Venue/name

Kisstadion

Az 1960-as évek elején alapított zenekar az egyik legnépszerűbb klubos banda volt. Rendszeresen felléptek a Lajos, a Gerlóczy és a Vigyázó Ferenc utcában, a Boschban, az E-épületben.
Első korszakukban a Beatles, aztán rhythm and blues zenekarok (Rolling Stones, Pretty Things, Animals, Them) dalait játszották. 1966-ban felléptek a Gitárpárbaj-on a Kisstadionban. 1967-ben a fúvós Fülöp Ervin csatlakozásával stílust váltottak, előbb soult, majd a Jethro Tull, Chicago, Colosseum nevével fémjelezhető progresszív vonalat képviselték. A hatvanas évek végén felzárkóztak a vezető zenekarok mögé, bevallottan a magyar soulzene megteremtésén fáradoztak. Tagjai gyakran cserélődtek. A legsikeresebb felállás: Flamm Ferenc (1946, ének), Horváth György (1947–2018, basszusgitár), Fülöp Ervin (1947–2007, szaxofon, orgona), Bélai György (1949, pozán, orgona), Makrai Pál (194–, gitár) és Szekeres Gábor (dob).
1967-ben sikerrel szerepeltek a polbeat fesztiválon, ahol Magay Klementinát kísérték (Auschwitz, Kettő, egy fél), 1968 és 1970 között számos daluk szerepelt kislemezen, illetve a sikerlistán (Segítség, Félek, hogy meghalok, Töröld le a könnyeidet, A kutya, Gyere, fogd meg a kezem, Szombat éjjel, Félek, hogy egyszer meghalok). 1969-ben az Illés és az Echo, 1970-ben pedig a Metro és a Tolcsvay társaságában koncerteztek a Kisstadionban, utóbbit az Erkel Színházban ismételték meg. Kísérletező zenei világuk azonban nem illett az akkori zenei közízléshez, ezért egyre többet vendéglátóztak külföldön. Horváth helyére Oroszlán Gábor, Makrai helyére Vadnai László (billentyűs) érkezett a Meteorból, majd amikor nyugatra mentek, Rosenberg Tamás lett a dobos.
1971-ben néhány dallal (Sírok, Jöjj ide hozzám) ismét felkerültek a sikerlistára, de Flamm hangszálproblémái miatt 1971-ben hosszabb időre le kellett állniuk. 1972-ben végleg a külföldi vendéglátóiparba szerződtek. Dalaikból 2001-ben a Hungaroton CD-válogatást (Töröld le a könnyeidet!) jelentetett meg, az 1965-ből fennmaradt demo- és koncertfelvételeiket pedig a Moiras kiadó dobta piacra 2017-ben (Just Playin' Rhythm &amp; Blues).
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 145–146.

Atlas

Radics Béla (1946–1982) a hozzá kapcsolódó zenekarok (Sankó zenekar, Atlantis, Atlantis No2, Pannónia, Sankó Group, Sakk-Matt, Taurus, Tűzkerék, Alligátor, Nevada) és mítoszok (külvárosi zenész, a gitárkirály) révén a magyar rocktörténelem önálló fejezete. Pályafutása eszelős sikerek és katasztrofális bukások, megalázó vergődések sorozata volt. A nagyközönség által a főként a Jimi Hendrix és a Cream nevével azonosított rhythm and blues alapú keményebb rockzenét a hatvanas évek végén leginkább ő játszotta Magyarországon. Az i betűre a pontot sosem sikerült feltennie, életműve egyfajta torzó maradt, és nem csak azért, mert a sikertelenség elől az italba menekülő kiváló zenész harminchat évesen távozott az élők sorából, hanem mert igazából sosem tudott túllépni a nagy elődök árnyékán, a példaképek interpretálásán. Keményebben fogalmazva: bámulatos virtuozitása nem párosult kellő alkotóerővel.
A hatvanas években a hazai beatélet egyik központi figurája volt, főleg az ő kedvéért zarándokoltak tízezrek a Budai Ifjúsági Parkba, neki szólt a kórus („Bééé-la, Bééé-la”), és aligha kétséges, hogy ő volt az, aki a rock második generációjának tagjai közül gitárjátékával először ejtette ámulatba a közönséget. De amikor az évtized vége felé a zenekarok többsége már túllépett a másolós korszakon, Radics a maga hangszeres tehetségét és tudását nem tudta saját dalokra konvertálni, zeneszerzőként (a Zöld csillag-ot, illetve a lemezre sosem került Csodálatos utazás-t, Lángszívű lány-t és Napfényes napok-at leszámítva) nem tudott maradandót alkotni.
Másrészt az egyre inkább elüzletiesedő rockvilágban nem tudta a zenekarait és önmagát menedzselni. Nehéz ember volt, aki sokakat megsértett, elmart magától, ráadásul naivságból vagy nemtörődömségből azt hitte, elég, ha a közönség megőrül érte, és a hozsannázók közé majd beállnak a Hanglemezgyár és a Magyar Rádió illetékesei is, akik hozzák a szerződéseket. Nem így történt. Radics az Ifjúsági Parkon kívül sehol nem érvényesült igazán. A hetvenes években, amikor lassan már a közönség is elfordult tőle, és új stílusirányzatok hódították meg a tizenéveseket, már késő volt a korrigálás.
Pedig az Atlantis- és a Pannónia-korszak után a hatvanas évek végének egyik legprogresszívebb zenekarát alapította meg. A <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-sakk-matt-6764">Sakk-Matt </a>– Radics Béla (szólógitár), Csuha Lajos (gitár), Miklóska Lajos (1948–, basszusgitár), Harmath Albert (ének), Váradi László (dob) felállásban – 1968. május 1-jén telt ház, tízezer ember előtt debütált a Budai Ifjúsági Parkban. A koncerten Cream-, Jimi Hendrix-, John Mayall-dalokat, valamint Dancsák Gyula és Miklóska Lajos szerzeményeit adta elő, és az új hangokra, sztárokra vágyó közönség rögvest a kegyeibe fogadta. 1968 őszén a csepeli Radnóti Miklós Művelődési Házban már megkezdődtek a „bélázások”, minden koncertre óriási tömeg gyűlt össze, Radics játéka, gitárjának hangja, az új zene hangzása valósággal megbabonázta a tinédzsereket.
Alig szerette meg a közönség az új sztárcsapatot, az máris átalakult. Előbb frontembere, Harmath Albert távozott (helyére Demjén Ferenc érkezett a Liversingből), majd a doboknál került sor cserére (Hőnig Rezső helyére Váradi „Vadölő” László). A Sakk-Matt ennek ellenére még lehetett volna országos hírű együttes, ha a tömegkommunikáció tudomást vesz róla. De nem vett. Hiába volt a szájpropaganda, hiába telt meg 1969. május 1-jén ismét zsúfolásig a Gellérthegy oldala, lemezek, felvételek nélkül akkor már nehezen lehetett labdába rúgni. Így Radics végül döntött és 1970 januárjában feloszlatta a zenekart. Miklóska, Csuha és Dancsák megalakította a Korongot, Demjén Rózsi előbb a vendéglátóiparban (Moulin Rouge) zenélt, majd csatlakozott Bergendyékhez, Radics pedig Váradi Lászlóval és Som Lajossal létrehozta a Tűzkereket.
A <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-tuzkerek-6765">Tűzkerék</a> két dolog miatt volt híres: először játszott Magyarországon Led Zeppelin-dalokat, és tagjai közt folyamatos volt a jövés-menés. Az első formáció mindössze három hónapig zenélt, majd Radics Döme Dezső dobossal és Könnyű József basszusgitárossal próbálkozott újra. 1970 novemberében négytagúra bővülnek: Tátrai Tibor csatlakozásával két igazi szólógitáros játszott a Tűzkerékben. 1970. november 20-án – alig két hónappal példaképe halála után – Radics Jimi Hendrix-emlékkoncertet adott az Újpesti Munkásotthonban. 1971 elején Csomós Péterrel és Póka Egonnal újjáalakította a bandát, de már számottevő eredmény nélkül. Radics abba is hagyta a zenélést, visszavonult meditálni, és egyre többet ivott.
Radics a Tűzkerék elvetélt próbálkozásai után 1972-ben elfogadta a hanglemezgyári bábáskodással megalakuló új szupergroup, a Taurus ajánlatát, és 1973 májusáig ebben a zenekarban – rajta kívül Balázs Fecó (billentyűs), Som Lajos (basszusgitár), Brunner Győző (dob) – játszott. De inkább vergődött a nem neki való szerepben, miközben mindössze egyetlen dalát, a Zöld csillag-ot rögzítették kislemezre. A Taurus feloszlása után a társak valamennyien a nyugati vendéglátóiparba szerződtek, Radicsról ezt követően hosszú ideig nem lehetett hallani.
1977-ben a Piramis sikereinek tetőfokán, a nosztalgiahullám kezdetének idején a nagy karriert befutott zenésztársak Radicsot is előcsalogatták külvárosi, italgőzös barlangjából. 1979 nyarán a Piramis előzenekaraként játszhatott a Kisstadionban, de előadásából hiányzott az átütő erő, a dinamika. 1982 elején ismét visszatért, lemez- és koncerttervek foglalkoztatták, újságokban nyilatkozott, aztán október 24-én meghalt. November 2-án kétezer rajongó és a zenésztársak búcsúztatták. Korai halála a magyar rockélet egyik nagy vesztesége.
Az elmúlt másfél évtizedben több könyvet írtak róla, rossz minőségű kazettákon fennmaradt felvételeiből több CD-t kiadtak tőle, az esztergomi Tűzkerék pedig kitartóan ápolja örökségét.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 178–180

Radics Béla

Bergendy István (1939-2020) zeneszerző, szaxofonos, a hazai pop- és szórakoztatózene kiemelkedő személyisége, aki a Bergendy együttesnek megalakulása óta zenekarvezetője volt.
Szolnokon született, ott járt gimnáziumba, emellett az 50-es években a helyi csapatban vízilabdázott. 1958-1961 között a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult autómérnöknek.
Első hangszerének a harmonikát választotta, aztán a Bartók Béla Konzervatóriumban 1961–1964 között klarinétozni tanult. Később a szaxofon lett az egyik fő hangszere. Bár a klasszikus zene alapjaiban meghatározta zenei pályafutásának kezdetét (a Műegyetem szimfonikus zenekarában játszott), élete jelentős részét a szórakoztató-, a könnyűzene, és a társasági zene világában töltötte.
Testvérével, Péterrel már az egyetemen, 1958-ban megalapította a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bergendy-326">Bergendy zenekar</a> ősformációját. Az együttes csúcsidőszaka a hetvenes évek első felében volt, amikor Demjén Ferenc (ének, basszusgitár, szövegíró) és Latzin Norbert (billentyűs hangszerek, zeneszerző) csatlakozásával a zenekar országszerte népszerűvé vált. Akárcsak a zenekar vezetője, Bergendy István, akinek ismertetőjegye a megjelenése volt: hogy kitűnjön a zeneipar szereplői közül, 1971-ben haját leborotválta, és színpompás ruhákban lépett fel. Ez a „védjegye” mindvégig megmaradt, ahogy a nyakába akasztott zsebóra is.
Érdekesség, hogy az első hazai tűzijátékos koncertet Bergendyék csinálták a Kisstadionban, 1974-ben. Kiemelt gázsiként kapott a zenekar 20 ezer forintot, a füstölés viszont százezerbe került. Többé nem próbálkoztak ilyesmivel.
Az 1980-as évek elején alakította meg a Bergendy Koncert-, Tánc-, Jazz- és Szalon Zenekart, akkor 12 taggal, aztán ez a formáció 2009-től kisebb létszámmal működött. A XX. század mindenféle könnyűzenéjét, tánczenéjét játszották, elegáns ruhákban, show-szerű előadásmódban. A kétezres években már csak ritkán vállaltak fellépést, aztán 2017-ben véget ért a Bergendy együttes története.
Bergendy István nevéhez fűződik a Süsü, a sárkány, a Futrinka utca és több más tévésorozat, valamint az Én táncolnék veled című televíziós tánciskola zenéje, emellett musicaleket is írt. A Süsü-dal miatt később az a vád érte, hogy ezt a dallamot egy amerikai zenész már eljátszotta, amire akkor csak annyit mondott egy interjúban, hogy hasonló hangzással tele van a zenevilág.
Azoknak az albumoknak és kislemezeknek a száma meghaladja a százat, amelyeken közreműködött zenekarával, saját vagy más előadók kiadványain. Felsorolni is nehéz, ki mindenkivel zenélt együtt a 60-70-80-as évek hazai énekesei közül. Csak néhányan közülük: Toldy Mária, Korda György, Zalatnay Sarolta, Koncz Zsuzsa, Koós János, Kovács Kati, Máté Péter, Harangozó Teri.
Szeretett minden zenét, a heavy metalt és az operettet is. „Kemény rockot soha nem játszottam, de nagyon sokszor voltam a Rollsszal, a Beatricével, Hobóval. Még gázsi nélkül is lementem velük Pécs környéki turnéra. Fogtam a szaxofonomat, és ha volt egy gitárszóló, utána én fújtam a szaxofonszólót.” – mesélte 1989-ben egy interjúban.
1963 és 2011 között számtalan díjjal jutalmazták zenei munkássága elismeréséül. Ezek közül kiemelkedik a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2009) és a Liszt Ferenc-díj (2011).
81 éves korában, 2020. december 14-én hunyt el Budapesten.
Egy nyilatkozatában azt is elmondta, mi kerülne ide, ha neki jutott volna a feladat, hogy Bergendy Istvánról szócikket írjon egy rocklexikonba. „Egyetlen szót írnék: muzsikus. Ennyi."
HZ

Bergendy István

A magyar rocktörténet egyik legjelentősebb és Európában legismertebb rockzenekara. Amely ráadásul minden egykori riválisukat messze túlélte.
A budapesti gimnazistákból verbuválódott csapat – Kóbor János (1943-2021, gitár, ének), Kovacsics András (1941, gitár), Varsányi István (basszusgitár), Benkő László (1943–2020, zongora, orgona, trombita), Láng Péter (szaxofon) és Künsztler Tamás (dob) felállásban – nevét az első hivatalos fellépés (1962. szeptember 29.) alkalmával a szervezőktől kapta. Évekig a második vonalban dolgoztak, előbb 1963-ban Harmath László (szaxofon), egy évre rá Laux József (1943–2016, dob), Somló Tamás (1947–2016, ének, szaxofon) és Wittek Mária (1947, ének) csatlakozott, szólistaként pedig Koncz Zsuzsát is elcsábították.
1966-ban készítették el az első kislemezeket, de a másolós korszakból még akkor sem tudtak kilépni, amikor a konkurencia mindenhol – klubokban, táncdalfesztiválokon, korongokon – a saját dalait énekelte. Az Omegának az Ezek a fiatalok című filmben szintén kísérőszerep jutott (Koncz Zsuzsa: Ez az a ház), és csak Presser Gábor (1948) csatlakozása után tudtak előrelépni, aki előbb Verebes Istvánnal, S. Nagy Istvánnal, majd Adamis Annával írta az Omega első sikereit (Megbántottál, Azt mondta az anyukám, Rózsafák, Ismertem egy lányt, Halott virágok, 1967).
1967-ben, amikor az Illés a magyar és a kelet-európai népzene felé fordulva igyekezett saját stílusát kialakítani, az Omega a nemzetközi áramlatokra figyelt, a brit mintákat követve, látványos külsőségekkel, eksztatikus előadásmóddal és keményebb hangzással igyekezett rajongótábort szerezni magának. Koncertjeiket show-elemekkel fűszerezték, nagy hangsúlyt helyeztek az ötletekre, az effektekre, a világítási, hangosítási trükkökre, és nem utolsósorban az aktualitásra. Az Omega a sztárság, a csillagok útját választotta, és határon túli sikerekben, Gammapolisban gondolkodott.
Ezt az elképzelést segítette 1967 júliusában a Spencer Davis Group menedzserének ajánlata, aki egy angliai turnéra és lemezfelvételre szerződtette őket. Presser ekkor lett a zenekar állandó tagja. Az Omega klasszikus felállása vele lett teljes: Kóbor János (ének), Molnár György (1949, szólógitár), Mihály Tamás (1947–2020, basszusgitár), Benkő László (trombita), Laux József (1943–2016, dob), Presser Gábor (billentyűsök).
A Presser–Adamis művek szintén ekkor kezdte a sikergyártást, ami az elkövetkező két évben az Omega diadalútját hozta (Volt egy bohóc, Nem tilthatom meg, Kiabálj, énekelj, Trombitás Frédi, Ha én szél lehetnék, 1968, Naplemente, Régi csibészek, 1969). Erejükből e rövid idő alatt három nagylemezre – Trombitás Frédi és a rettenetes emberek, 10000 lépés, Éjszakai országúton – futotta, melyek lehetővé tették volna, hogy az eltiltott Illést az Omega beérje.
A zenekar sikeréve 1970 volt. Klubjuk a Kinizsi utcából átköltözött az E épületbe, Palma de Mallorcán a Barbarella fesztiválon harmadik helyet értek el (Olyan szépen mosolygott), a Gyöngyhajú lány pedig több országban is a nyár slágere lehetett volna, ha – hivatali erőfitogtatásként – nem rendelik haza a zenekart külföldi turnéjáról egy makói ORI-fellépés miatt. Aztán novemberben a tokiói Yamaha-fesztiválon az utóbbi dal nagydíjat kapott, ebből az alkalomból az RCA is megjelentette a Petróleumlámpá-val együtt. A tagok közül hármat – Benkő, Presser és Laux – a közönség beválasztott a maga „supergroup”-jába, és az év végén az üzletileg legsikeresebb együttesnek járó Pepita Oroszlán-díj őket illette meg.
Az Omega tehát a hazai popmezőny élén kezdte az új évtizedet, de 1971 áprilisában a dobos-menedzser Laux és a zeneszerző-billentyűs Presser kivált a zenekarból és megalapította az LGT-t. A „hűtlen barátok” távoztával az Omega lényegében ugyanott tartott, mint 1967-ben, azonban a Debreczeni Ferenc dobossal (ex-Neoton) kiegészült ötösfogat nem adta fel. Meg kellett győzniük az intézményeket és a közönséget, hogy továbbra is képesek a korábbi színvonalra, a megújulásra, ami nem ment könnyen. A Hanglemezgyár eleinte bizalmatlanul fogadta a tervezett új stúdióalbummal kapcsolatos elképzeléseiket (200 évvel az utolsó háború után, ami csak 1998-ban jelent meg a problémásnak tartott dalokkal), a kiadó – egyesek szerint – inkább az LGT debütáló albumában látott fantáziát. A zenekar ekkor a koncertjein rögzített új számaiból állította össze Élő Omega lemezanyagát, ezt néhány szám negligálása után már elfogadták, viszont papírhiányra hivatkozva továbbra is késleltették a megjelentetést. Ha nincs papír, jó lesz az alumínium is – vélték a zenekar tagjai –, így először Magyarországon, alumínium tokban, piros, majd később kék felirattal jelent meg a koncertalbum.
Nemzetközi zenei és üzleti tapasztalataik, összeköttetéseik, kíváló felszerelésük is átsegítették az „új” Omegát e krízis-időszakon. A hetvenes évek elüzletiesedő, stadionokba költöző, látványosság felé hajló, reklám-marketing gépezettel mozgatott rockzenéje otthonos terep volt számukra. Mesterséges hiányt teremtve maguk körül misztikus ködbe burkolózva, lézerek fényétől-villogásától kísérve elindultak a „csillagok útján” Gammapolis felé, hogy évente egy-két alkalommal távoli utazóként térjenek vissza a Kisstadion leszállópályájára. Az Omegának önerőből sikerült kitanulnia a sztárcsinálás, a siker- és mítoszgyártás fortélyait, és ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy miközben körülöttük gyorsan pörgő divatok jöttek-mentek, zenekarok tűntek fel és el, jelenségek születtek és korszakok változtak, az Omega a rock-Olümposzról fölényes magabiztossággal szemlélje a rock hétköznapok mindennapi kavargását.
Néhány hard rockos nagylemez után 1975-ben jártak utoljára a Földön, ezt követően a Pink Floyd nyomdokaiba eredtek, és szimfonikus rockot, űr-rockot játszva – Időrabló (1977), Csillagok útján (1978), Gammapolis (1979) – csaknem egy évtizedig kacérkodtak a világhírrel. Ekkoriban német nyelvterületen népszerűbbek voltak, mint Magyarországon.
Az Omega nagy menetelése azonban a nyolcvanas évek – az újhullám térhódításával illetve a rock dinoszauruszainak kihalásával egy időben – megtorpant. A tanácstalanságot, a helyben topogást jól mutatta a két következő album (Arc, 1981, XI, 1982), s bár a húszéves jubileumi koncertet (amelyet Jancsó Miklós filmre vett) négyszer kellett megismételni a Budapest Sportcsarnokban, ezt követően már képtelenek voltak továbblépni. Az Omega története – némi iróniával – igazán ekkor ért véget.
Viszont példaképeikhez hasonlóan ők sem akartak visszavonulni, bár zenéjük időközben korszerűtlenné vált, új albumaikkal meg sem közelítették a régi sikereket, a látványosnak szánt koncertek pedig önismétlővé váltak. 1987 és 1994 között gyakorlatilag teljesen leálltak.
„Kellünk, tehát vagyunk” – ebben a szellemben kezdték a kilencvenes évek derekán újra, de az azóta megtartott látványos népstadionos koncertjeik (1994, 1999, 2001, 2004) és alkalmankénti újabb stúdióalbumaik (Trans And Dance, 1995, Omega XV: Egy életre szól, 1998, Égi jel: Omega, 2006) az életműhöz érdemit már nem tettek hozzá. Mindazonáltal az új évezredben is aktívak maradtak, számos alkalommal léptek fel külföldön (Románia, Szlovákia, Németország, Lengyelország, Bulgária), 2012-ben magyarországi sorozattal ünnepelték fennállásuk ötvenedik évfordulóját, 2013-ban pedig megkapták a Kossuth-díjat. Személyi ellentétek miatt Mihály Tamás 2014-ben játszott utoljára az Omegával, bár távozását Kóbor János csak 2017 áprilisában erősítette meg.
Benkő László 2020 novemberi halála végképp pontot tett az Omega pályájának a végére.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–79, 256–261.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/omegaoratorium.music/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/omegaoratorium.music/?locale=hu_HU</a>

Omega

Az 1970-es évek popzenekara 1964-ben a Phantoms együttes tagjaiból  alakult.
A klasszikus zenészként indult Zádor István vezette zenekar 1965-ben még főként Shadows-, Ventures- és Spotnicks-számokat játszott. 1968-ban kezdtek saját dalokat írni, ezek egyikével (Egyszer volt, hol nem volt) az 1969-es Táncdalfesztivál-on is indultak, de végül a döntőbe nem kerültek be.
A jó képességű zenészekből álló formáció – Turai Tamás (ének), Zádor István (zongora), Vágó Pál (szólógitár), Benkő Róbert (basszusgitár), Köves Miklós (dob) – hiába játszott minőségi slágereket (Van lány még Tudja meg a papád, Hogy én jussak el, Hét bolond, Késett a szó, Tréfás kedvű Jack), hiába léptek fel az Omegával közösen a Kisstadionban, különlegesen hangszerelt, harmóniadús igényes popzenéjével, mégsem tudott igazán befutni. Pedig a hetvenes évek legelején Victor Máté (1945, fuvola, ének) is a zenekar tagja volt, akinek Huszár Erikával írt – se dallamában, se szövegében, se harmóniai megoldásaiban nem a sablonokat követő – szerzeményével (Lélegző furcsa hajnalon) az 1971-es Táncdalfesztivál-on másodikok lettek.
Később a Kexből – Závodi János gitárossal együtt – érkező Somló Tamás adott új fazont a zenekarnak (Micsoda éjjel, Szép Margit), de aztán Somlót elvitte a Locomotiv GT, és a zenekar ettől kezdve tévelyegni kezdett. Hol hard-rockkal (Vad viharban élek, Fekete csend) próbálkoztak, hol súlytalanabb poppal (Szegények nem boldogok, Voltak szép mesék, Senki sem kell), miközben a zenészek jöttek-mentek. Amikor pedig 1975-ben az aktuális gitárosuk, Tusai Péter váratlanul meghalt balesetben, Zádor István feloszlatta a zenekart, és külföldre távozott.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 229–231.

Non-Stop

Balázs Ferenc (1951–2020) Korálja a rockzenekarok közül a legtovább tudott sikeres maradni a nyolcvanas években, amiben szerepet játszott, hogy a billentyűs-énekes-zenekarvezető dalai nemcsak a rockerek, hanem egy szélesebb közönség számára is fogyaszthatók voltak. Az együttes 1986-ban az Erkel Színházban még megünnepelhette a 10. évfordulóját, majd az első sitkei rock hétvége is „bejött”, de egy NDK-turné után augusztusban leállt. Fecó szólóban folytatta, filmzenéket (Böszörményi Géza: Laura, Gyarmathy Lívia: Vakvilág) komponált, Vangelis népszerűségét kihasználva instrumentális szólólemezeket adott ki (Register, 1984, Best Of Bach, 1985, Szerelmi álmok, 1990), megírta a Nyolc évszak tévésorozat betétdalát (Évszakok). 1989-ben Sitkén húszezer néző előtt bemutatta az István, a király-t, majd Hölgyeim, elég volt címmel Szenes Ivánnal írt zenés darabot a Vidám Színpadra. Pályaképe jól érzékelteti, hogy egyike lett azoknak az egykori rocksztároknak, akik jól kamatoztatták professzionalizmusukat – minden szinten, szinte minden. Munkássága elismeréseként 2001-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2011-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2015-ben Kossuth-díjat kapott. 2020 novemberében hunyt el.
Balázs Fecó 1951-ben született Budapesten. Mindössze négyéves volt, mikor édesanyja meghalt. Apai nagyanyja nevelte, akivel a Ferencvárosban lakott, egy gangos ház földszinti lakásában. Elmondása alapján nagy hatással voltak rá a hétvégente ebédidőben a házban megjelenő vándormuzsikusok, akik a kor slágereit játszva próbáltak bevételhez jutni. Egyik karácsonyra kapott egy tangóharmonikát, és már volt min gyakorolnia, sőt, meg is tanulta a muzsikusoktól hallott dalok nagy részét.
Később zongorázni tanult, elvégezte a zenei általános iskolát, ahonnan a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába ment zongora szakra. Klasszikus zenét tanult, de a Beatles és a Rolling Stones olyan hatással volt rá, hogy onnantól kezdve a rockzenének élt.
1967-ben, még középiskolásként bekerült a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton együttes</a>be, ahol billentyűs hangszereken játszott. 1968-ban a Ki mit tud?-on tűntek fel, a Nekem eddig Bach volt minden című dalukkal.
Később együtt játszott ebben a zenekarban Som Lajos basszusgitárossal, akivel 1972-ben Balázs Fecó megalapította az első hazai hard-rock supergroupot, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-taurus-6766">Taurus</a>t. Megnyerték maguk mellé a korszak egyik legkitűnőbb gitárosát, Radics Bélát, és Brunner Győzőt, a Metro korábbi dobosát. Balázs Fecó írta a dalokat, Horváth Attila - aki aztán évtizedekre az alkotótársa lett - a szövegeket. Legnagyobb fellépésük 1972. május 1-jén volt a Budai Ifjúsági Parkban, ahol 10 ezer néző előtt adtak elsöprő sikerű koncertet.
1973-ban ért véget a Taurus története. ezután Balázs Fecó bő egy évig külföldön dolgozott vendéglátós zenészként, majd 1975-ben már idehaza a Koncz Zsuzsát kísérő zenekarba került, amelynek magjából született meg 1978-ban a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koral-9350">Korál együttes</a>. Első koncertjük május 1-én volt a Budai Ifjúsági Parkban.
A zenekar eredetileg öttagú lett volna, és Balázs Fecó az orgona mellett csak apróbb vokálos feladatokat szánt magának. Ugyanis meg tudta győzni a P. Mobilt éppen akkor elhagyó Vikidál Gyulát, hogy csatlakozzon hozzájuk énekesként. Próbáltak is vagy két hónapig, de az első koncert előtt nem sokkal Vikidál közölte, hogy nem tudja vállalni a közös zenélést. Ő végül a Dinamitban folytatta. Így Balázs Fecóra hárult a feladat, neki kellett átvennie az énekesi szerepkört is.
A Korál 1986-os fennállásáig végig sikeres tudott maradni, aranylemezek és számtalan nagy sláger is bizonyítja ezt (Maradj velem, Homok a szélben, vagy a régi Taurus-dal, a Kőfalak leomlanak). Zenéjük épp oly népszerű volt az „őszinte kőkemény rock” rajongói között, mint a lírai, romantikus dalok kedvelőinél. Balázs Fecót 1979 és 1984 között zsinórban hatszor az év legjobb billentyűsének választották.
A Korál megszűnése után Balázs Fecó filmzenéket készített, és szólólemezei jelentek meg. 1988-ban Kőfalak leomlanak címmel oratóriumot írt. Számtalan előadóval dolgozott együtt. Duettet énekelt - többek között- Kovács Katival, Cserháti Zsuzsával, Varga Miklóssal és Zoránnal. Keresztes Ildikóval - akivel 7 albumon is együtt dolgoztak - közösen előadott daluk, A csönd éve, a 2000. év egyik legnagyobb hazai slágere volt.
1997-ben egy teltházas Kisstadion-koncerttel visszatért a Korál. Ugyanitt játszottak 2000-ben és 2006-ban is. A 40. születésnapját egy búcsúkoncerttel ünnepelte a zenekar 2018 májusában. A Korál soha nem oszlott fel, de a 2000-es években már csak időszakosan, egy-egy nagyobb előadásra állt össze.
Balázs Fecó a Korál 1986-os leállása előtti utolsó turnén talált rá a Sárvár melletti Sitkén található romos kápolnára. Elhatározta, hogy zenészbarátok segítségével felújíttatják, és így megmentik a pusztulástól. 1986-ban rendezték ott, a kápolna szomszédságában az első Sitkei Rockfesztivált, ami aztán hagyománnyá vált.
Szívproblémái miatt 1995-ben és 2016-ban is műtéti beavatkozáson esett át.
2020 augusztusában a Raktárkoncert-sorozatban lépett utoljára színpadra zenekari kísérettel.
69 éves korában, 2020. november 26-án hunyt el Budapesten. Temetési szertartásán az egykori zenésztársai közül Pásztor László és Dorozsmai Péter mondtak búcsúbeszédet.
JBSz, HZ
Kapcsolat:
<a href="https://www.balazsfeco.hu/">https://www.balazsfeco.hu/</a>

Balázs Fecó

A magyar poptörténetben az 1970-es évek népszerű popzenekara, az Apostol futotta be talán a legkacskaringósabb pályát.
Zeneművészeti főiskolások, jazz tanszakra járó zenészek alapították 1970-ben, a Chicago és a Blood, Sweat &amp; Tears nyomvonalán haladó jazz-rockos szerzeményeikkel az 1971-es salgótarjáni országos könnyűzenei fesztiválon diadalmaskodtak, majd Georgie Fame-mel és Alan Price-szal léptek fel a Kisstadionban. A hetvenes évek elején sokszor léptek fel külföldön (NSZK, Svájc, Svédország), ekkoriban Magay Klementina, Kassai Katalin, és Babits Marcella énekeltek velük. Azt követően azonban, hogy 1973 végén a nagy kalapos, nagy szakállas Meződi József (1942, ének) is belépett az időközben teljesen átalakult zenekarba, a szórakoztató pop irányába mozdult el az együttes.
A hetvenes évek második felében – a kemény rock tündöklése idején – szinte futószalagon szállították az olyan könnyed, de igényesen hangszerelt slágereket, mint az Okosabban kéne élni, a Nehéz a boldogságtól búcsút venni, a Nekem a tenger a Balaton, az Út, ahol már régen jártam, a Halld a szívek dallamát, a Neked adom azt is, ami nincs vagy a Nem tudok élni nélküled.
A jazz-irányzatot képviselő zenészek 1979-ben végleg otthagyták az együttest, mely ezután Meződi József, Németh Zoltán (zongora), Baranski László (gitár), Szaniszló Lajos (trombita), Pete László (harsona), Veszelinov András (dob) felállásban működött tovább. 1980-ban az Egyesült Arab Emirátusokban vendégeskedtek, 1981-től a Rock Színház házizenekaraként játszottak.
Hosszú kihagyás után 1999-ben Demis Roussosszal közösen koncerteztek a Budapest Sportcsarnokban, ahol öt évvel később, 2004. november 13-án önállóan is felléptek.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 228–229.
<a href="https://www.facebook.com/apostolegyuttes/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/apostolegyuttes/?locale=hu_HU</a>

Apostol

Az 1970-1980-as évek fordulójának első számú „botrányzenekara”, amelyet ugyan nem Nagy Feró (Nagy Ferenc, 1946, ének) alapított, de az ő nevével forrt össze.
1969-ben Magyarország első női popegyütteseként indult: Csuka Mónika (1952, ének, gitár), Nagy Katalin (1956–2010, billentyűsök), Szűcs Judith (1953, billentyűsök), Csuka Mária (1954, dob) és Hamar Krisztina (basszusgitár). 1971-ben nősült be Nagy Feró a zenekarba (elvette Csuka Mónikát), és évekkel később, folyamatosan változó felállás után, Csuka Mónika maradt az egyetlen női tag. 1977-ig megfordult benne többek között Cziránku Sándor, Fischer László, Marschalkó Zoltán és Temesvári András.
1977-ben megpróbálkoztak a diszkóval, a Gyere, kislány, gyere című dalukkal a Tessék választani!-n is elindultak, de hiába írtak hasonló számokat, a Metronóm ’77-re már nem fértek be velük. Ekkor Feró vett egy mély levegőt, gondolta, még egyszer nekifut, de most a rock felől közelítve. Miután Csuka Mónika otthagyta a zenekart, Miklós Tibor javaslatára bevette Miklóska Lajost, akiről tudta, hogy jó dalok írására képes, ha nógatják. Kapott egy kazettát, amelyen egy számára ismeretlen ausztrál banda, az AC/DC játszott, tudta, ilyen zenét akkoriban senki sem játszott itthon, úgyhogy elkezdte vele megismertetni a többieket.
Miként Nagy Feró később emlékezett: „Csak arról volt szó, hogy megéljünk. Azért maradt a Beatrice név is, mert egy-két helyen még emlékeztek ránk. El is adtam rögtön a bandát, de már Mónika nélkül. Közben írtuk a saját dalokat. Viszlát, Kifakult sztár, Térden állva, Csodálatos emberi ész. Bőrcuccokban játszottunk, ami akkor még nem volt divat. Harmadik alkalommal már kétszázan voltak az Ifiparkban, és a hatodik bulin már rentábilisak lettünk."
1978-ban tehát  egészen más tagokkal, egészen más zenével rukkoltak elő. A Nagy Feró, Gidófalvy Attila (1952, billentyűsök), Lugosi László (1951–2015, gitár), Miklóska Lajos (1948, basszusgitár) és Donászy Tibor (1955, dob) felállású csapat nyíltan társadalombíráló dalszövegeivel, kemény zenéjével, extravagáns színpadi megjelenésével és viselkedésével rövid idő alatt az ország első számú botránybandája lett. A Gidófalvy 1979-es kiválása után négytagúra fogyatkozott Beatrice nevétől volt hangos az elektronikus és az írott média, és miután az ellenzéki értelmiség egy része is mögéjük állt, pillanatok alatt a politikai erőtérben találták magukat.
Bár Feró elmondása szerint kezdetben saját érzéseiket, gondolataikat foglalták dalokba, a szakmában margóra szorult zenészek indulatai – különösen azután, hogy a botránybanda jelzőt is megkapták – találkoztak az „alsó tízezer” közérzetével. És a Beatrice ettől kezdve tudatosan vállalta a réteg képviseletét, kialakítva a maga „szociografikus rockzenéjét”, amivel hamarosan felkapott csapat lett az egyetemisták és a fiatal értelmiség köreiben is. A külvárosi zenekar gyakori vendég volt a nagy egyetemi klubokban, gyakran szerepeltek írókkal, költőkkel – és mind gyakrabban elvállaltak olyan politikai színezetű balhékat, amelyeknek már nem sok közük volt az eredeti törekvéseikhez.
Miközben a tömegkommunikáció elátkozta őket, a hivatal igyekezett integrálni a zenekart. 1980-ban nagy meglepetésre felléptek a rádió szokásos évi slágerszemléjén (!), ahol Fényes Szabolcs és Szenes Iván Minek él az olyan című slágerének ricsés feldolgozásával arattak sikert. Mint később nyilatkozták, ezt azért tették, hogy létüket tudatosítsák, illetve a dal üzenetét („árnyékban is élni kell”) közhírré tehessék.
Amikor viszont a több megyéből kitiltott Beatrice nyáron az Omega és a Locomotiv GT előzenekaraként országos ORI-turnén vehetett részt, sokan megzavarodtak. Különösen azután, hogy a szeptember 5-i kisstadioni koncert anyagából készült lemezre felkerült három számuk is: Nagy Feró Jerikó falairól énekelt. Az a Nagy Feró, aki két héttel korábban a „fekete bárányok” fesztiválon „Nemzet csótánya” feliratú trikóban celebrálta a csövesek-szakadtak miséjét.
Ez az ellentmondásos tevékenység nemcsak hogy összekuszálta a körülöttük kialakult mítoszt, hanem megkérdőjelezte korábbi tetteik hitelét és értelmét is. A kívülállás-önérvényesítés és a sikeres érvényesülés feloldhatatlannak tetsző dilemmáját feloldani igyekvő csapat ekkor már láthatóan az óvatos integrálódás („árnyékban is élni kell”) taktikáját választotta. Hogy úgy valósítsák meg egyéni ambícióikat, hogy közben vállalt feladatuknak is eleget tegyenek, a hátrányos helyzetű fiatalok üzeneteit is eljuttassák a nagyobb nyilvánossághoz. Ezért kacérkodtak a Magyar Rádióval, a Magyar Televízióval, az ORI-val, a Hanglemezgyárral, de a köréjük épült mítosz miatt az utolsó pillanatban mindig visszatáncoltak. Ambivalens módon egyszerre igyekeztek a hivatal és a közönség igényeinek megfelelni, de a rosszul értelmezett betyárkodás és időközben értelmetlenné vált kívülállás közben nem vették észre, hogy már a puszta létükért kell küzdeniük. A hivatal pedig 1981 elejére megunta Feróék packázásait, és a márciusi tatai tanácskozáson – tulajdonképpen lényegtelen dolgok miatt – „ítéletet” mondtak felettük.
Nagy Feró 1981 augusztusában végül feladta a kilátástalan küzdelmet és feloszlatta csapatát.
Aztán 1987-ben újraéledt a Beatrice, egy évre rá megjelentették első nagylemezüket (Beatrice 1978–88), majd folyamatos tagcserék után 1988-ra összeállt a későbbi sikercsapat: Nagy Feró (ének), Lugosi László (gitár), Zselencz László (1953, basszusgitár), Pálmai Zoltán (1954, dob). A rendszerváltozás után Nagy Feró ahhoz a Quint kiadóhoz szegődött, amelynek vezetője, Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat volt igazgatója annak idején betiltotta. Már itt jelent meg a zenekar egyik legfontosabb albuma (Utálom az egész XX. századot, 1991), illetve az 1979-ben rögzített, addig elveszettnek hitt rádiós felvétel (A megkerült hangszalag, 1992). 1991 novemberében a Budapest Sportcsarnokban nagyszabású, teljes szimfonikus zenekarral közös koncertet adtak, ezekben az években több daluk (Azok a boldog szép napok, Nyolc óra munka) és feldolgozásuk (Pancsoló kislány, Hegyek között) a slágerlistákra is felkerült.
1992-től Lugosit ismét Vedres József (1957, gitár) váltotta fel, de Nagy Feró politikai szereplései egyre nehezebbé tették a régi társak számára a helyzetet, és lassan mindenki otthagyta a „főnököt”. Nagy Feró ezért inkább lelkes fiatalokat vett maga mellé, és 1996-ban Új Beatrice néven folytatta tovább. Azóta megjelent lemezeikkel (Ki viszi át, 1996, 20 éves jubileumi koncert, 1998, Vakaroma, 1999, Vidámság és rock &amp; roll, 2011, 2018, ) viszont már nem sok izgalmat keltettek a rockpiacon.
2018 óta pedig sorra összegzik a múltat (Az első 40 év – Live!, 2018; 40 – Aréna koncert, 2019; Támadás!, 2020; Egyéb nyalánkságok, 2021;  Hogyan nyertünk a KISZ KB dalpályázatán, 2021; Topis Rock '79, 2022), miközben 2021-ben Nagy Feró megkapta a Kossuth-díjat.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. . 452–455.
Kapcsolat:
<a href="http://www.beatrice.hu/beatrice/">http://www.beatrice.hu/beatrice/</a>
<a href="https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU</a>

Beatrice

Ami nem sikerült Charlie-nak, sikerülhet a fiának

Évtizedekig a magyar rock legnagyobb ígérete és be nem váltott lehetősége maradt. A kilencvenes évektől azonban bepótolhatta mindazt, amivel az előző évtizedekben – önhibáján kívül – adós maradt. Tehetségéhez méltó, maradandó életművet hozott létre.
Charlie (Horváth Károly, 1947) sikeres felvételi után a Balett Intézetben táncosnak készült. Itt ismerkedett meg Markó Ivánnal, Somló Tamással. Betegsége miatt orvosai eltanácsolták a pályáról, s ekkor kezdett trombitálni, gitározni és a beatzene iránt érdeklődni. Gimnazistaként Székesfehérváron, a képzőművészeti gimnázium zenekarában (Flamingo) kezdte, majd a Woodcutters, 1967-től pedig a Decca tagja lett. Ebből jött létre 1968-ban az ismert underground zenekar, az Olympia. Énekesét 1968-ban a filmesek is felfedezték, Charlie alakította a Fejlövés egyik főszerepét, és mellékszereplőként feltűnt a Kitörés és a Holdudvar című filmekben, de lemezlehetőséghez nem jutott. Így a hetvenes évek első felét a külföldi vendéglátóiparban töltötte.
1975-ben csatlakozott az átrendeződő Generálhoz, amellyel a következő öt évben több albumot készített, a zenekar külföldön (Hollandia, Lengyelország) is népszerű volt. Itthon azonban a Hanglemezgyár nem számolt a funk és soul zenét játszó zenekarral, ezért Charlie a nyolcvanas éveket a külföldi szórakoztatóiparban töltötte. 1989-ben a Tátrai Bandbe hívták énekesnek, majd 1993-tól elindult szóló karrierje. És attól kezdve két lovat ült egyszerre: Tátraiék mellett szólista önálló programmal, saját zenekarral (alapvetően a László Attila Banddel) járta az országot, adott ki korongokat.
1994-ben a Rózsa Recordsnál jelent meg címnélküli bemutatkozó albuma – ezen hallható legnagyobb slágere, a Jég, dupla whiskyvel –, amelyért megkapta Az év énekese címet. A magyar rockéletben újszerűnek ható hang, stílus és előadásmód átütő sikert eredményezett, a Lerch István, Horváth Attila és László Attila fémjelezte korong minden idők egyik legnépszerűbb magyar albuma (gyémántlemez), amelyről szinte minden dal sláger lett (az említett Jég, dupla whiskyvel-en túl Csak a zene van, Nézz az ég felé, Ha jön a Rolling Stones, Könnyű álmot hozzon az éj).
1995 áprilisában jelent meg a Mindenki valakié című második szólóalbuma, amely már elővételben arany-, majd két héten belül platinalemez lett. Ez a korong is megkapta Az év legjobb albuma címet, mint ahogy a következő években Charlie minden produkciója a legek kategóriájába került. Nevéhez fűződik a tabáni rockünnepek feltámasztása is, 1997. május 1-jén ötvenezer néző előtt koncertezett a hegyoldalban. 1998-ban súlyos balesete miatt több hónapos pihenőre kényszerült. Sokoldalúságát bizonyítandó, az új évezredben több zenei kirándulást tett a populáris jazz, a funky és a soulzene világába.
Vitathatatlanul ekkor ért fel a csúcsra, ami ezután jött, amolyan jutalomjáték volt. Aztán 2001-ben, bőven túl az ötvenen előrukkolt egy olyan dupla albummal, mely szakmailag tette fel a koronát a pályájára. Bár a CD címe Charlie Jazz, az sokkal inkább jazzpop vagy jazzbe mártott pop, esetleg fúziós zene. Igényesen, ötletesen, profin előadott könnyed dallamok.
„Nagyon be voltam fogva az elmúlt tíz évben, egyszerre kellett a Tátrai Band és a saját, teljesen más jellegű produkcióm között egyensúlyoznom – kommentálta ezt Charlie 2001-ben a Népszabadságban. – Tudom, kicsit merész volt most ebbe belevágnom, de úgy éreztem, itt az idő, hogy egy olyan anyagot tegyek le az asztalra, ami teljesen én vagyok. És amilyen voltam már mondjuk tizennyolc éves koromban.”
Nem a nosztalgia mondatta mindezt vele, inkább csak arra utalt, hogy ő valamikor ebből a fúziós, soulos, a Blood, Sweat &amp; Tears és Chicago fémjelezte jazzes-bluesos-popos világból érkezett, és ezt énekelte a Deccában, majd később az Olympiában. És ezt a vonalat vitte tovább a következő két albumán (Soul &amp; Jazz, 2002, Funky, Soul &amp; Jazz, 2003), igaz, némiképp halványabb színvonalon.
Művészi teljesítménye elismeréseképpen számos szakmai díjjal (eMeRTon-díj, Aranyszarvas Művészeti Díj, Arany Zsiráf Életmű-díj) tüntették ki. Munkásságát 1997-ben Liszt Ferenc-díjjal, 1998-ban A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével ismerték el.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 276–277.

Charlie

Amíg a „fekete bárányok” közül a P.Mobil képviselte a jelent, a Beatrice meg a kapcsolatot a közeli jövővel, addig a Hobo Blues Band a múlt egyik fontos, Magyarországon alig ismert örökségét, a bluest próbálta meg némi fáziskéséssel honosítani. Vissza a gyökerekhez! – hirdette meg a műfaj legvehemensebb és a nyilvánosság előtt sokáig ismeretlen elkötelezettje, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-foldes-laszlo-hobo-9446">Hobo</a> (Földes László, 1945), aki korábban cikkeivel, novelláival, előadásaival is sokat tett a blues hazai népszerűsítéséért. Schuster javaslatára kezdett próbálni 1978 júliusában az Ikarus három tagjával – Szakács László (dob), Gecse János (basszusgitár), Kőrös József (szólógitár) – egy sashalmi szenespincében, és első koncertjüket 1978 augusztusában, a P.Mobil előzenekaraként adták a Lőrinci Ifjúsági Parkban.
Hobo 1989-ben megjelent Hobo Sapiens könyvében közli az első buli műsorának dallistáját, amit talán érdemes idemásolni: Dobókocka (Tumblin’ Dice) – Jumpin’ Jack Flash – Tökös srác (Manish Boy) – Szimpátia az ördöggel (Sympathy for The Devil) – Bordély blues (Honky Tonk Women) – Éjféli csavargó (Midnight Rambler) – Indulnod kell (You Gotta Move) – Vándor az úton (Riders On the Storm). Az utolsó számot (Doors) leszámítva csupa Rolling Stones-szám. De már ugyanebben az évben magyarított és elénekelt több más Stones-, Hendrix- és Cream-dalt. 1979 tavaszára pedig már összeállt az első „igazi” Hobo Blues Band: Póka Egon (basszusgitár), Szénich János (gitár), Kőrös József (gitár), Döme Dezső (dob), Deák Bill Gyula (ének).
A HBB – Hobo szavaival – „szombat esti blueszenekarként” azzal a céllal indult, hogy újra felfedeztesse a rock klasszikusait, és a harmadik rockgeneráció tagjaival is megismertesse, honnan indult el ez a műfaj. Zenekarával a MOM Művelődési Házban olyan zenei központot alakított ki, amely a hatvanas évek beatklubjait utánozva minden héten gazdag programmal várta az érdeklődőket. Nemcsak koncertet adtak, hanem kiállításokat rendeztek, diaporáma-műsorokat és filmeket vetítettek, vendégeket hívtak, beszélgetéseket szerveztek. Mindezt fesztelen, oldott légkörben, élő és konzerv zene kíséretében. És ezzel nem csak újat kereső tizenéveseket, de a régire vágyó beatnemzedék tagjait is sikerült elérniük. Hobo személyében ráadásul hosszú évek után ismét megjelent a hazai rockszínpadokon az értelmiségi előadó típusa.
A Hobo Blues Band számára az igazi kiugrást az 1979-ben a Kisstadionban (a svájci Krokus és az Omega előtt) adott koncert jelentette. Azzal, hogy a HBB-t országszerte tíz- és tízezrek fedezték fel maguknak, Hobo utópiája („szombat esti klubzenekar”) hamar megbukott az élet realitásán. Egyre nagyobb helyeken léptek fel, de ezzel együtt jöttek a botrányok is, aminek következményeként egyes megyékből kitiltották őket, és 1980-ra ők is megbélyegzett „fekete bárányok” lettek.
Igaz, ők többre vitték, mint a többiek (mások úgy fogalmazzák: őket más módszerekkel akarták lehetetlenné tenni). Nyáron megjelenhetett első kislemezük (Rolling Stones blues / 3.20-as blues), majd karácsonyra kijöhetett az első LP, amiből több mint százezer példányt fogyott, Hobót az év emberének választották. Ráadásul Szomjas György készülő Kopaszkutya című filmjének nemcsak a főszerepét bízta Hobóra, hanem részben a mű sztoriját, ötleteit is a zenészektől kölcsönözte.
Az 1981-es év a Kopaszkutya jegyében telt. Hobo ősztől a miskolci színházban főszerepet kapott (meg is bukott vele), könyvet írt a Rolling Stonesról, és Bereményi Gézával egy rockmusical színpadra állítását tervezte. Az augusztusi hajógyári szuperkoncerten a HBB széteső, fáradt zenekar benyomását keltette, és a szeptember végén, az Ifipark záró buliján bemutatott Mindennek vége műsorban Hobo már inkább csak a megszokott manírjait hozta, nem új ötleteket.
A következő két nagylemezen (Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk!) viszont kettős szereposztást alkalmaz: Deák Bill Gyula énekelte a proli életképeket felvillantó rhythm and bluesokat (Kőbánya blues, Tetovált lány, Hosszúlábú asszony), Hobo pedig az intellektuálisabb, kántálóbb szövegmondásra épülő dalokat (Halálapa blues, Mata Hari, Közép-európai Hobo Blues Nr. 2).
Hobo ettől kezdve a bluestól eltérő kompozíciós és hangszerelési ötleteknek is sokkal nagyobb teret adott, és egész előadásmódjával igyekezett egy értelmiségi, a bluestól nem idegen, de törvényszerűen abból nem következő formát kialakítani. 1983-ra a HBB is teljesen átalakult, a Póka–Tátrai duó szerzői vénája és hangszeres virtuozitása szerencsésen párosult Hobo költői szövegeivel, és 1984-ben megszületett a magyar rock történetének egyik legfontosabb albuma, a Vadászat.
A Vadászat-tal határozottan irányt váltott a zenekar, és ez egyáltalán nem ment zökkenőmentesen: 1985-re Hobo és Póka kivételével az egész társulat lecserélődött. Az újonnan érkezett társakkal – Tóth János Rudolf (ének, gitár), Fuchs László (zongora) – a korábbi rockos jellegű bluestól egy költőibb és stilárisan heterogénebb irányba fordultak, nagyjából arra, amerre a főnök a kezdetek óta tartani akart. Az új felállás első munkája – kihasználva Fuchs zenei sokoldalúságát, könnyed és finom játékát – mindjárt egy Jim Morrison emlékműsor volt (nagylemez is lett belőle), aztán Hobo kuplékkal, esztrád-jellegű dalokkal is megpróbálkozott, majd a gyökerek keresése jegyében Allen Ginsberggel elkészítette az Üvöltés-t.
A rendszerváltozás előtti évek enyhülő ideológiai nyomása még kihozta belőlük azt a lemezanyagot (Tiltott gyümölcs), amelyet igazából az induláskor kellett volna rögzíteniük – akkor még lett volna benne kellő izgalom, így viszont óhatatlanul önismétlésnek tűnt. Majd az MHV-tól elmenekülő, ismételten nagymértékben átalakuló Hobo Blues Band az évtized végén megkezdte talán legellentmondásosabb időszakát, melyet nagyjából az 1995-ös Vissza a 66-os úton zárt le. Ebben a hat-hét évben születtek emlékezetes (Tábortűz mellett, 1990) és felejthető albumok (Kocsmaopera, 1991, Férfibánat, 1992), de szellemileg/zeneileg kétségkívül helyben járt a zenekar.
Érezte ezt Hobo is, és a megélhetést jelentő koncertezés mellett egyre inkább a színház és a költészet felé mozdult el. Nyilván azért is, mert míg a nyolcvanas évek második felében a Hobo Blues Band keretein belül sok számára kedveset, de elvben oda nem illőt – verset, bohóctréfákat, kuplét, színházat, népzenét – sikerült megvalósítania, addig a kilencvenes évek elején rá kellett döbbennie, hogy ez a szellemiség nem minden tag számára világos vagy lényeges. Elkezdett hát előbb egyedül, később más muzsikusokkal összefogva a HBB mellett különféle zenés-irodalmi műsorokat létrehozni – melyek közül talán a legemlékezetesebb a Márta Istvánnal közös József Attila-korongja, a Magyarország messzire van, illetve a részben ennek anyagából összeállított színházi estje, a Légy ostoba!. Főként e társak segítségével a kilencvenes évek vége felé ismét teljesen megújította együttesét, és a Hobo Blues Bandben annak 2011-es leállásáig ismét minden ott volt, ami számára kedvesnek számított: blues, színház, költészet.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 324–327.

Hobo Blues Band

Az 1970-es, 1980-as évek népszerű rockformációja.
Balázs Fecónak (Balázs Ferenc, 1951–2020, billentyűsök, ének) az 1977-es híres Piramis–Taurus–Tűzkerék-koncert sikere adta az ötletet, hogy saját zenekart alapítson, és a kőkemény rockzene iránt feltámadó igényt, a Taurus-nosztalgiát és saját, évtizedes zenészmúltját kihasználva megpróbáljon betörni az élvonalba. Ezzel megszületett a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának másik népszerű rockformációja, a Korál, amely az idehaza épp a zeniten lévő hard rock hullám idején úgy igazodott a fősodorhoz, hogy közben a líraisága is megmaradt. Zenei világát – a kezdetektől lényegében az 1986-os leállásig – ugyanaz a kettősség jellemezte: miközben a gitáros Fischer László hozta a karcosabb rockos megszólalást, addig a billentyűs Balázs Fecó melankolikus, érzelmes, gyakorta szentimentális dalaival remekül eltalálta a korszak tizenéves közönségének romantikus énjét.
Balázs Fecó a zenekar origójaként ugyan 1978. május 1-jét szokta megnevezni, azt a napot, amikor új zenekarával bemutatkozott a Budapesti Ifjúsági Parkban, pedig hát ugyanezen a néven korábban már működött egy profi muzsikusokból álló társaság, amelyik 1974 és 1976 között Koncz Zsuzsát kísérte hazai és külföldi fellépéseire. Benne a nyugati vendéglátózásból visszatért Balázs Fecón túl Brunner Győző dobolt, Makrai Pál (később Marschalkó Zoltán) gitározott és Kiss Zoltán (később Losó László) basszusgitározott. Amikor azonban 1977 augusztusában egyetlen koncertre összeállt Fecó korábbi, időközben legendássá nemesedett rockzenekara, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-taurus-6766">Taurus,</a> ennek a – Piramissal és a Tűzkerékkel közösen adott – koncertnek a sikere indította arra, hogy a régi nevet megtartva új társaival (Fischer László szólógitár, Scholler Zsolt basszusgitár, Pados István dob) nekivágjon. Kezdetben főként a Taurus iránti nosztalgiát igyekezett életben tartani, de 1979 elejére már kikristályosodott az a jellegzetes Korál-hangzás, amelyben a keményebb megszólalást jól ellensúlyozták a lírai, romantikus hangulatok.
Már a kislemezeik (Válaszra várva / Van egy őszinte dal, A kőfalak leomlanak / Ne állj meg soha) alapján az év zenekarának választották őket a fiatalok, és a többszöri doboscsere – 1979-ben Papp Tamás (1957), egy évre rá Dorozsmai Péter (1959) érkezett – sem vetette vissza őket.
„Szeretnénk a rock kifejezés idehaza túlságosan egyoldalú jelentését kiszélesíteni. Szerintünk a rock az érzelmek és érzések azonnali visszaadására épül, ezért a lebegés, az elringatás, a nagy lélegzetű ívelés ugyanúgy hozzátartozik, mint a dübörgő erőszakosság” – nyilatkozta az 1979 és 1984 között zsinórban hatszor az év legjobb billentyűsének választott Balázs Fecó, és ennek megfelelően lavírozott zenekarával. A nagyobb lélegzetű, helyenként szimfonikus rockra emlékeztető kompozíciókat közönségkedvenc lírai dalokkal váltogatta (szöveg: Horváth Attila), és miközben koncertjeikre csak úgy tódultak a „csöves” fiatalok, addig az 1981-es Tánc- és Popdalfesztiválon egy olyan dallal (Homok a szélben) indultak (és nyertek közönségdíjat), amely sokkalta közelebb állt a táncdalok világához, mint az „őszinte kemény rockhoz”.
Az 1982-ben megjelent újabb LP-n (A túlsó part) már Fecó érzelmesebb lassú dalai domináltak, a két évvel későbbi korongon (Az óceán) pedig a keménység már szinte csak nyomokban maradt meg, miközben a Korál fokozatosan veszíteni kezdett népszerűségéből. Végül 1986-ban egy NDK-turné után maga Fecó is belátta, hogy önámítás lenne a tényekkel nem szembenézni, és pontot tett a Korál pályájának végére. Inkább nekilátott filmzenéket komponálni (Gondviselés, Laura, Vakvilágban, A pókok, Nyolc évszak), illetve hamarosan belefogott a romos sitkei kápolna felújításába.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 391–393.
Kapcsolat:
<a href="http://koral.hu/">http://koral.hu/</a>

Korál

Az 1970-es évek elejének rövid életű, de korszakos hard-rock zenekara.
Az 1971-ben Ghánában fél évet turnézó, vokális slágerzenét játszó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton</a> együttes két tagja, Balázs Ferenc (1951–2020, billentyű, ének) és Som Lajos (1947–2017, basszusgitár) ott határozta el, hogy hazatértük után valami újba kezdenek. Ráadásul – a legendák szerint – útban hazafelé, Amszterdamban megnézték a Black Sabbath koncertjét, és ekkor már biztosan tudták, hogy az akkoriban divatossá váló hard-rock mellett teszik le a voksukat. Elképzelésüknek megnyerték az addig az undergroundban hírnevet szerző Radics Bélát (1946–1982, gitár). Dobosként a szintén Neoton-tag Debreczeni Ferenc volt a jelölt, ő viszont inkább az Omegához igazolt. Brunner Győző (1943–2021, dob) azonban rögtön igent mondott, és mivel egyedül neki volt telefonja a zenekarból, poénként hozzáírták a számát a névhez: Taurus EX-T: 25-75-82.
Három hónapig gyakoroltak, közben Balázs Fecó írta a dalokat, Horváth Attila pedig hozzá a szövegeket. Elsőként 1972. április 30-án a Citadella bárban egy zártkörű rendezvényen a szakmának mutatkoztak be, ahol nem csak sok hátba veregetést gyűjtöttek be, hanem egy MHV-szerződést is, és két daluk (Zöld csillag, Szólíts meg, vándor) hamarosan megjelent kislemezen.
A nagyközönség egy nappal később, május 1-jén – délután ötkor! – az Ifjúsági Parkban hallhatta őket először. Ez a koncert máig hatalmas buliként él a rajongók emlékezetében (egy nagyon gyenge minőségű felvétel maradt fenn róla, amit aztán 2001-ben CD-n kiadtak), legalább tízezren szorongtak a Vár tövében. Évekig nem történt hasonló méretű demonstráció az Ifiparkban, és ez is azt mutatta, hogy mekkora volt az igény a hetvenes évek elején valami új, keményebb zene iránt.
Úgy tűnt, a zenekar sínen van. A nyáron Budapestre érkező, kemény blues-rockot játszó Free elé (vélhetően Som „professzor” összeköttetéseinek köszönhetően) őket kérte fel az ORI előzenekarnak, és a Kisstadionban a Taurus a visszaemlékezések szerint fergeteges koncertet adott. Ahogy Balázs Fecó mesélte: „A Free-vel érkező angol szaksajtó, a Melody Maker és a New Musical Express újságírói is elámultak. A budapesti fellépés után szuperlatívuszokban írtak a mi produkciónkról. Áradoztak Radics Béla játékáról, hogy milyen kvalitású gitáros, sőt, ragyogó színészi képességekkel megáldott előadó. Azt hitték, vérpatront harapott át, és piros festék dőlt a szájából. Nem gondolták, hogy a vér valódi. Béla attrakciója maga volt a magyar valóság.”
A Taurus az év során minden komolyabb fővárosi helyen fellépett, a Vigadó térről csütörtökönként velük futott ki a Kex által legendássá tett zenés hajó. Mégis nőtt a zenekaron belül a feszültség, és a várva várt nagylemezajánlat is késett. Ekkor Brunner Győző húzott egy merészet: behozta egykori metrós társát, Zoránt a csapatba, hátha ő szalonképessé teszi a Taurust, népszerűsége és összeköttetései segítik az előre mozdulást. Hogy a többiekkel ezt hogyan tudta elfogadtatni, nehéz ma már rekonstruálni, de tény, a következő kislemez (A kőfalak leomlanak / A lány, akire szerelemmel nézhetek) már nem Sommal, hanem Zoránnal készült el, és vele mentek a Syriusszal közös, balszerencsés kimenetelű jugoszláv turnéra. (A koncertek szervezője a sorozat végén egyszerűen lelépett a pénzzel.)
A Taurus a hetvenes évek elején ugyanolyan sztárzenekarrá válhatott volna, mint későbbiekben a Piramis. A négy nagyszerű és népszerű muzsikus közül kétségkívül Radics Béla neve volt a fő vonzerő, Balázs Fecó komponálta a dalok többségét és képviselte a lírát, Som Lajos igazi dinamikus basszusgitáros volt, Brunner Győző pedig közismert popüzletembernek számított. A viharos kezdés, a megjelenő kislemez, a július végi, Free-vel közös fellépés a Kisstadionban nagy jövőt ígért. De aztán kiderült, a több dudás mégsem fért meg egy csárdában.
Talán túlságosan a nemzetközi trendekre és a közönségigényre figyeltek. Amennyire a fennmaradt felvételek alapján rekonstruálni lehet, a Taurus-dalokban – Anyám, vigasztalj, A kőfalak leomlanak, Hosszú nap, hosszú éj, Lány, akire szerelemmel nézhetek, A királyi madár, Éjszakai vonat, Lángszívű lány – túlságosan sok a lírát helyettesítő szentimentalizmus, a nagy elődöktől átvett hangszeres megoldás, a hard-rockra jellemző panel.
Az alig másfél évig létezett korai hard rock zenekar köré mindenesetre – a Kex mellett – a hetvenes évek talán legnagyobb legendáját szőtték. Jellemző, hogy miután 1973 májusában Brunner Győző bejelentette a Taurus végét, a zenészek – Radics és Zorán kivételével – a nyugati vendéglátóiparban próbáltak érvényesülni. A zenekar nevét a Piramis sikerei kapcsán dobták be ismét a köztudatba, 1977. augusztus 20-án, a nosztalgia jegyében (Brunner kivételével) össze is álltak egy koncert erejéig, majd 1978-ban a vendéglátózásból visszatért Balázs Fecó újraélesztette Brunner egykori zenekarát, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koral-9350">Korál</a>t.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 250–253.

Taurus

A köztudatban jazz-rock formációként élő Mini underground, rhythm and blues zenekarként indult. 1968 áprilisában az Ifjúsági Magazin-ban ezen a néven még egy trió látható – Czipó Tibor (1947–2019, gitár), Kiss Zoltán (basszusgitár), és Dobos Sándor „Doxa” (dob), aztán a tavasz végén érkezett a későbbi frontember, Török Ádám (1948, ének, fuvola, ex-Dogs) és Závodi János (1947, szólógitár, ex-Stardust), Czipó pedig basszusgitárra váltott. Már a Török-Závodi-Czipó-Dobos felállású együttes tette híressé a badacsonyi Tátika eszpresszót, ahol a szokásos vendéglátós szórakoztatózene helyett a közönség az akkor Magyarországon még ritka progresszív rockzenét hallgathatta. A rögtönzött jam sessionökre a Balatonnál zenélő barátok összefutottak, és hamarosan országos híre lett a Tátikának. Autostoppal, hátizsákkal érkeztek a beatrajongók.
A Mini Budapesten 1969. augusztus 26-án a Sakk-Matt törzsközönsége előtt mutatkozott be az Ifjúsági Parkban, ahol a Troggs, Jimi Hendrix és a Who dalait, illetve saját bluesaikat (Asztalhoz leültem, Én akarlak) viharos siker fogadta. Néhány hét alatt elismert zenekar lettek, és a Syrius Csanády utcai klubja mellett 1969 őszén a Bem rakparton megnyíló Mini klub lett a rockerek és hippik egyik törzshelye, ahol a kezdeti rhythm and blues korszak után hamarosan megismertette híveit a jazz-rockkal is.
Ez azonban nem annyira tetszett az inkább rockzene-párti Závodi Jánosnak, majd 1971 januárjában a zenekar teljesen megújult – Török mellett Papp Gyula (1951, billentyűsök), Németh Tamás „Nemecsek” (1951, dob) és Nagy István (1945, basszusgitár) játszott benne. Az új formáció tavasszal már az Illéssel szerepelt egy ORI-műsorban, és nehezebben befogadható zenéjük ellenére országosan ismertek lettek. 1972-ben az MHV három kislemezt – Gőzhajó / Délelőtt, Kereszteslovag / Sirályok, Halványkék gondolat / Ne félj – vett fel velük, de önálló albumra már nem kaptak lehetőséget.
Aztán 1977-ben, a tizenévesek elindította rockhullám hátán a margóra szorult Mini is felkapott, sztárolt zenekar lett. Az új arcokat kereső fiatalok rátaláltak a kívülállás mítoszával körülvett, az „aranykor” hangulatát dalaival, megjelenésével, koncertformáival is megidéző együttesre. Török Ádámék a hetvenes évek végén a legnagyobb koncertfórumokra jutottak el, de továbbra is megmaradtak klubzenekarnak, őrizve a rock esetlegességét, őszinteségét, érzékenységét, lendületét, a közvetlen kapcsolatot.
Az ekkor már Török Ádám, Németh Károly (1952, billentyűs), Németh Alajos (1956, basszusgitár) és Balogh Jenő „Szivacs” (1955, dob) felállású Mini műsorában a rhythm and blues és jazz-rock szerzemények mellett a hosszabb lélegzetű elektronikus, UFO-król szóló, elvont zenei és szövegvilágot képviselő dalkísérletek is helyet kaptak. Ezt a felemás állapotot jól tükrözi a végül 1978-ban megjelent első lemez (Vissza a városba), amely egyszerre tekinthető az előző évek lezárásának, de már helyet kaptak rajta az elektronikus rock jegyében született új dalok is. A Dinamitba csábított Németh Alajos helyére Kunu László (1955) érkezett, a zenekar pedig, kihasználva a közönség és a piac feltámadt érdeklődését, megkeményítette a zenét, és a második album (Úton a Föld felé, 1979) már címében is jelezte a realitásokhoz való alkalmazkodást. Amihez az is hozzátartozott, hogy a dalokat már a sikeres, befutott, a hatalom részéről elfogadott táncdalszövegíró, S. Nagy István jegyezte, igaz, jobbára csak a nevét adva a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetői számára kevésbé szalonképes Török-sorokhoz.
Ezzel az eléggé egyenetlen színvonalú albummal azonban a zenekar a két szék között a földre huppant: sem a régi Mini-rajongók, sem a kemény rock közönsége nem szerette igazán. Ahogy a korong kulcsdala (Nem tudom, hogy merre?) is érzékelteti, nem tudták eldönteni, hogy melyik utat válasszák. A következő lemezzel ismét a múltba néztek: kiadták az 1980. június 8-án a Pestlőrinci Ifjúsági Parkban adott koncertjük esszenciáját, ahol az aktuális számok mellett jó néhány régi Mini-balladát (Kereszteslovag, Gőzhajó, Kolduskirály) is előadtak, és több szám erejéig csatlakozott hozzájuk az egykori társ, Závodi János. A zajos, de rövid életű siker után ekkor visszavonultak, és amikor 1983-ban a Dzsungel-lel újra visszatértek a színre, meglehetősen fáradt, önismétlő zenekar benyomását keltették. Török Ádám le is vonta gyorsan a konzekvenciát: még abban az évben, az október 20-i buli után feloszlatta csapatát.
A Mini nevével újra 1993-ban lehetett találkozni: márciusban a Budapest Sportcsarnokban „leszállt az időgép”, és emlékezetes hangulatú bulin idézték fel pályafutásuk legszebb, legmaradandóbb dallamait. Az eseményhez kapcsolódó (még a paksi főpróbán rögzített) CD-n pedig végre hanghordozón is megjelenhetett két régi remek Mini-ballada, az annak idején alkoholistának bélyegzett Asztalhoz leültem, az apokaliptikusnak aposztrofált Apák és fiúk, illetve Bartók Béla Este a székelyeknél című művének progresszív rockos átirata. (Utóbbit – tartva a híresen kötözködő/letiltogató Bartók-örökösöktől, Éjféli találkozás Béla bácsival a Csiki havasok alatt címmel tüntették fel.)
1998 -ban Török Ádám ismét újraélesztette a Mini nevet, és 2023-as haláláig alkalmanként Török Ádám és a Mini néven koncertezett.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 187–192.
Kapcsolat: <a href="https://www.facebook.com/torokadamesamini/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/torokadamesamini/?locale=hu_HU</a>

Mini

Az 1990-es évek egyik legsikeresebb popduójának – Ákos (Dobrády Ákos, 1975, ének) és Inti (Zuber Krisztián) – első száma (Bakancsdal) szerepelt egy válogatáslemezen (Napszúrás, 1996), ezt hallva fedezte fel a Warner-Magneoton. A bemutatkozó albumuk (Bomba, 1997) több címet is elnyert, közte az Ifjúsági Magazin Az év felfedezettjének járó díjat, mely jelezte, hogy a tinik új generációs együttese lehet a TNT. Amit a következő évek eseményei igazoltak is. A duó következő két albuma (Bumm Bumm…, 1998, Három, 2000) egyaránt bearanyozódott, majd 2001-ben nagysikerű unplugged koncertet adtak (TNT Másképpen – Unplugged, 2001), amire korábban csak a nagy öregek voltak képesek. A sikerdalok (Nem jön álom a szememre, Lakatlan sziget, Nem találok szavakat) folytatásaként 2004-ben a Kisstadiont is megtöltötték. A duó a csúcson hagyta abba – 2005-ben jelentették be visszavonulásukat. 2011 óta viszont alkalmanként adnak még koncerteket. többek között a Budapest Sportarénában.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 396–397.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/tntzenekarofficial/">https://www.facebook.com/tntzenekarofficial/</a>
<a href="https://tntchannel.hu/">https://tntchannel.hu/</a>

Nemcsak rajongói, de a kritikusok szerint is Cserháti Zsuzsa (1948–2003) volt – Kovács Kati mellett – a magyar rocktörténet „legjobb torka”. Balett-táncosnak készült, de sikertelen próbálkozásai más művészi pályára sodorták. Énekesi képességeit Szécsi Pál fedezte fel. 1965-től énekelt, 1967-68-ban a Rangers-szel (később Corvina), majd a Thomastic-kal lépett fel. Dolgozott a szórakoztatóiparban, s többször szerepelt külföldi fesztiválokon. A Magyar Rádió tánczenei stúdiójának tagjaként számos rádiófelvételt készített, majd 1972-ben a Táncdalfesztivál-on ismerte meg az ország (Nem volt ő festő). Bár a rhythm &amp; blues és soul eredetű zenéket, illetve előadókat kedvelte, mégis a rádiós elvárásoknak megfelelően olasz ihletésű, érzelmes, hagyományos táncdalokkal (Kicsi, gyere velem rózsát szedni, Édes kisfiam, Árva fiú, Boldogság gyere haza) lett népszerű.
1977-ben kísérelt meg először kitörni a táncdalénekesnői szerepkörből. Európa néven rockzenekart alapított, majd 1978-ban jelent meg az első nagylemeze. 1981-ben figyelemre méltó modern pop-rock albummal (rajta: Különös szilveszter, Könnyű tavaszi szél, Többé nincs megállás) tette le a névjegyét, a kivételes tehetségű, vonzó énekesnőre azonban a Hanglemezgyárnál csak vokálénekesként tartottak volna igényt.
A mellőztetés elől önkéntes száműzetésbe menekülve hosszabb időre a külföldi vendéglátóiparba szerződött, és itthon is csak a rangos éjszakai szórakozóhelyeken (például Moulin Rouge) lépett fel. Betegsége – valamint a vele járó súlygyarapodás – miatt évekig távol tartotta magát a nyilvánosságtól, ahogy maga többször mondta, szinte elfeledve, szegénységben élt. 1996-ban Rózsa Istvánnak, a Rózsa Records vezetőjének sikerült rábeszélnie új album felvételére (bár 1992-ben kiadott két feledhető kazettát debreceni zenészekkel), így Fenyő, Révész és Charlie után Cserháti Zsuzsa is visszatért a rockéletbe.
A Hamu és gyémánt igazi szenzációt keltett szakmai és közönség körökben egyaránt. 1997 decemberében a Budapest Sportcsarnokban szintén telt ház előtt léphetett fel (ez lett Az év koncertje). 1999-ben pedig kiadta az Adj még a tűzből című korongját, melyre a hatvanas-hetvenes évek világslágereiből válogatott össze egy csokorra valót. Többek között Diana Ross, Aretha Franklin, Gloria Gaynor és Jennifer Holliday dalait, azaz azt a soulos, funkys fekete világot, amit Cserháti mindig is nagyon szeretett, de amely elöl a hatvanas-hetvenes években a hivatalos szervek mereven elzárkóztak.
Persze Cserháti is sok szempontból megváltozott. Például a hangja. Ez utóbbi még előnyére is vált. „Valóban kicsit dögösebb, keményebb lett a hangom – válaszolta 2001-ben a Népszabadságban. – Lehet, hogy a sors akarta ezt a várakozást. Hogy ennyi év után szembesülök ezekkel a dalokkal újra, ez nagy kihívás nekem. Hisz én is változtam. Kicsit talán megerősödtem, megkeményedtem, ugyanakkor nagyobb lett a lelkem, a szívem. Nyilván a zenémben is hallani lehet ezt. Másképp is éneklem őket, mint annak idején.”
Sajnos erre Cserháti Zsuzsának már nem maradt sokáig lehetősége. Az új évezredben egyre többet betegeskedett, folyamatosan gondok voltak a súlyával, emiatt a szívével és a vércukorszintjével. 2003. július 23-án meghalt.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 277–279.

Cserháti Zsuzsa

Néhány változás 1964 őszétől könnyített a beatzenészek helyzetén Magyarországon. Ezek közé tartozott, hogy az Országos Rendező Irodát (ORI) utasították, hogy Gitárpárbaj címmel rendezzen kifejezetten fiataloknak szóló rendezvényeket, amelyeken a legnépszerűbb beatzenekarok mérték össze tudásukat. 1966. június 18–19-én óriási érdeklődés, mintegy tizennégyezer érdeklődő mellett zajlott a Kisstadionban a Gitárpárbaj, amely furcsa kavalkádja volt az akkori sztároknak, hiszen a már korábban befutott, ámde rendkívül népszerű táncdalénekesek és a feltörekvő beatnemzedék legjelesebbjei is részt vettek rajta. A hagyományos tánczenét Korda György, Mátray Zsuzsa, Németh József, Bencze Márta, a kolozsvári születésű Kozák Péter és a Balikó nővérek képviselték, míg a beategyüttesek közül a „szentháromság” Illés–Metro–Omega mellett az Atlas is fellépett, ráadásul a három „beatlány” – Koncz Zsuzsa, Kovács Kati és Zalatnay Sarolta – is a mikrofonok mögé állt. A tinédzser közönség időnként zajosan tüntetetett a hagyományos táncdalokat éneklő előadók ellen.

Kapcsolatok