Publication/name

Blue Light

The Super Trio

A Debreceni Jazznapokra rendszeresen meghívott Benkóék és Molnárék mellett a nyolcvanas évek derekára magának a cívisvárosnak is lett tradicionális jazzegyüttese. Alapját a hatvanas években működött Debreceni Jazz Quartet jelentette, amely vezetője, a zongorista Kiss Ernő halála után szétszéledt, a formáció egykori szaxofonosa, Gyarmati Zoltán (1938–) azonban 1984-ben úgy döntött, részben régi, részben friss társakkal új zenekart alapít. Az 1984 végén indult Debrecen Dixieland Jazz Band már az első években számos hazai és nemzetközi meghívást kapott, a nyolcvanas évek legvégén eljutott a műfaj egyik legfontosabb seregszemléjére, Drezdába is. Azóta nemcsak Európa számos más országában vendégszerepelt, hanem kétszer az Egyesült Államokban is. Az utóbbi években pedig a tagok – amolyan mellékprojektként – összeszervezték a tizennyolc fős Debrecen Fesztivál Big Bandet.

Debrecen Dixieland Jazz Band

Az 1980-as évek egyik legfontosabb jazz-rock formációja.
A Dimenziót 1979 februárjában alapította Dés László (1954, szaxofon), ifj. Rátonyi Róbert (zongora), Becze Gábor (bőgő) és Baló István (dob). Az akusztikus fúziós jazz nyomvonalon indultak el, ők örökölték meg a Marczibányi téri Interbrass klubot, és a hamarosan átalakuló csapat – Becze helyére az erősen Jaco Pastorius-hatású, virtuóz basszusgitáros, Tóth Tamás, Rátonyi helyére a régi társ, Másik János érkezett – 1981-ben váratlanul nagylemez készítési lehetőséghez jutott.
Ennek előzménye egy parkszínpadi Neoton Família koncert volt: Erdős Péter popcézár eredetileg a szintén jazz-rockos Saturnust kérte fel, hogy játszanak a diszkóegyüttes előtt. Babosék azonban visszakoztak, ezért Erdős megkereste a „menedzser” Dést, aki viszont elvállalta, és a Dimenzió fura mód az egészen máshoz szokott és másra vágyó közönség körében is sikert aratott. Egy héttel később Erdős felhívta Dést, hogy nagyon tetszett a produkciójuk, nem akarnak-e egy lemezt készíteni. Így született meg az első Dimenzió LP.
A korong azonban elbizonytalanította a műfaj híveit. Harmóniagazdag, erős ritmikai alapokon nyugvó, profi módon előadott zenéjükön jogosan kérték számon az eredeti hang hiányát. Szinte minden számnál „mintha hallottam már” érzése van a hallgatónak. Ahogy annak idején az Ifjúsági Magazin kritikusa kérdezte: „Igen, ez itt Corea, ez Hancock, ez meg a Weather Report – de hol a Dimenzió?”
Egy év múlva Dés László – beleunva a kényszerű „menedzseri” teendőkbe – egy szombathelyi szállodában pontot tett a történet végére. A következő években aszólóanyagán dolgozott, amely végül 1984-ben A fal mögött címmel jelent meg, és melyen igazából még mindig csak kereste a saját hangját. Az 1981-ben már a filmzene területére (Nyom nélkül) is elkalandozó művész előbb Bereményi Gézával írt egylemeznyi dalt a régi ismerősnek, Udvaros Dorottyának (ebből született meg az Átutazó LP), majd 1985-ben újraindította a Dimenziót, amelyben ezúttal a régi társ, Tóth Tamás, és a Supergroup-turnén és -lemezen már szereplő Szende Gábor dobos mellett egy fiatal zongorista, Szacsky Róbert játszott. E bő két évig működő formációnak lett a zenei lenyomata az 1987-ben publikált Avec Plaisir, amely kétségkívül sokkal eredetibb hangvételű a korábbi Dimenzió-korongnál. Mire viszont ez a lemez megjelent, már kezdett szétesni a zenekar, és Dés László közben találkozott Snétberger Ferenc gitárossal. Előbb a Wesselényi utcában egy pinceklubban kezdtek el kedvtelésből duózni, majd később lehívták Horváth Kornél ütőst is, és ezzel hamarosan kezdetét vette a Trio Stendhal elképesztő sikerszériája.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 295.

Dimenzió

A „Mátyás tériek” újabb generációja az elődök tiszteletére 1976-ban létrehozta a Kis Rákfogót. Benne a rendkívül tehetséges, orvosi műhiba miatt korán elhunyt Füsti Balogh Gábor (1958–1988) zongorázott, Kunu László (1955–2019) basszusgitározott, Lakatos „Pecek” László (1956) dobolt és Kegye János (1956) szaxofonozott. Kegyét nem sokkal később az alig tizennyolc éves, később európai hírűvé vált Lakatos Tony (1958) váltotta. A Kis Rákfogó ezt követően sorra nyerte a tehetségkutató seregszemléket, versenyeket. A Magyar Rádió nagyhatalmú szerkesztője, Kiss Imre hamar felfigyelt rájuk, még abban az évben vitte őket a debreceni és nagykanizsai jazzfesztiválra, plusz számos rádiófelvételt készíthettek (ezek később lemezen is megjelentek). Majd jött az 1977-es, számukra országos nyilvánosságot hozó televíziós vetélkedő, a Ki mit tud?, amit kategóriájukban fölényesen megnyertek.
A rendkívül muzikálisan, játékosan és ötletgazdagon játszó Füsti Balogh Gábor 1979-ben a lengyelországi Kaliszban rendezett nemzetközi zongoraversenyen is diadalmaskodott, de később a jazzrocktól egyre inkább a hard bop felé mozdult el. A kaliszi győzelem idejére a Kis Rákfogó felállása szintén módosult, előbb Kunu László, majd Lakatos „Pecek” László igazolt át a Minibe, Lakatos Tony pedig 1979 után egyre többet járt ki az NSZK-ba. Helyükön Németh János, Lakatos „Pecek” Géza és Vasvári Pál játszott – egészen a zenekar 1981-es feloszlásáig. Abban az évben a debreceni jazznapokon Füsti Balogh Gábor kvintettjével már lendületes hard bopot játszott, miként az hallható a következő évben az MHV egyenborítós Krém-sorozatában megjelent nagylemezén is (az LP A oldalára a Kis Rákfogó korábbi rádiós felvételei kerültek).
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 292–293.

Kis Rákfogó

A magyar jazz korszakos alakja, az 1960-as és 1970-es évek egyik legünnepeltebb hazai jazz-sztárja, hangszerének méltán híres virtuóza, aki ráadásul egyszerre játszott klasszikus zenét és jazzt. Vele kapcsolatban a szakmában mindenkinek van mókás története.
Híres nagybőgős családból származott, már édesapja is kora egyik leghíresebbjének számított ezen a hangszeren. 1955-ben, Turán László együttesében mutatkozott be. 1969-ben a Zeneakadémia klasszikus nagybőgő szakán szerzett diplomát, ahol tanárai Montag Lajos és Tibay Zoltán voltak, és ahol később tanított is – egészen nyugdíjba vonulásáig. Első saját együttesét 1963-ban alapította, a Pege Trióval – Pege Aladár (bőgő), Balogh „Csibe” Jenő (zongora), Kovács Gyula (dob) – ugyanebben az évben szerepelt a bledi jazzfesztiválon. Az elkövetkező években, évtizedekben számtalan külföldi városban lépett fel, melyek közül a legnagyobb sikereket Prágában (1964), Montreux-ben (1970) és Bombayben (1980) érte el. Fellépett a New York-i Carnegie Hallban is, Herbie Hancock együttesének vendégszólistájaként, ami azért is volt emlékezetes számára, mert akkor kapta meg ajándékba a világ egyik legjobb bőgősének tartott Charles Mingus hangszerét a művész özvegyétől.
Pege Aladár pályája során amúgy szerette merészen keverni a műfajokat, a hetvenes évek második felében például rockzenekarok (Piramis, Hobo Blues Band) előtt lépett fel rendszeresen a néhai Budai Ifjúsági Parkban, de a Locomotiv GT-vel is volt közös országos turnéja. A jazz-zenészek közül az elsők között játszott rockot és fúziós zenét is.
Munkásságát 1972-ben Liszt Ferenc-díjjal, 2002-ben pedig Kossuth-díjjal ismerték el.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 99.

Pege Aladár

A Dália Klubban, majd a Modern Jazz sorozat albumain bukkant fel a modern jazzben szokatlan hangszert, a hegedűt (és brácsát) választó Deseő Csaba (1939). Miközben előbb zenetanárként dolgozott, majd 1967-től harminckét éven át a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagjaként járta a világot, szinte a kezdetektől saját formációkat vezetett. Emellett klubvezetőként és előadóként is segítette a műfaj magyarországi elterjedését.
Bár nem lehetett könnyű váltogatni a klasszikus zene igényelte hangképzés és a swinges, bebopos frazírozás között, Deseő-nek mégis sikerült ez. Sőt, pályája épp arra lehet példa, hogy e két, egymástól olyannyira eltérő habitusú világ között minden híresztelés ellenére lehetséges az átjárás. Miként az Anthology ’64 kísérőfüzetében olvasható: „Az a megállapítás, amely szerint a klasszikus jártasság a lüktető »beat«-es játék rovására megy, nem elfogadható: Deseő ritmizálása ízig-vérig jazzes, játéka lüktető és rendkívül lendületes.”
Kvartettjével már 1966-ban eljutott a prágai jazzfesztiválra, a gitáros Kovács Andor együttesével pedig a varsói Jazz Jamboree-ra. Mégis, egészen 1975-ig kellett várnia arra, hogy Four String Tschaba címmel megjelenhessen az első nagylemeze – történetesen az NSZK-ban. Akkoriban másfél éven át volt az oberhauseni színház zenekarának tagja, így adódott a lehetőség, hogy az MPS stúdiójában 1974 júliusában német, angol és svéd muzsikusok közreműködésével három nap alatt rögzítse ezt a színvonalas, közérthető jazzrock albumot.
Deseő Csaba: „A következő hetek felfokozott lelkiállapotban teltek. Egyrészt eufóriában éltem a lemez miatt, másrészt nyomasztott a közeli döntés kényszere a színházi állásommal kapcsolatban: megyek, vagy maradok? Számos kísérletet tettem, hogy a következő szezont már ne operettszínházi muzsikusként folytassam Oberhausenben, szerettem volna valamelyik nívós nyugatnémet szimfonikus zenekarba bekerülni. Csalódással tapasztaltam, hogy bizonyos játékszabályok Németországban sem egészen tiszták, volt, hogy a pályázatomra nem is válaszoltak, volt, hogy meghívtak, majd átlátszó indokkal egy évvel későbbre halasztották a meghallgatást. Egyetlen helyen, Karlsruhéban került sor az igazinak tűnő megmérettetésre, ám az utolsó fordulóban, amikor már csak hárman maradtunk versenyben, kiderült, hogy színjáték az egész, előre el volt döntve, hogy az állást az a huszonéves fiatalember kapja, aki az adott zenekar egyik fő emberének a tanítványa. (…) Az alapvető ok, amiért a pesti állásomat otthagytam, s a külföldi kalandba belementem, anyagi indíttatású volt. Másfél év után számvetést készítettem. Sikerült olyan jelentős összeget megtakarítanom – ráadásul német márkában –, ami Magyarországon sok évbe telt volna. Ha a visszatérés mellett döntök, a lakáskérdéstől kezdve az új autóig bezárólag minden anyagi problémát meg tudok oldani, a Hangversenyzenekar pedig tárt karokkal visszavár. (…) Május végén felmondtam állásomat az oberhauseni színháznál. A kocka el volt vetve. Attól kezdve két dologra koncentráltam: maximális felkészülés a lemezfelvételre, és az azt követő hazaköltözésre, Budapestre.”
Deseőt érthető módon kellő büszkeséggel töltötte el, hogy Európa akkori legfontosabb jazzlemezkiadójánál, az MPS-nél jelenhetett meg bemutatkozó albuma – ezáltal olyan művészekkel került közös katalógusba, mint Hans Koller, Albert Mangelsdorff, Friedrich Gulda, Martial Solal, Dexter Gordon, Ella Fitzgerald, Joe Pass, Freddie Hubbard, George Duke, Lee Konitz, Zoller Attila és Oscar Peterson –, így a Four String Tschaba egyik tiszteletpéldányát megmutatta a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat zenei főnökének. Ennek köszönhetően 1976 márciusában idehaza is bevonulhatott a stúdióba, ahová ezúttal többek között Másik Jánost, Vukán Györgyöt, Babos Gyulát, Román Pétert hívta. A végül 1977-ben boltokba került Ultraviola mégsem töltötte el felhőtlen örömmel, annyira illúziórombolónak érezte a klasszikus zenéhez szokott stáb által rögzített és kevert anyag hangzását, préselését.
Nagyjából ekkoriban – az egyik nagykanizsai fesztiválon – ismerkedett meg a horvát vibrafonossal, Bosko Petroviccsal, akivel attól kezdve rendszeresen játszottak együtt. A nyolcvanas évektől aztán különböző összeállítású zenekarokat vezetett, melyekben többek között a zongorista Gárdonyi László, a vibrafonos Kruza Richárd, a bőgős Lattmann Béla és a dobos Kőszegi Imre játszott. A kilencvenes évek óta főként fiatal muzsikusok – a gitáros Gyárfás István, a zongorista György Ákos és Cseke Gábor – voltak legfőbb partnerei, 2008 óta pedig Szaniszló Richárd vibrafonos. Miközben vendégszólistaként rendszeresen fellépett a Benkó Dixieland Band és a Budapest Ragtime Band koncertjein. Munkásságáért 2012-ben Szabó Gábor-díjat kapott.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 110–112.

Deseő Csaba

A nyolcéves fennállása idején mindössze két nagylemezt publikáló debreceni Panta Rhei a rendszerváltozás előtti magyar poptörténelem egyik nagy talánya: az Emerson, Lake &amp; Palmer nyomvonalán indult, letiltott Bartók-átirataival elhíresült zenekar ugyanis rádiós és hanglemezgyári nyomásra a legkülönbözőbb zenei stílusokban próbálta ki magát. A diszkótól a sanzonon át a jazzig terjedt a skála, Ács Enikővel még Weöres Sándor-feldolgozásokat is előadott, miközben messze a legnagyobb sikereit az 1983-as, több mint százezer példányban eladott elektronikus zenei LP-jével (p.r.computer) aratta. De mire ez a korong a boltokba került, a Panta Rhei voltaképpen már nem létezett.
„Szívünk szerint progresszív rockot játszottunk, hangszeres zenét, klasszikus feldolgozásokat. Csak az akkori, hihetetlenül merev struktúrák között ezzel nem lehetett érvényesülni. Így sok mindent csináltunk, és ezek közül sokba a kényszer vitt bele” – magyarázta 2014-ben a Quartnak e nagyfokú eklektikusság okait Szalay András zenekarvezető.
Az 1974-ben debreceni egyetemisták által alapított Panta Rhei mindenesetre az első években még részben King Crimson-, ELP-, Yes- és Nice-dalokkal, részben saját átiratokkal (Hacsaturján: Kardtánc, Grieg: Peer Gynt) koncertezett. Bár az 1977-es Ki mit tud?-on hosszúra nyúlt improvizatív számukkal az elődöntőben kiestek, még ebben az évben lemezfelvételt készíthettek a Hanglemezgyárban. A Bartók-átiratokból álló album első kontingense állítólag már az MHV raktárában várta, hogy a boltokba szállítsák, amikor ifj. Bartók Béla tudomást szerzett róla, és anélkül, hogy az anyagot hallotta volna, óriási botrányt csapott, így a kész példányokat be kellett zúzni. (A sors iróniája, hogy amikor 1998-ban a Mega Records dupla CD-n ki akarta adni a Panta Rhei archív felvételeit, amelyeknek körülbelül a fele Bartók-feldolgozásokból állt, az időközben meghalt ifj. Bartók Béla helyett az Amerikában élő Bartók Péter tiltotta le a megjelentetést.) Úgyhogy a Panta Rhei esetében nem tudott ugyanaz a taktika működni, ami példaképe, az Emerson, Lake &amp; Palmer esetében igen: annak bemutatkozó albumára ugyanis szintén előzetes engedélykérés nélkül került rá az Allegro Barbaro (mi több, The Barbarian címmel, saját szerzeményként feltüntetve), amiért persze a Bartók-örökösök beperelték a zenekart, de végül – miután a korong már a boltokban volt – valahogy mégiscsak megegyeztek. A nagylemez későbbi kiadásaiban pedig már Bartók szerepel szerzőként.
„Maguk olyan tehetséges fiúk, de mit vacakolnak ezzel a hülye progresszív zenével, vegyék be a zenekarba Laár Andrást, csináljanak egy lemezt, azt kiadjuk” – ajánlotta nekik ezt követően Erdős Péter, a korszak hírhedt popzenei menedzsere, és ezzel megszületett a „háromperces Panta Rhei”. Feltűntek a Tessék választani! előadói között, 1979-ben a Mandarin című jazz-rockos számukból diszkósított verziót készítettek, amely a rádiós slágerlistára is felkerült.
A Laárral rögzített, groteszk életképeket és számos elektronikus ötletet felvonultató bemutatkozó albumuk viszont felemás eredményt hozott. Ahhoz túl igényes volt, hogy sláger legyen, ahhoz meg túl kevés, hogy valódi művészi élményt nyújtson, és miközben a régi rajongók számára idegenül hangzott, újabb követőket nem hozott. Ráadásul, mire megjelent, Laár már a formálódó KFT-vel próbált, így hiába adtak el belőle harmincötezer példányt, az albumot nem igazán volt kivel népszerűsíteni.
A zenekar 1982 tavaszán adta utolsó koncertjét, addigra a Szalay testvérek és Matolcsy Kálmán felfedezték maguknak az elektronikus popzenét, a Tangerine Dream és a Kraftwerk zenei világát, majd 1983-ban – Kóbor János (Omega) kezdeményezésére – hármasban felvették a teljességgel elektronikus p.r.computer LP-t, amelynek anyagát jórészt a saját fejlesztésű Muzix 81-gyel készítették. Ebből már százezer példányt értékesített az MHV, de a produkció mögött szintén nem állt valós zenekar, úgyhogy mindössze néhány alkalommal mutatták be élőben – főként Benkő László, Balázs Fecó és Mihály Tamás társaságában. Majd feladták a szélmalomharcot, és inkább a tudományos pályára koncentráltak – Szalay Sándor professzor régóta a kozmológiai kutatások világszerte elismert szaktekintélye, míg Szalay András nemzetközi hírű hangszerfejlesztő mérnök, Matolcsy Kálmán pedig neves rendszerfejlesztő lett.
Az ezredforduló környékén több archív felvételüket megjelentették CD-n: Grieg Peer Gynt-jének 1976-ban felvett, de kiadatlan átiratát 1998-ban tették közzé, egy átfogóbb válogatáskorongot 2002-ben. 2017 júliusában pedig – 35 év után először – egyetlen koncert erejéig újra színpadra lépett a RAM-ban a Panta Rhei.
JBSz–SJ
 
forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (60–70-es évek), Bp., Kossuth Kiadó, 2019, p. 311–314.
<a href="http://www.panta-rhei.hu/">http://www.panta-rhei.hu/ </a>
<a href="https://www.facebook.com/people/Panta-Rhei/100057435490282/">https://www.facebook.com/people/Panta-Rhei/100057435490282/</a>

Panta Rhei

Zongorista, zenepedagógus, zeneszerző. A jazztanszak megálmodója és létrehozója
A hazai jazzélet egyik doyenje. Halk szavú, megfontolt, akkurátus ember, aki egész életében küzdött a műfaj magyarországi meg- és elismertetéséért. Zeneszerző, zongoraművész, zenetudós, szervező és nem utolsósorban pedagógus. Az általa 1965-ben létrehozott jazztanszakon nemzetközi díjas muzsikusok sora végzett.
A Zeneakadémián 1958-ban – Szabolcsi Bence és Bartha Dénes tanítványaként – előbb zenetudomány szakon diplomázott, majd 1961-ben – Solymos Péter és Horusitzky Zoltán tanítványaként – elvégezte a zongoraművész-tanárképző szakot is. Ezt követően került a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz, ahol zenei rendezőként 1964-ig dolgozott. S mindenekelőtt beindította a műfajtörténeti jelentőségű Modern Jazz lemezsorozatot. Ennek első albumát akkori zenekara, a Qualiton jegyezte. 1965-ben és 1972-ben Ausztráliában vendégszerepelt, miközben folyamatosan koncertezett és tartott előadásokat, kurzusokat Európa-szerte.
Zeneszerzőként elsősorban jazzdarabokat komponált, de emellett számos filmzenét, pantomim- és balettzenét, valamint szimfonikus jazzművet is írt.
1965-ben megszervezte, és 1998-ig vezette a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazztanszakát. A műfaj ekkor kapott első ízben helyet az állami zeneoktatásban. 1990-ben a tanszak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékévé alakult át.
1972–1984 között a Nemzetközi Jazz Föderáció alelnöke volt, 1984-től az oktatási ügyeket intézte. Létrehozta, majd vezette az 1990-től 2000-ig működő tatabányai Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetet. 1990–1991 között a Magyar Jazz Szövetség elnöke, 1991 óta örökös tiszteletbeli elnöke. 1994–1998 között a Zenetanárok Társaságának elnöke volt. Jelenleg alkalomszerűen ad hangversenyeket szólóban vagy trióban (Berkes Balázzsal és Kőszegi Imrével), komponál, tanulmányokat és szakcikkeket ír, valamint a Zeneakadémia Doktori Iskoláján tart kurzusokat.
Munkásságáért 1974-ben Erkel-díjat, 1992-ben Szabó Gábor-díjat, 2011-ben Pernye András-díjat, 2012-ben pedig Széchenyi-díjat kapott.
Albumai: Modern Jazz I (1963), Sámánének (1975), Vonzások és választások (1980), Keyboard Music (Kruza Richárddal és Pleszkán Frigyessel, 1985), Képek, emlékek (1999)
Könyvei: Jazz – Történet, Elmélet, Gyakorlat (1965, 1979), Mi a jazz? (1982), A populáris zene antológiája (1994), A rögtönzés világa I.–III. (1996–1997, 2003–2005), Jazzvilág (2004)
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 94–95.

Gonda János

Az elektronikus tánczenei színtér sajátos vonulatát jelenti az általában nu jazz vagy freestyle néven emlegetett áramlat. Képviselői Gilles Petersont, az angol DJ-t tekintik a kiindulópontnak, aki az 1980-as évek elején Londonban régi jazzfelvételeket kezdett el funkkal és hip hoppal együtt forgatni. Az ő általa indított új irányzatból sarjadt ki aztán a kilencvenes évek elején az acid jazz (ismertebb művelői: Galliano, James Taylor Quartet, Snowboy), és ennek a modern elektronikus tánczenékkel házasított változatát nevezték aztán nu jazznek vagy freestyle-nak.
A budapesti nu jazz/freestyle színtér két meghatározó lemezlovasa, Keyser (Mozsik Tibor, 1976) és Shuriken (Vályi Gábor, 1975) 1998-ban kezdte a pályát, pakolgatta jazzes-funkos-soulos lemezeit a Tilos Rádióban és 100-300 fős klubokban. Eddigi legfontosabb munkájuk a 2005 őszén a londoni Cosmic Sounds égisze alatt megjelent a kétrészes Anthology és Blue Light című válogatások, amelykre a hatvanas-hetvenes Blue Light, melyre a hatvanas-hetvenes évek magyar jazzkínálatából válogattak elsősorban a bulijaikon is életképes, funk és brazil hatásokkal kevert fúziós felvételeket. Ezek a 65 és 68 percnyi anyagok egyrészt remekül összeállnak és megmozgatják az embert, másrészt különös és elgondolkodtató olvasatai annak, hogy a mai partikultúrából tekintve, valójában mi érdekes a harminc évvel ezelőtti jazzvilágból.
Keyser és Shuriken mellett az áramlat további képviselői: DJ Badihali (Kispéter István), az egykor a Jazz Turbulance-okat szervező, jelenleg lemezboltot vezető DJ Suhaid (Kürti Kristóf) és a Vono Box kollektíva.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 501.

Keyser és Shuriken

Nem engedték képernyőre, kopaszságát a pártvezér kigúnyolásának vélték

Lehet, nem is kell több új szerelmes dalt írni, a régieket is fel lehet dolgozni

Az egyik legtovább működő és a legváltozatosabb pályát befutó zenekar.
.A Bergendy testvérek 1958-ban a Közgazdasági Egyetem Ifjúsági Jazz Együtteseként alapították. A változó felállású formáció tradicionális dixielandet, big band slágereket és esztrádzenét játszott, majd a hatvanas évektől fokozatosan áttért a modernebb stílusokra. 1962-től 1966-ig a Budai Ifjúsági Park házi zenekara volt. Kísértek táncdalénekeseket, beatsztárokat, készítettek saját felvételeket, de a jazzisták számára kommersznek, a luxemburgi stílust játszók számára pedig túl jazzesnek számítottak. Számos tagcsere után (1963-ban Tomsits Rudolf trombitás, 1964-ben Oroszlán György gitáros, 1967-ben Hajdú Sándor trombitás érkezett) a Bergendy 1967 januárjában két és fél évre a külföldi vendéglátóiparba szerződött. 1969-ben tértek haza, és a dalszerző Latzin Norberttel (1946–1984, orgona) néhány figyelemre méltó slágert (Szavak, szavak, Zimmezum, Csúnya fekete lány, Te vagy a lexebb) jelentettek meg.
Aztán 1970-ben Debreczeni Csaba (dob) és Demjén Ferenc (1946, basszusgitár, ének) csatlakozásával alakult ki a „nagy Bergendy”, amely a következő években az egyik legsikeresebb zenekar volt Magyarországon. A zenekar talán a legszerencsésebb pillanatban érkezett. A közönség éppen új hangokat, új bálványokat keresett, a listákra új sikerek kellettek, és a Bergendy mindezt szállította. Demjén Rózsi személyében ismert frontembere volt, a profi zenészek levették a trendet, és a két szerzővel (Latzin, Demjén) ugyanolyan gazdagsággal ontották a slágereket, mint egykor az Illés vagy az Omega (Jöjj vissza vándor, Jelszó: LOVE, Úgy szeretném, Sajtból van a Hold, Iskolatáska). Ráadásul a hagyományos slágervilágot igényes jazz-rockkal, fúvósokkal, többszólamú vokállal és közönségnek kedves ideológiával (jelszó: szeretet) fűszerezték.
1971-ben angol nyelvű dalok feldolgozásait készíthették el – hat különböző borítóval megjelent – bemutatkozó nagylemezüket (Beat ablak), 1972-ben második díjat kaptak a Táncdalfesztiválon (Úgy szeretném). 1973-ban elkészítették az első dupla nagylemezt (Hétfő [Hét fő]). Az Ötödik sebesség LP (1974) után Latzin Norbert távozott – helyére Tóth János Rudolf (1948, gitár) érkezett, majd több mérsékelt sikerű album (Fagypont fölött miénk a világ, 1976, Jazz, 1976) után Demjén Ferenc is kilépett.
A hetvenes évek első fele vitathatatlanul a Bergendynek jött be leginkább. 1971–75 között a zenekar sikereit zengte a rádió, a televízió, a hanglemezgyár. Az Omega után játszottak az E-klubban, a balatoni zenés hajókon, bejutni mindkét helyre igazi bűvészmutatványnak számított. Ám ahogy bekövetkezett a nemzedék- és stílusváltás (csövesek, kemény rock), úgy a Bergendynek is bealkonyult. Több felállás és próbálkozás után 1980-tól Új Bergendy néven játszottak Balogh Ferenc énekessel, majd 1983-ben megalakult a Bergendy Koncert-, Tánc-, Jazz- és Szalonzenekar, amely ismét a régi idők tánczenéjét játszotta. A zenekar szolgáltatta az Én táncolnék veled című tévéműsorhoz a zenét. Ezt követően számos filmhez, tévéműsorhoz, gyerekműsorhoz (Süsü, a sárkány) komponáltak kísérőzenét, Ólomkatona címmel pedig rockoperát is írtak.
1992-től előbb Demeter György, majd Zareczky Miklós volt az énekesük, s a zenekar továbbra is a rock and roll előtti évtizedek muzsikáját – szving, dixie, boogie, szalonzene, húszas-harmincas évek tánczenéje – játssza. Az új évezredben pedig a zenekar működése kizárólag báli, privát rendezvényekre, valamint utcabálokon, szabadtéri fesztiválokon való részvételekre korlátozódott.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 226–227.

Bergendy

A forgatás közepén halt meg az egyik főszereplő

Az volt a feltétel, hogy le kell vágatniuk a hajukat

A köztudatban jazz-rock formációként élő Mini underground, rhythm and blues zenekarként indult. 1968 áprilisában az Ifjúsági Magazin-ban ezen a néven még egy trió látható – Czipó Tibor (1947–2019, gitár), Kiss Zoltán (basszusgitár), és Dobos Sándor „Doxa” (dob), aztán a tavasz végén érkezett a későbbi frontember, Török Ádám (1948, ének, fuvola, ex-Dogs) és Závodi János (1947, szólógitár, ex-Stardust), Czipó pedig basszusgitárra váltott. Már a Török-Závodi-Czipó-Dobos felállású együttes tette híressé a badacsonyi Tátika eszpresszót, ahol a szokásos vendéglátós szórakoztatózene helyett a közönség az akkor Magyarországon még ritka progresszív rockzenét hallgathatta. A rögtönzött jam sessionökre a Balatonnál zenélő barátok összefutottak, és hamarosan országos híre lett a Tátikának. Autostoppal, hátizsákkal érkeztek a beatrajongók.
A Mini Budapesten 1969. augusztus 26-án a Sakk-Matt törzsközönsége előtt mutatkozott be az Ifjúsági Parkban, ahol a Troggs, Jimi Hendrix és a Who dalait, illetve saját bluesaikat (Asztalhoz leültem, Én akarlak) viharos siker fogadta. Néhány hét alatt elismert zenekar lettek, és a Syrius Csanády utcai klubja mellett 1969 őszén a Bem rakparton megnyíló Mini klub lett a rockerek és hippik egyik törzshelye, ahol a kezdeti rhythm and blues korszak után hamarosan megismertette híveit a jazz-rockkal is.
Ez azonban nem annyira tetszett az inkább rockzene-párti Závodi Jánosnak, majd 1971 januárjában a zenekar teljesen megújult – Török mellett Papp Gyula (1951, billentyűsök), Németh Tamás „Nemecsek” (1951, dob) és Nagy István (1945, basszusgitár) játszott benne. Az új formáció tavasszal már az Illéssel szerepelt egy ORI-műsorban, és nehezebben befogadható zenéjük ellenére országosan ismertek lettek. 1972-ben az MHV három kislemezt – Gőzhajó / Délelőtt, Kereszteslovag / Sirályok, Halványkék gondolat / Ne félj – vett fel velük, de önálló albumra már nem kaptak lehetőséget.
Aztán 1977-ben, a tizenévesek elindította rockhullám hátán a margóra szorult Mini is felkapott, sztárolt zenekar lett. Az új arcokat kereső fiatalok rátaláltak a kívülállás mítoszával körülvett, az „aranykor” hangulatát dalaival, megjelenésével, koncertformáival is megidéző együttesre. Török Ádámék a hetvenes évek végén a legnagyobb koncertfórumokra jutottak el, de továbbra is megmaradtak klubzenekarnak, őrizve a rock esetlegességét, őszinteségét, érzékenységét, lendületét, a közvetlen kapcsolatot.
Az ekkor már Török Ádám, Németh Károly (1952, billentyűs), Németh Alajos (1956, basszusgitár) és Balogh Jenő „Szivacs” (1955, dob) felállású Mini műsorában a rhythm and blues és jazz-rock szerzemények mellett a hosszabb lélegzetű elektronikus, UFO-król szóló, elvont zenei és szövegvilágot képviselő dalkísérletek is helyet kaptak. Ezt a felemás állapotot jól tükrözi a végül 1978-ban megjelent első lemez (Vissza a városba), amely egyszerre tekinthető az előző évek lezárásának, de már helyet kaptak rajta az elektronikus rock jegyében született új dalok is. A Dinamitba csábított Németh Alajos helyére Kunu László (1955) érkezett, a zenekar pedig, kihasználva a közönség és a piac feltámadt érdeklődését, megkeményítette a zenét, és a második album (Úton a Föld felé, 1979) már címében is jelezte a realitásokhoz való alkalmazkodást. Amihez az is hozzátartozott, hogy a dalokat már a sikeres, befutott, a hatalom részéről elfogadott táncdalszövegíró, S. Nagy István jegyezte, igaz, jobbára csak a nevét adva a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetői számára kevésbé szalonképes Török-sorokhoz.
Ezzel az eléggé egyenetlen színvonalú albummal azonban a zenekar a két szék között a földre huppant: sem a régi Mini-rajongók, sem a kemény rock közönsége nem szerette igazán. Ahogy a korong kulcsdala (Nem tudom, hogy merre?) is érzékelteti, nem tudták eldönteni, hogy melyik utat válasszák. A következő lemezzel ismét a múltba néztek: kiadták az 1980. június 8-án a Pestlőrinci Ifjúsági Parkban adott koncertjük esszenciáját, ahol az aktuális számok mellett jó néhány régi Mini-balladát (Kereszteslovag, Gőzhajó, Kolduskirály) is előadtak, és több szám erejéig csatlakozott hozzájuk az egykori társ, Závodi János. A zajos, de rövid életű siker után ekkor visszavonultak, és amikor 1983-ban a Dzsungel-lel újra visszatértek a színre, meglehetősen fáradt, önismétlő zenekar benyomását keltették. Török Ádám le is vonta gyorsan a konzekvenciát: még abban az évben, az október 20-i buli után feloszlatta csapatát.
A Mini nevével újra 1993-ban lehetett találkozni: márciusban a Budapest Sportcsarnokban „leszállt az időgép”, és emlékezetes hangulatú bulin idézték fel pályafutásuk legszebb, legmaradandóbb dallamait. Az eseményhez kapcsolódó (még a paksi főpróbán rögzített) CD-n pedig végre hanghordozón is megjelenhetett két régi remek Mini-ballada, az annak idején alkoholistának bélyegzett Asztalhoz leültem, az apokaliptikusnak aposztrofált Apák és fiúk, illetve Bartók Béla Este a székelyeknél című művének progresszív rockos átirata. (Utóbbit – tartva a híresen kötözködő/letiltogató Bartók-örökösöktől, Éjféli találkozás Béla bácsival a Csiki havasok alatt címmel tüntették fel.)
1998 -ban Török Ádám ismét újraélesztette a Mini nevet, és 2023-as haláláig alkalmanként Török Ádám és a Mini néven koncertezett.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 187–192.

Mini

Kovács Gyulához hasonlóan szintén Martiny és Tabányi ötvenes évekbeli zenekaraiban lett ismert a virtuóz jazzgitáros, Kovács Andor (1929–1989), aki pályafutása során amolyan szivacsként folyamatosan szívta magába a szórakoztató zene aktuális irányzatait, játéktechnikáit. Szólóban, Kovács Gyulával duóban, vagy a Martiny-kvintettben alapvetően swinges jazzt és minőségi esztrádzenét játszott, de nyitott volt minden újdonságra. Többek között 1957 márciusában Magyarországon elsőként rögzítette lemezre a rock and roll himnuszát, a Rock Around the Clockot, majd többek között Les Paul szerzeményeivel ismertette meg a hazai közönséget.
A hatvanas években azonban ő sem tudott (vagy akart) kilépni a vendéglátós világból, a Budai Várban az elegáns Alabárdosban hosszú éveken át gitározott önmagában, egyetlen dobgép társaságában. Ha pedig nem, akkor épp valamelyik müncheni úri étteremben pengette a húrokat. De azért közben 1969-ben Django Reinhardt tiszteletére a hegedűs/brácsás Deseő Csabával közösen létrehozta a modern swinget játszó, pár évig működő Hot Club Budapestet – benne az alapítókon kívül Pege Aladár bőgőzött és Kovács Gyula dobolt. A sárga labda című számuk még a Modern Jazz Antológia aktuális  korongjára is ráfért. A nyolcvanas évek djangós nosztalgiahulláma aztán újjáélesztette a formációt, mely változó ritmusszekcióval járta a hazai klubokat, de még inkább a külföldi fesztiválokat. 1985-ben pedig a Hungaroton is belátta, az akkor 56 éves Kovács Andor mégiscsak megérdemli, hogy megjelenhessen élete első nagylemeze30. Ami sajnos egyben az utolsó is lett: a már a felvételek idején is sokat betegeskedő gitárvirtuóz négy esztendővel később meghalt.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 77–79.