hobo Blues Bandben annak 2011-es leállásáig ismét minden ott volt, ami számára kedvesnek számított: blues, színház, költészet.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 324–327.

Hobo Blues Band

A „fekete bárányok” néven elhíresült zenekarok egyike, a Piramis mellett az 1970-es évek végének legnépszerűbb rockcsapata.  A legrégebben hajtott a sikerért, a legfanatikusabb rajongótábort mondhatta magáénak. A hatalmas népszerűsége ellenére tíz évig csak fesztiválokon és szabadtéri koncerthelyeken mutatta be lemezre nem került műsorait.
Miután jogelődje, a Gesarol neve szalonképtelennek bizonyult, a „rovarhalál zenészei” 1973 áprilisában az Esti Hírlap-ban közleményben tudatták mindenkivel, hogy a továbbiakban P.Mobil néven működnek. A zenekar akkori felállása: Bencsik Sándor (1952–1987, gitár), Losó László (1953–, basszusgitár, ének), Huszár Györgyi (1954, ének), Serényi Miklós (ének), Póta András (1955, dob), Schuster Lóránt (1949, zenekarvezető). Hivatalosan 1973. május 1-jén a Budai Ifjúsági Parkban mutatkoztak be, de az igazi debütálás június 10-én a miskolci popfesztiválon történt, ahol a slágervonal és a progresszív rock képviselői között egyedüliként játszottak hard rockot. Igaz, a diósgyőri stadionban a közönség körében igazán parodisztikus hangvételű dalaikkal – Hol van már az ezüst tál? Prézlidal, Ha én ló lehetnék? – arattak sikert.
A P.Mobil kezdettől hard rockot játszott, először a Skorpió előzenekaraként turnézott, majd 1974 és 1976 között egyedül is bejárta az országot. Ez alatt több tagcsere is történt, a klasszikus felállás 1976 őszére alakult ki: Schuster Lóránt, Bencsik Sándor, Kékesi „Bajnok” László (1951, basszusgitár), Vikidál Gyula (1948, ének), Cserháti István (1954–2005, billentyűsök), Pálmai Zoltán (1954, dob). Pálmait 1978-ban Mareczky István (1953) váltotta fel.
A pofonok után is mindig talpra álló ötletember és rock-clown Schuster Lóránt ekkoriban tűnt fel a koncerteken egy táblával, rajta mindössze annyi állt: ROCK, miközben mániákusan ismételgette a később frázissá koptatott mondatot: „a rock örök és elpusztíthatatlan”. De a hetvenes évek közepétől hiába léptek – a sikertelenség miatt gyakran változó felállásban – komplett, nagylemezre kínálkozó anyagokkal  (A kintornás szerencséje, 1975; P.Mobil az alagútban, 1976; Honfoglalás, 1978; Segítség, jaj, 1980).  a közönség elé, hiába követte őket mindenhová a fanatikus rajongótábor, hiába voltak a „szolidaritási ütközet” állandó szereplői, a hivatalos intézmények ajtaján nem nyertek bebocsátást.
Pedig ha más nem, az 1978. április 30-án az Ifiparkban bemutatott Honfoglalás című szvitjük (szerzői: Cserháti István, Bencsik Sándor, Földes László) a magyar rockzene egyik jelentős teljesítménye. Ehhez képest az MHV a benyújtott anyagokból 1978 és 1980 között mindössze három kislemezt jelentetett meg (Kétforintos dal / Menj tovább, Forma I / Utolsó cigaretta, Miskolc / Csizma az asztalon).
A reménytelennek tűnő harcot először Vikidál Gyula adta fel, 1979 nyarán távozott a Dinamitba – helyére Tunyogi Péter (1947–2008) került –, majd Cserháti István és Bencsik Sándor lépett ki a zenekarból, és megalakította a P. Boxot. Az 1980-as Fekete bárány fesztiválon ismét nagy sikert arattak, majd még egyszer nekirugaszkodtak Jerikó falainak, amit ezúttal sikerült is az Ifiparkban konkrétan, a valóságban jelképesen áttörniük. Az új felállás – Sárvári Vilmossal (1952, gitár) és Zeffer Andrással (1958, billentyűsök) – 1981-ben élhette meg első nagylemezének (Mobilizmo) megjelenését. Ezt követően még további két korongot (Heavy Medal, 1983, Honfoglalás, 1984) adtak ki, majd az „örökmozgó” 1985. december 28-án Kaposvárott, úgy tűnt, végleg leállt.
Legközelebb 1992 őszén egy Rockszövetség bulin, majd egy évre rá egy zártkörű segélykoncerten játszottak, az igazi visszatérésnek azonban 1994. június 11-én 12 ezer ember volt szemtanúja a Fradi pályán. Ősszel a boltokba került az új anyag (Ez az élet, Babolcsai néni), majd az elkövetkező években Schuster sorra megjelentette a zenekar addig kiadatlan demo- és koncertfelvételeit. 1996-ban pedig a Magyar Állami Hangversenyzenekarral újra rögzítették a Honfoglalás szvitet.
1997-ben ismét gyökeresen átalakult a P.Mobil, Schuster elküldte Tunyogit, Zeffert és Kékesit, helyükre Rudán Joe (1963, ének) és Póka Egon (1953–2021, basszusgitár) érkezett, a dobok mögé pedig Németh Gábor (1955) ült. Majd Rudán helyére a miskolci Baranyi László (1984) került, és azóta a számos fiatal muzsikussal kiegészült P.Mobil – melyben Schuster és Sárvári képviselik a múltat – igencsak aktívvá vált, több új stúdióalbumot (Mobileum, 2009, Farkasok völgye, Kárpát-medence, 2014, Csoda történt!, 2017) jelentetett meg, és a korábbi időszak felállásait tripla CD-ken adták ki.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 445–450.
Kapcsolat:
<a href="https://pmobil.hu/">https://pmobil.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/p.mobilofficial/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/p.mobilofficial/?locale=hu_HU</a>

P.Mobil

Az 1970-1980-as évek fordulójának első számú „botrányzenekara”, amelyet ugyan nem Nagy Feró (Nagy Ferenc, 1946, ének) alapított, de az ő nevével forrt össze.
1969-ben Magyarország első női popegyütteseként indult: Csuka Mónika (1952, ének, gitár), Nagy Katalin (1956–2010, billentyűsök), Szűcs Judith (1953, billentyűsök), Csuka Mária (1954, dob) és Hamar Krisztina (basszusgitár). 1971-ben nősült be Nagy Feró a zenekarba (elvette Csuka Mónikát), és évekkel később, folyamatosan változó felállás után, Csuka Mónika maradt az egyetlen női tag. 1977-ig megfordult benne többek között Cziránku Sándor, Fischer László, Marschalkó Zoltán és Temesvári András.
1977-ben megpróbálkoztak a diszkóval, a Gyere, kislány, gyere című dalukkal a Tessék választani!-n is elindultak, de hiába írtak hasonló számokat, a Metronóm ’77-re már nem fértek be velük. Ekkor Feró vett egy mély levegőt, gondolta, még egyszer nekifut, de most a rock felől közelítve. Miután Csuka Mónika otthagyta a zenekart, Miklós Tibor javaslatára bevette Miklóska Lajost, akiről tudta, hogy jó dalok írására képes, ha nógatják. Kapott egy kazettát, amelyen egy számára ismeretlen ausztrál banda, az AC/DC játszott, tudta, ilyen zenét akkoriban senki sem játszott itthon, úgyhogy elkezdte vele megismertetni a többieket.
Miként Nagy Feró később emlékezett: „Csak arról volt szó, hogy megéljünk. Azért maradt a Beatrice név is, mert egy-két helyen még emlékeztek ránk. El is adtam rögtön a bandát, de már Mónika nélkül. Közben írtuk a saját dalokat. Viszlát, Kifakult sztár, Térden állva, Csodálatos emberi ész. Bőrcuccokban játszottunk, ami akkor még nem volt divat. Harmadik alkalommal már kétszázan voltak az Ifiparkban, és a hatodik bulin már rentábilisak lettünk."
1978-ban tehát  egészen más tagokkal, egészen más zenével rukkoltak elő. A Nagy Feró, Gidófalvy Attila (1952, billentyűsök), Lugosi László (1951–2015, gitár), Miklóska Lajos (1948, basszusgitár) és Donászy Tibor (1955, dob) felállású csapat nyíltan társadalombíráló dalszövegeivel, kemény zenéjével, extravagáns színpadi megjelenésével és viselkedésével rövid idő alatt az ország első számú botránybandája lett. A Gidófalvy 1979-es kiválása után négytagúra fogyatkozott Beatrice nevétől volt hangos az elektronikus és az írott média, és miután az ellenzéki értelmiség egy része is mögéjük állt, pillanatok alatt a politikai erőtérben találták magukat.
Bár Feró elmondása szerint kezdetben saját érzéseiket, gondolataikat foglalták dalokba, a szakmában margóra szorult zenészek indulatai – különösen azután, hogy a botránybanda jelzőt is megkapták – találkoztak az „alsó tízezer” közérzetével. És a Beatrice ettől kezdve tudatosan vállalta a réteg képviseletét, kialakítva a maga „szociografikus rockzenéjét”, amivel hamarosan felkapott csapat lett az egyetemisták és a fiatal értelmiség köreiben is. A külvárosi zenekar gyakori vendég volt a nagy egyetemi klubokban, gyakran szerepeltek írókkal, költőkkel – és mind gyakrabban elvállaltak olyan politikai színezetű balhékat, amelyeknek már nem sok közük volt az eredeti törekvéseikhez.
Miközben a tömegkommunikáció elátkozta őket, a hivatal igyekezett integrálni a zenekart. 1980-ban nagy meglepetésre felléptek a rádió szokásos évi slágerszemléjén (!), ahol Fényes Szabolcs és Szenes Iván Minek él az olyan című slágerének ricsés feldolgozásával arattak sikert. Mint később nyilatkozták, ezt azért tették, hogy létüket tudatosítsák, illetve a dal üzenetét („árnyékban is élni kell”) közhírré tehessék.
Amikor viszont a több megyéből kitiltott Beatrice nyáron az Omega és a Locomotiv GT előzenekaraként országos ORI-turnén vehetett részt, sokan megzavarodtak. Különösen azután, hogy a szeptember 5-i kisstadioni koncert anyagából készült lemezre felkerült három számuk is: Nagy Feró Jerikó falairól énekelt. Az a Nagy Feró, aki két héttel korábban a „fekete bárányok” fesztiválon „Nemzet csótánya” feliratú trikóban celebrálta a csövesek-szakadtak miséjét.
Ez az ellentmondásos tevékenység nemcsak hogy összekuszálta a körülöttük kialakult mítoszt, hanem megkérdőjelezte korábbi tetteik hitelét és értelmét is. A kívülállás-önérvényesítés és a sikeres érvényesülés feloldhatatlannak tetsző dilemmáját feloldani igyekvő csapat ekkor már láthatóan az óvatos integrálódás („árnyékban is élni kell”) taktikáját választotta. Hogy úgy valósítsák meg egyéni ambícióikat, hogy közben vállalt feladatuknak is eleget tegyenek, a hátrányos helyzetű fiatalok üzeneteit is eljuttassák a nagyobb nyilvánossághoz. Ezért kacérkodtak a Magyar Rádióval, a Magyar Televízióval, az ORI-val, a Hanglemezgyárral, de a köréjük épült mítosz miatt az utolsó pillanatban mindig visszatáncoltak. Ambivalens módon egyszerre igyekeztek a hivatal és a közönség igényeinek megfelelni, de a rosszul értelmezett betyárkodás és időközben értelmetlenné vált kívülállás közben nem vették észre, hogy már a puszta létükért kell küzdeniük. A hivatal pedig 1981 elejére megunta Feróék packázásait, és a márciusi tatai tanácskozáson – tulajdonképpen lényegtelen dolgok miatt – „ítéletet” mondtak felettük.
Nagy Feró 1981 augusztusában végül feladta a kilátástalan küzdelmet és feloszlatta csapatát.
Aztán 1987-ben újraéledt a Beatrice, egy évre rá megjelentették első nagylemezüket (Beatrice 1978–88), majd folyamatos tagcserék után 1988-ra összeállt a későbbi sikercsapat: Nagy Feró (ének), Lugosi László (gitár), Zselencz László (1953, basszusgitár), Pálmai Zoltán (1954, dob). A rendszerváltozás után Nagy Feró ahhoz a Quint kiadóhoz szegődött, amelynek vezetője, Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat volt igazgatója annak idején betiltotta. Már itt jelent meg a zenekar egyik legfontosabb albuma (Utálom az egész XX. századot, 1991), illetve az 1979-ben rögzített, addig elveszettnek hitt rádiós felvétel (A megkerült hangszalag, 1992). 1991 novemberében a Budapest Sportcsarnokban nagyszabású, teljes szimfonikus zenekarral közös koncertet adtak, ezekben az években több daluk (Azok a boldog szép napok, Nyolc óra munka) és feldolgozásuk (Pancsoló kislány, Hegyek között) a slágerlistákra is felkerült.
1992-től Lugosit ismét Vedres József (1957, gitár) váltotta fel, de Nagy Feró politikai szereplései egyre nehezebbé tették a régi társak számára a helyzetet, és lassan mindenki otthagyta a „főnököt”. Nagy Feró ezért inkább lelkes fiatalokat vett maga mellé, és 1996-ban Új Beatrice néven folytatta tovább. Azóta megjelent lemezeikkel (Ki viszi át, 1996, 20 éves jubileumi koncert, 1998, Vakaroma, 1999, Vidámság és rock &amp; roll, 2011, 2018, ) viszont már nem sok izgalmat keltettek a rockpiacon.
2018 óta pedig sorra összegzik a múltat (Az első 40 év – Live!, 2018; 40 – Aréna koncert, 2019; Támadás!, 2020; Egyéb nyalánkságok, 2021;  Hogyan nyertünk a KISZ KB dalpályázatán, 2021; Topis Rock '79, 2022), miközben 2021-ben Nagy Feró megkapta a Kossuth-díjat.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. . 452–455.
Kapcsolat:
<a href="http://www.beatrice.hu/beatrice/">http://www.beatrice.hu/beatrice/</a>
<a href="https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU</a>

Kapcsolatok

Bizottság

Hobo Blues Band

P.Mobil

Beatrice