A Budai Ifjúsági Park mellett a fiatalokat vonzó, kultikus hely Budapesten a hatvanas évek elején az Egyetemi Színpad volt, mintegy bizonyítékául annak, hogy a zene mellett más területeken is érlelődtek ebben az időszakban a „forradalmi” változások. A hatvanas évek elején, „az ötvenes évek szűk levegője” után a tudományos alkotóműhelyekben, a könyvkiadókban, a színházakban, a filmstúdiókban, a rádióban és a televízióban pezsegni kezdett az élet: a korábbiaknál sokkal tágabban bontakozhatott ki az alkotói szabadság. Az új, fiatal művésznemzedék – írók, filmesek, színházi rendezők, képzőművészek – a liberalizálódó légkörben harcot indított a modern művészeti törekvések, a kortárs művészetek és művek megismertetéséért, elfogadtatásáért, az ízléskultúra átalakításáért, a provinciális, a dogmatizmustól teljesen megbénult magyar kultúra bekapcsolásáért az európai szellemi élet vérkeringésébe.

A hatvanas évek első felében a magyar szellemi és kulturális élet a béklyókat levető, felvillanyozó teljesítményektől és tisztázó vitáktól volt élénk, a „modernek” nyíltan hadat üzentek a konzervativizmusnak, az életidegen ál- és „sültrealista” műveknek, helyet követelve a legújabb, sokszor avantgárd törekvéseknek is.

A nagy indulások, az új hitek, és kísérletezések, a lázas szárnyalások ideje volt ez. Egymás után születtek meg az új alkotóműhelyek (Balázs Béla Filmstúdió, Pécsi Balett, Universitas), a közönség Sartre, Ionesco, Beckett, Camus, Hemingway és mások nevével, a francia „új hullám” és „új regény”, az egzisztencializmus, elidegenedés, beatek, dühös fiatalok fogalmával ismerkedhetett meg, új író- és filmrendező-nemzedék (Fejes, Moldova, Sánta, Kovács, Jancsó, Gál, Sára, Kardos, Szabó) mutatkozott be első műveivel, új folyóiratokat (Valóság, Kortárs, Új Írás) alapítottak, s addig kitagadott művészek, Csontváry vagy Kondor Béla műveiből rendeztek kiállításokat.

Az egyetemeken is mozdult az élet. A fiatal értelmiségiek és egyetemisták törzshelye – a Dália presszó mellett – az Egyetemi Színpad lett a Pesti Barnabás utcában. Az egykori patinás piarista gimnázium kápolnájának rossz akusztikájú helyiségében is „mindig történt valami, és ez a valami többnyire izgalmas volt”.

Az Egyetemi Színpad a hatvanas években a „legprogresszívebb” helynek számított Budapesten, ahol az új kezdeményezések, a modern törekvések mindig fórumra találtak. Divat volt ide járni, nyílt szelleme, friss produkciói miatt hamarosan a főváros kulturális életének színfoltja lett. Universitas, Sándor György, Omega, az irodalmi kör, az énekkar, a képzőművészkör, a filmbemutatók – mint a felsorolásból is kiderül, a hét szabad művészet mindegyike helyet kapott itt.

Az előadásokat, koncerteket aztán hatalmas viták követték a később fogalommá vált közeli éttermekben, a Kárpátiában, az Apostolokban. A témák: egzisztencializmus, francia új hullám, hobók, dühös fiatalok, könyvek, utazási élmények, később Jancsó, a Balázs Béla Stúdió új filmjei, az Universitas előadásai, a jazz- és beatkoncertek, majd a Rozsdatemető, Makra, Húsz óra, Hideg napok, Pécsi Balett, Ionesco, Beckett, Moldova, Bartók, közben Új Írás-, Valóság-, Nagyvilág-estek. A hét szabad művészet képviselői ekkor még azt keresték, ami összeköti őket. Sándor György, Halász Péter, Fodor Tamás, Adamis Anna, Benkő László egy szellemi áramkörben dolgozott, de az Egyetemi Színpad környékén szinte mindenki felbukkant, aki később résztvevője lett a hatvanas évek szellemi-kulturális pezsgésének.

Az Universitas együttes színházi bemutatóihoz például a Benkó Dixieland Band szolgáltatta a zenét, amely „botrányos múltja” miatt egy időben a kölcsönvett Syrius néven kísérte a társulatot. De korán kapcsolatba került az amatőr színjátszókkal az Omega együttes is, amelynek tagjai ugyancsak közreműködtek például Sándor György későbbi humoralista első szerzői estjének összeállításánál.

Ezek a zenekarok már amolyan félprofi társulatok voltak. Még nincs stabil felállás, még bizonytalan a hangszeres játék, még esetleges a repertoár, de már nem ösztönösen „skiffle módra” játszottak. Némelyikük már tudatosan készült a pályára, s „vigyázó szemét” már nem Elvisre és Memphisre, hanem Liverpoolra és Londonra vetette, ahol új zenekarok diktáltak: fekete bőrökbe öltözködtek, napszemüveget viseltek, csizmát hordtak és csípők tekergetése helyett a dalok refrénjét harsogva, nekivadultan rázták gomba formára nyírt és fésült frizurájukat.

JBSz-SJ