Publication/name

A Halál móresre tanítása

Ki vele az Istenért! - VHK

Tárulj világ - VHK

Élő Világegyetem - VHK

Mi történt? - VHK

Az 1980–1990-es évek egyik legegyénibb és legnépszerűbb underground/alternatív csapata. Stílusuk meghatározhatatlan, valahol a punk, a sámán- és a népzene között félúton. Ahogy egy 1992-es német fanzine-ben olvasható: sámánisztikus etnopunk.
A rendkívül sokfelől érkező és sokfelé ágazó zenei irányzatokat időlegesen egyesítő budapesti underground színtér igazi különutasa volt a Vágtázó Halottkémek. A csillagász-táltos Grandpierre Attila (1951–, ének) vezette csapat a hetvenes évek végétől a legfelkavaróbb társaságok egyikének számított Magyarországon, s a szokatlan külsőség, öltözék, színpadi viselkedés alapján a VHK-t besorolták az „ős-punkbandák” közé. Valójában a zenekar sem akkor, sem később nem tartozott egyetlen beskatulyázható stílusba, irányvonalba sem, hanem következetesen a maga „életzenéjét” játszotta, Grandpierre Attila énekes személyében pedig ugyancsak eredeti egyéniség és teoretikus bukkant fel a hazai rock világában, aki gyökereit az ősi mágikus népzenében kereste.
Grandpierre Attila eredetileg fizikából korrepetálta Ipacs Lászlót, közben mindenféle furcsa és vad krautrock felvételeket (Amon Düül, Ash Ra Tempel, Soft Machine, Blue Cheer), meg különböző ázsiai, afrikai és európai népzenéket mutatott neki, meg barátjának, Czakó Sándornak. Ezeket aztán házibulikon hajnalig hallgatták, elemezték, hogy kiben milyen érzéseket és képeket indítanak el. Baráti társaságuk néhány tagjának zenekara az országos hadseregbajnokság első díját elnyerve meghívta Grandpierre-t, aki úgy vélte, céljaik kifejezésére a Vágtázó Halottkémek a legjobb név (a halottkém „a végső azonosítás emberére”, a vágtázó meg a dinamizmusukra utal).
Grandpierre kezdettől jellegzetes, különleges hatású színpadi tánccal (pogózással) lepte meg a közönséget, ami saját bevallása szerint 16 éves korában egy Liversing koncerten tört rá először, és attól kezdve védjegyévé vált. (Erre a szokatlan „mozgáskultúrára” lett figyelmes egy Beatrice koncerten Bódy Gábor is, így került be aztán Grandpierre a Kutya éji dala című filmbe.)
A Grandpierre Attila , Czakó Sándor (1956–, gitár) és Ipacs László (1956–2022, dob) által 1975-ben alapított zenekar 1976 októberében lépett fel először az István Gimnázium egyik házi rendezvényén, de a beijedt szervezők a srácokat húsz perc után lezavarták a színpadról. A rendszeres koncertezést 1980 után kezdték el. Nyolcvanas évekbeli koncertjein a VHK nemcsak az ösztönből jövő folyamatzenéjével borzolta a konzervatívabb felfogásúak idegeit, hanem sokszor színpadi megjelenésével is. Grandpierre hol fűcsomókba varrva, hol madártollba mártott testtel, hol nyers húsokkal teleaggatott trikóban, indián harci színekben pompázva tolmácsolta látomásait, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a gyakorta külsőségek alapján ítélkező hivatal igyekezett ellehetetleníteni a zenekart. Az is igaz, hogy a VHK üzenete még a velük szimpatizálóknak sem mindig jött le, a nyolcvanas években adott koncertjeiken többen csak végtelen energialöketet, agresszív zajkeltést és féktelen body actiont láttak-hallottak-érzékeltek.
A nyolcvanas évektől azonban felfigyeltek rájuk művészvilág-berkekben. A Filmgyár K szekciójának játékos vetélkedőjén első díjat nyertek a Bizottság, az URH, a Kontroll Csoport és a Neurotic előtt. Az évtized közepétől saját Rituális Színházuk előadásaival vezették be nagyobb koncertjeiket, és a társulattal gyakran szerepeltek nagy nemzetközi fesztiválokon, elsősorban Németországban.
A nyolcvanas évek közepére a VHK a középiskolások és egyetemisták egyik kedvencévé vált. 1983-ban az ELTE bölcsészkarán az egyik hallgató a szakdolgozatát a VHK zenéjéből írta. Grandpierre Attila pedig új, mágikus népzenéről beszélt nyilatkozataiban. Miként A Vágtázó Halottkémek és a népzene című, a Műcsarnokban tartott előadásuk kapcsán megjelent kiadványban olvasható: „Zenénk sok lényegi jegyben közös a hunok zenéjével: rendkívül ritmikus, az énekesek farkasok módjára üvöltenek, s a pentaton dallamvilág. A mi zenénk mágikus, mai népzene, letisztult állapotban, belső szükségszerűségből születik folyamatosan a színpadon, folyamatában váratlan újdonságokat hoz, megráz, felkavar, megtisztít – újra teljes életre ébreszt.”
Baksa Soós Vera segítségével a VHK egyik (mai füllel amúgy érdektelen) felvétele felkerült a Fix Planet újhullámos válogatásalbumra, és az évtized derekán már rendszeresen klubturnéztak Nyugat-Európában. Miközben idehaza egészen 1986-ig gyakorlatilag indexre voltak téve, a nyugat-európai magyar kulturális napoknak egy évtizeden át állandó vendégei voltak. Zenéjükről világszerte elismeréssel írtak. 1990-ben meghívták őket a New York-i New Music Seminar-ra, ahol nagy feltűnést keltettek.
A VHK életében az 1996-ban felvett, 1997-ben megjelent Az Éden visszahódítása I. több szempontból is új korszakot nyitott: friss erők érkeztek a csapatba, és a korábbinál lényegesen szélesebb zenei skálán mozogtak. Magyar, török és görög népzenei elemeket és számtalan akusztikus hangszert alkalmaztak, illetve olyan vendégeket fogadtak, mint a bőgős Lőrinszky Attila, a hegedűs Irtl Melinda, a citerás Bólya Mátyás, valamint a teljes Téka zenekar. Különösen ez utóbbiak jelenléte volt reveláció erejű, régi magyar táncot szólaltatnak meg a VHK-tagjaival, szilajul, se látva, se hallva, csak befelé figyelve.
Az Éden visszahódítása I.-gyel ráadásul a VHK a MAHASZ Top 40-be is betört (három hónapig ott is tanyáztak), sőt, egészen a 14. helyig kúsztak fel, ami mindenképpen azt jelezte, hogy a valamikor margóra szorított csapat a kilencvenes évek derekára befutott. Talán azért is, mert ez a sámánisztikus punkzene a korábban megszokottnál rendezettebb, strukturáltabb lett, a szabad folyamatzenében helyenként kifejezetten konvencionális rock- és metálsémák jelentek meg. Ráadásul Az Éden visszahódítása I.-en – tőlük eléggé szokatlan módon – a megírt dalok kerültek az előtérbe, így a spontaneitás már kevésbé jellemezte. Vágtázásaik követhető galoppá szelídültek, szabad szárnyalásaik, senkit és semmit figyelembe nem vevő vehemenciájuk ezáltal többeket érinthetett meg.
A hamarosan trilógiává bővülő Éden-sorozat középpontjában a kozmikus erő állt, a világösztön, Grandpierre Attila életművének talán legfontosabb eleme, amely szerinte minden emberben jelen van, és amelyen a természetes kozmikus emberi élet alapul. Az eltévelyedett nyugati civilizáció és a hozzá kapcsolódó társadalmi tudat teljesen háttérbe szorította ezt a világösztönt, hogy egy természetidegen elveket is tartalmazó normarendszert kényszerítsen az emberekre. Grandpierre szerint tudatos énünket sikerült szembefordítani kozmikus énünkkel, elszakítva ezzel saját belső világunktól és a kozmosztól. Az elszakadás, a manipuláció következményeként gyakran érezzük úgy, hogy nem azt az utat járjuk, amit valójában szeretnénk, és hogy nagyságrendekkel a képességeink alatt teljesítünk. A VHK a kapcsolat újrateremtésén fáradozott, ehhez a legrövidebb út megérzésük szerint a zenén és a „magasra vivő megtáltosodáson” keresztül vezetett volna.
A Vágtázó Halottkémek kétségkívül az Éden-trilógia idején ért népszerűsége csúcsára. A sorozat harmadik része, a Naptánc után azonban elfogyott a lendület, és 1999 végére végérvényesen elfáradt a csapat. Ahogy Grandpierre ma fogalmazza: megszűnt az egészet működtető varázslat. Addig minden próbán és koncerten született valami új, attól kezdve viszont már csak a tehetetlenségi erő sodorta őket. Bő egy évig. Majd Grandpierre úgy vélte, a legtapintatosabb a VHK-val szemben úgy lehet, ha kilép.
Grandpierre Attila előbb 2005-ben megalapította a Vágtázó Csodaszarvas zenekart, majd 2009-ben a Vágtázó Életerőt, mely „VHK idéző” címmel koncertet adott a VHK tiszteletére, a fellépés anyaga lemezen is megjelent. Majd 2012-től már ismét VHK néven jelent meg az újabb nagylemez (Veled haraptat csillagot). És innentől a Vágtázó Halottkémek név újjászületett, és azóta egy EP-t (A lélek mélyén, 2016) és egy CD-t (Életzuhatag, 2019) jegyeznek, miközben továbbra is folyamatosan koncerteznek.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–80.
 Kapcsolat:
<a href="http://vhk.mediastorm.hu/">http://vhk.mediastorm.hu/</a> <a href="https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek">https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek</a>

Vágtázó Halottkémek (VHK)

Czakó Sándor

Németh László "Fritz"

Ipacs László

Soós Lajos "Szónusz"

Balatoni Endre "Boli"

A végtelenség szédítő hussanása ‒ Grandpierre Attila // VHK
 
A modern magyar zenetörténet egyik legfontosabb lemezét, A halál móresre tanítása című 1988-as albumot adja elő az A38 Hajó album-újrajátszó sorozata keretében a VHK. Grandpierre Attilával beszélgettünk.
 
Hogyan jött az ötlet, hogy egy új sorozat keretében újra eljátszátok a klasszikus albumaitokat?

Újjáalakulásunk alkalmával azt vettük észre, hogy százszor frissebbek vagyunk, újjászülettünk, és kezdjük elölről! Kirobbanó erőben vagyunk, érezzük, hogy összetartozunk, csordultig telítve attól az elképesztő erőtől, amely bennünket is meglep minden próbán! Fel vagyunk dobva, gyújtó érzések öntenek el, és szárnyakat adunk egymásnak! Ráadásul Vazul az énekből is nagy szerepet vállal, így most ugyanúgy három énekesünk van, mint a nyolcvanas években: Szónusz, Vazul és én. Mindez az együttállás egybevágott szervezőnk, Varga Balázs Zéró javaslatával, hogy játsszuk el újra az első lemezt. Igent mondtunk, annál is inkább, mert az első lemezünk nagyszabású, időtálló alkotás, ma talán még jobban lelkesedünk ezért a szellemért, amit szeretnénk újra életre szabadítani.
 
Mik jutnak eszedbe először, ha A Halál móresre tanítása albumotokra gondolsz?
 
A kozmikus szem, amit a lemezborítóra terveztem, egységes látomás-keretet ad számomra az egész albumhoz. Ezt látva érzem a végtelenség szédítő hussanását, ahogy kitör a zenéből és felforrósítja az életünket!
 
Mik hatottak rátok akkoriban?
 
Mindig öntörvényűek voltunk, a végtelen és örök erők éltettek és hatottak bennünk, valami szinte kifejezhetetlen, a szokásos mércék számára mérhetetlenül nagy, teljes színeiben tobzódó élet. A győzhetetlen belső valóságnak éltünk. Megsejtettem, hogy a világ sokkal nagyobb annál, amit a mai szemléleti keretek között tudatosan fel lehet fogni belőle, de ha megnyitja magunkat az élet teljessége előtt, akkor érzéseinkkel, lényünkkel képesek vagyunk visszanyerni ezt a teljesebb, igazabb valóságot. Az örök valóság hímporát a kősziklák rezzenéstelen, örökérvényű arckifejezésében, a tűzfalak időtlen méltóságában rejlő emberfeletti erőben találtam meg. Kerestem, és a tárgyak mélyén ragyogó örök világban találtam meg tiszta önmagam. A tárgyi világban rejlő erő emberi arcát, belső világát fedeztem fel, és ebben bukkantam a végtelen erő minden anyagi változáson túli forrására. Ebben a belső szellemi forradalomban értelmeztem a külső hatásokat is. A hetvenes-nyolcvanas években a Blue Cheer együttes első lemeze, a Vincebus Eruptum adta az olajat a tűzre. Rezzenéstelen, időkön túli erőt, elszántságot, hihetetlen eltökéltséget éreztem a zenéjükből, és ennek alapján értelmeztem a szövegeiket is, amelyeket sajátos fordításban gyújtó lövedékekként szabadítottam el. A Blue Cheer mellett az MC5, a Stooges, a Brainticket, az Ash Ra Tempel, és az Eric Burdon  and The
Animals zenéit emelném ki abból a rengeteg őrjítő zenéből, amit akkoriban hallgattunk.
 
A lemez számait eredetileg egy svájci koncerten rögzítettétek volna, de végül egy holland
stúdióban tettétek. Hogyan kerültetek oda? Mennyire volt nehéz egy sterilebb környezetben életre hívni a rátok jellemző erőt, hangulatot, spontaneitást?
 
Német menedzserünk, Dietmar Lupfer szervezte meg az eindhoveni lemezfelvételt, ahol Theo von Rock ‒ akkoriban a Rollins Band tagja ‒ működött közre a lemez hangmérnökeként. Stúdiójában mindent úgy alakított, ahogy kértük: egy nagy teremben vettük fel a lemezt élőben, az egész zenekar egyszerre játszott, mert a mi zenénk érzésből születik, a zenétől egymásban gyújtjuk ki azt, ami továbbröpíti a zenénket, amitől a zenénk lényege, lelke megszületik és hallható lenyomatot hagy. A zenekar nem ismert lehetetlent akkor sem, amikor az Élő világegyetem című spontán zenei látomás felvétele után Theo közölte, hogy a mikrofonom membránja beszakadt a nagy hangerőtől, és meg kell ismételni a felvételt. Azt mondták a többiek, hogy ez lehetetlen, hiszen nem lehet ezt a nagyon szabad rögtönzést még egyszer olyan jól feljátszani. Amire azt mondtam: csak a lehetetlennek van értelme, a lehetségest nem is érdemes megpróbálni, az igazán érdekes mindig a lehetséges határain túl kezdődik. Így sikerült rávenni a többieket az újrajátszásra, és a lehetetlen valóra is vált: az újrajátszás, ha lehet ezt mondani, még spontánabb, élőbb, mint az első változat.
 
A Halál móresre tanítása megjelent külföldön is, a Sonic Boom kiadó gondozásában, három évvel később pedig újra megjelentette Jello Biafra kiadója, az Alternative Tentacles. Vele hogyan kerültetek kapcsolatba? Mennyire követtétek akkoriban a magyar és külföldi punk-színteret?
 
A Halál móresre tanítása először nyugaton jelent meg, és csak fél év múlva került sor a magyar kiadásra. Ekkoriban írta rólunk a német sajtó: ”A VHK határozottan a legjobb Keletről. A Halottkémek egy zenei zabolátlanság, 50 perc transz. Őrült dobok, végletekig srófolt gitárok, sikoltó sámánok. A VHK egy álom. Hallgasd extrém hangosan! Vessz el benne! Ne gyere vissza soha többé!” Jello Biafra nagy zenegyűjtő, figyelemmel kísérte a világ zenei életét, és
Magyarországról is kapott – úgy tudom, Miskolcról – egy kazettát, amelyen betiltott és elhallgatott zenekarok koncertfelvételei szerepeltek. Erről a VHK tetszett meg Jellónak a legjobban, annyira, hogy kezdeményezte a kapcsolatfelvételt. 
 
Mire számítsunk a VHK október 10-i és a Vágtázó Csodaszarvas november 27-i koncertjén?
 
Rendkívüli, egyedi élmény lesz mindkét koncert! Mert nemcsak a hangokkal teremtünk kapcsolatot, amint az általában történik. A hallható zenén kívül mozgósítjuk lényünk saját számunkra is szinte ismeretlen mélységeit, és a hallható világon túl is kapcsolatot teremtünk egymással és a közönséggel. A VHK október 10-i koncertjén nem csak hogy megidézzük első lemezünk teljes világát, hanem az egész estét ennek a zenei világnak szenteljük, olyan húzásokkal, eljárásokkal, amelyek igazi fényében mutatják meg a VHK szellemét.

A Csodaszarvas november 27-ei koncertje az év eseménye a számunkra. Nem véletlen, hogy Tasi István A természet IQ-ja című előadása vezeti fel a VCSSZ koncertjét. Arról beszél majd, hogy mindannyian egy csodálatos kozmikus elmében élünk, ettől a zseniális kozmikus értelemtől kapjuk mi, földlakók és minden élőlény szerte a világegyetemben titokzatos ösztöneinket. A vendég Szelindek Világzenei Forgatag nem mindennapi hangszerein csaták, lakomák jó hangulatát festi fel majd mindazoknak, kiknek fülük, s táncos lábuk van. Ezután kerül sor a Vágtázó Csodaszarvas élő lemezfelvételére. Úgy tűnik, az egyik legjobb lemezünk felvétele előtt állunk. Rátaláltunk arra az útra, amelyik a zenét minden korban időszerűvé és életfontosságúvá teszi.

Grandpierre Attila (VHK) interjú, A38 Magazin, 2015

Kapcsolatok