Venue/name

Az 1970-es, 1980-as évek egyik legnépszerűbb budapesti egyetemi klubja.
A Kertészeti Egyetem Klubja (rövidítve: KEK) megalapításának ötlete 1970-ben született meg az egyetemisták fejében, 1971-es megnyitóján elsőként a Tolcsvay-trió játszott. Eleinte Tolcsvay-klubként, majd LGT-klubként ismerték a budapestiek, de Magyarország szinte valamennyi akkori élvonalbeli pop- és rockzenekara koncertezett itt szombatonként, például a KFT, az Első Emelet, az Edda, a P.Mobil, a Korál, a Bikini vagy a Napoleon Boulevard.
1968-ban adták át az egyetem központi épületét (Budapest, Villányi út 29-43.), ahol ideális feltételek kínálkoztak rendezvények, koncertek lebonyolításához. A KEK félig zárt klubként működött, mert a szombati rendezvényre a fiúk csak tagsági igazolvánnyal vásárolhattak belépőjegyet. A klub működését az egyetemisták biztosították, sem állami, sem párttámogatásra nem volt szükségük, ugyanis a hétvégi koncertek bevétele biztosította a forrásokat a hétközi kulturális programok megszervezéséhez.
A klub szép lassan kinőtte az emeleti kisebb helyiséget, és a koncertek átköltöztek a kétezer férőhelyes nagyterembe. A KEK az egyetemistákhoz igazodva minden évben szeptember közepétől május közepéig üzemelt. Nem volt igazán kialakult profilja, mindenféle műfaj helyet kapott itt a jazztől a rockon át a countryig, még görkorcsolyás diszkót is rendeztek. A KEK adott helyszínt minden évben a Pop-Meccs gálának, a televízió pedig innen sugározta a Roxinpad című könnyűzenei sorozatot.
A KEK rendszeres hétközi rendezvényei közé tartozott a POL-Show (beszélgetős összejövetel meghívott előadókkal aktuális témákról), irodalmi estek (olyan fellépőkkel, mint Latinovits Zoltán, Bessenyei Ferenc, Csoóri Sándor), színi előadások Darvas Iván, Haumann Péter és Bodrogi Gyula részvételével és a filmklub. Állandó program volt a jazzklub is, amelyen fellépett többek között Pege Aladár, Szakcsi Lakatos Béla, Szabados György, Snétberger Ferenc és Lee Harper amerikai trombitaművész.
A K-épületben tartott szombati pop- és rockkoncerteket a KEK virágkorában, amikor a fiútagok száma meghaladta a 7000 főt, Turbók János szervezte. A KEK 1982-ben KISZ-díjat kapott a 12 éve tartó kiemelkedő kulturális tevékenységéért.
BB

Kertészeti Egyetem Klubja

Kertészeti Egyetem Klubja koncertfotók

Kertészeti Egyetem Klubja életképek

Az 1970–1980-as évek egyik legjelentősebb magyar rockzenekara. Névválasztásukat a gőzmozdony munkabírásával és erejével, illetve a speciálisan felkészített versenyautók gyorsaságával (Grand Turismo) magyarázták. 1971 és 1985 között valóban fáradhatatlanul dolgoztak, folyamatosan turnéztak és lemezeket készítettek, ontották az igényes slágereket. Nevük akkoriban egyet jelentett a minőséggel.
A Locomotiv GT-t 1971-ben alapította Barta Tamás (1948–1982, gitár), Frenreisz Károly (1946, basszusgitár, szaxofon), Laux József (1943–2016, dob) és Presser Gábor (1948, billentyűsök, ének). Első nyilvános koncertjüket 1971. június 28-án a Budai Parkszínpadon adták. Bár kezdetben a Hanglemezgyár vezetői nem lelkesedtek az Omega, a Metro és a Hungaria zenekarokból érkezett muzsikusok újszerű, rhythm and blues alapú rockzenéje iránt („Nincsenek olyan számok, mint a Trombitás Frédi vagy a Citromízű banán?” – kérdezgették tőlük), a külföldi sikerek hatására engedték őket dolgozni.
Első albumuk (Locomotiv GT, 1971) igazi progresszív rockzene, erőteljes hangszeres improvizációkkal. A szakmát lenyűgözte, a nagyközönségnek azonban túl merész volt, ezért ettől kezdve – amerikai mintára – következetesen mást vettek lemezre és mást játszottak a koncerteken. A második korongot (Ringasd el magad, 1972) már kedvezőbben fogadták a rajongók, majd a Vígszínház felkérte Pressert, hogy zenésítse meg Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét. (Miután a Szörényi–Bródy szerzőpáros nem vállalta.) Presser élt a lehetőséggel, és ezzel megszületett az első magyar rockmusical, amit mind a hazai, mind pedig a külföldi kritika egyöntetűen méltatott. A „színházi kalandozás” miatt azonban a muzsikusok között már amúgy is meglévő feszültség Frenreisz kiválásához vezetett, aki megalapította a Skorpiót. Helyére a cirkusz világát megjárt, akkor éppen a Non-Stopban éneklő Somló Tamás (1947–2016) érkezett.
1973 őszén már ez a négyes készített Londonban felvételeket (az angol nyelvű lemez a következő év májusában jelent meg), majd 1974 nyarán rendkívül sikeres turnén vettek részt az Egyesült Államokban. Los Angelesben feljátszották második angol nyelvű lemezanyagukat is, ami akkor nem jelent meg (végül 1988-ban Locomotiv GT ’74 USA címmel az MHV publikálta). A nagy álom azonban álom maradt: menedzselési gondok miatt az LGT elbukott a világhír küszöbén. Ráadásul Barta Tamás nem tért haza, ezért kivonták a forgalomból harmadik nagylemezüket (Bummm!, 1973). Karácsony János (1951) csatlakozott hozzájuk, folyamatos koncertezés után 1975 tavaszán vették fel a Mindig magasabbra című albumot, olyan dalokkal, mint az Álomarcú lány, a Neked írom a dalt és a Szólj rám, ha hangosan énekelek.
1976-ban ismét turnék és egy dupla lemez (Locomotiv GT V.), az év végén azonban Laux is úgy gondolta, inkább az Egyesült Államokban folytatja. A már lekötött turnékat kölcsöndobosokkal (Németh Gábor, Szekeres Gábor) teljesítették, majd Solti János (1953) belépésével vált teljessé a végső felállás. A megtorpanást jól érzékeltetik a Zene – mindenki másképp csinálja (1977) és a Mindenki (1978) című albumok. A hullámvölgyből újabb sikeres turnékkal és egy korszakos dupla koronggal (Loksi, 1980) másztak ki, majd ismét a világhírt célozták meg (kiadtak egy angol nyelvű, kifejezetten promóciós célra készült válogatáslemezt), és leszerződtek az EMI-hoz. 1983-ban piacra dobták a Too Long című angol nyelvű korongjukat, de ez sem hozta meg számukra a várt nemzetközi áttörést.
Az LGT története igazából 1985-ben fejeződött be, ez az utolsó aktív évük, később pedig bejelentették, hogy „végtelen időre felfüggesztik magukat, de nem oszlanak fel”. 1992 márciusában azonban közölték, hogy május 17-én a Nyugati pályaudvaron utoljára színpadra lépnek. A nagy érdeklődésre tekintettel további három „elő-búcsúkoncertet” is adtak, és a rendkívül sikeres sorozatot dupla album formájában megjelentették. Amolyan ráadásként 1993 márciusában egy zárt körű Postabank-rendezvényen szintén felléptek.
Aztán 1997 februárjában arról lehetett hallani, hogy újra stúdióba vonultak – a nem túl erős produkció (424 – Mozdonyopera) októberben került a boltokba. Miként Presser nyilatkozta: „Nem terveztük a lemezt – bementünk a stúdióba, hogy Sándor Pál filmje számára felvegyünk két dalt, majd elkezdtünk szórakozni, és annyira élveztük az együtt zenélést, hogy nekiláttunk új lemezt csinálni. Az eredeti elképzelések szerint az anyagot öt évre hibernáltuk volna – ha akkor is tetszik még, kiadjuk. A BMG-ben azonban figyelmeztettek: lehet, hogy addigra kiszeretünk belőle. Egy lemez elkészítését csak abbahagyni lehet, befejezni soha.”
Novemberben Somló Tamás Körcsarnok-beli koncertjén a vendégek között Presser, Karácsony és Solti is feltűnt. Végül 1999. június 27-én a Kapcsolat-napi koncerten álltak együtt ismét színpadra: mintegy kétszázezer ember lehetett ennek tanúja. 2002 áprilisában újabb lemezanyagot (A fiúk a kocsmába mennek) publikáltak, majd június 1-jén – éppen három évtizeddel azután, hogy az első külföldi sikerüket aratták a lincolni Great Western Express Festivalon – a Hajógyári-szigeten nagyszabású LGT-fesztivált tartottak. 2006. december 5-én, Frenreisz Károly 60 éves jubileumi koncertjén Presser, Laux és Karácsony is fellépett. 2007-ben a Locomotiv GT a marosvásárhelyi Félszigeten, majd a budapesti Sziget Fesztivál nulladik napján adott koncertet, utoljára pedig 2013. február közepén a Budapest Sportarénában hallhatták őket élőben – három egymás utáni teltházas koncerten – a rajongók. Az Aréna-sorozat után pedig ott volt még az LGT-Tabán Alsóörsön, augusztus 18-án, húszezer ember előtt. Ez volt az igazi lezárása az életműnek, az i-re pont, a korona a négy évtizeden – és hát ténylegesen az utolsó LGT-koncert.
Somló Tamás 2016-os halála ugyanis végképp pontot tett az LGT pályájának végére.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 246–250.

Locomotiv GT

A folktriót a pályájukat a Wanderersben indító Tolcsvay Béla (1946, gitár, ének) és Tolcsvay László (1950, gitár, ének) alapította 1967-ben Balázs Gáborral (1949, bőgő). 
Baranyai Kati énekével Seekers-, Dylan-, Donovan-dalokat énekeltek, majd 1968-ban ismét trióra szűkülve hazai népzenei feldolgozásokat is előadtak (Boldogtalan vándor, Ne menj el, Esőben, Ősz, A Hold és a lány). Az Illés előzenekarként rendszeresen lehetőséget adott nekik a Várban, így bukkantak fel az 1968-os Ki mit tud?-on. 1969 májusában Balázs kivált, ebből a korszakból 1994-ben jelent meg válogatás a Hungarotonnál Tolcsvay Trió (1968–69) címmel. 
A duó továbbra is az Illés pártfogását élvezte (Új dal, Mese a barátomról, Aki elment), majd 1970 és 1973 között Tolcsvayék és a Trió néven szerepeltek. 1972-ben megjelent nagylemezükön (T&amp;T) Kovács Kati, Zalatnay Sarolta és Koncz Zsuzsa is énekelt egy-egy dalt. A hetvenes évek elején számos slágert adtak elő (Szeretni kéne, Álmomban, Mondd, mire vársz?, Várj, Csak egy kékszínű virág, Szeretni kéne, Barátom levele, Ballada, Lá-di-lá). Tagjai voltak az 1973-ban működött KITT-egyletnek (Illés, Koncz Zsuzsa, Tolcsvayék és a Trio). Rendszeresen felléptek az Illés-klubban, és 1973 júniusában Tolcsvay Béla kezdeményezésére jött létre az első magyar popfesztivál Miskolcon. Ettől az évtől újra Tolcsvay Trió néven léptek fel. Szerepeltek a Petőfi ’73 és a Szép leányok, ne sírjatok című filmben is
Legnagyobb sikerüket a Nemzeti dal–lal aratták, amelyhez 1973-ban, a Petőfi-évforduló alkalmából Tolcsvay László írt zenét. Koncerten játszották, de sem lemez-, sem pedig rádiófelvétel nem készült belőle. Mégis sláger lett, szájról szájra terjedt, később tömegek énekelték. Aztán felkerült az Illés együttes nosztalgialemezére (A Koncert, 1981).
Tolcsvay László 1973-től a Fonográf tagja lett, de Tolcsvay Béla 1979 végéig vitte a Tolcsvay Triót. Majd 1992-ben a Tolcsvay testvérek megalapították a Tolcsvay-együttest, mellyel alkalmanként koncerteztek, de újabb anyagot már nem jelentettek meg.
JBSz-SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 148–150.

Tolcsvay Trió

Az 1980-as években az új tizenéves közönség elsőszámú kedvencének számító Első Emeletet 1982-ben a Solarisból kivált Bogdán Csaba (1960, gitár) és Kisszabó Gábor (1959, basszusgitár), a Lobogót otthagyó Berkes Gábor (1962, billentyűsök), valamint Cser György (ének) és Rausch Ferenc (dob) alapították. Hatodik tagnak számított Tereh István menedzser (szintén ex-Solaris) és fontos szerepe volt a sikerben Berkes gyerekkori barátjának, Geszti Péter szövegeinek is. Az R-GO előzenekaraként debütáltak, a fogadtatás már ekkor előre vetítette a későbbi sikert.
1983-ban jelent meg az első kislemezük (Amerika / Noteszember), majd Cser és Tóth kivált, és ezt követően Kiki (Patkó Béla, 1957, ének) és Szentmihályi Gábor (1964, dob) csatlakozásával kialakult a klasszikus felállás. Az MHV 1984-ben adta ki a Duran Duran- és a Kajagoogoo-féle újhullámot itthon meghonosító debütáló albumukat, amelynek fogadtatása minden várakozást felülmúlt, és hamarosan bearanyozódott, ami akkoriban 100 ezer eladott nagylemezt és kazettát jelentett.
Vitathatatlan, hogy a pop iránt érdeklődő magyar tinilányok szíve 1984 és 1987 között elsősorban az Első Emelet tagjaiért dobogott. Ők voltak az új bálványok, a lányszobák falaira felkasírozott férfi-ideálok. A Petőfi Csarnok részére végzett közvéleménykutatás szerint 1984 végén 700 fővárosban tanuló középiskolás közül a nagy többség az Első Emeletet vallotta kedvencének. Ez a sikerlistákon (Dadogós break, Óvatosan lépkedj, Nézelődünk, A film forog tovább, Édes évek, Táncosnő, Állj, vagy lövök!, Madame Pompadour, Angyali vallomás, Emelet-induló, Csakazértis szerelem, Á la carte, Minden oké, Kis generáció) éppúgy megmutatkozott, mint a Pop-Meccs szavazásokon. 1984-ben például a közönség és a szakma rangsorában egyaránt az év meglepetése és az év legígéretesebb együttese lettek, több más kategóriákban pedig helyezéseket értek el. Az R-GO és az Első Emelet rajongói közötti rivalizálásnak a díjátadáskor látványos jelei is voltak. Kikiék esetében is igazolódott a tétel, hogy minden nemzedéknek szüksége van önkioldó, önfelszabadító, libidó- és önbizalom erősítő zenekarokra, amelyeknek sokszor a szerencsés időben való felbukkanása is elég a sikerhez. 
Fennállása nyolc esztendeje alatt az Első Emelet mindenesetre hét stúdió- és egy koncertlemezt adott ki, melyek összesen több mint egymillió példányban fogytak. Az utolsó, már a Proton kiadónál megjelent albumon (Kis generáció, 1990) Szentmihályi Gábor helyén Szörényi Örs dobolt, de akkor már egy éve újra tag volt Kisszabó is. A rendszerváltozás után a felnövekvő újabb tinigeneráció számára az Első Emelet divatjamúlttá vált, így a zenekar utoljára 1992 nyarán lépett fel, majd mindenki folytatta a maga karrierjét – legsikeresebben Berkes, Szentmihályi és Geszti a Repülőkkel. Azóta többször játszottak újra együtt: 1997-ben a Budapest Sportcsarnokban, 2003-ban a siófoki Sport1 Fesztiválon, 2007-ben Kiki jubileumi koncertjén a Művészetek Palotájában vagy és 2008-ban a SYMA csarnokban, ami után több koncert is következett. 2010-ben még új dalokkal és önfeldolgozásokkal is jelentkeztek (Megyek a szívem), majd 2013-ban adták búcsúkoncertjüket a Papp László Budapest Sportarénában.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 152–154.
 
<a href="https://www.facebook.com/elsoemelet/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/elsoemelet/?locale=hu_HU</a>
<a href="https://elsoemelet.hu/">https://elsoemelet.hu/</a>

Első Emelet

Lemezeladásait tekintve kétségkívül az egyik legsikeresebb hazai rockbanda. Szinte valamennyi albumuk bearanyozódott, közülük kettő gyémánt-, kettő platinalemez lett. A vidék és a főváros közti válaszfalat ilyen elementáris erővel korábban senkinek sem sikerült ledöntenie.
1974-ben alapították miskolci egyetemisták, később csatlakozott hozzájuk Pataky Attila (1951, ének), aki 1978-ban teljesen átalakította a csapatot. Ekkor jött létre a híres „bakancsos” Edda: Slamovits István (1953, szólógitár), Barta Alfonz (1957, billentyűsök), Zselencz László (1953, basszusgitár) és Csapó György (1955, dob).
Romantikus, populáris rockzenéjük révén hamar népszerűvé váltak, ők játszhatták a Ballagás című film betétdalát is. Első nagylemezük 1980 májusában jelent meg (több mint negyedmillió példányban kelt el), és szintén jól fogyott a következő két albumuk is. Időközben a gerincsérv miatt a dobolástól eltiltott Csapót Fortuna László (1954), az íngyulladástól szenvedő Zselenczet pedig Róna György (1953) váltotta fel. Aztán a Pataky és Slamovits között egyre mélyülő ellentét miatt 1983. december 17-én adta a „bakancsos” Edda a hivatalos búcsúkoncertjét. (Szervezői malőrből amúgy két nap múlva még volt egy lekötött fellépésük Gyöngyösön, ahonnan hazafelé ráadásul a mikrobusszal beborultak az árokba.)
1985 májusában azonban Pataky újraindította a csapatot. Ekkor már Budapesten élt, a miskolci mítosz veszített erejéből. Három kitartó évbe telt, mire a nála legalább egy nemzedékkel fiatalabb (szintén fővárosi) társakkal sikerült stabilizálni a felállást: Alapi István (1962, gitár), Pethő Gábor (1964, basszusgitár), Gömöry Zsolt (1962, billentyűsök), Donászy Tibor (1955, dob). Rajongóik szerint az ekkor készült Változó idők az egyik legerősebb Edda-album. Ekkoriban több szokatlan helyszínen – Lenin Kohászati Művek acélszerkezeti csarnoka, márianosztrai börtön – adtak koncertet.
1991-ben Pethő és Alapi Kanadába ment szerencsét próbálni. Helyükre Kicska László (1966, basszusgitár) és Kun Péter (1967–1993, gitár) érkezett. A generációja egyik legígéretesebb rockgitárosaként számon tartott Kunt az agárdi Edda-tábor idején máig tisztázatlan körülmények között halálra gázolták (az ő emlékét őrzi az Unplugged album), ekkor lett újra csapattag a tengerentúlról visszatért Alapi István. Azóta gyakorlatilag csak egyetlen poszton történt változás – 1997-ben Donászy helyett Hetényi Zoltán (1970) ült a dobok mögé.
1996-ban Elvarázsolt Edda-dalok címmel egész albumnyi számukat dolgozták fel ismert popelőadók, többek között Ákos, Demjén Ferenc, Somló Tamás, Keresztes Ildikó, az Animal Cannibals és az Alvajárók.
1998-ban egy angol nyelvű lemezt (Fire And Rain) is megjelentettek, különösebb nemzetközi visszhang nélkül maradt. Eddigi utolsó – amúgy 35. – albumukat (A hírvivő) 2021-ben dobták piacra.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 396–397.
Kapcsolat:
<a href="https://edda.hu/">https://edda.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/eddamuvek/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/eddamuvek/?locale=hu_HU</a>

Edda

A „fekete bárányok” néven elhíresült zenekarok egyike, a Piramis mellett az 1970-es évek végének legnépszerűbb rockcsapata.  A legrégebben hajtott a sikerért, a legfanatikusabb rajongótábort mondhatta magáénak. A hatalmas népszerűsége ellenére tíz évig csak fesztiválokon és szabadtéri koncerthelyeken mutatta be lemezre nem került műsorait.
Miután jogelődje, a Gesarol neve szalonképtelennek bizonyult, a „rovarhalál zenészei” 1973 áprilisában az Esti Hírlap-ban közleményben tudatták mindenkivel, hogy a továbbiakban P.Mobil néven működnek. A zenekar akkori felállása: Bencsik Sándor (1952–1987, gitár), Losó László (1953–, basszusgitár, ének), Huszár Györgyi (1954, ének), Serényi Miklós (ének), Póta András (1955, dob), Schuster Lóránt (1949, zenekarvezető). Hivatalosan 1973. május 1-jén a Budai Ifjúsági Parkban mutatkoztak be, de az igazi debütálás június 10-én a miskolci popfesztiválon történt, ahol a slágervonal és a progresszív rock képviselői között egyedüliként játszottak hard rockot. Igaz, a diósgyőri stadionban a közönség körében igazán parodisztikus hangvételű dalaikkal – Hol van már az ezüst tál? Prézlidal, Ha én ló lehetnék? – arattak sikert.
A P.Mobil kezdettől hard rockot játszott, először a Skorpió előzenekaraként turnézott, majd 1974 és 1976 között egyedül is bejárta az országot. Ez alatt több tagcsere is történt, a klasszikus felállás 1976 őszére alakult ki: Schuster Lóránt, Bencsik Sándor, Kékesi „Bajnok” László (1951, basszusgitár), Vikidál Gyula (1948, ének), Cserháti István (1954–2005, billentyűsök), Pálmai Zoltán (1954, dob). Pálmait 1978-ban Mareczky István (1953) váltotta fel.
A pofonok után is mindig talpra álló ötletember és rock-clown Schuster Lóránt ekkoriban tűnt fel a koncerteken egy táblával, rajta mindössze annyi állt: ROCK, miközben mániákusan ismételgette a később frázissá koptatott mondatot: „a rock örök és elpusztíthatatlan”. De a hetvenes évek közepétől hiába léptek – a sikertelenség miatt gyakran változó felállásban – komplett, nagylemezre kínálkozó anyagokkal  (A kintornás szerencséje, 1975; P.Mobil az alagútban, 1976; Honfoglalás, 1978; Segítség, jaj, 1980).  a közönség elé, hiába követte őket mindenhová a fanatikus rajongótábor, hiába voltak a „szolidaritási ütközet” állandó szereplői, a hivatalos intézmények ajtaján nem nyertek bebocsátást.
Pedig ha más nem, az 1978. április 30-án az Ifiparkban bemutatott Honfoglalás című szvitjük (szerzői: Cserháti István, Bencsik Sándor, Földes László) a magyar rockzene egyik jelentős teljesítménye. Ehhez képest az MHV a benyújtott anyagokból 1978 és 1980 között mindössze három kislemezt jelentetett meg (Kétforintos dal / Menj tovább, Forma I / Utolsó cigaretta, Miskolc / Csizma az asztalon).
A reménytelennek tűnő harcot először Vikidál Gyula adta fel, 1979 nyarán távozott a Dinamitba – helyére Tunyogi Péter (1947–2008) került –, majd Cserháti István és Bencsik Sándor lépett ki a zenekarból, és megalakította a P. Boxot. Az 1980-as Fekete bárány fesztiválon ismét nagy sikert arattak, majd még egyszer nekirugaszkodtak Jerikó falainak, amit ezúttal sikerült is az Ifiparkban konkrétan, a valóságban jelképesen áttörniük. Az új felállás – Sárvári Vilmossal (1952, gitár) és Zeffer Andrással (1958, billentyűsök) – 1981-ben élhette meg első nagylemezének (Mobilizmo) megjelenését. Ezt követően még további két korongot (Heavy Medal, 1983, Honfoglalás, 1984) adtak ki, majd az „örökmozgó” 1985. december 28-án Kaposvárott, úgy tűnt, végleg leállt.
Legközelebb 1992 őszén egy Rockszövetség bulin, majd egy évre rá egy zártkörű segélykoncerten játszottak, az igazi visszatérésnek azonban 1994. június 11-én 12 ezer ember volt szemtanúja a Fradi pályán. Ősszel a boltokba került az új anyag (Ez az élet, Babolcsai néni), majd az elkövetkező években Schuster sorra megjelentette a zenekar addig kiadatlan demo- és koncertfelvételeit. 1996-ban pedig a Magyar Állami Hangversenyzenekarral újra rögzítették a Honfoglalás szvitet.
1997-ben ismét gyökeresen átalakult a P.Mobil, Schuster elküldte Tunyogit, Zeffert és Kékesit, helyükre Rudán Joe (1963, ének) és Póka Egon (1953–2021, basszusgitár) érkezett, a dobok mögé pedig Németh Gábor (1955) ült. Majd Rudán helyére a miskolci Baranyi László (1984) került, és azóta a számos fiatal muzsikussal kiegészült P.Mobil – melyben Schuster és Sárvári képviselik a múltat – igencsak aktívvá vált, több új stúdióalbumot (Mobileum, 2009, Farkasok völgye, Kárpát-medence, 2014, Csoda történt!, 2017) jelentetett meg, és a korábbi időszak felállásait tripla CD-ken adták ki.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 445–450.
Kapcsolat:
<a href="https://pmobil.hu/">https://pmobil.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/p.mobilofficial/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/p.mobilofficial/?locale=hu_HU</a>

P.Mobil

Az 1970-es, 1980-as évek népszerű rockformációja.
Balázs Fecónak (Balázs Ferenc, 1951–2020, billentyűsök, ének) az 1977-es híres Piramis–Taurus–Tűzkerék-koncert sikere adta az ötletet, hogy saját zenekart alapítson, és a kőkemény rockzene iránt feltámadó igényt, a Taurus-nosztalgiát és saját, évtizedes zenészmúltját kihasználva megpróbáljon betörni az élvonalba. Ezzel megszületett a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának másik népszerű rockformációja, a Korál, amely az idehaza épp a zeniten lévő hard rock hullám idején úgy igazodott a fősodorhoz, hogy közben a líraisága is megmaradt. Zenei világát – a kezdetektől lényegében az 1986-os leállásig – ugyanaz a kettősség jellemezte: miközben a gitáros Fischer László hozta a karcosabb rockos megszólalást, addig a billentyűs Balázs Fecó melankolikus, érzelmes, gyakorta szentimentális dalaival remekül eltalálta a korszak tizenéves közönségének romantikus énjét.
Balázs Fecó a zenekar origójaként ugyan 1978. május 1-jét szokta megnevezni, azt a napot, amikor új zenekarával bemutatkozott a Budapesti Ifjúsági Parkban, pedig hát ugyanezen a néven korábban már működött egy profi muzsikusokból álló társaság, amelyik 1974 és 1976 között Koncz Zsuzsát kísérte hazai és külföldi fellépéseire. Benne a nyugati vendéglátózásból visszatért Balázs Fecón túl Brunner Győző dobolt, Makrai Pál (később Marschalkó Zoltán) gitározott és Kiss Zoltán (később Losó László) basszusgitározott. Amikor azonban 1977 augusztusában egyetlen koncertre összeállt Fecó korábbi, időközben legendássá nemesedett rockzenekara, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-taurus-6766">Taurus,</a> ennek a – Piramissal és a Tűzkerékkel közösen adott – koncertnek a sikere indította arra, hogy a régi nevet megtartva új társaival (Fischer László szólógitár, Scholler Zsolt basszusgitár, Pados István dob) nekivágjon. Kezdetben főként a Taurus iránti nosztalgiát igyekezett életben tartani, de 1979 elejére már kikristályosodott az a jellegzetes Korál-hangzás, amelyben a keményebb megszólalást jól ellensúlyozták a lírai, romantikus hangulatok.
Már a kislemezeik (Válaszra várva / Van egy őszinte dal, A kőfalak leomlanak / Ne állj meg soha) alapján az év zenekarának választották őket a fiatalok, és a többszöri doboscsere – 1979-ben Papp Tamás (1957), egy évre rá Dorozsmai Péter (1959) érkezett – sem vetette vissza őket.
„Szeretnénk a rock kifejezés idehaza túlságosan egyoldalú jelentését kiszélesíteni. Szerintünk a rock az érzelmek és érzések azonnali visszaadására épül, ezért a lebegés, az elringatás, a nagy lélegzetű ívelés ugyanúgy hozzátartozik, mint a dübörgő erőszakosság” – nyilatkozta az 1979 és 1984 között zsinórban hatszor az év legjobb billentyűsének választott Balázs Fecó, és ennek megfelelően lavírozott zenekarával. A nagyobb lélegzetű, helyenként szimfonikus rockra emlékeztető kompozíciókat közönségkedvenc lírai dalokkal váltogatta (szöveg: Horváth Attila), és miközben koncertjeikre csak úgy tódultak a „csöves” fiatalok, addig az 1981-es Tánc- és Popdalfesztiválon egy olyan dallal (Homok a szélben) indultak (és nyertek közönségdíjat), amely sokkalta közelebb állt a táncdalok világához, mint az „őszinte kemény rockhoz”.
Az 1982-ben megjelent újabb LP-n (A túlsó part) már Fecó érzelmesebb lassú dalai domináltak, a két évvel későbbi korongon (Az óceán) pedig a keménység már szinte csak nyomokban maradt meg, miközben a Korál fokozatosan veszíteni kezdett népszerűségéből. Végül 1986-ban egy NDK-turné után maga Fecó is belátta, hogy önámítás lenne a tényekkel nem szembenézni, és pontot tett a Korál pályájának végére. Inkább nekilátott filmzenéket komponálni (Gondviselés, Laura, Vakvilágban, A pókok, Nyolc évszak), illetve hamarosan belefogott a romos sitkei kápolna felújításába.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 391–393.
Kapcsolat:
<a href="http://koral.hu/">http://koral.hu/</a>

Korál

A magyar jazz korszakos alakja, az 1960-as és 1970-es évek egyik legünnepeltebb hazai jazz-sztárja, hangszerének méltán híres virtuóza, aki ráadásul egyszerre játszott klasszikus zenét és jazzt. Vele kapcsolatban a szakmában mindenkinek van mókás története.
Híres nagybőgős családból származott, már édesapja is kora egyik leghíresebbjének számított ezen a hangszeren. 1955-ben, Turán László együttesében mutatkozott be. 1969-ben a Zeneakadémia klasszikus nagybőgő szakán szerzett diplomát, ahol tanárai Montag Lajos és Tibay Zoltán voltak, és ahol később tanított is – egészen nyugdíjba vonulásáig. Első saját együttesét 1963-ban alapította, a Pege Trióval – Pege Aladár (bőgő), Balogh „Csibe” Jenő (zongora), Kovács Gyula (dob) – ugyanebben az évben szerepelt a bledi jazzfesztiválon. Az elkövetkező években, évtizedekben számtalan külföldi városban lépett fel, melyek közül a legnagyobb sikereket Prágában (1964), Montreux-ben (1970) és Bombayben (1980) érte el. Fellépett a New York-i Carnegie Hallban is, Herbie Hancock együttesének vendégszólistájaként, ami azért is volt emlékezetes számára, mert akkor kapta meg ajándékba a világ egyik legjobb bőgősének tartott Charles Mingus hangszerét a művész özvegyétől.
Pege Aladár pályája során amúgy szerette merészen keverni a műfajokat, a hetvenes évek második felében például rockzenekarok (Piramis, Hobo Blues Band) előtt lépett fel rendszeresen a néhai Budai Ifjúsági Parkban, de a Locomotiv GT-vel is volt közös országos turnéja. A jazz-zenészek közül az elsők között játszott rockot és fúziós zenét is.
Munkásságát 1972-ben Liszt Ferenc-díjjal, 2002-ben pedig Kossuth-díjjal ismerték el.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 99.

Pege Aladár

A modern jazz egyik legismertebb képviselője
Édesapja hatására kilencévesen kezdett zongorázni. Klasszikus zenét tanult, tehetsége korán megmutatkozott, tizenkét évesen felvették a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumba. De amikor három évvel később megismerkedett a jazzel, otthagyott érte mindent.
A hatvanas éveket hol a nyugati vendéglátóban, hol idehaza töltötte. Miközben fellépett a legendás Dália Klubban, 1963 és 1966 között Holéczy Ákos zenekarával modern tánczenét játszott, 1968 és 1971 között pedig az NSZK-ban és az Egyesült Államokban vendéglátózott. 1972-ben viszont megalapította a Rákfogót, mellyel lényegében meghonosította Magyarországon a fúziós zenét.
Érdeklődése kiterjedt a komolyzene és a jazz ötvözése felé is. A hetvenes évek kezdetétől tizenkét éven át tanított a jazztanszakon. A cigány folklór gyűjtésével és színpadi művekké formálásával is foglalkozott, Piros karaván címmel 1975-ben mutatták be első cigány musicaljét, melyet az Egyszer egy cigánylány, majd a Cigánykerék követett. 1988-ban a Rock Színház a Szegedi Szabadtéri Játékokon vitte színre A bestia című művét. 1992-ben – Amerika felfedezésének ötszázadik évében – pedig Cristoforo címmel mutatta be százperces balettjét a Magyar Állami Operaház.
Nemzetközi karrierjét még az 1970-es montreux-i díj indította el, csúcsát pedig a Special EFX-szel készített lemezek, illetve a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján a GRP Recordsnál megjelent három (alapvetően new age-es hangvételű) szólóalbuma és az ugyanitt publikált triólemeze (Straight Ahead) jelentette. Miközben olyan zenészekkel játszott, mint Bob Mintzer, John Patitucci, Jack DeJohnette, Dave Weckl, Frank Zappa, Chris Potter és Tim Ries.
2004-es Na dara! (Ne félj!) című albumával sokak szerint megteremtette a cigány jazz műfaját. 2008 júliusában mutatták be a Kerényi Miklós Gáborral (librettó) és Müller Péter Sziámival (dalszöveg) közösen írt, Szentivánéji álom című új musicaljét. A Shakespeare történetén alapuló, a világ zenéjének szinte minden műfaját felvonultató, „worldmusicalnek” titulált darab – a Szegedi Szabadtéri Játékokon tartott ősbemutató óta – a Budapesti Operettszínház repertoárján fut nagy sikerrel.
Munkásságát 1987-ben Liszt-díjjal, 1994-ben Szabó Gábor-díjjal, 2005-ben Kossuth-díjjal ismerték el. 2014 novemberében pedig a jazz-zenészek közül elsőként neki ítélték oda a frissen létrehozott állami csúcsdíjat, a Nemzet Művésze-díjat.
Albumai: Sa-chi (1988), Mystic Dreams (1989), Eve of Chance (1992), Straight Ahead (1994), Virágom, virágom (1998), Útban hazafelé (2000), In One Breath (2001, Kathy-Horváth Lajossal), Hosszú, forró nyár – Gábor S. Pál dalai (2001), Na dara! (2004), Check It Out, Igor (2005, Lukács Miklóssal), Szakcsi Generation with Jack DeJohnette and John Patitucci: 8 Trios for 4 Pianists (2006), Szakcsi 65 (2008, Chris Potterrel), Live At The Budapest Jazz Club (2012), Climate Change (2014), Density Of Standards (2017)
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 103–106.

Szakcsi Lakatos Béla

Az R-GO és az Első Emelet mellett az 1980-as évek közepén a Bikini volt még az a zenekar, amely képes volt jelentős rajongói bázist toborozni az új korosztály tagjaiból. Az együttest 1982-ben Nagy Feró és Németh Alajos alapította a Dinamit egykori zenészeivel, Szűcs Antal Gábor gitárossal és Németh Gábor dobossal (plusz csatlakozott hozzájuk Feró társa, a megszűnő Beatrice gitárosa, Vedres Joe), és az első három évében mind zenében, mind szövegben sajátos, egyéni tónust képviselt. Két eklektikus stílusú albuma (Hova lett…, 1983, XX. századi híradó, 1984) a korszak maradandó értékű teljesítménye. Az előbbi még Jello Biafra, az amerikai Dead Kennedys frontemberének érdeklődését is felkeltette, eredetileg úgy tervezte, magát a nagylemezt is kiadja a tengerentúlon (végül a hazai punkok lebeszélték), viszont a Maradj már című dal az ő ajánlásával került rá az 1984-es World Class Punk válogatásalbumra.
Ez az utólag ős-Bikinek nevezett formáció koncerteken – a közönség nyomására – Beatrice dalokat is játszott, 1985-ben azonban távozott Nagy Feró, akinek helyét a Rolls Frakció énekese, D. Nagy Lajos vette át. Mivel a régi dalok nem illettek hozzá, teljesen lecserélték a repertoárt, egyben új stílust és új fazont adva a zenekarnak (bár Nagy Ferót szövegíróként azért visszacsábították).
A Bikini a megújult felállásban – D. Nagy Lajos (1950, ének), Németh Alajos (1956, basszusgitár), Gallai Péter (1953–2019, billentyűs), Vedres József (1957, gitár), Németh Gábor (1955, dob) a nemzetközi szinten akkoriban népszerű dallamos modern rockot színezte újhullámos motívumokkal, és a nyolcvanas évek második felétől az egyik legtöbbet koncertező és legsikeresebb hazai zenekarnak számított. Számos daluk (Mielőtt elmegyek, Ezt nem tudom másképp mondani, 1985, Mondd el, Fagyi, Adj helyet…, Nehéz a dolga, 1987, Széles, tágas a tér, Legyek jó, 1988, Közeli helyeken, 1989, Olcsó vigasz, Ki visz haza, 1991) szerepelt a sikerlistán, miközben megbízható profizmussal készítettek széles közönség által is fogyasztható albumokat (Ezt nem tudom másként mondani, 1985, Mondd el, 1987, Ha volna még időm, 1988, Közeli helyeken, 1989), melyek közül a Mondd el 300 ezer példányban kelt el.
Az évek alatt többszörösen átalakult zenekar 1992. november 21-én tartotta búcsúkoncertjét a Budapest Sportcsarnokban. Öt évvel később azonban újraindultak, azóta is rendszeresen koncerteznek és időnként adnak ki lemezeket is.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 154–155.
Kapcsolat:
<a href="https://www.bikininet.hu/">https://www.bikininet.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/azigazibikini/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/azigazibikini/?locale=hu_HU</a>

Bikini

Az 1980-as évek második felének egyik sikeres popzenekara.
Előzménye, hogy 1985 őszén a Solaris együttes tagjai, amikor a Hanglemezgyár nem adta ki második nagylemezüket, két utódzenekar létrehozását fontolgatták. Az egyik Spartacus néven fantomformáció lett volna, az előre felvett zenét négy kigyúrt testű táncos adta volna el a színpadon. A másik együttesből lett a Napoleon Boulevard – Cziglán István (1959, gitár), Kollár Attila (fuvola), Erdész Róbert (1958, billentyűs), Pócs Tamás (basszusgitár), Gömör László dob –, miután 1985 novemberében a KEK-en egy rajongójuk, Vincze Lilla (1961, ének) azzal kereste meg őket, hogy velük szeretne énekelni. Cserébe próbatermet ígért, és a fiúk ráálltak az alkura. Mivel Vincze hangjához nem illett a korábbi stílus, a többiek zeneileg (dinamikusabb megszólalású modern popra) és külsőségekben is váltottak (a harmincas évek világára, atmoszférájára).
A visszaemlékezések szerint az első dalok megszületése idején a Napoleon Boulevard és a Solaris párhuzamosan létezett, az előbbi az utóbbi előzenekaraként lépett fel. Úgyhogy miután a Napoleon Boulevard blokk véget ért, Vincze Lilla elhagyta a színpadot, a többiek pedig – átöltözés után – Solarisként folytatták. Ez az átmeneti állapot 1986-ig tartott, onnantól kezdve a Solaris megszűnt létezni.
Az együttes a Napoleon-demot elsőként a Bravo márkamenedzsmentjének mutatta meg, majd Erdős Péternél is jártak, aki benevezte őket az 1986-os siófoki Interpop Fesztiválra. Ahol aztán a Kérlek, ne félj című dallal – nem mindennapi hercehurcák után – nyertek is. Gát György, a televízió akkori könnyűzenei osztályvezetője ugyanis nem akarta engedni a Napoleon Boulevard nevet, Erdős viszont az „Ugye eljönnek majd a repülők” sort akarta „Ugye nem jönnek majd a repülők”-re változtatni. A zenekar azonban egyikben sem engedett. Végül a közönségdíj és a nagydíj is az övék lett, és ez nagyban hozzájárult az első album megjelenéséhez.
A bemutatkozó – cím nélküli – nagylemez aztán több hónapot késett, mert a Hazafias Népfront letiltotta a fesztiválnyertes dalt, amit viszont a kulturális minisztérium mégis engedélyezett. Az album a megjelenése után két héttel már elérte a százezres példányszámot (azaz aranylemez lett), egy hónap alatt pedig 150 ezer fogyott belőle. Rajta olyan slágerekkel, mint a Szállj velem vagy a már említett fesztiválgyőztes dal, a Kérlek, ne félj. A második korong (Napoleon Boulevard 2., 1987) szintén aranylemez lett, míg a harmadikból (Júlia nem akar a földön járni, 1988) kétszázhatvanezret adtak el, köszönhetően olyan slágereknek, mint a címadó szám, a Mylord vagy az Európa visszavár.
A negyedik album (Mennyből az angyal) azonban már „muszáj munka” volt. Ezt követően Vincze Lilla és Cziglán István kivált, és kiadott egy közös nagylemezt (Lilla – Czigi). Az eredeti felállás utoljára 1990-ben a Pop-Meccs-gálán lépett fel (Lilla négy évig volt az év énekesnője), aztán Erdész Róbert is távozott (előbb a Darányi zenekar, majd a Cabaret tagja – Ullmann Zsuzsával –, nagylemeze 1992-ben jelent meg). Ezt követően készült a Legyetek jók, ha tudtok, ami után Kollár is kivált. Gömör László és Pócs Tamás 1993-ig zenéltek együtt, utolsó lemezük címe: Jó lenne, ha jó lenne. Ekkor már magyarosan is írják – Napoleon Bulvár – a zenekar nevét, amelyben előbb Barcsik Vali, majd Könczöl Szilvia és Lastofka Bea volt az énekes.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 168–170.

Napoleon Boulevard

A magyar jazz mint terminus technicus ugyan a leginkább Dresch Mihályhoz kötődik (aki eredetileg ezt a kifejezést szándékozta adni 1998-as Révészem, révészem… című albumának), az origó azonban mindenképpen Szabados György (1939–2011), aki a magyar jazztörténet egyik legnagyobb hatású, egyben legtöbb vitát kiváltó alakja. Talán azért is, mert a kezdetektől következetesen járta a maga bartóki és free jazz hagyományokból táplálkozó útját. S a hagyományos jazzritmust a magyar népzene aszimmetrikus ritmikájával felcserélve valóban sajátos magyar jazziskolát teremtett. A hatvanas évek elejétől – Európában is – az elsők között kísérletezett az úgynevezett szabad zene koncepcióval, melyben haláláig makacsul hitt. És az idő őt igazolja.
A klasszikus zenei nevelést kapott Szabados a városi legenda szerint 1963-ban a híres Dália Klubban javasolta először Publik Endrének, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül, „csak úgy” játsszanak. S ezzel megszületett a hazai free jazz. Ami aztán sokáig Szabados személyes ügye maradt, hisz Publik nem sokkal később Svédországba disszidált, s csak a hetvenes évek elején talált olyan társakat – Ráduly Mihály, Vajda Sándor, Friedrich Károly, Kimmel László személyében –, akik a koncepcióját magukévá tették. Aztán jöttek a fiatalabbak, Dresch Mihály, Lőrinszky Attila, miközben a Kassák Kortárs Zenei Műhelyben többek között Melis Lászlóval, Szemző Tiborral és Körmendy Ferenccel dolgozott együtt.
Szabados 1972-ben a San Sebastian-i jazzfesztiválon kategóriájában első díjat kapott, nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy a műfaj perifériáján mozgó művész 1974-ben felvehette első önálló nagylemezét. Borítójára eredetileg Fejes László azonos című fényképe került volna (Fejes ezzel a fotóval 1961-ben Hágában a magyarok közül elsőként nyerte el a World Press Photo első díját), de a hatalom végül nem járult hozzá. Viszont Az esküvő 1975-ös megjelenése valóban új lehetőségeket és távlatokat nyitott a jazz hazai történetében. Már ha egyáltalán jazznek lehet nevezni azt, ami ezen szól. Szabados az a típusú muzsikus, aki társaitól nemcsak zenei, hanem szellemi együttműködést/azonosulást is várt. Ami itt hallatszik, nem a műfaj általános szabályai alapján építkező kompozíciók sora, sokkal inkább öntörvényű, egyéni látásmódú, szabad, improvizatív zene.
Szabados György: „A magyar zene – akárcsak a magyar nyelv – rendkívül hajlékony. Mégis pontos és árnyalt, s ami a legfontosabb, befogadó. Bethlen Gábor udvari zenéje, a széki muzsika vagy a református zsoltárok mind kultúrák érintkezéséből jöttek létre. Az előbbi olasz muzsikusok erdélyi környezetben alkotott műve, az utóbbi pedig a gregorián és az ősi magyar éneklés kapcsolatából született. S mindkettő ugyanazon a szellemi-lelki emésztési folyamaton ment keresztül, s ma már a két különböző hatást nem lehet egymástól elválasztani. […] A jazz-zene a feketék nagyon kötött ritmikájú világa, és ahhoz, hogy a magyar zeneiséggel össze lehessen hozni a jazz-zene által megvont improvizatív környezet hevületét és közérzetét, ahhoz a guisto, tehát táncos, kötött ritmikán keresztül nem vezetett út. A rubato szabadon kezelhető ritmikájú játékmódot jelent, a parlando a szöveghez kötött lejtetést. A lényege, hogy a lélegzés, s az ember érzelmi hullámzásainak megfelelően működik. Ez már kozmikus emberi dimenzió, amelyre bármi beültethető és ezen az alapon a különböző kultúrák antagonisztikusan ellentétesnek tűnő ornamensei úgy találkozhatnak, hogy természetes eggyé válhatnak.”
Szabados 1975-ben a Kassák Klubban (hol másutt?) saját kortárs zenei-filozófiai műhelyt indított, melyet 1988-ig vezetett, és ahol olyan muzsikusegyéniségek bontogatták szárnyaikat, mint Dresch Mihály vagy Grencsó István. 1983-ban maga köré gyűjtötte „tanítványait”, megalapította a nagy létszámú Magyar Királyi Udvari Zenekart (Magyar Királyi Udvari Zenekar: Dresch Mihály, Grencsó István, Kovács Ferenc, Benkő Róbert, Baló István, Geröly Tamás, Kobzos Kiss Tamás, Vajda Sándor és mások), amely együttesre írt kompozícióinak első számú megszólaltatója lett. Az 1991-es Homoki zene lemezén csupa olyan jazzmuzsikus működött közre, akik a Dresch Quartet, a Grencsó Kollektíva vagy a később formálódott Dél-alföldi Szaxofonegyüttes tagjai. A tanítványok azonban idővel felnőttek, önálló útra léptek, így Szabados az új évezredben magára maradt, jobbára szólóban koncertezett. Viszont zenei-szellemi örökségét a többiek fényesen vitték tovább.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 162–166.

Szabados György

Az 1980-as évek legsikeresebb újhullámos zenekara 1981-ben a Józsefvárosi Klubban kezdte pályáját, a „startolók” legtehetségesebb együtteseként vált ismertté.
Laár András (1955, gitár, ének) és Bornai Tibor (1955, billentyűsök, ének) 1973-tól több zenekarban (Küllőrojt, Almárium 1975) játszott, majd 1979-ben Márton András (1954, dob) csatlakozott hozzájuk az akkor megalakuló Kentaur együttesben. (Ugyanebben az évben Laár rövid időre a Panta Rhei énekeseként is bemutatkozott az együttes egyetlen nagylemezén.) 1981 februárjában hárman alapították még a KFT-t, nem sokra rá negyedik társnak bevették II. Lengyelfi Miklóst (1955, basszusgitár, bőgő), és már vele adták bemutatkozó koncertjüket 1981 márciusában.
A zenekar a nyári Tánc- és popfesztivál-on vált ismertté, a Bábu vagy című daluk, illetve annak színházi elemekkel dúsított, pantomimes előadásmódja emelte ki őket a mezőnyből. A Hanglemezgyártól ezt követően exkluzív szerződést kaptak, első nagylemezük (Macska az úton) 1982-ben jelent meg. Rendszeresen turnéztak (az LGT-vel is), négy hónap alatt kétszáz koncertet adtak, klubjuk volt a Lágymányosi Közösségi Házban, a Szkéné Színházban bemutatták Elmúltak az ünnepek című zenés darabjukat (miként fogalmazták: „még nem színház, már nem koncert”). Groteszk, abszurd, olykor agyzsibbasztó hangvételű, a valóságot gyakran görbe tükörben ábrázoló dalaikra (Elmúltak az ünnepek, Tea, Üzenet a liftből, Nem sikerül kikúrálni magam, Macska az úton, A pénztárcámat, A fodrász) elsősorban az intellektuális, egyetemi közönség volt vevő, ezért a zenekar fokozatosan háttérbe szorult a napfény- és nosztalgiazenét vagy teenybopper rockot játszó formációk mögött.
Az MHV második nagylemezüket (Üzenet a liftből / A fodrász, 1983) sikertelennek értékelte, a megjelenés további feltételeként megszabta, hogy a zenekar írjon népszerű slágereket. (Bár azért egy poénra vett, de igen erős punkos, posztpunkos mellékes kislemezt [Lie Lie Lie / Association] is kiadtak tőlük WYX néven, ami voltaképpen Márta István projektje.) Legnagyobb sikerük, az Afrika éppúgy az életben maradásért készült, mint a Bál az Operában című harmadik nagylemez. 1985-ben Hazel O’Connorral turnéztak itthon, Jugoszláviában és Ausztriában, és közös kislemezt készítettek. 1986-ban Bostonban, majd Los Angelesben is felléptek egy fesztiválon. Majd jött a Balatoni nyár és a Siker, pénz, nők, csillogás (róla az Elizabet és az Utcai zenekar lett sláger).
A KFT, ha kellett, mindig bizonyította, hogy futószalagon tudna popslágereket írni, de öntörvényű zenei világukat, sajátos világlátásukat nem adták fel. 1988-ban elsőként szerződtek magáncéghez, a Szimultán Rt.-hez (más kérdés, hogy rá is fáztak), majd két évvel később ismét kiadót váltottak, amely jelezte, hogy a KFT által játszott rétegzenére az inflálódó popvilágban nincs komoly kereslet. Ahogy Laár fogalmazta: „Végig úgy éreztük, hogy homokban biciklizünk.” Még egy darabig bicikliztek, majd 1991-ben a 10 éves jubileumi koncertjük egyben a búcsút is jelentette.
Laár visszavonult, a Buddhista Főiskolán tanított, Bornai szólólemezeket adott ki, Márton történelmi újságot alapított és a Beatles-dalszövegfordításait rendezte kötetbe, Lengyelfi zenei lapot szerkesztett, és session zenészként dolgozott. 1996. október 12-én a Budapest Sportcsarnokban a Bál az Interneten című különleges produkcióval ismét színre léptek (Hazel O’Connor Dublinból énekelt velük). Bár 1999-ben Laár helyén Mohai Tamással (Faxni, Háború, Boom Boom) albumot is készítettek (Éljen a szerelem, 2000), a társulás csak tizenkét fellépést ért meg.
Az új évezredben Márton ismét összehozta a zenekart. A klasszikus felállású KFT tizenhárom év után, 2003-ban készített új nagylemezt (Higiénikus ember), és az életművet azóta három másikkal (Nem csupa angyal, 2006, A bábu visszavág, 2008, Ufoshow, 2015) egészítette ki. Miközben 2006-ban a zenekar „negyedszázados sajátos egyéni hangzás- és szövegvilágú, sikerekben gazdag munkássága elismeréseként” a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést kapta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János, A magyarock története 2 (80–90-es évek), Bp., Kossuth Kiadó, 2019, p. 148–149.
 
Kapcsolat: <a href="http://kft.hu/">http://kft.hu/ </a>
<a href="https://www.facebook.com/KFTzenekar/">https://www.facebook.com/KFTzenekar/</a>
Cikkeink: <a href="https://index.hu/kultur/popkult/2023/01/08/cseh-tamas-kern-andras-csik-zenekar-demjen-ferenc-wellhello-zene/">https://index.hu/kultur/popkult/2023/01/08/cseh-tamas-kern-andras-csik-zenekar-demjen-ferenc-wellhello-zene/</a>

A hetvenes évek nemcsak a jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes popdalokról szólt, hanem rockfronton is életerős virágzásokat hozott. Két rockzenekarnak is sikerült elindulnia a „csillagok útján”: a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-locomotiv-gt-113">Locomotiv GT</a> Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban aratott sikereket, de az ígéretes indulást követően kényszerűen megtorpantak, míg az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-omega-51">Omegá</a>nak elsősorban német nyelvterületen sikerült a nemzetközi áttörés, ahol 1973-ban hároméves szerződést kötöttek a Bellaphonnal, és a zenekar ezalatt a nyugatnémet cég legnagyobb kasszasikereket arató együttesévé nőtte ki magát. Nem utolsósorban hozzájuk fűződött idehaza a legtöbb technikai innováció (persze kelet-európai házibarkács módszerekkel kombinálva). (A hetvenes évek Omegájához tartozik, hogy a megjelent, többszázezer példányban értékesített albumok (Csillagok útján, Gammapolis) szövegeit nagyrészt a konkurenciához tartozó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-brody-janos-176">Bródy János</a> írta, igaz, Várszegi Gábor álnéven.) 
De ez az az időszak, amikor a bika jegyében fogant, alig másfél évig létezett hard rock zenekar, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-taurus-6766">Taurus</a> EX-T: 25-75-82 tündökölt. A formáció 1972. május 1-jén az Ifjúsági Parkban mutatkozott be a nagyközönség előtt, az év során minden komolyabb fővárosi helyen fellépett, de hiába került be <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-zoran-6270">Zorán</a> a csapatba, a Taurus a hetvenes évek elején nem lett ugyanolyan sztárzenekar, mint későbbiekben a Piramis.
Ahogy 1971-re (Locomotiv GT) és 1972-re (Taurus), úgy 1973-ra is jutott egy supergroup, amely pályafutását tekintve valahol a kettő között állt: ha változó felállásban is, de viszonylag sokáig működött. De hiába aratott a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-skorpio-6878">Skorpió</a> a hazai és külföldi turnéikon zajos sikereket, a nagy rohanásban kevesebbet törődött a komponálással, nagylemezein egyre sablonosabb zenei produkciókat kínált. A szövegek pedig nemcsak mesterkéltek és sematikusak voltak, hanem olykor mosolyt fakasztóak is.
A klasszik rockhoz tartozik az Illés együttes romjain 1973 szilveszterén – más verziók szerint már Újévkor – létrejövő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-fonograf-488">Fonográf</a> is, mely a várakozásokkal ellentétben nem vitte tovább az illési örökséget, inkább az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country-rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Zeneileg igényesen kidolgozott, de kor- és kultúrtörténeti szempontból súlytalanabb albumaikkal egészen az évtized végéig, a kemény rockhullám mindent felülíró dominanciájáig népszerűek maradtak. Nem utolsósorban pedig elindították a pályán a hozzájuk képest sokkal populárisabb 100 Folk Celsiust és Bojtorjánt.
Mások az akkoriban Angliában roppant népszerű progresszív rockból merítettek ihletet. A korai hazai kezdeményezések közül mindenképpen ki kell emelni a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mini-6779">Mini</a>t: Papp Gyula már 1972-ben készített több feldolgozást Bartók műveiből, de a jogörökös Bartók Péter nemcsak nem járult hozzá, hanem még a hangszalagot is meg kellett semmisíteni. 
Az ilyen jellegű kalandozások azonban a Mini műsorának csak kisebb részét tették ki. Az 1973 elején felbukkant <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-theatrum-7093">Theatrum</a> már deklaráltan a klasszikus zene, a jazz és a rock ötvözetét játszotta. De hiába arattak Kadosa Pál két etűdjének és Bartók Allegro Barbaró-jának átdolgozásával nagy sikert, hiába készítettek egyórás műsort (benne József Attila-versmegzenésítésekkel, Bartók-, Kodály- és Kadosa-átiratokkal), a tömegkommunikáció nem fedezte fel őket, így a hetvenes évek második felében feloszlottak.
Ugyancsak dicstelen és rövid életű pályafutást mondhat magáénak a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-v73-7098">V’73</a> (innen indult a billentyűs Lerch István és a dobos Herpai Sándor). Miközben a nyolcéves fennállása idején mindössze két nagylemezt publikáló debreceni <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-panta-rhei-8090">Panta Rhei</a> a rendszerváltozás előtti magyar poptörténelem egyik nagy talánya: az Emerson, Lake &amp; Palmer nyomvonalán indult, letiltott Bartók-átirataival elhíresült zenekar ugyanis rádiós és hanglemezgyári nyomásra a legkülönbözőbb zenei stílusokban próbálta ki magát. A diszkótól a sanzonon át a jazzig terjedt a skála, Ács Enikővel még Weöres Sándor-feldolgozásokat is előadott, miközben messze a legnagyobb sikereit az 1983-as, több mint százezer példányban eladott elektronikus zenei LP-jével (p.r.computer) aratta. De mire ez a korong a boltokba került, a Panta Rhei voltaképpen már nem létezett.
A klasszik rockhoz szokás sorolni a stílushatárok nélkül <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-color-7111">Color</a>t is, melyre az 1977-es Ki mit tud?-on egy ország csodálkozott rá. 1978-ban – a vidéki zenekarok közül elsőként – nagylemezt vehetett fel (ami a klasszikus zenei hangzás és a rock egyedi, színes ötvözete volt), az 1982-ben jött folytatásról több dal a kívánságműsorok kedvence lett. Aztán a legfiatalabb Bokor-fiú, Attila az Egyesült Államokba emigrált, a testvérei pedig nem sokra rá követték. 
És végül, de nem utolsósorban ide tartozik az 1975-ben Szegedről indult <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-east-7129">East</a> is, mely 1979-ig kizárólag instrumentális zenét játszott, akkor viszont egy új (énekes) taggal bővült. Sokáig mégis sikerült megőriznie azt a karakteres hangzást, ami akkoriban a térség egyik legjobb progresszív rockot játszó együttesévé avatta. Mígnem 1987-re Móczán Péter basszusgitáros kivételével teljesen kicserélődött a formáció, és egy minden korábbinál populárisabb korszak köszöntött be az együttes életében.
JBSz

Klasszik rock

Az 1970-es évek sok szempontból konszolidációt hozott a hazai popéletbe. Mindenekelőtt középtempójú, jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes popdalokat. Bár nagyon nem alkotnak homogén tömböt, mégis azt kell mondanunk, hogy a klasszikus popban ők lettek az etalonok.  Ennek az évtizednek az első felében futotta legfényesebb köreit az egyik legrégebben létező, és legváltozatosabb életművet jegyző <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bergendy-326">Bergendy</a> és a nemzedéki ikonná emelkedő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koncz-zsuzsa-66">Koncz Zsuzsa</a>, miközben az évtized végén újjászületett <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-zoran-6270">Zorán,</a> felbukkant <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-cserhati-zsuzsa-11337">Cserháti Zsuzsa</a> és <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-katona-klari-7156">Katona Klári,</a> a számos tagcserét és stílusváltást megélt <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton</a> pedig sikeresen lovagolta meg a diszkóhullámot. 
Az első évek viszonylag szabadabb légköre után az 1968-as csehszlovákiai bevonulás és az annak nyomán kiéleződött kül- és belpolitikai helyzet miatt az állambiztonság fokozottan ellenőrzése alá vonta ügynökeivel és besúgóival a beatmozgalmat. Az egyetemeken uralkodó élénk vitalégkörnek, a klubokban kialakult szabad szellemnek vége szakadt, a korábban engedékenynek látszó hivatalok visszakoztak.
Ezek a társadalmi-kulturális életben mutatkozó változások egybeestek a nemzedékváltással. A beatzenét ügynek tekintő, felemelő, diadalra juttató, a zenészekkel a hatvanas évek elején-közepén induló Nagy Generáció kiöregedett a tizenéves korból, és tanulmányait befejezve munkába állt, belevetette magát a lakásszerzés, a munkahelyi beilleszkedés, a családalapítás problémáiba. 1971-ben disszidálási hullám jelezte, hogy vannak, akik perspektívátlannak ítélik a helyzetüket, egy másik kisebbség a kívülállást, a szabadúszást választotta, a nagy többség azonban különböző munkahelyekre vonult vissza, és az előző évek utópiáitól eljutott a napi realitásokig.
Magyarországon a hetvenes évek elején a pop- és rockzene tehát újabb fordulóponthoz érkezett. Olyan átalakulási hullám söpört végig a zenei életben, amelyre azóta sem volt példa. Az Illést kivéve gyakorlatilag minden élvonalbeli zenekar stílust és/vagy tagságot váltott ebben az időszakban, de a másod-harmad vonalban is rengeteg mozgás történt a különböző formációk között.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a nemzetközi popéletben trenddé formálódó middle of the road pop (a szakmában a hagyományos tánczenére is használt kifejezés, magyarul talán középutas popnak fordítható) viszonylag gyorsan tért hódított Magyarországon. Az irányzatot középtempójú, jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes dallamok jellemzik és nálunk ennek hátán kerültek az élvonalba a pályájukat a hatvanas években kezdő, akkoriban a második-harmadik vonalhoz tartozó előadók (Bergendy, Gemini, Neoton, Non-Stop, Corvina), amelyek a hetvenes évek első felében a hazai supergroupok mellett uralták a sikerlistákat.
JBSz