Publication/name

Élő népzene III.

Csoóri Sándor (népzenész)

Az 1970-es években a Kolinda és a Vízöntő tagjaként már akkor világzenét játszott, amikor ez a fogalom még nem létezett. A kilencvenes évektől főként szólólemezeket készített. 1992-ben Etnofon néven ő alapította az első magyarországi folkkiadót.
A népzene nála családi indíttatás: egyrészt a kárpátaljai Péterfalváról átszökött édesapja hozott magával erős dalkincset, másrészt finnugor nyelvész nagyapja szállította neki a népzenei lemezeket. 1973 januárjában csatlakozott pár hónappal korábban a Bihari együttes mellé elszegődött <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-vizonto-6922">Vízöntő</a> együtteshez. Egy rövid Kolinda-kitérőt leszámítva egészen a kilencvenes évek hajnaláig a csapat tagja maradt. A nyolcvanas években különösen külföldön arattak sikereket, kis folkkocsmáktól nagynevű fesztiválokig sokfelé felléptek, Kanadától Irakig járták a világot.
Kiss Ferenc a kilencvenes évtizedben jobbára az általa 1992-ben megalapított Etnofon Kiadó tevékenységére összpontosított, amely továbbra is a Kárpát-medencében élő népek folklórját népszerűsítette. Ezért elsősorban népzenei gyűjtéseket jelentetett meg, de vállalta olyan alkotók és előadók felvételeinek kiadását is, akik ebből a szellemi kincsből merítve, új utakat és lehetőségeket kerestek a kortárs zeneművészetben.
1992-ben Kiss Ferenc szerzeményei szóltak a sevilla-i világkiállítás Makovecz Imre tervezte magyar pavilonjában (ennek anyaga később A Héttorony hangjai címmel CD-n megjelent), emellett az elmúlt évtizedekben számos táncszínházi és filmes produkcióhoz komponált kísérőzenét. Időnként saját albumokat is kiad. Az 1999-es Nagyvárosi bujdosók nagy ívű, tematikus anyag, műfajilag valahol a folk, a rock és a popzene között helyezkedik el, a 2005 tavaszán kiadott Szerelem hava pedig egy idősödő dalnok kései szerelmes énekeit tartalmazza, remek társakkal előadva. És ahogy a szerelem is sokféle lehet, úgy a különböző népzenei gyökerű dalok is kellően változatosak: ki-ki megtalálhatja köztük a szívének, ízlésének és vérmérsékletének leginkább megfelelőt.
Díjak, elismerések: Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2002), Magyar Művészetért Alapítvány Bartók Béla emlék-díj (2006)
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 99–103.

Kiss Ferenc (népzenész)

A Sebő–Muzsikás–Vujicsics-vonal mellett a népzenére rácsodálkozók között már kezdetekkor voltak olyanok, akik nem annyira az ősi dallamok autentikus előadására helyezték a hangsúlyt, hanem azokat a kor kihívásainak megfelelően jazzes, rockos elemekkel keverték, átdolgozták, saját zenévé tették. Jobb híján nevezzük ezt a vonalat folkirányzatnak, amely ugyan a bigott táncházasok részéről nem sok elismerést tudott magának kivívni, de közben meg az „üzenetet” mégiscsak szélesebb körben terítették. És lemezeiken és koncertjeiken a magyar népzene értékeire olyanok szemét is rányitották, akik amúgy soha egy táncházba be nem tették volna a lábukat.
Ezek a formációk egyik legelső és legjelentősebb képviselője az 1972 decemberében megalakult Vízöntő, amely a balos és radikális Orfeo színházi-bábszínházi-képzőművészeti-zenei csoportból nőtt ki. Nem sokkal korábban – még Orfeo zenekarként – a Ki mit tud?-on polbeat kategóriában indultak (ahol épp politikai nyomásra estek ki, Boros Lajos ellenében), de repertoárjukban a harcos újbaloldali dalok mellett latin-amerikai zene és magyar népzene is szerepelt. Ez utóbbi miatt kereste meg őket 1972 őszén Novák Ferenc, hogy vállalják el a Bihari együttes kíséretét. Az Orfeo csoportot akkoriban egyre erőteljesebb politikai támadások érték, ezen a néven gyakorlatilag sehol sem tudtak fellépni. Így kényszerűségből átkeresztelték magukat Vízöntőre (miután a tagok zöme ebben a csillagjegyben született). 
A Vas János „Panyiga” (1953, gitár, citera, ének), Lantos Iván (1949, duda, töröksíp), Dabasi Péter (1950, gitár, brácsa, ének) és Balázs János (1951, bőgő, ének) felállású zenekar idővel belátta, ahhoz, hogy megfeleljenek Novák „Tata” igényeinek, szükségük van prímásra is. Így került oda 1973 januárjában Kiss Ferenc (1954). És innentől amolyan kettős életet éltek: egyfelől ellátták a Bihari Együttes autentikus népzenei kíséretét, másrészt önálló koncertjeiken a magyar, román és délszláv népek folklórhagyományaira épülő egyéni hangvételű kompozíciókat játszottak. 
Ahogy Kiss Ferenc évekkel később megfogalmazta: „Belső indíttatást éreztünk, hogy a népzene eszközeit, lehetőségeit és fantáziáját felhasználva egyes népdalokat a saját képünkre formáljunk. Nem előadtuk, hanem megéltük, újraéltük a dalokat. És hogy ennek megvalósításában miért ragaszkodtunk annyira a népzenéhez? Mert hihetetlen egyszerűséggel és elementáris erővel örök érvényű érzéseket fejez ki.” (Valahol amúgy a korai Vízöntő is ugyanazt a kettős utat választotta, amit táncszínházi vonalon Novák Ferenc, aki egyszerre törekedett az eredeti folklór minél pontosabb megismerésére, megtanulására, és arra, hogy mindezt valamilyen gondolatiság mentén, dramatizált formában vigye a színpadra.)
Az ígéretesen induló Vízöntő 1974-ben aztán váratlanul kettévált. Kiss Ferenc ugyanis időközben összeismerkedett a szintén hegedűs Szabó Andrással, nagyon egymásra találtak, Bartók hegedű-duókat játszottak, majd elrugaszkodtak, szabadon variálgattak. A vége pedig az lett, hogy Kiss Ferenc és Szabó András megalakította az ős-Kolindát (lásd később). 
A Vízöntőt Vas János „Panyiga” cipelte tovább, és idővel szintén a progresszív folk felé mozdult. 1976-ban Kiss visszatért, és már így rögzítették 1977-ben bemutatkozó lemezanyagukat, amelyen nem kimondottan népzenét játszottak, de még belefértek az ötkötetes Élő népzene sorozatba. 
A Vízöntő addigi meglehetősen képlékeny (egy idő után Vas nélküli) felállása aztán 1980-ra kristályosodott ki: ekkor Kiss Ferenc (1954, ének, tekerőlant, koboz, gitár) mellett Cserepes Károly (1951, fúvósok, szintetizátor, ének), Hasur János (1952, hegedű, ének) és Huszár Mihály (1957) játszott a zenekarban. A nyolcvanas években különösen külföldön arattak sikereket, kis folkkocsmáktól nagynevű fesztiválokig sokfelé felléptek, Kanadától Irakig járták a világot. Ahogy az 1987-ben megjelent negyedik albumuk, a Villanypásztor borítóján megfogalmazták, nem eredeti parasztzenét játszanak, nem is folk-rockot, nem követik a népdalfeldolgozás klasszikus hagyományait, hanem egy kortárs szemléletű, önálló mondanivalójú stílust képviselnek, amit ők folktemporainnek neveznek. 
Aztán a Vízöntő karrierjében a nyolcvanas évek végén egy vámszabálysértési eljárás okozott komoly törést, másfél évre bevonták az útlevelüket, és gyakorlatilag széthullott a zenekar. Az utolsó albumuk az 1990-ben megjelent Gitania Express. Ehhez – Hasur ötletéből kiindulva – Víg Rudolf és mások roma folklórgyűjtéseiből válogattak alapanyagot, majd azt a maguk képére formálták. De ez már a hanyatlás időszaka, a társak szép lassan elhagyták Hasurt, aki új muzsikusokkal időnként ezen a néven még ad koncertet.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 165. 96–99

Kapcsolatok

Csoóri Sándor (népzenész)

Kiss Ferenc (népzenész)

Vízöntő