Publication/name

A szarvassá vált fiak

Szemző Tibor (1955, Budapest) bő négy évtizedes munkássága a hazai kortárs zene sajátos elágazása. Szonikus világa kategóriákba nehezen szorítható, mondhatnánk rá, hogy minimál meg repetitív meg narratív, maradjunk mégis annyiban: a nemzetközileg elismert zeneszerző, előadó, médiaművész zenéje igen személyes, bensőséges, nehezen kikezdhető.
Szemző 1979-ben többedmagával megalapította a korszak egyik meghatározó kortárs zenei formációját, a 180-as Csoportot. Több mint négyszáz koncertet adtak Európa-szerte, többek között Steve Reichhel, Terry Rileyval, Petr Kotikkal, Alvin Currannel, Szabados Györggyel és Vidovszky Lászlóval dolgoztak együtt. Ezt követően az Új Modern Akrobatika performance-csoportban (feLugossy, efZámbó, Szirtes, Waszlavik, Magyar) különféle médiumon (film, video, installáció, kiállítás) keresztül kísérletezett, közben pedig rendszeresen adott szólókoncerteket, szinte kizárólag az országhatáron túl. Szemző, jóllehet itthon élt, gyakorlatilag nem volt jelen a hazai kortárs zenei életben.
Első önálló LP-jét (Snapshot From The Island, 1987) szintén egy külföldi kiadó, az angol Leo Records publikálta. (Onnan licenszelte 1988-ban a Hungaropop, 1999-ben a Bahia tette elérhetővé CD-n, 2020-ban pedig Szemző meg saját kiadójánál újra megjelentette LP-n). Rajta olyan zenékkel, amelyeket a nyolcvanas években Forgács Péter különböző családi archívumok amatőr némafilm-anyagaiból összegyúrt mozgóképes alkotásaihoz komponált. Nem klasszikus értelemben vett filmzenék ezek, inkább hangképek: e némafilmekhez Szemző olyan időbeli réteget „adagolt”, amely strukturálta a vizuális anyagot.
Ekkor már évek óta létezett saját nyitott zenei formációja, a Takarmánybázis, melynek 1989-ben önálló LP-je jelent meg. Ezt követően évente-kétévente Szemző Tibor folyamatosan jelentette meg műveit, egészen 2006-ig. E tekintélyes életmű talán legfontosabb kiadványa a Kőrösi Csoma Sándor zarándok, nyelvész és tibetológus életével foglalkozó, animációs és 8 mm-es felvételeket egyaránt használó Az élet vendége – Csoma-legendárium (a díjnyertes mozifilm hanganyaga). További fontos művek a Hamvas Béla prózájára írt Láthatatlan történet (1996), a Túlsó part (1996), a Ludwig Wittgenstein Tractatus Logico-Philosophicus című művének szövegeit használó kamaradarabja (Tractaus 1995), az Örvény Oratórium (1999), valamint a 2007 és 2017 közötti tíz éves ciklust felölelő multimédiás Franz Kafka-sorozat, a »K«metszetek (ebből született a K«Engravings kiadvány). Emellett az 1996 és 2007 között működő Gordiusi Čomó Kreatív Zenei Laboratóriummal számtalan CD-t publikált.
Az A38 Hajón 2017 decemberben bemutatott »K«metszetek-re ismét életre a „szellemi takarmányozásra szakosodott” régi-új formációját, a Takarmánybázist, melyben a narrátor szerepét is betöltő Szemző Tibor basszusfuvolázott, Huszár Mihály bőgőzött, Szabó Sipos Ágoston ütőhangszereken játszott, a hangmester pedig Regenye Zoltán volt.
JBSz
 
Az előadó weboldala: <a href="http://szemzo.org/hu/cv/">http://szemzo.org/hu/cv/ </a>
Az előadó Facebook-oldala: https://hu-hu.facebook.com/Szemzoe/

Szemző Tibor

A mai magyar jazz kiemelkedő alakja, kiváló szaxofonos, aki a magyar népzene és a jazz ötvözésén alapuló saját zenei világot alakított ki.
Tizenhét évesen Johnny Griffin játékának hatására választotta hangszerének a szaxofont. Zenei tanulmányait a jazz konzervatórium előkészítőjében kezdte, majd 1979-ben elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszakát.
Kezdetben elsősorban a klasszikus amerikai fekete jazz, valamint a gospel és a spirituálé iránt érdeklődött. A nyolcvanas évek elejétől rendszeresen koncertezett neves hazai jazzmuzsikosokkal. Többek között Regős István és Binder Károly zenekaraiban játszott. A Binder Quintet 1983-as felbomlása után csatlakozott Szabados György szabad zenei műhelyéhez.
Szabados „tanítványai” közül kétségkívül Dresch Mihály az, aki a szabadosi örökséget nemcsak tovább vitte, hanem gyönyörűségesen kiterjesztette. Tehetségén túl ebben nyilván sokat számított, hogy az alapvetően elméleti megközelítésű, arisztokrata attitűdű Szabadossal szemben Dresch földműves, iparos családból származott. Kisgyerek korában például ámulva hallgatta a nyugati pályaudvar egykori restijében Kozák Gábor József és népi zenekarát. Vagy Földesen, a keresztanyjánál nagyon szerette, ahogy a lakodalmi bandák húzták. Aztán megérintette a jazz. Lendületet, energiát, nemességet érzett benne. Hogy aztán ezzel keveredve törjenek elő belőle az erős gyerekkori zenei élmények.
A szerény, befelé élő Dresch nem tartja magát műfajteremtőnek, pedig nagyon is az: nincs még egy alkotó, aki így ötvözné az amerikai fekete jazz harmóniavilágát és improvizációs technikáját a magyar népdalkinccsel és lelkülettel. Akinél e két eltérő világ ennyire míves és természetes egységet alkotna. Aki tényleg ennyire hamisítatlan „magyar jazzt” játszana. Dresch Mihály számára a zenélés az elmúlt harmincöt évben személyes identitáskeresés volt, befelé élt, belülről építkezett, konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy az mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek.
Dresch Mihály: „A népzene éppúgy életképes és ugyanúgy érzéseket fejez ki, mint a jazz. Sokféle szinten lehet hozzá közelíteni. Egy régi dallamot vagy egy jazzimprovizációt a maga keretein belül egyaránt mívesen próbálok eljátszani. A népzenét és a jazzt csak az különbözteti meg egymástól, hogy milyen szellemi töltéssel játszom. Nem akarok semmit sem belemagyarázni, ez adja magát. A gyimesi zenének például eleve sajátságos története van. Régies ízű. Nem vagyok népzenekutató, de úgy érzem, a gyökerei a honfoglalás előtti időkre nyúlnak vissza. Emellett személyes élményekhez is kötődik, jártam arra, láttam a tájat, ismerem az embereket. Ezek az élmények óhatatlanul megmozdulnak az emberben. Sonny Rollins darabjai egészen más érzéseket és élményeket indítanak meg bennem, másként hatnak rám, más hozzájuk a viszonyom. Ezek a zenék mégis békésen megférnek bennem. Egész életemben arra törekedtem, hogy érzékeltessem: az ember egyszerre szeretheti a legtisztább jazzmuzsikát és az eredeti népzenét. Egyszerre lehet korszerű és magyar. Mindenkinek megvan a maga története, élményvilága, ami beletapadt, beleégett a mindennapjai során. Ezeket a zenéket az életem részeként élem meg.”
Hogy ez mennyire így van, mutatja, hogy saját kvartettje mellett Dresch rendszeresen játszott népzenei együttesekben. A kilencvenes években például a mai világzenei színtéren roppant népszerű, akkoriban kizárólag autentikus parasztzenét megszólaltató Csík Zenekarban furulyázott. Az utóbbi években pedig gyakorta fújta azt a fából készített és szaxofonbillentyűkkel megszólaltatott, a népi furulyára emlékeztető hangszert, amelyet nemrég már saját névvel (fuhun) látott el.
Első kvartettjét 1984-ben alapította, melynek a kilencvenes évek közepéig gyakorta változott a felállása. Az első lemezeken Grencsó István (1956, fúvós hangszerek), Benkő Róbert (1949, bőgő) és Baló István (1954, dob) voltak a partnerei. Az 1993-ban megjelent Zeng a lélek című CD-n már Geröly Tamás (1954) dobolt és Lajkó Félix (1974) hegedült. Az 1995-ös Folyondár-on Lajkót Kovács Ferenc (1957, hegedű, trombita) váltotta fel.
1998 tavasza óta újra Baló István a kvartett dobosa, a bőgős pedig a fiatal Szandai Mátyás (1977) lett. Ettől kezdve a hangzás kiteljesedett, a magyar népzenei hatás, a jó értelemben vett nemzeti karakter hangsúlyosabb lett. Az Angliában kiadott Riding the Wind és a Szép csendesen című lemezt 2002-ben az Archie Shepp közreműködésével készült, nagy nemzetközi visszhangot kiváltó Hungarian Bebop követte. A 2004-es Egyenes zene a Gramofon szavazásán elnyerte Az év legjobb magyar jazzlemeze díjat. Dresch Mihály – a kvartett korongjai mellett – 2006-ban Borbély Mihállyal, 2013-ban pedig Lukács Miklóssal jelentetett meg közös albumot.
Az elmúlt évtizedekben Dresch Mihály számos rangos fesztiválra és jazzklubba kapott meghívást, fellépett többek között a Jazz &amp; Wine Festival-on Olaszországban, a Kalisz Festival-on Lengyelországban, a Jazz Brugge fesztiválon Belgiumban, a London Jazz Festival-on, a JazzFest Wien-en, a párizsi New Morning klubban. Pályafutása során olyan neves előadókkal lépett színpadra és készített felvételeket, mint John Tchicai, Archie Shepp, Roscoe Mitchell, Chico Freeman, Lee Konitz, David Murray és Dewey Redman. Bár Dresch teljesen egyedi zenei világot alakított ki, a mainstream jazztől sosem távolodott el teljesen, albumain rendre szerepel egy-egy örökzöld kompozíció is.
Díjak, elismerések: Az év jazz-zenésze (2005), Liszt Ferenc-díj (2007), Szabó Gábor díj (2010), Érdemes művész (2011),
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 241–246.

Dresch Mihály

Dresch Mihály egykori társa, Grencsó István (1956, Nyíregyháza) inkább az avantgárd irányába mozdult tovább, és lett annak hazai meghatározó egyénisége, műhelyteremtő figurája.
Erőteljesen egyéni stílusa először az 1979-ben alakult szombathelyi Masina Jazz Csoportban mutatkozott meg, majd Budapestre költözése után Dresch Mihállyal zenélt. 1985-ben alapította meg a változó összetételű, ma is aktív Grencsó Kollektívát. Emellett a kortárs/etno Makám, a kortárs/rock Kampec Dolores tagja, illetve a kísérleti jazzt és hiphop ritmusokat ötvöző Dubcity Fanatikz egyik kulcsfigurája volt. A triótól a big bandig mindenféle formációval koncertezett és készített felvételeket, zenei világában sajátosan keverednek a jazz, az etno, a pop, a rock, sőt régi magyar tánczenei elemek. Jószerivel sosem tudni, mivel rukkol elő legközelebb. Nemcsak a stílusok, de a különböző zenei korszakok között is meglepő könnyedséggel és magabiztossággal vándorol: egykor a kortárs avantgárd jazz irányából indult, a kilencvenes évek végén a századelő jazz-, illetve a negyvenes–ötvenes évek filmvilágát idézte meg, később a legfrissebb popzenékhez nyúlt, ezzel megmutatva a jövő jazzének egyik lehetséges irányát.
Nemcsak a zenei szövet, de az azt megszólaltató formáció is állandóan más és más. A nevének megfelelően valóban közösséget jelentő Grencsó Kollektívában eleinte kényszerű volt az állandó váltás, később már tudatosan cserélte a muzsikustársakat. Ahogy Grencsó fogalmazta, ezek a kívülről érkező és részben beépülő ötletek, impulzusok tartják elevenen az egészet. A rajongók és tisztelők persze nem mindig tudják kalandozásait követni, de idővel azért a helyükre kerülnek az albumok.
Grencsó István: „Mindenhol ugyanazt játszom, csak mindig az aktuális környezet adja meg annak végső formáját. De nemcsak a zenei szövet, hanem az azt megszólaltató formáció is állandóan más és más. A Grencsó Kollektívában eleinte kényszerű volt az állandó váltás, folyamatosan cserélődtek a muzsikustársak, de ma már tudatosan törekszem erre. Nagyon jó ez a folyamatos mozgás, hogy a Kollektíva hol kibővül, hol beszűkül. De mindig van egy stabil mag – Benkő Róbert bőgő, Jeszenszky György dob –, nagyon jól érezzük egymást, és körénk időről időre mindenféle zenészek csoportosulnak. Így állandóan van frissülés, ez a változás nem engedi megsavanyodni, megposhadni a zenét. Ezek a kívülről érkező és részben beépülő ötletek, impulzusok elevenen tartják az egészet.”
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 246–247.
 
Kapcsolat:
<a href="http://www.grencso.hu/">http://www.grencso.hu/</a>

Grencsó István

A magyar jazz mint terminus technicus ugyan a leginkább Dresch Mihályhoz kötődik (aki eredetileg ezt a kifejezést szándékozta adni 1998-as Révészem, révészem… című albumának), az origó azonban mindenképpen Szabados György (1939–2011), aki a magyar jazztörténet egyik legnagyobb hatású, egyben legtöbb vitát kiváltó alakja. Talán azért is, mert a kezdetektől következetesen járta a maga bartóki és free jazz hagyományokból táplálkozó útját. S a hagyományos jazzritmust a magyar népzene aszimmetrikus ritmikájával felcserélve valóban sajátos magyar jazziskolát teremtett. A hatvanas évek elejétől – Európában is – az elsők között kísérletezett az úgynevezett szabad zene koncepcióval, melyben haláláig makacsul hitt. És az idő őt igazolja.
A klasszikus zenei nevelést kapott Szabados a városi legenda szerint 1963-ban a híres Dália Klubban javasolta először Publik Endrének, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül, „csak úgy” játsszanak. S ezzel megszületett a hazai free jazz. Ami aztán sokáig Szabados személyes ügye maradt, hisz Publik nem sokkal később Svédországba disszidált, s csak a hetvenes évek elején talált olyan társakat – Ráduly Mihály, Vajda Sándor, Friedrich Károly, Kimmel László személyében –, akik a koncepcióját magukévá tették. Aztán jöttek a fiatalabbak, Dresch Mihály, Lőrinszky Attila, miközben a Kassák Kortárs Zenei Műhelyben többek között Melis Lászlóval, Szemző Tiborral és Körmendy Ferenccel dolgozott együtt.
Szabados 1972-ben a San Sebastian-i jazzfesztiválon kategóriájában első díjat kapott, nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy a műfaj perifériáján mozgó művész 1974-ben felvehette első önálló nagylemezét. Borítójára eredetileg Fejes László azonos című fényképe került volna (Fejes ezzel a fotóval 1961-ben Hágában a magyarok közül elsőként nyerte el a World Press Photo első díját), de a hatalom végül nem járult hozzá. Viszont Az esküvő 1975-ös megjelenése valóban új lehetőségeket és távlatokat nyitott a jazz hazai történetében. Már ha egyáltalán jazznek lehet nevezni azt, ami ezen szól. Szabados az a típusú muzsikus, aki társaitól nemcsak zenei, hanem szellemi együttműködést/azonosulást is várt. Ami itt hallatszik, nem a műfaj általános szabályai alapján építkező kompozíciók sora, sokkal inkább öntörvényű, egyéni látásmódú, szabad, improvizatív zene.
Szabados György: „A magyar zene – akárcsak a magyar nyelv – rendkívül hajlékony. Mégis pontos és árnyalt, s ami a legfontosabb, befogadó. Bethlen Gábor udvari zenéje, a széki muzsika vagy a református zsoltárok mind kultúrák érintkezéséből jöttek létre. Az előbbi olasz muzsikusok erdélyi környezetben alkotott műve, az utóbbi pedig a gregorián és az ősi magyar éneklés kapcsolatából született. S mindkettő ugyanazon a szellemi-lelki emésztési folyamaton ment keresztül, s ma már a két különböző hatást nem lehet egymástól elválasztani. […] A jazz-zene a feketék nagyon kötött ritmikájú világa, és ahhoz, hogy a magyar zeneiséggel össze lehessen hozni a jazz-zene által megvont improvizatív környezet hevületét és közérzetét, ahhoz a guisto, tehát táncos, kötött ritmikán keresztül nem vezetett út. A rubato szabadon kezelhető ritmikájú játékmódot jelent, a parlando a szöveghez kötött lejtetést. A lényege, hogy a lélegzés, s az ember érzelmi hullámzásainak megfelelően működik. Ez már kozmikus emberi dimenzió, amelyre bármi beültethető és ezen az alapon a különböző kultúrák antagonisztikusan ellentétesnek tűnő ornamensei úgy találkozhatnak, hogy természetes eggyé válhatnak.”
Szabados 1975-ben a Kassák Klubban (hol másutt?) saját kortárs zenei-filozófiai műhelyt indított, melyet 1988-ig vezetett, és ahol olyan muzsikusegyéniségek bontogatták szárnyaikat, mint Dresch Mihály vagy Grencsó István. 1983-ban maga köré gyűjtötte „tanítványait”, megalapította a nagy létszámú Magyar Királyi Udvari Zenekart (Magyar Királyi Udvari Zenekar: Dresch Mihály, Grencsó István, Kovács Ferenc, Benkő Róbert, Baló István, Geröly Tamás, Kobzos Kiss Tamás, Vajda Sándor és mások), amely együttesre írt kompozícióinak első számú megszólaltatója lett. Az 1991-es Homoki zene lemezén csupa olyan jazzmuzsikus működött közre, akik a Dresch Quartet, a Grencsó Kollektíva vagy a később formálódott Dél-alföldi Szaxofonegyüttes tagjai. A tanítványok azonban idővel felnőttek, önálló útra léptek, így Szabados az új évezredben magára maradt, jobbára szólóban koncertezett. Viszont zenei-szellemi örökségét a többiek fényesen vitték tovább.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 162–166.

Szabados György

Amolyan magányos farkas: négy évtizedes pályafutása alatt legalább negyven nagylemezen szerepelt, általában zenekarvezetőként vagy meghatározó személyiségként. Számos nemzetközi díj birtokosa, rendszeresen tart mesterkurzusokat, több évtizede tanít a jazztanszakon. Közel háromszáz zongora-, kamara- és zenekari darab mellett harmincnégy filmhez és színházi előadáshoz írt zenét.
1978-ban fejezte be tanulmányait a jazztanszakon, 1981-ben első díjat nyert a kaliszi nemzetközi jazz-zongoraversenyen. Első formációja, a Binder Quartet – Binder Károly (zongora), Dresch Mihály (szaxofon), Benkő Róbert (bőgő), Baló István (dob) – hangzásvilágát erőteljes kortárs zenei hatások jellemezték. Nagy sikerrel szerepeltek jugoszláv, lengyel és svéd fesztiválokon, 1982-ben Debrecenben a dán free jazz szaxofonossal, John Tchicai-jal kvintettben játszottak és vele vették fel első nagylemezük anyagát.
A Quartet feloszlása óta Binder Károly – a Pangea zenekart leszámítva – szinte kizárólag szóló- és duóprodukciókat jelentetett meg, többek között a klarinétos Theo Jörgensmannal, a tablás Federico Sanesivel, a gitáros Juhász Gáborral, a zongorista Kutas/Kaltenecker Zsolttal, a szintén zongorista Süle Lászlóval és a szaxofonos Borbély Mihállyal.
A kilencvenes évek elején BMM néven saját kiadót hozott létre, azóta kizárólag annak égisze alatt jelenteti meg saját kiadványait.
1980 és 1988 között a budapesti Erkel Ferenc Zeneiskolában, és azóta is a jazztanszakon tanít, 2000 óta pedig annak vezetője.
Munkásságát 2003-ban Erkel-díjjal ismerték el.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 199–203.
Kapcsolat:
<a href="https://www.binderkaroly.hu/en/">https://www.binderkaroly.hu/en/</a>

Binder Károly

Lantos Zoltán (1962), egy igazi különutas zenész, aki klasszikus hegedűművésznek indult, aztán magával ragadta India, nyolc évet élt, tanult és tanított ott. Amikor 1994-ben hazajött, egy darabig e két távoli kultúra közelítésén fáradozott, végül belátta, mégiscsak európai. Rátalált saját, különleges hegedűhangjára, újra felfedezte itthoni zenei gyökereit, s összevetette azt az általa megismert keleti tradíciókkal és a kortárs európai jazz friss áramlataival. Neve lényegesen jobban cseng a külhoni koncertéletben, mint idehaza, de azért régebben Budapesten is hallható volt a Samsarával és saját, Mirrorworld nevű formációjával, mostanában pedig az OpenSource-szal. Miközben az elmúlt évtizedekben olyan nagyszerű külföldi muzsikusokkal találkozott a színpadon és a stúdióban, mint Charlie Mariano, Rabih Abou-Khalil, Dhafer Youssef, Steve Coleman, Loreena McKennitt, Trilok Gurtu, Kai Eckhardt és Larry Coryell. A kifejezetten neki épített öthúros és az „indiai” rezonáns húros hegedűk hangzását előszeretettel bolondítja meg elektronikus eszközökkel, effektekkel és live samplinggel.
Lantos Zoltán 16 évesen egy indiai filozófiával foglalkozó könyv hatására kezdett a keleti zenével foglalkozni. Sok hindu zenét hallgatott, majd megismerte Ravi Shankar szitárművész munkásságát, és vágyódni kezdett Indiába, ahová ösztöndíjasként 1985-ben jutott el. Előtte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett klasszikus zenei diplomát. Az indiai tanulmányai után, 1994-ben éppen elkezdődött a világzene aranykora, és ő is elkezdett etnojazzt játszani. Sokáig többet koncertezett külföldön, mint itthon.
Elmondása szerint ő hivatalosan egy jazz- és world music-, valamint kortárs zenei, improvizáló hegedűs és szerző. Jelenleg öt különböző, hegedűszerű hangszert használ, ezek közül egyik sem négyhúros. Szerzeményeiből nemcsak a keleti, hanem a nyugati és a magyar kultúra hatását is kihallani. Bartók-rajongó, és a magyar népzenét is nagyon szereti.
Idáig hét lemeze jelent meg. Elsősorban a saját darabjait játssza, de gyakran szerepel együttesekben is. Az 1980-as évek közepén játszott Szabados György zenekarában. Indiából való hazatérte után Dresch Mihály kvintettjének tagja volt. Játszott trióban Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal, több külföldi és hazai fesztiválon is felléptek. Közreműködött Borbély Mihály és Babos Gyula és a László Attila Band lemezein. Az utóbbi években együtt szerepel Kézdy Luca hegedűssel is. A legrégebbi saját együttese a Samsara, ami valódi indojazz-zenekar. Szintén saját zenekara a Mirrorworld. 2010-ben alakult a Lantos Zoltán OpenSource, amivel itthon és külföldön egyaránt szerepeltek. A formáció egyik különlegessége az, hogy a négy hangszeres muzsikust egy DJ egészíti ki. 2017-től tagja volt a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bin-jip-677">Bin-Jip</a> zenekarnak. Egy DJ-vel, Andrew J-vel működik egy elektronikus duója, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-lantos-zoltan-andrew-j-violectrik-75091">Violectrik</a>. És több külföldi társulásnak is tagja, ilyenek a Madras Special Németországban és a Sutra Skóciában. Idehaza 2023 márciusában láthattuk őt a színpadon, az Óperentzia zenekarral közösen készített lemezük bemutató koncertjén, az A38 Hajón.
JBSz, HZ Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/zoltanlantos.opensource/">https://www.facebook.com/zoltanlantos.opensource/</a>

Lantos Zoltán

Jacobi László

Lőrinszky Attila

Benkő Róbert

Baló István

Geröly Tamás Sándor

Kovács Ferenc

Az 1980-1990-es évek egyik legfontosabb hazai modern jazz szaxofonosa.
Az 1977-es Ki mit tud?-on egy ország csodálkozhatott rá a Kis Rákfogó fúvósára, az akkor alig tizenkilenc éves Lakatos Tonyra (1958), aki aztán a nyolcvanas évek elejére az egyik legvirtuózabb és leginvenciózusabb magyar szaxofonos egyéniséggé nőtte ki magát. Nem sokkal később pedig megindult a világhírnév felé. Az elmúlt évtizedekben megszámlálhatatlan jazz-, rock- és popformációban játszott, egyedi tónusú játékát több mint 350 hanglemez őrzi.
Évszázados múltú muzsikuscigány család sarjaként a szülők őt is a hegedű irányába terelték, de saját bevallása szerint abban annyira rossz volt, hogy amikor tizenhat évesen meghallotta John Coltrane Good Bait című lemezét, azonnal átváltott a szaxofonra. A Kis Rákfogóból azt követően vált ki, hogy 1981-ben Toto Blanke német gitáros – aki korábban a Szegedi Jazz Napokon hallotta őt játszani – elhívta a zenekarába. Ekkor még nem költözött ki az NSZK-ba, csak a bulik kedvéért utazott ki, idehaza pedig megalapította a jazzrockot játszó Bacillus-t – Lakatos Tony (szaxofon), Gárdonyi László (zongora), Tiborc András (bőgő), Gritz Péter (dob) –, mellyel a következő években az NSZK-ban és idehaza is megjelentetett egy-egy kordokumentum értékű nagylemezt. Szinte kizárólag saját szerzeményekkel. Közben Tiborc helyére Vasvári Pál állt be bőgőzni, Gritz disszidálása után pedig Szende Gábor ült a dobok mögé. Amikor azonban 1983 őszén Gárdonyi Lászlót ösztöndíjasként felvették a világ leghíresebb jazzintézetébe, a bostoni Berklee Collage of Musicra, a Bacillusnak is befellegzett. A következő években Lakatos Tony lényegében hol az NSZK-ban, hol Magyarországon élt és dolgozott. „Abból a zenekarból Vasvári Pali kivételével mindenki külföldre ment. Én akkoriban egyfolytában disszidáltam. Valahogy el akartam jönni Magyarországról. Kijöttem, és amikor ez nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, akkor hazamentem, aztán megint eljöttem, majd megint visszamentem.”
Ez a folytonos ide-oda mozgás nagyjából azt követően szűnt meg, hogy 1993-ban Lakatos Tony a frankfurti rádió big bandjének szólistája lett. De közben számtalan formációban megfordult, többek között a német pozanos Peter Herbolzheimer big bandjében játszott, a szintén német zongorista Barbara Dennerleinnel és a svájci dobos Charly Antolinivel lépett fel, a holland zongorista, Jasper vant’ Hof Pili-Pili nevű zenekarával pedig öt CD-t készített és négyszáz koncertet adott. A kilencvenes évek hajnala New Yorkban érte, akkor ismerte meg azokat az amerikai zenészeket – például Al Fostert –, akikkel a mai napig játszik. Ott készítette el Different Moods című első önálló, fúziós stílusú nagylemezét is, olyan partnerekkel, mint Anthony Jackson (basszusgitár), Terri Lyne Carrington (dob) és Jim Beard (billentyűsök).
1993-ban aztán Frankfurtban telepedett le, az ottani rádió big bandjének állandó szólistája lett, s e bázis mellett működteti saját projektjeit. Miközben az elmúlt évtizedekben a világ szinte minden jelentős jazzfesztiválján fellépett, megszámlálhatatlan stúdiómunkát és vendégszereplést vállalt el.
Lakatos Tony: „Nekünk ez mesterség. Ha engem elhív Szabados vagy Beamter Bubi, nekem ott is ugyanolyan jól kell játszanom. Michael Breckernek van egy köre, akikkel játszik, mindig ugyanazt a zenét. Nálunk ezt is kell tudni meg azt is. Ez nem negatívum. Ha az embernek van koncepciója, amit a sajátjának érez, akkor teljes mértékig önmagát játssza. Viszont Magyarországon sokszor abba a hibába esnek, hogy ezt mindenek fölé helyezik, s arról nem szólnak, hogy egy zenésznek beleérző képességének is kell lennie. Azokról a feladatokról soha nem beszélünk, hogy ha egy másik ember ad egy koncepciót, én azt ki tudjam bontani. Holott enélkül nem létezik zene s nem létezik zenész sem. Nemzetközi szinten ez természetes. Alá kell vetni magát az embernek, mint ahogy én is elvárom, hogy aki az én zenémet játssza, alávesse magát annak, amit akarok. Én is alávetem magam a másikénak, még akkor is, ha nem értek vele egyet, ha nem érzem magaménak. Stílusban akkor is százszázalékosnak kell lennie.”
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 192–195.

Kapcsolatok