Venue/name

A globális autóbuszpiac egyik meghatározó üzemével, az Ikarus gyárral szemben álló művelődési házat 1954-ben építették fel Mátyásföldön (XVI. kerület, Margit u. 135) egy soproni textilüzem művelődési házának tervei alapján. Az 1953-ban nekilátott létesítmény egyik kuriózuma, hogy a földszinten található márványlapok a királyi várból származnak.
A szocreál stílusú épület a kávézón kívül egy 600 férőhelyes, moziként is használható színházteremnek, egy kamarateremnek, egy 30.000 kötetet számláló könyvtárnak, egy kiállítótérnek, egy étteremnek, egy presszónak, valamit egy pinceklubnak is helyet adott. Emellett külön termek voltak szánva a képzőművészeti köröknek, ugyanis a művelődési ház irodalmi kört, képzőművészeti szakkört és színjátszókört is működtetett, amelyek igen sikeresek voltak a maguk nemében. 
A hetvenes évekig a művelődési házban főként bálozni lehetett, később pedig egyre több beat- és rockkoncert került megszervezésre, amelynek köszönhetően a város peremén található kulturális központ egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. Fellépett itt a P-Mobil, a Neurotic, az LGT, az Omega, a Beatrice, a Neoton Família és itt tartotta a Hobo Blues Band elődjének számító Hobo együttes a „Táncos estnek” nevezett keddi koncertjeit. A nyolcvanas évektől azok a „megtűrt” underground előadók is lehetőséget kaptak a fellépésre, akiket máshol nem láttak szívesen, így a Bizottság, az Európa Kiadó, a Sziámi és a Kontroll Csoport is színpadra állhatott. Utóbbit 1981-ben a művelődési központ saját együttesének kiáltotta ki. Ezeknek a zenekaroknak a koncertek mellett különösen fontosnak számított az is, hogy az Ikarusban hosszabb demófelvételek készítésére is lehetőségük volt, amit egyébként „hivatalosan” nem tehettek volna meg.
A kilencvenes évek nem tartogattak sok jót a művelődési háznak, a támogatások lassan apadni kezdtek, a gyár jövője is bizonytalan lábakon állt, a kulturális programok pedig sorra elkezdtek megszűnni. A helyet 2001-ben zárták be, az „eladó” felirat egészen 2019-ig lógott a homlokzaton, amikoris a házat a gyárral együtt kínai befektetők vásárolták meg.
BBB

Ikarus

Ikarus helyszíni fotók

A magyar rocktörténet egyik legjelentősebb és Európában legismertebb rockzenekara. Amely ráadásul minden egykori riválisukat messze túlélte.
A budapesti gimnazistákból verbuválódott csapat – Kóbor János (1943-2021, gitár, ének), Kovacsics András (1941, gitár), Varsányi István (basszusgitár), Benkő László (1943–2020, zongora, orgona, trombita), Láng Péter (szaxofon) és Künsztler Tamás (dob) felállásban – nevét az első hivatalos fellépés (1962. szeptember 29.) alkalmával a szervezőktől kapta. Évekig a második vonalban dolgoztak, előbb 1963-ban Harmath László (szaxofon), egy évre rá Laux József (1943–2016, dob), Somló Tamás (1947–2016, ének, szaxofon) és Wittek Mária (1947, ének) csatlakozott, szólistaként pedig Koncz Zsuzsát is elcsábították.
1966-ban készítették el az első kislemezeket, de a másolós korszakból még akkor sem tudtak kilépni, amikor a konkurencia mindenhol – klubokban, táncdalfesztiválokon, korongokon – a saját dalait énekelte. Az Omegának az Ezek a fiatalok című filmben szintén kísérőszerep jutott (Koncz Zsuzsa: Ez az a ház), és csak Presser Gábor (1948) csatlakozása után tudtak előrelépni, aki előbb Verebes Istvánnal, S. Nagy Istvánnal, majd Adamis Annával írta az Omega első sikereit (Megbántottál, Azt mondta az anyukám, Rózsafák, Ismertem egy lányt, Halott virágok, 1967).
1967-ben, amikor az Illés a magyar és a kelet-európai népzene felé fordulva igyekezett saját stílusát kialakítani, az Omega a nemzetközi áramlatokra figyelt, a brit mintákat követve, látványos külsőségekkel, eksztatikus előadásmóddal és keményebb hangzással igyekezett rajongótábort szerezni magának. Koncertjeiket show-elemekkel fűszerezték, nagy hangsúlyt helyeztek az ötletekre, az effektekre, a világítási, hangosítási trükkökre, és nem utolsósorban az aktualitásra. Az Omega a sztárság, a csillagok útját választotta, és határon túli sikerekben, Gammapolisban gondolkodott.
Ezt az elképzelést segítette 1967 júliusában a Spencer Davis Group menedzserének ajánlata, aki egy angliai turnéra és lemezfelvételre szerződtette őket. Presser ekkor lett a zenekar állandó tagja. Az Omega klasszikus felállása vele lett teljes: Kóbor János (ének), Molnár György (1949, szólógitár), Mihály Tamás (1947–2020, basszusgitár), Benkő László (trombita), Laux József (1943–2016, dob), Presser Gábor (billentyűsök).
A Presser–Adamis művek szintén ekkor kezdte a sikergyártást, ami az elkövetkező két évben az Omega diadalútját hozta (Volt egy bohóc, Nem tilthatom meg, Kiabálj, énekelj, Trombitás Frédi, Ha én szél lehetnék, 1968, Naplemente, Régi csibészek, 1969). Erejükből e rövid idő alatt három nagylemezre – Trombitás Frédi és a rettenetes emberek, 10000 lépés, Éjszakai országúton – futotta, melyek lehetővé tették volna, hogy az eltiltott Illést az Omega beérje.
A zenekar sikeréve 1970 volt. Klubjuk a Kinizsi utcából átköltözött az E épületbe, Palma de Mallorcán a Barbarella fesztiválon harmadik helyet értek el (Olyan szépen mosolygott), a Gyöngyhajú lány pedig több országban is a nyár slágere lehetett volna, ha – hivatali erőfitogtatásként – nem rendelik haza a zenekart külföldi turnéjáról egy makói ORI-fellépés miatt. Aztán novemberben a tokiói Yamaha-fesztiválon az utóbbi dal nagydíjat kapott, ebből az alkalomból az RCA is megjelentette a Petróleumlámpá-val együtt. A tagok közül hármat – Benkő, Presser és Laux – a közönség beválasztott a maga „supergroup”-jába, és az év végén az üzletileg legsikeresebb együttesnek járó Pepita Oroszlán-díj őket illette meg.
Az Omega tehát a hazai popmezőny élén kezdte az új évtizedet, de 1971 áprilisában a dobos-menedzser Laux és a zeneszerző-billentyűs Presser kivált a zenekarból és megalapította az LGT-t. A „hűtlen barátok” távoztával az Omega lényegében ugyanott tartott, mint 1967-ben, azonban a Debreczeni Ferenc dobossal (ex-Neoton) kiegészült ötösfogat nem adta fel. Meg kellett győzniük az intézményeket és a közönséget, hogy továbbra is képesek a korábbi színvonalra, a megújulásra, ami nem ment könnyen. A Hanglemezgyár eleinte bizalmatlanul fogadta a tervezett új stúdióalbummal kapcsolatos elképzeléseiket (200 évvel az utolsó háború után, ami csak 1998-ban jelent meg a problémásnak tartott dalokkal), a kiadó – egyesek szerint – inkább az LGT debütáló albumában látott fantáziát. A zenekar ekkor a koncertjein rögzített új számaiból állította össze Élő Omega lemezanyagát, ezt néhány szám negligálása után már elfogadták, viszont papírhiányra hivatkozva továbbra is késleltették a megjelentetést. Ha nincs papír, jó lesz az alumínium is – vélték a zenekar tagjai –, így először Magyarországon, alumínium tokban, piros, majd később kék felirattal jelent meg a koncertalbum.
Nemzetközi zenei és üzleti tapasztalataik, összeköttetéseik, kíváló felszerelésük is átsegítették az „új” Omegát e krízis-időszakon. A hetvenes évek elüzletiesedő, stadionokba költöző, látványosság felé hajló, reklám-marketing gépezettel mozgatott rockzenéje otthonos terep volt számukra. Mesterséges hiányt teremtve maguk körül misztikus ködbe burkolózva, lézerek fényétől-villogásától kísérve elindultak a „csillagok útján” Gammapolis felé, hogy évente egy-két alkalommal távoli utazóként térjenek vissza a Kisstadion leszállópályájára. Az Omegának önerőből sikerült kitanulnia a sztárcsinálás, a siker- és mítoszgyártás fortélyait, és ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy miközben körülöttük gyorsan pörgő divatok jöttek-mentek, zenekarok tűntek fel és el, jelenségek születtek és korszakok változtak, az Omega a rock-Olümposzról fölényes magabiztossággal szemlélje a rock hétköznapok mindennapi kavargását.
Néhány hard rockos nagylemez után 1975-ben jártak utoljára a Földön, ezt követően a Pink Floyd nyomdokaiba eredtek, és szimfonikus rockot, űr-rockot játszva – Időrabló (1977), Csillagok útján (1978), Gammapolis (1979) – csaknem egy évtizedig kacérkodtak a világhírrel. Ekkoriban német nyelvterületen népszerűbbek voltak, mint Magyarországon.
Az Omega nagy menetelése azonban a nyolcvanas évek – az újhullám térhódításával illetve a rock dinoszauruszainak kihalásával egy időben – megtorpant. A tanácstalanságot, a helyben topogást jól mutatta a két következő album (Arc, 1981, XI, 1982), s bár a húszéves jubileumi koncertet (amelyet Jancsó Miklós filmre vett) négyszer kellett megismételni a Budapest Sportcsarnokban, ezt követően már képtelenek voltak továbblépni. Az Omega története – némi iróniával – igazán ekkor ért véget.
Viszont példaképeikhez hasonlóan ők sem akartak visszavonulni, bár zenéjük időközben korszerűtlenné vált, új albumaikkal meg sem közelítették a régi sikereket, a látványosnak szánt koncertek pedig önismétlővé váltak. 1987 és 1994 között gyakorlatilag teljesen leálltak.
„Kellünk, tehát vagyunk” – ebben a szellemben kezdték a kilencvenes évek derekán újra, de az azóta megtartott látványos népstadionos koncertjeik (1994, 1999, 2001, 2004) és alkalmankénti újabb stúdióalbumaik (Trans And Dance, 1995, Omega XV: Egy életre szól, 1998, Égi jel: Omega, 2006) az életműhöz érdemit már nem tettek hozzá. Mindazonáltal az új évezredben is aktívak maradtak, számos alkalommal léptek fel külföldön (Románia, Szlovákia, Németország, Lengyelország, Bulgária), 2012-ben magyarországi sorozattal ünnepelték fennállásuk ötvenedik évfordulóját, 2013-ban pedig megkapták a Kossuth-díjat. Személyi ellentétek miatt Mihály Tamás 2014-ben játszott utoljára az Omegával, bár távozását Kóbor János csak 2017 áprilisában erősítette meg.
Benkő László 2020 novemberi halála végképp pontot tett az Omega pályájának a végére.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–79, 256–261.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/omegaoratorium.music/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/omegaoratorium.music/?locale=hu_HU</a>

Omega

Az 1970–1980-as évek egyik legjelentősebb magyar rockzenekara. Névválasztásukat a gőzmozdony munkabírásával és erejével, illetve a speciálisan felkészített versenyautók gyorsaságával (Grand Turismo) magyarázták. 1971 és 1985 között valóban fáradhatatlanul dolgoztak, folyamatosan turnéztak és lemezeket készítettek, ontották az igényes slágereket. Nevük akkoriban egyet jelentett a minőséggel.
A Locomotiv GT-t 1971-ben alapította Barta Tamás (1948–1982, gitár), Frenreisz Károly (1946, basszusgitár, szaxofon), Laux József (1943–2016, dob) és Presser Gábor (1948, billentyűsök, ének). Első nyilvános koncertjüket 1971. június 28-án a Budai Parkszínpadon adták. Bár kezdetben a Hanglemezgyár vezetői nem lelkesedtek az Omega, a Metro és a Hungaria zenekarokból érkezett muzsikusok újszerű, rhythm and blues alapú rockzenéje iránt („Nincsenek olyan számok, mint a Trombitás Frédi vagy a Citromízű banán?” – kérdezgették tőlük), a külföldi sikerek hatására engedték őket dolgozni.
Első albumuk (Locomotiv GT, 1971) igazi progresszív rockzene, erőteljes hangszeres improvizációkkal. A szakmát lenyűgözte, a nagyközönségnek azonban túl merész volt, ezért ettől kezdve – amerikai mintára – következetesen mást vettek lemezre és mást játszottak a koncerteken. A második korongot (Ringasd el magad, 1972) már kedvezőbben fogadták a rajongók, majd a Vígszínház felkérte Pressert, hogy zenésítse meg Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét. (Miután a Szörényi–Bródy szerzőpáros nem vállalta.) Presser élt a lehetőséggel, és ezzel megszületett az első magyar rockmusical, amit mind a hazai, mind pedig a külföldi kritika egyöntetűen méltatott. A „színházi kalandozás” miatt azonban a muzsikusok között már amúgy is meglévő feszültség Frenreisz kiválásához vezetett, aki megalapította a Skorpiót. Helyére a cirkusz világát megjárt, akkor éppen a Non-Stopban éneklő Somló Tamás (1947–2016) érkezett.
1973 őszén már ez a négyes készített Londonban felvételeket (az angol nyelvű lemez a következő év májusában jelent meg), majd 1974 nyarán rendkívül sikeres turnén vettek részt az Egyesült Államokban. Los Angelesben feljátszották második angol nyelvű lemezanyagukat is, ami akkor nem jelent meg (végül 1988-ban Locomotiv GT ’74 USA címmel az MHV publikálta). A nagy álom azonban álom maradt: menedzselési gondok miatt az LGT elbukott a világhír küszöbén. Ráadásul Barta Tamás nem tért haza, ezért kivonták a forgalomból harmadik nagylemezüket (Bummm!, 1973). Karácsony János (1951) csatlakozott hozzájuk, folyamatos koncertezés után 1975 tavaszán vették fel a Mindig magasabbra című albumot, olyan dalokkal, mint az Álomarcú lány, a Neked írom a dalt és a Szólj rám, ha hangosan énekelek.
1976-ban ismét turnék és egy dupla lemez (Locomotiv GT V.), az év végén azonban Laux is úgy gondolta, inkább az Egyesült Államokban folytatja. A már lekötött turnékat kölcsöndobosokkal (Németh Gábor, Szekeres Gábor) teljesítették, majd Solti János (1953) belépésével vált teljessé a végső felállás. A megtorpanást jól érzékeltetik a Zene – mindenki másképp csinálja (1977) és a Mindenki (1978) című albumok. A hullámvölgyből újabb sikeres turnékkal és egy korszakos dupla koronggal (Loksi, 1980) másztak ki, majd ismét a világhírt célozták meg (kiadtak egy angol nyelvű, kifejezetten promóciós célra készült válogatáslemezt), és leszerződtek az EMI-hoz. 1983-ban piacra dobták a Too Long című angol nyelvű korongjukat, de ez sem hozta meg számukra a várt nemzetközi áttörést.
Az LGT története igazából 1985-ben fejeződött be, ez az utolsó aktív évük, később pedig bejelentették, hogy „végtelen időre felfüggesztik magukat, de nem oszlanak fel”. 1992 márciusában azonban közölték, hogy május 17-én a Nyugati pályaudvaron utoljára színpadra lépnek. A nagy érdeklődésre tekintettel további három „elő-búcsúkoncertet” is adtak, és a rendkívül sikeres sorozatot dupla album formájában megjelentették. Amolyan ráadásként 1993 márciusában egy zárt körű Postabank-rendezvényen szintén felléptek.
Aztán 1997 februárjában arról lehetett hallani, hogy újra stúdióba vonultak – a nem túl erős produkció (424 – Mozdonyopera) októberben került a boltokba. Miként Presser nyilatkozta: „Nem terveztük a lemezt – bementünk a stúdióba, hogy Sándor Pál filmje számára felvegyünk két dalt, majd elkezdtünk szórakozni, és annyira élveztük az együtt zenélést, hogy nekiláttunk új lemezt csinálni. Az eredeti elképzelések szerint az anyagot öt évre hibernáltuk volna – ha akkor is tetszik még, kiadjuk. A BMG-ben azonban figyelmeztettek: lehet, hogy addigra kiszeretünk belőle. Egy lemez elkészítését csak abbahagyni lehet, befejezni soha.”
Novemberben Somló Tamás Körcsarnok-beli koncertjén a vendégek között Presser, Karácsony és Solti is feltűnt. Végül 1999. június 27-én a Kapcsolat-napi koncerten álltak együtt ismét színpadra: mintegy kétszázezer ember lehetett ennek tanúja. 2002 áprilisában újabb lemezanyagot (A fiúk a kocsmába mennek) publikáltak, majd június 1-jén – éppen három évtizeddel azután, hogy az első külföldi sikerüket aratták a lincolni Great Western Express Festivalon – a Hajógyári-szigeten nagyszabású LGT-fesztivált tartottak. 2006. december 5-én, Frenreisz Károly 60 éves jubileumi koncertjén Presser, Laux és Karácsony is fellépett. 2007-ben a Locomotiv GT a marosvásárhelyi Félszigeten, majd a budapesti Sziget Fesztivál nulladik napján adott koncertet, utoljára pedig 2013. február közepén a Budapest Sportarénában hallhatták őket élőben – három egymás utáni teltházas koncerten – a rajongók. Az Aréna-sorozat után pedig ott volt még az LGT-Tabán Alsóörsön, augusztus 18-án, húszezer ember előtt. Ez volt az igazi lezárása az életműnek, az i-re pont, a korona a négy évtizeden – és hát ténylegesen az utolsó LGT-koncert.
Somló Tamás 2016-os halála ugyanis végképp pontot tett az LGT pályájának végére.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 246–250.

Locomotiv GT

Az 1980-as évek budapesti undergroundjának egyik legfontosabb zenekara.
A gimnáziumi barátságból indult, 1980 nyarán formálódott, de csak szilveszterkor a Wahorn-stúdióban debütáló társulat energikus, punk-rockos zenekarként indult. Pomázon mindenkit meglepett a produkciójuk és Nagy Feró állítólag az egész zenekarát levitte az egyik Kassák-bulira, hogy „tanuljanak”. Majd Bárdos Deák Ágnes révén megjelent körükben Müller Péter, hozta az ötleteit és a szövegeit, s az új számok (például A zene mindenkié, A rock and roll egy állat) már ezekre készültek.
Müller személyében egy rendkívül agilis, gyakorlati dolgokban is tapasztalt és dörzsölt tag került közéjük, aki minden tekintetben átalakította és kibővítette a lehetőségeiket. (Ez mindenekelőtt a filmmel kapcsolatos munkákra vonatkozott: Müller Mi jut eszedbe az énekesnőről című főiskolás filmjének főszereplője Bárdos volt, és a zenekar többi tagja is szerepelt benne.)
A nagyobb nyilvánosság előtt 1981. szeptember 27-én a Budai Ifjúsági Parkban – a Hobo Blues Band előzenekaraként – már ebben a felállásban, és az új dalokkal mutatkoztak be, a bluesrajongók viszont igen heves ellenérzéssel fogadták őket. Az első sorok végig kiabáltak és köpködtek, mire Bárdos Deák Ágnes visszakiabált és visszaköpött, és ez nem feltétlen segítette a helyzetet. Valójában mindenki megkönnyebbült, amikor a Hobo Blues Band végre színpadra lépett.
Többszörös tagcserék, kibeszélések és három hónapnyi intenzív próba után 1982 februárjában vadonatúj programmal tértek vissza a koncertpódiumokra. Ebben az időszakban születtek meg talán a legfontosabb Kontroll-dalok: Besúgók és provokátorok, A félelem háza, Jöjj drágám!, Ma háború van, holnap béke, Kis piros bombázó, Ez a fajta már kihalt.
Kétségkívül ebben az évben értek a csúcsra. Új otthonukban, a mátyásföldi Ikaruszban tudták megvalósítani azt, amire igazán már a kezdetekről törekedtek: a zene, a látvány, a színház, a hang- és a fénytechnika harmonikus egységét. A Zeneakadémiára járó Hajnóczy Csaba dalszerzői kreativitása, Bárdos és Kistamás amatőrszínházas múltja, illetve Müller filmes ambíciói és a szinte csapattagnak tekintett két technikus, Lehoczky László és Kóczán Károly révén jöhetett létre az a produkció, melynek igazi premierjét 1982. február 28-án az Ikaruszban tartották. Ekkortól kezdtek el plakátozni is (tervezés: Kistamás László),
Az év folyamán folyamatosan koncerteztek. A legemlékezetesebb bulit júliusban Gödöllőn, a művelődési ház udvarán a Bizottsággal közösen adták, „Kontroll a Bizottság előtt, Bizottság Kontroll alatt” címmel. Wahornék a színpadon elhelyezett asztaloknál ülve, kommentárokkal tűzdelték meg Hajnóczyék dalait, míg a kontrollosok párokban inzultálták a Bizottság előadását, mint műszaki karbantartók, orvosok, belügyesek és tanácsiak. A hatalmas sikerű koncert végén pedig a két zenekar közösen adta elő a Nem vagyok ideges, fő a nyugalom című régi slágert.
Néha eléggé komikus helyzetek alakultak ki koncerteken. Az egyik Ikarusz-beli bulin a frissen elhangzó Besúgók és provokátorok című daluk közben például, amikor Müller elkezdte énekelni, hogy „a magunk módján mi is figyeltetünk, aki előttetek áll, aki mellettetek áll, aki mögöttetek áll, az a mi emberünk”, bizony egyesek elkezdtek ijedten forgolódni. De a koncertek betiltására a Kontroll Csoport csak kétszer került sor: egyszer hiába utaztak Miskolcra, nem engedték fellépni őket, egy Kassák-beli koncert szintén elmaradt – ezért kellett később különböző álneveken (Antibaby, Ági és a Fiúk) fellépniük. Meg amikor Bárdos Deák Ágnes az egyik fellépésükön beszólt a rendőröknek, akkor Müllerrel együtt bevitték az őrsre, meg járhattak utána kihallgatásra. De ennél több sosem történt.
A Kontroll Csoport az 1982/83-as klubszezonban a diák-értelmiségi körben már mitikus, bálványozott zenekarnak számított. A tömegkommunikáció és sajtó viszont alig vett tudomást a létezésükről. Bár az év végén a Hanglemezgyár képviseletében Wilpert Imre már azt nyilatkozta, hogy zenéjüket érdekesnek találja, s tárgyalni fog velük, végül ebből sem lett semmi.
„Amikor a Bizottság Start-közelbe került, tőlük megtudtuk, hogy a legfőbb illetékesnek, Wilpert Imrének lényegében fogalma sincs rólunk – emlékezett vissza a nyolcvanas évek közepén írt, de ki nem adott tanulmányában Hajnóczy Csaba. – Így bemutattuk neki az 1981-es demoanyagunkat, amiről személyes találkozásunkkor, 1982. decemberében rendkívül lelkesen nyilatkozott. Három lehetőséget ajánlott: kislemezt azonnal, közös nagylemezt az Európa Kiadóval (ezt javasolta a legmelegebben), illetve önálló album. Mi az utóbbit választottuk. A 20 számot egy tanácsadó Bizottság bírálta el, amelynek többek között Presser, Bródy, Victor Máté és Göczey Zsuzsa volt a tagja. Hivatalos véleményt sosem kaptunk. Wilpert Imrével még egyszer találkoztunk, 1983. áprilisában. Beszélgetésünknek ekkor egyetlen kézzel fogható konzekvenciája volt: várni kell. Április 30-án az Egyetemi Színpadon a közönség soraiban felfedeztük Bors Jenőt és Erdős Pétert. Ennek eredménye lehet, hogy Wilpert júniusban egy magánbeszélgetés során azt mondta, hogy egyelőre jobb hallgatni a dologról. Bors Jenő ugyanis nehezményezte, hogy a koncert anyaga nem fedte a demo-kazettáét.”
A Kontroll Csoport nagylemezének ügye persze később sem mozdult előre. Pedig a nyolcvanas évek underground zenekarai közül a legösszetettebb, egyben legnyitottabb zenéje kétségkívül nekik volt. A punktól a sanzonon át a repetitív zenéig mindenféle műfajból merítettek és mindenféle műfajban írtak dalokat. A leginkább eklektikus repertoárral rendelkeztek, de egyben az egyik legegyedibb hangvétellel is.
Nem meglepő, hogy amikor 1983 nyarán feloszlottak, a legtöbb életerős hajtás (Kampec Dolores, Balkán (Fu)Tourist, Sziámi Sziámi, Ági és Fiúk, Keleti Fény) ebből a csapatból sarjadt.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 58–63.

Kontroll Csoport

Nemcsak kora underground szcénája, hanem az egész nyolcvanas évek egyik legfontosabb zenekara. Vezetője, Menyhárt Jenő (1959, ének, gitár) a korszak karizmatikus frontembere volt, egyben az egyik legeredetibb szövegírója is.
Amikor 1981 márciusában az URH feloszlatta önmagát, a négy tagból hárman – Menyhárt Jenő, Kiss Llászló (1959–, basszusgitár, ének), Salamon András (1956–, dob) – Európa Kiadó néven folytatták tovább. Negyedik társuk Dénes József „Dönci” (1957–2008, gitár) lett. Napra pontosan egy évvel az URH debütálása után, 1981 szeptemberében adták első koncertjüket a Kassák Klubban – ami nem sikeredett túl fényesre. Akkori műsorukat (A pusztulás piszkozatai) az ősz során még párszor előadták, de ők is érezték, változtatni kell. Mire Salamon András váratlanul bejelentette, hogy ő inkább filmezni szeretne. Helyére Magyar Péter (1964–2018) került, illetve a csapat kiegészült Gerő Andrással (billentyűsök). Ebben a felállásban játszották már új programjukat, a Love’82-t, melyet az Ikarus stúdiójában – BBS-segítséggel –, rögzítettek is, és az anyag kazettáról kazettára terjedt a fővárosban. 1982 őszén újabb váltás, Gerő helyett Dönci barátnője, a korábban a Kolindát is megjárt Kamondy Ágnes (1953) lépett be. Már vele készültek a Hanglemezgyár felkérésére azok a próbafelvételek, melyek hallatán az illetékesek azonnal megszakították velük a kapcsolatot.
1983-ban újabb három taggal – a jazzrock vonalról érkezett Másik Jánossal (1952, billentyűk), Gasner Jánossal (1955–2009, gitár) és kongói diákkal, Joe Dyssou-val (konga) – bővültek. Majd ősszel a zenekar gyakorlatilag szétesett. Előbb Kamondy távozott, majd Kiss Llászló és Magyar Péter igazolt át Müller Péter új formációjába, a Sziámi Sziámiba. De 1983. december 30-án még adtak közösen egy búcsúkoncertet az Egyetemi Színpadon.
Aztán 1984 nyarán Menyhárt megint megkereste Kisst és Magyart, hogy együtt játsszák fel a Jó lesz…’84 című újabb EK-demót (megint csak a BBS segítségével). Majd november 11-én és 12-én a Jégszínházban, a Városbujócska című film apropóján élőben is összeállt a csapat. És itt olyan jól érezték együtt magukat, hogy úgy döntöttek, folytatják tovább. Igaz, immár a Sziámi Sziámiba átigazolt Gasner nélkül. 1985 tavaszán pár koncert erejéig Víg Mihály (Balaton) is játszott velük, majd bevették társnak Spenótot (Tóth Zoltán).
Ősszel Erdős Péter egy meglepő lemezajánlattal kereste meg őket, melynek eredményeként 1987 tavaszán megjelenhetett az Európa Kiadó első nagylemeze, a Popzene. 35 ezer példány kelt el belőle, ami akkoriban kereskedelmileg is jónak számított. Sőt, a Küldj egy jelet! című számukhoz még videoklipet is készített a Hungaroton. 1986-ban és 1987-ben rendszeresen koncerteztek országszerte, általában a Balaton társaságában. (Akkoriban Víg Mihály mögött is gyakorlatilag az EK zenészei játszottak.) Ebben az időszakban volt talán a csúcson az Európa Kiadó, legalábbis zeneileg, jól mutatja ezt például az 1986. június 10-én a Zichy-kastélyban adott koncert, melyet szerencsére a közönség soraiból Galántai György az Artpool részére rögzített, és a kilencvenes évek közepén dupla CD-n is megjelent. Ekkoriban léptek fel nagy sikerrel az amszterdami Melkwegben, majd az angliai Glastonbury Fesztiválon is.
A következő nagylemezt (Szavazz rám!, 1989) már egy ismét átalakult Európa Kiadó rögzítette. Előbb a Hit Gyülekezetébe megtért Dénes János, majd Másik János hagyta ott őket, Gasner János pedig visszajött. Nem sokkal a lemez megjelenése után azonban a zenekar ismét leállt. Legközelebb 1992 őszén aktivizálták magukat, ekkor Menyhárt Jenő, Kiss Llászló, Magyar Péter, Kirschner Péter (1966, gitár, ének) összeállításban, és velük tartott („független együttműködőként”) Másik János is. Az Itt kísértünk – Love ’92 zenei anyaga végül 1993 tavaszán jelent meg. De ez az újjászületés sem volt túlságosan hosszú életű: 1994 januárjában a Katona József Színházban az Európa Kiadó teátrális formában elbúcsúzott.
Menyhárt Jenő New York-ba költözött, mindenféle alkalmi munkákból élt, közben meg néha zenélt. 2001-ben amerikai zenészekkel új lemezt készített (Mr Con &amp; the Bioneers Brave New World Orchestra: String Reality), és az új formációval azon a nyáron többek között a Szigeten is fellépett.
Aztán 2004 tavaszán ismét összeálltak, és április 30-án – hazánk uniós csatlakozásának éjszakáján – az A38 hajón újra felléptek, majd az óriási érdeklődésre való tekintettel további koncerteket adtak. (E bulik esszenciája látható az Így vonulunk be DVD-n.) A koncertek olyan jól sikerültek, hogy a társaság együtt maradt (bár dobos poszton több változás történt) és folyamatosan koncertezett, mígnem az időközben részlegesen átalakult zenekar 2013-ban – több mint húsz év után – új programmal (Annak is kell) jelentkezett. Ennek részben újragondolt változata a 2016-os …Valahol lenni… album
„Az elmúlt években eléggé személyes keretek között zajlott az életem. Ez lehet, hogy átjön a lemezen” – vallotta 2021 októberében az Európa Kiadó legújabb, Love 2020 című albumáról Menyhárt Jenő zenekar-igazgató a hvg.hu-n, amelynek megjelenése a pandémia miatt tolódott másfél évre későbbre, A lemezen Menyhárt Jenő mellett Bujdosó János, Kálmán András, Koroknay András és Gyenge Lajos voltak akkor a zenekar tagjai.
JBSz–SJ
 
<a href="https://www.facebook.com/europakiadozenekar/">https://www.facebook.com/europakiadozenekar/</a>
<a href="https://europakiado.a38.hu/">https://europakiado.a38.hu/</a>
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 62–67.

Európa Kiadó

Az 1970-1980-as évek fordulójának első számú „botrányzenekara”, amelyet ugyan nem Nagy Feró (Nagy Ferenc, 1946, ének) alapított, de az ő nevével forrt össze.
1969-ben Magyarország első női popegyütteseként indult: Csuka Mónika (1952, ének, gitár), Nagy Katalin (1956–2010, billentyűsök), Szűcs Judith (1953, billentyűsök), Csuka Mária (1954, dob) és Hamar Krisztina (basszusgitár). 1971-ben nősült be Nagy Feró a zenekarba (elvette Csuka Mónikát), és évekkel később, folyamatosan változó felállás után, Csuka Mónika maradt az egyetlen női tag. 1977-ig megfordult benne többek között Cziránku Sándor, Fischer László, Marschalkó Zoltán és Temesvári András.
1977-ben megpróbálkoztak a diszkóval, a Gyere, kislány, gyere című dalukkal a Tessék választani!-n is elindultak, de hiába írtak hasonló számokat, a Metronóm ’77-re már nem fértek be velük. Ekkor Feró vett egy mély levegőt, gondolta, még egyszer nekifut, de most a rock felől közelítve. Miután Csuka Mónika otthagyta a zenekart, Miklós Tibor javaslatára bevette Miklóska Lajost, akiről tudta, hogy jó dalok írására képes, ha nógatják. Kapott egy kazettát, amelyen egy számára ismeretlen ausztrál banda, az AC/DC játszott, tudta, ilyen zenét akkoriban senki sem játszott itthon, úgyhogy elkezdte vele megismertetni a többieket.
Miként Nagy Feró később emlékezett: „Csak arról volt szó, hogy megéljünk. Azért maradt a Beatrice név is, mert egy-két helyen még emlékeztek ránk. El is adtam rögtön a bandát, de már Mónika nélkül. Közben írtuk a saját dalokat. Viszlát, Kifakult sztár, Térden állva, Csodálatos emberi ész. Bőrcuccokban játszottunk, ami akkor még nem volt divat. Harmadik alkalommal már kétszázan voltak az Ifiparkban, és a hatodik bulin már rentábilisak lettünk."
1978-ban tehát  egészen más tagokkal, egészen más zenével rukkoltak elő. A Nagy Feró, Gidófalvy Attila (1952, billentyűsök), Lugosi László (1951–2015, gitár), Miklóska Lajos (1948, basszusgitár) és Donászy Tibor (1955, dob) felállású csapat nyíltan társadalombíráló dalszövegeivel, kemény zenéjével, extravagáns színpadi megjelenésével és viselkedésével rövid idő alatt az ország első számú botránybandája lett. A Gidófalvy 1979-es kiválása után négytagúra fogyatkozott Beatrice nevétől volt hangos az elektronikus és az írott média, és miután az ellenzéki értelmiség egy része is mögéjük állt, pillanatok alatt a politikai erőtérben találták magukat.
Bár Feró elmondása szerint kezdetben saját érzéseiket, gondolataikat foglalták dalokba, a szakmában margóra szorult zenészek indulatai – különösen azután, hogy a botránybanda jelzőt is megkapták – találkoztak az „alsó tízezer” közérzetével. És a Beatrice ettől kezdve tudatosan vállalta a réteg képviseletét, kialakítva a maga „szociografikus rockzenéjét”, amivel hamarosan felkapott csapat lett az egyetemisták és a fiatal értelmiség köreiben is. A külvárosi zenekar gyakori vendég volt a nagy egyetemi klubokban, gyakran szerepeltek írókkal, költőkkel – és mind gyakrabban elvállaltak olyan politikai színezetű balhékat, amelyeknek már nem sok közük volt az eredeti törekvéseikhez.
Miközben a tömegkommunikáció elátkozta őket, a hivatal igyekezett integrálni a zenekart. 1980-ban nagy meglepetésre felléptek a rádió szokásos évi slágerszemléjén (!), ahol Fényes Szabolcs és Szenes Iván Minek él az olyan című slágerének ricsés feldolgozásával arattak sikert. Mint később nyilatkozták, ezt azért tették, hogy létüket tudatosítsák, illetve a dal üzenetét („árnyékban is élni kell”) közhírré tehessék.
Amikor viszont a több megyéből kitiltott Beatrice nyáron az Omega és a Locomotiv GT előzenekaraként országos ORI-turnén vehetett részt, sokan megzavarodtak. Különösen azután, hogy a szeptember 5-i kisstadioni koncert anyagából készült lemezre felkerült három számuk is: Nagy Feró Jerikó falairól énekelt. Az a Nagy Feró, aki két héttel korábban a „fekete bárányok” fesztiválon „Nemzet csótánya” feliratú trikóban celebrálta a csövesek-szakadtak miséjét.
Ez az ellentmondásos tevékenység nemcsak hogy összekuszálta a körülöttük kialakult mítoszt, hanem megkérdőjelezte korábbi tetteik hitelét és értelmét is. A kívülállás-önérvényesítés és a sikeres érvényesülés feloldhatatlannak tetsző dilemmáját feloldani igyekvő csapat ekkor már láthatóan az óvatos integrálódás („árnyékban is élni kell”) taktikáját választotta. Hogy úgy valósítsák meg egyéni ambícióikat, hogy közben vállalt feladatuknak is eleget tegyenek, a hátrányos helyzetű fiatalok üzeneteit is eljuttassák a nagyobb nyilvánossághoz. Ezért kacérkodtak a Magyar Rádióval, a Magyar Televízióval, az ORI-val, a Hanglemezgyárral, de a köréjük épült mítosz miatt az utolsó pillanatban mindig visszatáncoltak. Ambivalens módon egyszerre igyekeztek a hivatal és a közönség igényeinek megfelelni, de a rosszul értelmezett betyárkodás és időközben értelmetlenné vált kívülállás közben nem vették észre, hogy már a puszta létükért kell küzdeniük. A hivatal pedig 1981 elejére megunta Feróék packázásait, és a márciusi tatai tanácskozáson – tulajdonképpen lényegtelen dolgok miatt – „ítéletet” mondtak felettük.
Nagy Feró 1981 augusztusában végül feladta a kilátástalan küzdelmet és feloszlatta csapatát.
Aztán 1987-ben újraéledt a Beatrice, egy évre rá megjelentették első nagylemezüket (Beatrice 1978–88), majd folyamatos tagcserék után 1988-ra összeállt a későbbi sikercsapat: Nagy Feró (ének), Lugosi László (gitár), Zselencz László (1953, basszusgitár), Pálmai Zoltán (1954, dob). A rendszerváltozás után Nagy Feró ahhoz a Quint kiadóhoz szegődött, amelynek vezetője, Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat volt igazgatója annak idején betiltotta. Már itt jelent meg a zenekar egyik legfontosabb albuma (Utálom az egész XX. századot, 1991), illetve az 1979-ben rögzített, addig elveszettnek hitt rádiós felvétel (A megkerült hangszalag, 1992). 1991 novemberében a Budapest Sportcsarnokban nagyszabású, teljes szimfonikus zenekarral közös koncertet adtak, ezekben az években több daluk (Azok a boldog szép napok, Nyolc óra munka) és feldolgozásuk (Pancsoló kislány, Hegyek között) a slágerlistákra is felkerült.
1992-től Lugosit ismét Vedres József (1957, gitár) váltotta fel, de Nagy Feró politikai szereplései egyre nehezebbé tették a régi társak számára a helyzetet, és lassan mindenki otthagyta a „főnököt”. Nagy Feró ezért inkább lelkes fiatalokat vett maga mellé, és 1996-ban Új Beatrice néven folytatta tovább. Azóta megjelent lemezeikkel (Ki viszi át, 1996, 20 éves jubileumi koncert, 1998, Vakaroma, 1999, Vidámság és rock &amp; roll, 2011, 2018, ) viszont már nem sok izgalmat keltettek a rockpiacon.
2018 óta pedig sorra összegzik a múltat (Az első 40 év – Live!, 2018; 40 – Aréna koncert, 2019; Támadás!, 2020; Egyéb nyalánkságok, 2021;  Hogyan nyertünk a KISZ KB dalpályázatán, 2021; Topis Rock '79, 2022), miközben 2021-ben Nagy Feró megkapta a Kossuth-díjat.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. . 452–455.
Kapcsolat:
<a href="http://www.beatrice.hu/beatrice/">http://www.beatrice.hu/beatrice/</a>
<a href="https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU</a>

Beatrice

A <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-kontroll-csoport-756">Kontroll Csoport</a> utódzenekarai közül – a Kampec Dolores mellett – az elmúlt évtizedekben jelentős pályát futott be Müller Péter Sziámi (Kovalcze Végh Péter Iván, 1951, ének) mindenkori saját formációja, mely kezdetben Sziámi-Sziámi, később Sziámi Ultrarock, Sziámi Zenei Társulás, illetve Sziámi néven futott. A zenekar az évtizedek során számtalan korszakot és stílust élt meg, és e különböző periódusok között az összekötő kapocs kizárólag Müller Péter, aki – hogy megkülönböztesse magát nevelőapjától, Müller Péter drámaírótól – a nyolcvanas évek végétől harmadik névként előbb az Ivánt, majd a Sziámit vette fel.
Az 1983-ban még Bárdos Deák Ágnessel (1956, ének) alapított Sziámi-Sziámi kezdetben a Kontroll Csoport hagyományait próbálta tovább vinni. Játszott benne a szintén ex-kontrollos Farkas Zoltán és Újváry János, majd egy ideig az Európa Kiadóból Kiss László és Magyar Péter. Hanghordozó ebből a korszakból viszont nem maradt utánuk.
Müller és Bárdos magánéleti válása értelemszerűen zenekari válsághoz vezetett: Bárdos kilépett és megalapította az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-agi-es-a-fiuk-11003">Ági és a Fiúk</a>at. Az Európa Kiadóból érkezett Gasner János személyében Müller viszont remek alkotótársra lelt, és az ekkor már Sziámi Ultrarock névre keresztelt formáció 1989-ben Ha… címmel egy figyelemre méltó anyagot is készített (ez akkor csak kazettán jelent meg, később a Bahia adta ki CD-n). Időközben kibővült a csapat (többek között három vokalistával, Tarján Györgyivel, Czerovszky Henriettel és Puskás „Büfé” Andreával, plusz két szaxofonossal), Müller már így vette fel a Sürgős reinkarnáció című lemezanyagot, amelynek publikálására viszont egészen 1997-ig kellett várni.
A rendszerváltozás idején Müller besokallt a fővárostól, és leköltözött egy Zala megyei kisfaluba, Nemesrádóba. Hamarosan összebarátkozott egy helyi bluesrock zenekarral, egy idő után pedig már együtt zenéltek. Ezzel kezdetét vette a harmadik Sziámi-korszak, mely az alternatív zene hívei körében a legtöbb értetlenséget, a zenekar számára viszont a legnépszerűbb korszakot hozta. (Az ekkor született korongok: Testből testbe, 1992, Mr. Pornowsky előkerül, 1993, Olyan vagy, 1994, Illa-berek, 1997)
Bár 1997 augusztusában Müller bejelentette a Sziámi végét, végül nem bírt magával, és 1999 végére Gasner Jánossal újraindította azt. Három új lemezt (Egyszerű teremtés, 2000, Fogjad már meg!, 2006, Az Isten álljon meg!, 2007) jelentettek meg, mígnem Gasner 2009-es halála végképp pontot nem tett a Sziámi zenekar végére. Müller Péter Sziámi az utóbbi években Szakcsi Lakatos Bélával (Pianissimo! duó), Kirschner Péterrel (Felevad duó), illetve az AndFriends zenekarával koncertezik, és jelent meg (utóbbival) lemezeket

Sziámi

A nyolcvanas évek undergroundjában külön kategóriát képvisel a Neurotic. Mindenekelőtt vezetője, Pajor Tamás (1963, gitár, ének) miatt. Mind közül ő volt a legféktelenebb, a legexcentrikusabb, aki a lázadást a permanens közbotrányokozás szintjén művelte, mozgó autókon ugrált részegen, toronyházak ablakából lógott ki, drogos-alkoholos bódulatban teltek mindennapjai. Majd 1987 októberében egy filmforgatás alatt látványosan megtért. Ahogy ő fogalmazta a Rock térítő-ben: „a drog helyébe beült a Szentlélek”.
Ennél azonban fontosabb, hogy a korszak egyik legsziporkázóbb dalszövegírója volt. Nem mellékesen a magyar rap elindítója, legalábbis az undergroundban. (Az overgroundban Fenyő Miklósé az érdem.) Szócsavaró képessége, utánozhatatlan nyelvi leleményei szövegírók sorára (Geszti Péter, Lovasi András) hatott inspirálóan, és ha tovább maradt volna a rock and rollban, még akár popsztár is lehetett volna belőle. Így viszont nem maradt több örök lehetőségnél.
Budai polgárcsaládban született, már tinédzserként Nietzschét, Dosztojevszkijt és Újszövetséget olvasott, és az életet egyetlen hatalmas performansznak fogta fel. Gimnazistaként Apokalipszis Riders néven alapított egy fantom-zenekart, majd 1981-ben létrehozta a Neuroticot, mely 1981 februárjában a Kassák Klubban (az URH előtt) lépett a nyilvánosság elé. Pusztán a történelmi hűség kedvéért az első felállás: Pajor Tamás (gitár, ének), Solymár Árpád (basszusgitár, ének), Czeller Péter (gitár, ének), Lányi Tamás (dob). Igazi zúzós, darálós neobarbár punkzenét játszottak, Damned-módra festették magukat és elhitték, hogy három akkordot megtanítva is lehet punkzenekart alapítani.
„Az emberek 60-70 százaléka neurotikus hajlamú, a fennmaradó 30-40 százalék pedig pszichotikus típus” – magyarázta a szokatlan névválasztást az akkor még gimnazista Pajor Tamás az 1981-es Rockévkönyv-ben. Majd meglehetősen magabiztosan hozzátette: „Szűkebb körön belül lehet, és lesz is belőlem sztár, de nem ez a célom. Hanem az, hogy megértessük és megéreztessük az újhullámot, ami felfrissítette, megújította a hetvenes évek prostituálódott rockzenéjét. Az újhullám jelent és múltat felölelő, felfokozott rock and roll, amely a lírát és az erőszakot is magába építi. A rock a legprogresszívebb művészeti forma, és úgy gondolom, hogy nincs aktuálisabb zenei nyelv nála.”
A Neurotic azonban sokáig még nem érte el ezt a színvonalat. Csak évekkel később, a nyolcvanas évek közepére érett be, ekkorra a repertoár és a tagság is alaposan kicserélődött. A Rock térítő című film forgatása idején a kezdeti csapatból csak Solymár Árpád maradt, mellette Ruff Tibor, Szlazsánszky Ferenc, Szerb Zsófia és Szász Zsuzsa játszott/énekelt. Mindössze egy 16 számos demo anyag maradt utánuk, ami hivatalosan azóta sem jelent meg, viszont kazettákon, később az interneten mp3-formátumban eléggé elterjedt.
Stilárisan igen eklektikus az anyag, letűnt vagy kurrens zenei irányzatokból (rhythm and blues, beat, újhullám, reggae, rap) merítkezik, inkább a sokszínűségre, mint az egységességre törekedve. Pajor hangja sem túl erőteljes, gyakran hamiskás az ének, de a szövegek, azok egyéniek, korhűek, ütősek. Nagyvárosi underground sztárokról, nagymenőkről, pitiánerekről, kötekedőkről és szenvedélybetegekről szólnak, egy szürkülő város színes, vagy csak annak vélt figuráiról.
Aztán 1987 októberében Pajor Tamás visszaköltözött az édesanyjához, három napig böjtölt, majd elment a Hit Gyülekezetébe, megkeresztelkedett és megtért. Korábbi énjétől pedig radikálisan és kategorikusan elhatárolódott.
„Nagyon lehangoló, depressziós, vergődő életet éltünk – emlékezett vissza 2006-ban, – ami a szürke, kommunista világban azt az illúziót adta, hogy mi igazi elit ultramanok vagyunk, akik megvetve ezt a masszát, fennkölten bulizgatunk. De közben sivár volt az életünk, és napjaink döntő többségében egykedvűen unatkoztunk, és vártunk a következő bulira. Ha meg nagyon untuk magunkat, elmentünk lopni alkoholt a közértbe, meg beszereztünk itt-ott kábítószert, és ebben véltük felfedezni az izgalmat és az életszerűséget. De valójában ez maga volt a halál. Évek estek ki az életemből. Rendszeresen találkozom olyan emberekkel, akik történeteket mondanak el, amikre nem emlékszem – pedig én tettem és énvelem történtek.”
Pajor – a Rock térítő révén mozivásznon is látható – megtérésével egész lavinát indított el. Hamarosan nem csak a Neurotic tagjai léptek be a Hit Gyülekezetébe, de az underground szubkultúra más képviselői (például Víg Mihály, Dénes József) is. És ezzel szimbolikusan is véget ért egy korszak a magyar rockzenében.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 72–75.

Neurotic

Az egykor beatzenekarként alakult <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton</a> 1977-től Neoton Família néven folytatta, egy évre rá pedig a korszak első számú magyar diszkóegyüttessé nőtte ki magát. A kiugrást az MHV új üzletpolitikájának és személy szerint Erdős Péternek köszönhette, aki az ABBA sikereit látva – Stig Andersson menedzser példáját követve – egy családias, az aktuális zenei trendhez igazított, jól formálható, profi zenekarban gondolkodott. Elképzeléseinek – a hazai piac akkori kínálatában – a Neoton felelt meg leginkább.
A kérdésre, miért a magyar középmezőnybe sorolt Neotont választotta ki ambiciózus tervei megvalósítására, Erdős Péter a következőket válaszolta: „Alkalmazkodnak az érvényesüléshez elengedhetetlen szakmai követelményekhez. Lojalitást követelek azoktól, akikkel dolgozom. Ahol játékosuralom van, ott nincs foci. A Neotonnál menedzseruralom van.”
A Neoton 1979-ben szintén ott volt a MIDEM-gálán, és nemzetközi karrierje beindítása érdekében az együttes több angol nyelvű albumot is készített (Neoton Disco, Disco Party, Sunflowers). Kezdetben elsősorban az európai piacra, mindenekelőtt a latin országokra koncentráltak. A Napraforgó (Sunflowers) albumról kimásolt első kislemezzel (Santa Maria / Sunflowers) fel is kerültek a francia listára, majd 1980 márciusában a Movie Play gondozásában a Santa Maria a spanyol piacon is megjelent, majd az együttes tizenegy napos hírverő látogatást tett Madridban és Barcelonában. Az egyik politikai lapban Neoton, az enyhülés rockja címmel írtak róluk: „Ha a Santa Mariát meghallgatja az ember, akkor kiderül, hogy a Neoton a keleti politika Boney M-je, sőt ha a színpadot is nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy ők a Varsói Szerződés ABBA-ja.”
Csepregi Éva: „A Neoton számára kétféle stílust céloztak meg: a Pásztor Lacinak nagyon tetsző Santa Esmeralda-féle vonal volt az egyik, ami dús hangszereléssel, sok vokállal előadott diszkózene volt, a másik vonzó lehetőség pedig az ABBA-stílus, aminek én különösen örültem. Péter is ez utóbbit támogatta, az ABBA kötelező »hallgatmány« lett a zenekarban, mindent meg kellett tőlük hallgatni, amihez csak hozzá lehetett jutni. Péter elintézte, hogy a Filmgyárban levetítsék nekünk az ABBA ausztrál turnéjáról készített filmet, még mielőtt a hazai mozikban bemutatták volna. Az ABBA amúgy azért is tűnt jó példaképnek, mert mi is ezt az »egy család vagyunk« imázst szerettük volna sugározni. Péter kitalálta »a mi koncertünkre apádat is elhozhatod, a mi lemezünket anyádnak is megveheted« jelmondatot, és ezzel tömören meg is fogalmazta a célt: nem rétegzenét akarunk játszani, hanem széles közönséget szórakoztatni magas színvonalú popzenével, amibe a jó szöveg és a csúcsminőségű felvétel is beleértendő.”
Az 1980 márciusában megjelent Sunflowers promóciója érdekében Pásztorék június 25-től augusztus elejéig 25 koncertből álló turnén vettek részt. A Santa Maria nyolcadik helyének köszönhetően még a körutat megelőzően megjelent a második kislemezük, amiről a Lord Of The Mountain (Hegyirabló) siker lett, majd következett a legnagyobb sláger, a Don Quijote, amely már a következő Neoton-albumot, a Marathon-t előlegezte meg.
Közben több tag is kicserélődött: 1980-ban csatlakozott hozzájuk Végvári Ádám (1951, szólógitár) és Bardóczi Gyula (1947, dob), a vokálból előbb Fábián Éva, majd Pál Éva távozott. 1983-ban a Yamaha fesztiválon Grand Prix-t kaptak (Time Goes By). 1986-ban Csepregi Éva elnyerte a szöuli fesztivál közönségdíját.
1984 és 1989 között a tagok a Neoton Família mellett különböző formációkban is működtek: Ádám és Éva, 1985–86, Csepregi Éva, 1985–2005. A zenekar 1989-ben két részre bomlott: a Neotonban 1990–1991 között Pásztor László, Bardóczy Gyula, Borhi Miklós, Jakab György és Szulák Andrea folytatta, az Éva-Neotonban 1989–1993 között pedig Csepregi Éva, Végvári Ádám, Baracs János, Rajcs Renáta és Schaffer Edina. A folytatásban Ádám’s Family 1994–1995, Csepregi Éva 1985–2005. A Neoton Família 1998. április 24-én a BS-ben adta búcsúkoncertjét. 2005-ben egy est erejéig a Népstadionban ismét összeálltak. De azóta is – Csepregi Évával a középpontban – különféle felállásokban évente végigturnézzák az országot.
JBSz-SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 427–435.
Facebook:
<a href="https://www.facebook.com/neotonfamiliasztarjai/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/people/Neoton-Fam%C3%ADlia-hivatalos-oldal/100057263536195/?paipv=0&amp;eav=AfaQqsjHIpm2sYMNT1Zoh8yg7KU--34jUm5NMDvOGO-4KZHFEAGdu2u_ioF7NZS79lU&amp;_rdr</a>

Neoton Família

Amíg a „fekete bárányok” közül a P.Mobil képviselte a jelent, a Beatrice meg a kapcsolatot a közeli jövővel, addig a Hobo Blues Band a múlt egyik fontos, Magyarországon alig ismert örökségét, a bluest próbálta meg némi fáziskéséssel honosítani. Vissza a gyökerekhez! – hirdette meg a műfaj legvehemensebb és a nyilvánosság előtt sokáig ismeretlen elkötelezettje, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-foldes-laszlo-hobo-9446">Hobo</a> (Földes László, 1945), aki korábban cikkeivel, novelláival, előadásaival is sokat tett a blues hazai népszerűsítéséért. Schuster javaslatára kezdett próbálni 1978 júliusában az Ikarus három tagjával – Szakács László (dob), Gecse János (basszusgitár), Kőrös József (szólógitár) – egy sashalmi szenespincében, és első koncertjüket 1978 augusztusában, a P.Mobil előzenekaraként adták a Lőrinci Ifjúsági Parkban.
Hobo 1989-ben megjelent Hobo Sapiens könyvében közli az első buli műsorának dallistáját, amit talán érdemes idemásolni: Dobókocka (Tumblin’ Dice) – Jumpin’ Jack Flash – Tökös srác (Manish Boy) – Szimpátia az ördöggel (Sympathy for The Devil) – Bordély blues (Honky Tonk Women) – Éjféli csavargó (Midnight Rambler) – Indulnod kell (You Gotta Move) – Vándor az úton (Riders On the Storm). Az utolsó számot (Doors) leszámítva csupa Rolling Stones-szám. De már ugyanebben az évben magyarított és elénekelt több más Stones-, Hendrix- és Cream-dalt. 1979 tavaszára pedig már összeállt az első „igazi” Hobo Blues Band: Póka Egon (basszusgitár), Szénich János (gitár), Kőrös József (gitár), Döme Dezső (dob), Deák Bill Gyula (ének).
A HBB – Hobo szavaival – „szombat esti blueszenekarként” azzal a céllal indult, hogy újra felfedeztesse a rock klasszikusait, és a harmadik rockgeneráció tagjaival is megismertesse, honnan indult el ez a műfaj. Zenekarával a MOM Művelődési Házban olyan zenei központot alakított ki, amely a hatvanas évek beatklubjait utánozva minden héten gazdag programmal várta az érdeklődőket. Nemcsak koncertet adtak, hanem kiállításokat rendeztek, diaporáma-műsorokat és filmeket vetítettek, vendégeket hívtak, beszélgetéseket szerveztek. Mindezt fesztelen, oldott légkörben, élő és konzerv zene kíséretében. És ezzel nem csak újat kereső tizenéveseket, de a régire vágyó beatnemzedék tagjait is sikerült elérniük. Hobo személyében ráadásul hosszú évek után ismét megjelent a hazai rockszínpadokon az értelmiségi előadó típusa.
A Hobo Blues Band számára az igazi kiugrást az 1979-ben a Kisstadionban (a svájci Krokus és az Omega előtt) adott koncert jelentette. Azzal, hogy a HBB-t országszerte tíz- és tízezrek fedezték fel maguknak, Hobo utópiája („szombat esti klubzenekar”) hamar megbukott az élet realitásán. Egyre nagyobb helyeken léptek fel, de ezzel együtt jöttek a botrányok is, aminek következményeként egyes megyékből kitiltották őket, és 1980-ra ők is megbélyegzett „fekete bárányok” lettek.
Igaz, ők többre vitték, mint a többiek (mások úgy fogalmazzák: őket más módszerekkel akarták lehetetlenné tenni). Nyáron megjelenhetett első kislemezük (Rolling Stones blues / 3.20-as blues), majd karácsonyra kijöhetett az első LP, amiből több mint százezer példányt fogyott, Hobót az év emberének választották. Ráadásul Szomjas György készülő Kopaszkutya című filmjének nemcsak a főszerepét bízta Hobóra, hanem részben a mű sztoriját, ötleteit is a zenészektől kölcsönözte.
Az 1981-es év a Kopaszkutya jegyében telt. Hobo ősztől a miskolci színházban főszerepet kapott (meg is bukott vele), könyvet írt a Rolling Stonesról, és Bereményi Gézával egy rockmusical színpadra állítását tervezte. Az augusztusi hajógyári szuperkoncerten a HBB széteső, fáradt zenekar benyomását keltette, és a szeptember végén, az Ifipark záró buliján bemutatott Mindennek vége műsorban Hobo már inkább csak a megszokott manírjait hozta, nem új ötleteket.
A következő két nagylemezen (Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk!) viszont kettős szereposztást alkalmaz: Deák Bill Gyula énekelte a proli életképeket felvillantó rhythm and bluesokat (Kőbánya blues, Tetovált lány, Hosszúlábú asszony), Hobo pedig az intellektuálisabb, kántálóbb szövegmondásra épülő dalokat (Halálapa blues, Mata Hari, Közép-európai Hobo Blues Nr. 2).
Hobo ettől kezdve a bluestól eltérő kompozíciós és hangszerelési ötleteknek is sokkal nagyobb teret adott, és egész előadásmódjával igyekezett egy értelmiségi, a bluestól nem idegen, de törvényszerűen abból nem következő formát kialakítani. 1983-ra a HBB is teljesen átalakult, a Póka–Tátrai duó szerzői vénája és hangszeres virtuozitása szerencsésen párosult Hobo költői szövegeivel, és 1984-ben megszületett a magyar rock történetének egyik legfontosabb albuma, a Vadászat.
A Vadászat-tal határozottan irányt váltott a zenekar, és ez egyáltalán nem ment zökkenőmentesen: 1985-re Hobo és Póka kivételével az egész társulat lecserélődött. Az újonnan érkezett társakkal – Tóth János Rudolf (ének, gitár), Fuchs László (zongora) – a korábbi rockos jellegű bluestól egy költőibb és stilárisan heterogénebb irányba fordultak, nagyjából arra, amerre a főnök a kezdetek óta tartani akart. Az új felállás első munkája – kihasználva Fuchs zenei sokoldalúságát, könnyed és finom játékát – mindjárt egy Jim Morrison emlékműsor volt (nagylemez is lett belőle), aztán Hobo kuplékkal, esztrád-jellegű dalokkal is megpróbálkozott, majd a gyökerek keresése jegyében Allen Ginsberggel elkészítette az Üvöltés-t.
A rendszerváltozás előtti évek enyhülő ideológiai nyomása még kihozta belőlük azt a lemezanyagot (Tiltott gyümölcs), amelyet igazából az induláskor kellett volna rögzíteniük – akkor még lett volna benne kellő izgalom, így viszont óhatatlanul önismétlésnek tűnt. Majd az MHV-tól elmenekülő, ismételten nagymértékben átalakuló Hobo Blues Band az évtized végén megkezdte talán legellentmondásosabb időszakát, melyet nagyjából az 1995-ös Vissza a 66-os úton zárt le. Ebben a hat-hét évben születtek emlékezetes (Tábortűz mellett, 1990) és felejthető albumok (Kocsmaopera, 1991, Férfibánat, 1992), de szellemileg/zeneileg kétségkívül helyben járt a zenekar.
Érezte ezt Hobo is, és a megélhetést jelentő koncertezés mellett egyre inkább a színház és a költészet felé mozdult el. Nyilván azért is, mert míg a nyolcvanas évek második felében a Hobo Blues Band keretein belül sok számára kedveset, de elvben oda nem illőt – verset, bohóctréfákat, kuplét, színházat, népzenét – sikerült megvalósítania, addig a kilencvenes évek elején rá kellett döbbennie, hogy ez a szellemiség nem minden tag számára világos vagy lényeges. Elkezdett hát előbb egyedül, később más muzsikusokkal összefogva a HBB mellett különféle zenés-irodalmi műsorokat létrehozni – melyek közül talán a legemlékezetesebb a Márta Istvánnal közös József Attila-korongja, a Magyarország messzire van, illetve a részben ennek anyagából összeállított színházi estje, a Légy ostoba!. Főként e társak segítségével a kilencvenes évek vége felé ismét teljesen megújította együttesét, és a Hobo Blues Bandben annak 2011-es leállásáig ismét minden ott volt, ami számára kedvesnek számított: blues, színház, költészet.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 324–327.

Hobo Blues Band

A Bizottság teljesen egyedi színt képviselt az 1980-as évek undergound zenei világában. Több szempontból is kiemelkedik, illetve elválik a többiektől: mind közül a legeredetibb, legköltőibb egyben a nagyközönség számára a legérthetetlenebb volt. Nem a Belvárosból indult, hanem a fővároshatáron túlról, HÉV-vel érkezett, a leghamarabb lehetett nagylemeze, és – a Vágtázó Halottkémek mellett – Nyugaton (elsősorban az NSZK-ban és Hollandiában) a legkeresettebb magyar klubzenekarnak számított.
A három fiatal és nyughatatlan képzőművész, feLugossy László (1947, ének), ef Zámbó István (1950, billentyűsök, basszusgitár, ének) és Wahorn András (Pintér András, 1953, szaxofon, ének, basszusgitár, billentyűsök) baráti körben már a hetvenes években is rendszeresen adott zenei performanszokat. feLugossy és ef Zámbó még Kecskemétről ismerték egymást, Wahorn már Szentendrén keveredett velük barátságba, elsősorban az október első vasárnapján a templomfalon és a környező sikátorokban tartott amatőr szabadtéri tárlatok kapcsán. Amit aztán a rendőrök rendre bezárattak. A konfliktust kerülendő alapították meg 1972-ben a Vajda Lajos Stúdiót.
A Bizottság életre hívása a Szovjetunióból frissiben visszatért Waszlavik Gazember Lászlóhoz (1951) kötődik, aki akkori nagy álma megvalósításához keresett kellően belevaló társakat. A terv szerint hagyományos rhythm and blues dalokat játszva „belopódznak” a Metro Klubba meghirdetett tehetségkutató versenyre, majd az országos nyilvánosságú döntőbe bekerülve közlik a zsűrivel, hogy ők a Bizottság, ezennel kihirdetik, hogy ők a győztesek, és előadnak egy mindenkit sokkoló zenei performanszot. Társnak beszerveztek két helyi profi zenészt, Szulovszky Joni Istvánt (1951–2006, gitár) és egy Ramszesz nevű dobost, majd gyorsan számokat kezdtek írni
Hozzájuk méltó cinikus terv, mégsem lett belőle semmi: Wahornék már a selejtezőkben kiestek. Addigra viszont bepróbáltak jó pár számot, és gondolták, érdemes folytatni. Nekiálltak saját dalokat írni, ekkor született többek között az Egy lány kéne nékem, a Máriabenzin, a Konyhagyeplő, a Macskaszervíz, a Korrupt vagyok és hazudós. Waszlavik pedig megmutatta a házi felvételeiket a Beatrice frontemberének, Nagy Ferónak, aki azonnal meghívta őket a Fekete Bárányok koncertre előzenekarnak.
A nagyközönség előtt tehát 1980. augusztus 23-án a Fekete Bárányok koncerten mutatkoztak be, és szürrealista szabadidőzenéjüket némi megütközéssel fogadta a 25-30 ezer fős rocker közönség. A szaggatott ritmusú zene, a nyivákoló orgona, a recsegtetett szaxofon, a hisztérikusnak ható ének kifejezetten idegesítette a máshoz szoktatott füleket, és a Bizottság legfeljebb a zenéjével harmonizáló megjelenésével vívott ki némi szimpátiát. No meg azzal, hogy a szokásos „sziasztok, nagyon köszönjük a lehetőséget” helyett megdöbbentő, igazi punkos agresszivitással indított: „Mi olyan zenét csinálunk, ami nekünk tetszik. És hogy ez nektek tetszik vagy sem, az minket egyáltalán nem érdekel.”
Ekkor amúgy már se Waszlavik, se Ramszesz nem volt a csapat tagja – Wahorn, feLugossy, ef Zámbó és Joni mellett Bernáth(y) Sándor (1949–2012, gitár) és Bán Mária (1957, dob) játszott. Kukta „Kokó” Erzsébet (1956, ének) pedig másnapi, szentendrei koncertjükön debütált velük. Később újabb énekesnő, Kecskés Kriszta csatlakozott hozzájuk.
A következő években a Bizottság az újdonságra fogékony közönségréteg egyik kedvencévé vált, nemcsak Szentendrén játszottak rendszeresen, de a nagy budapesti klubokban is. Bár az 1981 márciusában tartott tatai rocktanácskozáson a hivatal és a zenész-szakma képviselői őket is negatív példaként emlegették, 1982 őszén – némi serkentésre – már a Hanglemezgyár is látott bennük fantáziát. Két koncertjüket (1982. november 26-27., Gödöllői Művelődési Központ) hangszalagra rögzítette, és a „katasztrófazenének” elkeresztelt, a stúdióban megigazított zeneanyag 1983 nyarán Kalandra fel!! címmel nagylemezen megjelent. 
E korong megszületése szintén jól jellemzi a kort. Előzménye: 1982 őszén a Petőfi Rádió Ötödik Sebesség című műsorában arról faggatták Wilpert Imrét, az MHV Start márkájának főszerkesztőjét, hogy miért nem adnak ki az új zenekaroknak lemezt. Mire Wilpert azzal hárított, hogy ők szóltak a Bizottságnak, a Kontrollnak meg a többieknek, de azok még nem jelentkeztek náluk. Mikor e műsor ment, Wahorn András éppen feküdt az ágyban, a felesége meg hozta be a zsebrádiót, hogy miket beszél ez az ember itt a rádióban. Wahorn erre vett egy mély levegőt, másnap reggel HÉV-re szállt, megkereste az MHV Vörösmarty téri székházában Wilpertet, és közölte: „Imre, itt vagyunk!”. Majd letett egy Bizottság-felvételeket tartalmazó kazettát az asztalra.
Ennek lett következménye a Kalandra fel!!. Mivel a zenekarnak semmi stúdiógyakorlata nem volt, ezért a Hanglemezgyár inkább a koncertfelvétel mellett döntött, amit aztán később igazítgattak a Rottenbiller utcában. A többiek pedig tehettek egy gesztust az időközben „érdemei elismerése mellett felmentett” (magyarán kirúgott) Bernáth(y) Sándor felé: megkérték, hogy utólag gitározzon fel egy szólót az egyik számra.
Persze e lemez létrejötte sem volt teljesen problémamentes. Először is ott volt a zenekar neve. Wahornék hiába érveltek azzal, hogy ez számukra márkanév, hiszen az akkori újságok első oldalán minden nap legalább húszszor szerepel ez a szó, így folyamatos ingyenreklámot kapnak, Wilperték hajthatatlanok maradtak. Ekkor jött Laca ötlete: korábban a Közgázon már adtak egy koncertet Albert Einstein Tánczenekar néven, akkor írják rá a borítóra, hogy Albert Einstein Bizottság. De ez sem tetszett a Hanglemezgyárnak, ezért csak a monogramot engedélyezték, így került rá végül az: A. E. Bizottság.
Ugyanígy problémás volt a zenekari logóban az „á” betű fölött a vörös csillag. Ez – miként az állampárt lapja, a Népszabadság dizájnját idéző betűtípus használata is – Bernáth(y) ötlete volt. Kis ellenálló hangulat, semmi több. De a lemezborítón ez sem ment el. Ekkor megint Laca szállította a megoldást: a vörös csillag helyett legyen esernyő. Arra gondolva, hogy 1848. március 15-én – mivel egész nap esett az eső – a tüntető fiatalok mindenhol esernyőkkel vonultak. Ez is lehetne egy szimbólum, vélték, és a túlzott áttétel miatt a hivatal sem kötözködhetett már tovább.
Illetve még vitáztak egy kicsit a szövegeken. Hogy az elején az „egy nagy segget látok” maradhat-e? (Maradhatott.) Hogy a végén a „Csókolom, itt tessék aláírni!” nem túl sok-e a chartás aláírogatós időkben? (Sok volt). Egy idő után Wahornék már nem is vitatkoztak – hisz a Bizottság szövegvilága annyira szürreális és sokrétű volt, hogy ott egy-két sor nem osztott, nem szorzott –, mondták Wilpertéknek: ami végképp problémás, azt fütyüljék ki a lemezen. (Pár helyen ezért hallható füttyszó.)
Ekkor már nem volt a zenekar tagja Bernáth(y) Sándor, és hamarosan Kecskés Kriszta is elhagyta az országot, Bán Máriát pedig Dorozsmai Béla (1959) váltotta fel. 1983-ban szerepeltek Bódy Gábor Kutya éji dala című filmjében, majd 1983-ban a Balázs Béla Stúdió megbízására álltak neki a Jégkrémbalett című filmnek, melynek hanganyaga 1984-ben nagylemezen is megjelent.
1985 elejére viszont megfáradt a zenekar, Magyarországon utoljára azon a nyáron Győrben léptek fel. Időközben meghívást kaptak Franciaországba, majd Nyugat-Németországba és Hollandiába, és az új kihívás még egyben tartotta a csapatot. (Ekkor Kreutz László volt a dobosuk, a várandós Kokó nem tartott velük). A következő egy évben az említett három országban és Ausztriában jó pár klubkoncertet adtak, az osnabrücki nemzetközi kísérleti filmfesztivált az ő műsoruk zárta. Két nagylemezük anyagából Hollandiában megjelent egy válogatás LP. 1986 júliusának elején Dániában, a Roskilde Fesztiválon két kisebb színpadon is felléptek, de az állandó összezártságtól és utazástól végképp elfáradtak, és Bizottság néven soha többé nem léptek fel.
Ef Zámbó a Happy Dead Band nevű formációjában folytatta, és zenél a mai napig. FeLugossy az Új Modern Akrobatikában és a Batu Kármenben énekelt, majd 1997-ben leköltözött Sárospatakra, és azóta csak a festészetnek él. Bernáth(y) Sándor a Doktor Újhajnalban, a Matuska Silver Soundban és a Konnektorban játszott, a Bikini első két lemeze körül bábáskodott, majd az új elektronikai színtér egyik meghatározó alakja lett. Wahorn létrehozta a maga stúdióját és a Bad Quality Records nevű kiadót, majd Amerikába száműzte magát, ahonnan időről időre visszatért. 2006-ban jött végleg haza, azóta Mezőszemerén él.
A Bizottság az újjáalakuláshoz kétszer állt igazán közel: 1993-ban Laca, Koko, Jony és Wahorn Edd meg a fényt! címmel adott ki közös lemezt, 2002-ben pedig feLugossy, ef Zámbó és Wahorn Három karma címmel közös kiállítást rendezett a Lajos utcai Budapest Galériában, de a tervekkel ellentétben ennek füllel fogható zenei hozadéka nem lett. Remek apropó lehetett volna a 2011 őszén a Műcsarnokban tartott „Sírba visztek” című hatalmas Bizottság-életmű kiállítás is, de Wahornék szokás szerint köszönték szépen, de nem éltek a lehetőséggel.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 52–53.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/A.E.Bizottsag/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/A.E.Bizottsag/?locale=hu_HU</a>

Bizottság

Az 1980-as évek elején ismét megélénkült a rockélet undergroundja. A hard rock kifáradásával, válságával egy időben Budapesten új együttesneveket reklámozó, kézzel írott plakátok, szórólapok jelentek meg a falakon. A külvárosi művelődési házakban és egyes egyetemi klubokban szokatlan, új hangvételű bulikat tartottak, amelyeken a fellépő zenekarok (Bizottság, URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, VHK) már tudatosan punk, illetve újhullámos címkével különítették el magukat a hazai rockélet szereplőitől.
Előzményei a neoavantgárd és a rock érintkezése: akkor, amikor a politikai vetületű második nyilvánosság (szamizdat) létrejöttével párhuzamosan egyfajta művészi hátat fordítás vagy szembenállás is folyt, a művészetek területén szintén megteremtődött egy alternatív nyilvánosság. Ekkoriban alakultak és élték fénykorukat a különböző, radikális és előre mutató művészeti műhelyek, a klasszikus/kortárs zene területén az Új Zenei Stúdió, a képzőművészetben a Vajda Lajos Stúdió, a filmben a Balázs Béla Stúdió, az irodalomban pedig a József Attila Kör, illetve az ennek egy részével átfedést mutató Fölöspéldány.
A neoavangárd és a rock érintkezése szempontjából kétségkívül két eseménysort kell kiemelni: egyrészt 1978 elején <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-spions-9809">Molnár Gergely és társai</a> felfedezték maguknak a rock and rollt mint médiumot, és koncertjeik amolyan nyitányát jelentették a nyolcvanas évek underground mozgalmának, másrészt 1979 tavaszán-nyarán a <a href="https://popkulturalis.hu/esemenysorozat-a-beatrice-es-a-folospeldany-9846">Beatrice és a Fölöspéldány</a> közeledett időlegesen egymáshoz.
E zenészek – akárcsak közönségük – számára a rock and roll ugyanis nemcsak zenét, hanem életformát is jelentett. Mely a nyolcvanas évek válságoktól terhes, depressziós éveiben alkalmasnak, viszonylag szabad, kötetlen formának tűnt közérzetük, gondolataik kifejezésére. És miközben a punk Angliában a külvárosból hatolt be a belvárosba, addig nálunk a rendszer jellegénél fogva elsősorban a kritikai értelmiség körében talált termékeny talajra. Sokan más művészeti ágakból jöttek a rock and rollba, mert valahogy úgy festett, hogy ez az a nyelv, amelyet beszélni lehet; valamint a hatásmechanizmusa is sokkal direktebb, nyersebb.
Amiben mindenképpen különböztek az akkori mainstreamtől: produkcióik látvány- és szövegcentrikussága. A zenei nyelv, ha nem is alárendelt, de másodlagos szerepet játszott náluk – közönségük elsősorban a szokatlan előadásmód, a radikális, nyers, tabukat döntögető, olykor nyíltan politizáló (vagy olyannak ható) szövegekért járt el a koncertjeikre. Mindez azonban megakadályozta a „hivatal” részéről a befogadás lehetőségét. Már csak azért is, mert – bár direkt politikai támadásokat nem intéztek a fennálló rendszer ellen – közérzetük szokatlan kifejezése mindenképpen rendszerellenesnek tűnt.
A nyolcvanas évek underground rockkultúrájának 1980-ban két, egymástól elég markánsan elváló, de azért folyamatosan összefonódó irányvonala volt: a Szentendre és környékén zenélgető harmincközeli képzőművészek (<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bizottsag-9860">Bizottság</a>) és a budapesti belvárosi értelmiségi fiatalok újhulláma (<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-urh-9898">URH,</a> <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-kontroll-csoport-756">Kontroll Csoport,</a> <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-balaton-trabant-10031">Balaton/Trabant,</a> <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-vagtazo-halottkemek-vhk-23234">Vágtázó Halottkémek,</a> <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neurotic-10059">Neurotic</a>).
JBSz

80s Underground

Pásztor László (1945, Budapest) gitáros, zeneszerző, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton</a> együttes alapítója és vezetője. Később producerként is dolgozott, majd lemezkiadót alapított. Volt a Magyar Hanglemezkiadók Szövetségének (Mahasz) elnöke is.
Negyedikes gimnazista korában kezdett el gitározni, aztán az egyetem megkezdése előtti egy évben az Orkán együttesben játszott, akikkel Peppino di Capri olasz énekes számait adták elő. Legtöbb fellépésük az Ikarus Művelődési Házban volt.
1965-ben kezdte meg tanulmányait a Közgazdasági Egyetemen, és annak az évnek decemberében az egyetem Mikulás-napi ünnepségére alapították Galácz Lajos gitáros-énekessel a Neoton együttest, amelynek az ügyeit – a zenélés mellett - kezdettől fogva Pásztor László intézte.
1968-ban Balázs Fecó billentyűssel kiegészülve a Nekem eddig Bach volt minden című számukkal megnyerték a Ki mit tud? vetélkedőt a zenekarok kategóriájában. A Neoton első nagylemeze 1971-ben jelent meg Bolond város címmel, amelyen valamennyi dal Pásztor László szerzeménye volt, és S. Nagy István írta a szövegeket.
1974-ben kezdődött a munkakapcsolat a Neoton együttes a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-kocbabak-6833">Kócbabák</a> trió között, és közösen léptek fel a Tessék választani! című műsorban. Első közös lemezüket 1976-ban adták ki Menedékház címmel. 1977-ben létre jött a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-familia-9497">Neoton Família</a>, a Kócbabák énekegyüttes bevonásával. Pásztor László volt a vezetője, egyik zeneszerzője, gitárosa és énekese a formációnak. Az itthon és külföldön egyaránt sikeres együttes 1990-ben kettévált, Pásztor László Jakab György billentyűssel és Bardóczi Gyula dobossal folytatta a zenélést, Szulák Andreát választva szólistának, így adtak ki még egy - nem túl sikeres - lemezt (A trónörökös, 1990). A volt Família többi tagja Éva-Neoton néven jelentetett meg albumokat. A névviselés miatt perre is ment egymással a két tábor.
A régi tagok még két alkalommal, 1998-ban és 2005-ben álltak össze egy-egy Neoton-nagykoncert erejéig. A 2005-ös – a budapesti Puskás Stadionban – teltház előtt megtartott háromórás fellépéssel Pásztor László lezárta saját Neoton-korszakát, amelyben több mint 300 dal zenéjét szerezte és szövegek írásában is részt vett. A legnagyobb slágerei: Kell, hogy várj, Holnap hajnalig, Don Quijote, Volt egy lány, Marathon, Karnevál, Ha elmúlik karácsony, Yoyo.
Pásztor László a nyolcvanas évektől szerzőként, producerként a Neoton műhelyhez tartozó előadók hangfelvételeit, lemezeit gondozta. 1990 áprilisában egyik alapítója volt a Magneoton Kft.-nek, amelynek művészeti igazgatójaként döntő szerepe volt abban, hogy a kilencvenes évek elején sikerült új arcokat bevezetni a poppiacon. A kiadó sztárjelöltjei közé tartozott az Alvajárók, az Animal Cannibals, Gergely Róbert, a Rapülők és Zámbó Jimmy. A kiadó évente 10-15 kiadványt jelentetett meg, az első év után piacvezető lett. 1993. január 1-jén csatlakozott a Warner cégcsaládhoz, Pásztor 1995. január 1-től vitte tovább az ügyvezetői feladatkört. Később olyan leányvállalatokkal, mint a Rózsa Records vagy a Samurai Songs sikerült megőriznie a cég piacvezető szerepét, és olyan sztárokkal dolgozhatott, mint a Back II Black, a Bestiák, Dopeman, az Edda, az Emergency House, Erica C., Hevesi Tamás, Hobo, a Napoleon Boulevard, a Neo, Pierrot, a Shygys, a Tátrai Band, a TNT és Zsédenyi Adrienn.
Pásztor László 1997-2001 között volt a Mahasz elnöke. A több évtizedes zenei pályáját több elismeréssel jutalmazták: eMeRTon-díj (1987), Huszka Jenő-díj (2000), Artisjus-díj (2001), Fonogram Életműdíj (2015).
JBSz, HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/laszlo.pasztor.351">https://www.facebook.com/laszlo.pasztor.351</a>

Forrás:

Kapcsolatok