Élő és újraélhető népművészet (Hagyományok Háza)

A Fonóban a gigantikus népzenei gyűjtés, az Utolsó Óra még javában tartott, amikor annak ötletgazdája és vezetője, Kelemen László újabb kihívások elé nézett: a kulturális kormányzat felkínálta neki a több éves huzavona után az Állami Népi Együttes alapító okiratának módosításával létrejövő Hagyományok Háza főigazgatói székét. Az élő és újraélhető népművészet teljes egészét átfogó új állami csúcsintézmény így 2001 januárjában az ő irányítása mellett kezdte meg működését a Corvin téri Budai Vigadóban.

A Hagyományok Házát ugyan Kelemen valósította meg, de annak koncepcióját nem ő, hanem Sebő Ferenc álmodta meg, évekkel korábban. A Magyar Állami Népi Együttesnél akkoriban ért véget a tizenhat évig tartó Timár-korszak, Serfőző Sándor igazgatója pedig arra kérte fel őt, hogy vegyen részt egy főként koreográfusokból álló szakmai bizottságban. Hogy miként lehetne megmenteni, megújítani a nemzeti intézményt. Sebő közhasznú célt próbált találni a csapatnak. Olyat, ami az átlagos színházi vállalkozások fölé emelheti. S úgy gondolta, itt az alkalom, hogy átszervezés címén a szakma finoman megsúgja az államnak, hogy mennyiben az ő dolga a népművészetet fenntartani.

Fontos előzmény még, hogy a Népművelési Intézetben a nyolcvanas évek óta működött a Néptáncosok Szakmai Háza. Mondhatni, mindenki megelégedésére. Egyfelől a külső érdeklődők számára is elérhetővé tett archív anyagokat – amit a tudományos műhelyek (Néprajzi Múzeum, Zenetudományi Intézet) nem vállaltak, de amúgy is alkalmatlanok lettek volna rá –, másrészt folyamatosan dokumentálta a revival mozgalom fontosabb eseményeit, megnyilatkozásait. Így évekre, évtizedekre visszakereshetőek voltak koreográfiák, zenei produkciók. Azaz némiképp közvetítő szerepet töltött be a mindennapok (táncházmozgalom, néptáncmozgalom) és a tudományos élet között.

Többek között a Néptáncosok Szakmai Házának feladatkörét is vitte volna tovább a Hagyományok Háza, melynek koncepciója hármas pilléren nyugodott. Egyik egysége az úgynevezett Művészeti Tár (a kirakat, azaz maga a Magyar Állami Népi Együttes), a másik a Közgyűjteményi Tár (azaz a szakmai ház egyfajta kiteljesedése), a harmadik pedig a Közművelődési Tár, amit lényegében a Magyar Művelődési Intézet táncosztálya tevékenységét folytató módszertani központnak szántak. A publikummal való kapcsolattartásra. Tanfolyamok szervezésére, kiadványok megjelentetésére, ilyesmire.

Sebő Ferenc a Hagyományok Házát tehát – praktikus/taktikus okokból – a Magyar Állami Népi Együttes tevékenységi körének erőteljes kiszélesítéseként képzelte el. Az elképzelés éveken át jegelődött, mire 2000-ben a kulturális vezetés rábólintott a koncepciójára. Persze úgy, hogy az új nemzeti csúcsintézmény főigazgatójának nem az ötlet szülőatyját, Sebőt, hanem az Utolsó Óra projekt vezetőjét, Kelemen Lászlót kérte fel. Aki úgy érezte, a szakmának ez akkora lehetőség, hogy el kell vállalnia.

Hogy a Hagyományok Háza azóta is egyfajta szakmai konszenzus alapján működik, mutatja, hogy minden politikai kurzusváltást túlélt. Pedig úgy hírlett, előfordult, hogy az aktuálpolitika még a létét is megkérdőjelezte. Máig élő urbánus legenda szerint Vitányi Iván a vita hevében még a hamutartót is a Parlament padlójához vágta, mert Hiller István miniszternem akarta megérteni, miért van szükség erre a nemzeti intézményre. Aztán szerencsére megértette.

Szakmai körökben persze csalódást okozott, hogy az eredeti elképzelésekkel szemben a Hagyományok Háza 2005 tavaszán végül nem költözött be a Művészetek Palotájába. Pedig kétségtelen, hogy ezáltal művészeti presztízsben azonos szintre emelkedhetett volna a Nemzeti Filharmonikusokkal és a Ludwig Múzeummal. Kelemen László azonban fontosabbnak tartotta a függetlenségüket. Szerinte amúgy is kevés esélyük lett volna, ha a közös irányítású intézményben esetenként a filharmonikusokkal vagy éppen a Nemzeti Színházzal szemben kellett volna érvényesíteni az érdekeiket. Maradtak hát inkább az amúgy évtizedek óta felújításra szoruló Budai Vigadóban.

Az meg, hogy közben az ország, és ezáltal a Hagyományok Háza költségvetése ennyire legatyásodott, kétségkívül elszomorító. Mondhatni, évek óta se pénz, se posztó. A sokrétű kulturális intézmény állami támogatása 2001 óta nominálisan a felére csökkent (800 millióról 430 millió forintra), és ez az összeg az inflációt is számítva a harmadát éri manapság.

Miközben a feladatok maradtak. Sőt, gyarapodnak. S ha a Hagyományok Háza nem is váltotta be mindenben a hozzáfűzött reményeket, nagyon fontos, hogy minden válság, pénzügyi megszorítás és politikai ellenszél ellenére létezik. És végzi tevékenységét. Az utóbbi tíz év alatt például közel 800 ezer néző látta a Magyar Állami Népi Együttes előadásait. Szám szerint 1689 produkciót. Több mint 370 (igaz, vegyes színvonalú) kiadványt publikált, 40 ezer gyerek vett részt ismeretterjesztő foglalkozásain. Méternyi hiánypótló szakkönyvet jelentetett meg. Befogadott és elérhetővé tett gyűjteményeket. Például Martin György és Lajtha László hagyatékát, Kallós Zoltán gyűjteményének egy részé. Igaz, ezek elérhetővé tétele –a feldolgozás és a rendszerezés hiánya miatt – egyelőre még várat magára. Ahogy a legutóbb befogadott, Halmos Béla által tíz éve alapított Táncház Archívumé is.

JBSz

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 177–180.