Album/name

Fonó 25 fotók

A Muzsikás együttes prímása, egyik szellemi vezére. Zenei ízlésben és gondolkodásban a klasszikus értékrend híve, helyzete mégis különleges, hisz a klasszikus zenei előadókkal és a népzenészekkel egyaránt megtalálja a közös hangot. 
Az egyetem elvégzése után, 1972 augusztusában egyik építész barátjával, a kalotaszegi településszerkezetek sajátosságait kutató Kovács Sándorral jutott el először Erdélybe. És ahol Mérában kívülről hallgatták, hogy az öreg „Árus” bandája mennyire lenyűgözően muzsikált. Ott találkozott először Kallós Zoltán népzenegyűjtővel és tőle tudta meg, hogy szeptembertől Martin György javaslatára Budapesten a Bartók Táncegyüttesben a próbákon és az előadásokon is olyan élőzenés táncolás lesz, mint ott a falusi lakodalomban. 
A táncházmozgalom történetében 1973 februárja sorsfordító pillanat: a Fővárosi Művelődési Házban ekkor rendezték meg az első budapesti, immár mindenki számára szabadon látogatható táncházat. A havi rendszerességű vasárnapi eseményen a Bartók együttes kísérőzenészei húzták a talpalávalót, amelynek két tagja, Hamar Dániel és ifjabb. Csoóri Sándor 1973 májusában – barátjukkal, Szíjjártó Csabával – úgy döntöttek, trióban beszállnak a Népművészet Ifjú Mestere díjért való versengésbe. A meghallgatás előtt nem sokkal azonban Szíjjártó váratlanul kilépett, mire Hamarék segítségképp az idősebb kollégához fordultak.
Miként Sipos Mihály később felidézte a történelmi pillanatot: „Komoly dilemma elé állítottak. Bár gyerekkorom óta hegedültem, a Bartók együttesben mégiscsak brácsáztam, így a prímás szerep önmagában komoly kihívást jelentett. Másrészt sosem szerettem zenében a versenyzést. Harmadrészt egyáltalán nem ambicionáltam, hogy szólista legyek. Így csak annyit mondtam nekik, hogy szívesen segítek, de nem versenyzem. Úgyhogy nem is adtam be pályázatot. A szereplésünk után azonban odajött a zsűri – amelyben olyan komoly szaktekintélyek ültek, mint Martin György, Olsvai Imre, Timár Sándor és talán Maácz László –, hogy ezúttal kivételesen elfogadnak utólagos jelentkezést. Közvetetten ezzel jelezték, hogy nem lehettünk annyira kutyaütők. Aztán június végén megjött a hivatalos értesítés, hogy megkaptuk a díjat. Sebő Ferenccel és Halmos Bélával, a táncosok között pedig Pálfy Gyulával és Tóth Lajossal egyetemben. Ez a szakmai kitüntetés nyilván elgondolkodtatott. Meg ambíciót erősített. Egyben elfogadtam, hogy attól kezdve a nyilvánosság előtt is hegedülök.”
A trióhoz amúgy már a kezdetektől „állandó vendégként” csatlakozott a Sebővel zenélő, korábban néptáncosként ismert Éri Péter, aki 1978-ban lett „hivatalosan” is a Muzsikás tagja. Munkásságuk elismeréseként 1999-ben – Sebestyén Mártával közösen – megkapták a Kossuth-díjat. 2000-ben nekik ítélték a Magyar Örökség és a Magyar Művészetért díjakat, 2008-ban kategóriájukban Prima Primissima-díjasok lettek. 2008. november 2-án pedig – nemzetközi sajtótájékoztatóval egybekötött ünnepi hangverseny keretében – Sevillában átvehették a népzene/világzene műfajának legjelentősebb nemzetközi kitüntetését, a Womex-díjat. Utóbbi elismerés jelentőségét növeli, hogy a díj történetében ők lehettek az első európai együttes. 
A Muzsikás együttes korai időszakában a prímás Sipos Mihálynak még számos olyan feladatot is magának kellett intéznie, amiről később kiderült, másoknak jobban megy. A Muzsikás-klubban folyó tánctanításhoz az archív felvételekről ő jegyezte le a fontosabb dallamokat, a többiekkel megvitatva ő állította össze a félév anyagává. Bár habitusától idegen volt, az első években a színpadi konferálásokat is bevállalta, ahogy a vidéki klubokkal való levelezések, egyeztetések is rá hárultak, jobb híján. Idővel azonban ezek a funkciók kezdtek szétválni, differenciálódni, a maguk természetesen módja szerint szétoszlani a zenekaron belül. A Muzsikás használatába ifjabb Csoóri Sándor vont be egyre újabb és újabb hangszereket, és az ő kezében szólalt meg először úgy a brácsa, a tekerő és a duda, mint a falusi mestereknél. Később kiderült, a konferáláshoz Hamar Dánielnek több ambíciója van és hatásosabban is tud a közönséggel kommunikálni, ahogy egy idő után a külföldi (elsősorban angol nyelvű) koncertszervezési feladatok is neki jobban kézre álltak. Így onnantól kezdve Sipos Mihály – a prímási feladatokon túl – a Muzsikás-koncertek műsorainak összeállítására koncentrálhatott.
Ezzel párhuzamosan módosult az együttes különböző zenei programjaiban vállalt kezdeményező szerepe is. A Muzsikás első két évtizedének zenei irányvonalát egyértelműen ifjabb Csoóri Sándor – és részben Éri Péter – ötletei, víziói, törekvései határozták meg. Az 1993-ban megjelent, az erdélyi zsidó népzenének emléket állító Szól a kakas már című album előkészítésében azonban már sokkalta tevékenyebben vett részt. Az 1998-as Bartók album kezdeményezése pedig már egyértelműen a nevéhez fűződik. A Muzsikás pályáján ekkortól vált hangsúlyossá a klasszikus értékekhez való vonzódás és viszonyulás. A bartóki tiszta forrásokhoz való visszatérés persze eléggé magától értetődött, hisz a huszadik századi magyar kortárs zenének mégiscsak a népzene az alapja. Bartók Béla és Kodály Zoltán pedig a kulcsfigurája.
2007-2008-ban szintén Sipos Mihály ambicionálta azt a tizenkét koncertből álló sorozatot, amelyben, amelyben a Muzsikással közösen hazai – főként felnőtt – amatőr kórusok szerepeltek. Ugyancsak a nevéhez fűződik a 2012-es Budapest Folk Fest szenzációja, a Muzsikás együttes és a Szászcsávási kórus közös koncertje, és szintén ő ambicionálta azokat élményt adó ingyenes iskolai koncerteket, rendhagyó énekórákat, amelyek 2004 óta tart – eleinte általános iskolákban, később már gimnáziumokban is – a Muzsikás együttes. 
Sipos Mihálynál egész pályája során fontos volt, hogy a hagyománynak azt a részét, amit szeret és ismer, azt megmutassa másoknak, hogy ők is valamilyen formában használhassák azt a saját életükben. Hisz örömet ad, készséget fejleszt, segíti az emberek közötti kapcsolatokat. Ehhez a küldetéshez kapcsolódott az emlegetett Kodály koncertsorozat, a rendhagyó énekóra, vagy a klasszikus zenészekhez fűződő kapcsolat. És ehhez kapcsolódnak legújabb kezdeményezései, a még kísérleti stádiumban lévő „Mester és Tanítvány” továbbfejlesztő módszertan és a „Daloló iskolák” projekt.  
JBSz

Sipos Mihály

Jóllehet, életkorát tekintve a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-muzsikas-6898">Muzsikás</a> együttes benjáminja, tudása, habitusa, élettapasztalata révén mégis fontos szerepet játszott az utóbbi tizenöt év sikertörténetében. Amikor 1997 februárjában későbbi társai először megkeresték, majd egyre sűrűbben hívták, hogy kísérje el őket a koncertjeikre, még reménykedett abban, hogy egyfajta híd szerepét töltheti be ifj. Csoóri Sándor és a Muzsikás között. S csak másfél évvel később bólintott rá a megtisztelő felkérésre, hogy állandó zenekari tag legyen.
Bár Budapesten született, az alapvetően urbánus értelmiségi népzenei mozgalomban  abszolút hiteles falusi gyökerekkel rendelkezik, hisz élete első tizennégy évét főleg Ozorán élte le. S mikor a hetvenes évek elején középiskolásként felkerült a fővárosba, jókat mosolygott a vidéki létre vágyó pesti srácokon. Közben meg két kanállal falta a nagyvárosi létet. De hamar rá kellett jönnie, ha meg akarja állni a helyét a világban, akkor épp az Ozorán megélt hagyományból és emlékekből kell táplálkoznia.
1974 őszén szép lányok nyomába szegődve jutott el a Muzsikás klubba, hamar odahúzódott a zenekar mellé, majd amikor ifj. Csoóri Sándor megszólította, közölte vele, hogy dédnagyanyja kedvenc nótája a Béres vagyok, béres dallamát nem jól játsszák. Aztán az első kör sör után persze  beindult a barátkozás. S az ott átéltek hatására ismét elővette az éveken át a szekrény tetején porosodó hegedűjét. Eljárt a Bartók együttes próbáira, gyakorolt, fejlődött, idővel a tánckíséretbe is beállhatott. 1976 nyarán az abaújszántói népzenei táborban pedig Lányi Györggyel és Havasréti Pállal megalakították azt a<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-teka-egyuttes-30458"> Téká</a>t, amely klubjai, táborai és tíz évig megjelenő újságja révén a következő évtizedek egyik legnagyobb hatású népzenei együttese lett. 
„Poros” azonban 1989 nyarán besokallt, kiszállt, hosszabb ideig külföldön dolgozott. 1992-től pedig a Honvéd Művészegyüttes zenekarának prímása lett. Egészen addig, amíg 1998 őszén Sipos Mihályék rá nem kérdeztek, hogy másfél évnyi „vendégeskedés” után maradna-e a Muzsikás állandó tagja. S miután egyetértettek, hogy nem ifj. Csoóri Sándor örökébe lép, örömmel vállalta a feladatot. 
Amúgy a hetvenes évek derekán elsőként őt is Ádám István „Icsán” és zenekarának játéka ragadta magával. Ha csak tehette, lejárt hozzá Székre. „Icsán” 1980-as halála után viszont a hangsúly másik szerelmére, a magyarpalatkai zenekarra helyeződött át. Ahol idővel beállhatott Kodoba Béla vagy Kodoba Márton mellé. De előfordult, hogy egy teljes rendet vezethetett. S a mai napig beleborsódzik a háta, ha felidézi azt a messzire repítő pillanatot, amikor a palatkai banda először mögé állt.
A zenészek családtagként kezelték, rengeteget muzsikálhatott velük „terepen”. Közben pedig kialakította a maga „palatkai” stílusát. S hogy mennyire eggyé vált a helyi zenei hagyománnyal, mutatja, hogy amikor ezt a muzsikusok meghallották, egyből mondták, úgy játszik, ahogy az arrafelé híres „kis Náci” (ifj. Kodoba Ignác). Pedig korábban egyikük sem hallotta a másikat.
A palatkaival párhuzamosan szerelmesedett bele a gyimesi zenébe. Amiből ugyanaz a fajta vadság és ősiség, ugyanaz a puritán, egyszerű, de szuggesztív hangzás és belső motiváció áradt,  amit akkor érzett, amikor az ozorai dédnagyapja verte a citeráját és énekelt hozzá. 
„A nyolcvanas évek elején Zerkula Jani bácsitól igyekeztem tanulni, minél több bálba, táncba eljutni, ott muzsikálni” mesélte. „Sok időt töltöttem Gyimesközéplokon és Hidegségben. S ahogy a Mezőségben, úgy itt is ment a »beolvadás«. Meghagyott borosta, fekete bakancs, szövetnadrág, ing, pulóver, kisebb hátizsák, plusz hegedűtok. Ja és persze kalap. Kész. Hozzám se szólt senki. Jegyet sem kértek a buszon.”
1997-ben Éri Péter nyomatékos javaslatára hívták a Muzsikásba. Az első időkben nyilván sok figyelmet és energiát igényelt, hogy vezetői alkata ellenére megmaradjon másodprímásnak. De sokat segítettek ebben a palatkaiak mellett eltöltött évek. Ráadásul számára a Muzsikás mindig is egyfajta missziót jelentett. 
„Ahogy Misi szokta mondani: abból főzünk, amink van. Ők harmonizációban, hegedülési stílusban sok mindent a kalotaszegi zenére építenek. Persze lekísérik a palatkait is becsületesen, de azt a fajta vehemens, »kodobabélás« magyar szökőst nem akarnám a nyakukba varrni. Amúgy sem könnyű egy zenekarban negyediknek lenni. Ők hárman sokkal többet voltak együtt, ismerik egymás rezdüléseit. Nekem Misit illik követnem. Ami most már egyáltalán nem esik nehezemre. Amióta pedig létrehoztam a Poros zenekart, abban minden ötletem meg tudom valósítani.”
Családi muzsikálásnak indult, ma a népzenei színtér egyik legreménytelibb formációja, amely úgy mereget a múltból, hogy közben folyamatosan előrefelé mutat. A 2009-ben alakult <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-poros-33622">Poros</a> egyszerre hordozza az öregek bölcsességét és a fiatalok vitalitását, ahogy ők négyen a mezőségi vagy szatmári zenéket játsszák, az már szinte rock and roll.
JBSz
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: Muzsikás 40, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 160–161.
Kapcsolat:
<a href="http://www.muzsikasband.com/porteleki-laszlo/">http://www.muzsikasband.com/porteleki-laszlo/</a>

Porteleki László

A zeneszerző, zenekarvezető kamaszként költői és festőművészi ambíciókkal kacérkodott, és miközben a klasszikus polgári nevelés részeként a szülei zongoratanárt fogadtak mellé, az egyházi rítusok zenéje varázsolta el. Majd magával sodorta a beat, főleg az után, hogy a meghallotta az Illés Légy jó kicsit hozzám című dalát. Nyolcadikos korában kapta meg élete első gitárját, amit eleinte jobbkezesként használt, csak később húrozta át a neki megfelelő balkezesre.
1966-tól Pannonhalmára járt gimnáziumba, ahol négy éven át gregoriánt énekelt az iskola kórusában. Majd érettségi után a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola gyengeáramú karán folytatta, ott találkozott először Sebő- és Kaláka-versmegzenésítésekkel. Ravi Shankar hatására (akit egy filmben látott) áttért a szitárra, de rendszeresen járt Cseh Tamás koncertjeire, majd jött a Kolinda és a Gépfolklór, amelyek éppúgy hatással voltak rá, mint a Syrius jazz-rocja, vagy a 180-as Csoport és az Amadinda repetitív kortárs zenéi. 
Aztán a hetvenes évek közepén – két gitár, oboa, nagybőgő és tabla felállásban – megalapította az újító-kísérletező C.S.Ö.-t (Creativ Studio Öt), melynek instrumentális és improvizatív zenéje tele volt merész motívumokkal, szokatlan harmóniai és ritmusszerkezetekkel. 1980-ban a kolindás Dabasi Péter 1980-ban létrehozta a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-makam-es-kolinda-6939">Makám &amp; Kolinda</a> formációt, ahová Krulik a maga zenekarából a basszusgitáros Kőszegi Pétert és az oboista Juhász Endrét vitte Majd amikor 1984-ben a Makám &amp; Kolinda szétment, a C.S.Ö. három tagjaival – Bencze László nagybőgőssel, Szalai Peti tablással és Juhász Endrével –, valamint Szőke Szabolcs gadulkással létrehozta a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-makam-11528">Makám</a>ot.
A zenekar mellett 1995-ben a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője lett, ahol a kétezres évek végéig dolgozott. Az utóbbi időben három, önéletrajzi ihletésű regényt is megjelentetett (A legolcsóbb mozi, 2011, Az utolsó papírrepülő, 2017, Anyakönyv, 2021)
JBSz

Krulik Zoltán

Gryllus Dániel a Kaláka együttes kétségkívül legismertebb tagja, aki a rendszerváltozás óta – a zenekar mellett – önálló esteket tart, szólóanyagokat jelentet meg. Emellett 1990-ben megalapította a Gryllus Kft.t, melyet eredetileg a Kaláka-anyagok megjelentetésére és terjesztésére hozott létre, de amely régóta az egyik legfontosabb hazai folkkiadó lett, és ma már több mint kétszáz kiadványt jegyez.
Gyerekkorától a zene vette körül: előbb zongorázni, majd klarinétozni, később furulyázni és citerázni tanult. A Lorántffy Zsuzsanna úti Általános Iskolában Budapesten elsőként vezették be a Kodály-féle nevelési koncepciót. Öccse, Gryllus Vilmos két osztállyal alatta járt, a köztük lévő évfolyamban tanult Mikó István és Radványi Balázs. 
A Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett, egyetemi tanulmányait a BME Építőmérnöki Karán végezte 1974-ben.
Közben 1969 őszén Mikó Istvánnal megalakította a Kaláka együttest. Sebőék mellett ők teremtették meg azt a sanzonhoz közelálló műfajt, amit az egyszerűség kedvéért énekelt versként emlegetünk. Nemzedékek sora nőtt fel műsoraikon, találkozott általuk először a költészettel.
Miként 2020-ban Gryllus visszaemlékezett: „A Lorántffy mindig is fontos szellemi műhely volt, a tananyagnak kezdetektől része volt a népzene, a kamarazene, a hangszertanulás, a kóruséneklés és a néptánc, valamint minden áldott nap volt énekóra. Nemcsak mechanikus zenei képzés folyt, hanem szellemi tréning is.”
A Kaláka mellett Gryllus 1988 óta jelentett meg szólólemezeket (A teljesség felé, 1988, Pál apostol, 1991, Esti csendben, 1994, A hegyi beszéd, 1995, Tizenöt zsoltár, 1997, Családi kör, 2001, Mint a szép híves patakra, 2001, Fehéringes versek, 2008, Halld meg szavaimat Isten!, 2010).
1990-ben a Kaláka lemezeinek kiadására és terjesztésére megalapította a Gryllus Kft-t, mely idővel a folkos, énekelt verses szcéna egyik legfontosabb publikációs lehetősége lett.  Olyan művészeknek jelenhetett meg itt albuma, mint Sebő Ferenc, Cseh Tamás, Sebestyén Márta, Ferenczi György, Palya Bea, Bognár Szilvia vagy Ágoston Béla.
JBSz

Gryllus Dániel

Hat év klasszikus zongoratanulás és néptánc után kamaszként fogott a kezébe először háromhúros brácsát, majd később cimbalmot. Több táncegyüttes mellett muzsikált, játszott a Lókötő, a Marton és a Gázsa zenekarokban, az 1986-ban alakult Tükrös zenekarnak a mai napig aktív tagja. Emellett az 1990-es évek második felében a Fonó kereskedelmi munkatársa volt, majd 2000-ben Lelkes Andrással megalapította a FolkEurópa lemezkiadót, 2002-ben pedig a zenei táborok, képzések, nemzetközi együttműködések szervezésével foglalkozó Fórum a Népművészetért Alapítványt. 2003-ban – a folklemezek hazai, és nemzetközi terjesztésére – az Etnofonnal és az X-Produkcióval közösen létrehozták a Hangvető Zenei Terjesztő Társulást, amelyet 2008 óta egyedül vezetnek. A Hangvető egyik legnagyobb eredménye a világ legrangosabb népzenei- és világzenei vására, a WOMEX (World Music Expo) 2015-ös budapesti megrendezése. Ezt a jogot 2020-ban is elnyerte.
A Homokszentgyörgyön felnőtt, Gödöllőn diplomázott, majd az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének kísérleti gazdaságában dolgozó édesapa és a váli gyökerekkel rendelkező könyvelő édesanyja Martonvásáron telepedtek le, úgyhogy itt nevelkedett fel két testvérével együtt (közülök Liber Róbert ma a Magyar Nemzeti Táncegyüttes bőgőse). Az általános iskola zenei tagozatán Salamon Ferencné Erzsi néni vezette a néptánccsoportot, ahová a székesfehérvári Alba Regai Táncegyüttesből jártak le tanítani. Liber barátaival ennek hatására alapította meg a Lókötő együttest. 1983-tól rendszeresen utaztak Erdélybe, eleinte Székre, később Kalotaszegre és a Mezőségre. Mezőkölpény zenéit és táncait pedig együtt fedezhette fel Szabó Szilárddal és Németh Ildikóval, a martonvásári táncegyüttes akkori vezetőivel. 
Miként a Tükrös együttes honlapján írja: „A mai napig legszívesebben népzenei gyűjtéseket hallgatok. Fiatalon a legmélyebb benyomást a következő muzsikusok játéka tette rám: Kalotaszegről Varga Ferenc „Csipás” prímás Bunyi József brácsással, Székről Ádám István „Icsán” és két fia alkotta zenekar, Bonchidáról a Pusztai Sándor, Pusztai Endre, Kalló János, Berki Ferenc összeállítású banda, valamint Nagysármásról a Varga Emanuel „Moni”, Moldován Károly, Petru Gáspár zenekar. Pár évvel később ismertem meg a palatkai muzsikát és az ottani zenészeket.”
Még a Lókötőkkel párhuzamosan csatlakozott a Tükrös együtteshez, melynek a mai napig tagja. S amellyel a Fonó szerdai magyar táncházát sokáig az Ökrössel felváltva tartotta. Közben 2000-ben úgy döntött, saját vállalkozásba kezd: Lelkes Andrással létrehozta a FolkEuropa kiadót. 2003-ban a Kiss Ferenc vezette Etnofonnal és Horváth László X-Produkciójával közösen létrehoztuk a Hangvető Terjesztő Társulást, de végül az eltérő koncepcióik miatt 2008-ban a szétválás mellett döntöttek. 
2011-ben Koppenhágában a WOMEX-en a Hangvető kapta meg a világzenei világvásár nyitó gálakoncertjét, melyet Liber szerkesztett és rendezett, a fellépők között Balogh Kálmánnal, Lukács Miklóssal, Both Miklóssal, Szalóki Ágival, Tompos Kátyával, Dresch Mihállyal, illetve a Tükrös és a Söndörgő együttessel. Majd 2015 októberében a világ legrangosabb népzenei- és világzenei vásárának már Budapest adott helyet. Ahogy 2020-ban is
A Hangvető emellett évek óta rendez fesztiválokat (Pont, Budapest Ritmo), Liber pedig megalakulása óta vezeti a NKA Halmos Béla Programját. Így egyszerre, zenész és menedzser, miközben mindegyik tevékenysége mozgatórugója ugyanaz: a népzene szeretete.  
JBSz
Kapcsolat: <a href="https://www.facebook.com/liber.endre/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/liber.endre/?locale=hu_HU</a>

Liber Endre

Korniss Péter mellett az eltűnőben lévő paraszti kultúra és életmód legfontosabb vizuális megörökítője.
1952-ben született Pécsett, 1965-ben családjával Nyugat-Németországba költözött, ahol 1979-ben a kölni képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát művészi fotográfia szakon. Európa legnagyobb képes magazinjainak, a Stern-nek és a GEO-nak dolgozott, készített fotósorozatokat többek között nagyszebeni és macedóniai cigányokról.
1973 nyarán jutott el először Erdélybe, amely fordulópontot hozott az életében. Azóta rendszeresen visszajár. 1983-ban is azért költözött vissza Magyarországra, hogy közelebb legyen a neki mindennél kedvesebb erdélyi muzsikusokhoz.
„Nagy feladatom az életben: magamnak, a gyerekeimnek és az utókornak megörökíteni azt a világot, melynek már én is csak csodálója lehettem, részese nem igazán, mert későn születtem. De azt szeretném, hogy még az utánunk következő nemzedékek is lássanak belőle valamit.” – vallotta.
1985-től népzenei együttesek és szólisták lemezeihez és propaganda anyagaihoz készített fotókat. 1994-től a folkMAGazin képszerkesztője.
1995-től a letelepedni nem akaró vándorcigányok útját követi rendszeresen gépével.
1997-ben jelent meg az Erdélyi zenészek című fotóalbuma, magyar és angol nyelven, mely az erdélyi cigány- és parasztzenészek öröklétig tartó panteonját alkotta meg. A következő két évben 45 erdélyi zenekart fényképezett le az Utolsó óra című nagyszabású népzenei gyűjtés részére.
A népi kultúra elkötelezett kutatója, megőrzője és továbbadója. Zenél, népzenét gyűjt és fényképez Erdélyben, Moldvában és Gyimesben, de járt Indiában a félnomád életmódot folytató tevepásztor Rabari törzseknél is.
Az elmúlt harminc éven képeiből Bécsben, Prágában, Berlinben, Kölnben, Brüsszelben, Amszterdamban, Párizsban, Krakkóban, New Yorkban, Washingtonban, Montrealban, Torontóban, Új Delhibe és Lhasában rendeztek kiállítást.
Díjak, elismerések: Mediawave Párhuzamos Kultúráért díj (2004), Magyar Művészetért Díj (2011)
Albumok: Kása Béla fotográfus (1996), Erdélyi zenészek (1997), Kása Béla fotográfus (2021)
JBSz
<a href="http://www.kasabela.com/">http://www.kasabela.com/</a>
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 141.

Kása Béla

A népdalénekes Herczku Ágnes (1975, Sátoraljaújhely) a tánc szerelmese, amatőrként került be a Honvéd Együttes Tánckarába, ott viszont kiderült róla, hogy generációja egyik legtehetségesebb népdalénekese. Nem mellesleg kétdiplomás (történelemtanár, esztéta), plusz moderntánc-pedagógusként középfokú oklevelet szerzett, valamint elvégezte az ELTE ének-zene tanári alapképzését. Másfél évtizeden át volt a Magyar Állami Népi Együttes énekes szólistája, mellette többek között a Hegedős/Fonó Zenekarban, a Szalonna és bandájában és a Szájról szájra projektben énekelt.
Közel huszonöt éve dolgozik együtt jelenlegi élettársával, Nikola Parovval. Korábban az autentikus és világzenei vonal mellett többször kooperált más műfajokban alkotókkal, Borbély Mihálytól Bornai Tiboron és DJ Palotain át Vajda Jánosig. 
Más az ő tehetségével évente szórná a korongokat, Herczku azonban óvatosan bánik velük. 2002-ben gurította elénk a hetvenpercnyi, főként szerelmes népdalokból válogatott Arany és kék szavakkal-t, és amilyen sokszínű az anyag (Moldvától a Mezőségig, a Székelyföldtől Komáromig), olyan sokszínű és sokrétű rajta a hangja. Több díjat nyert vele. Mégsem szédült bele. Nem lovagolta meg a siker hullámát, inkább hosszasan kivárt, csak kilenc évre rá, 2011-ben készített újra autentikus népzenei lemezt (Tüzet viszek‎). 
Miközben persze ő is végez oldalazó mozgásokat, mindenekelőtt Nikola Parovval közös világzenés produkciójával. Vele még 1999-ben a Naplegendákban dolgozott először együtt, Nikola akkor a Balkan Syndicate-et vezette. Végül a 2006-os Volt nékem szeretőm album borítójára került ki először a neve. Idővel a Balkan Syndicate mellett kikristályosodott egy szellősebb hangzású közös világzenei kvartett. Később viszont szüksége lett egy, népzenét és a világzenét egyaránt a legmagasabb szinten játszó formációra, így jött létre a Banda, melynek zeneszerzője, zenekarvezetője, producere a multiinstrumentalista Nikola Parov, akit fiatal tehetségek – Hegedűs Máté (hegedű), Pálházi Bence (hegedű), Fekete Márton (brácsa), Molnár Péter (bőgő), Herédi Zsombor (harmonika)– vesz körül. Így született meg a Bandázom című lemeze, melyet azóta több újabb korong (Live At WOMEX Budapest, 2016, Kamara, 2019) követett.
Közben a 2012-es és 2014-es a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató sorozat műsorvezetője volt, majd 2016 végén otthagyta a Magyar Állami Népi Együttest. Mint mondta, rengeteg előadáson kellett helyt állnia, és egyre kevesebb energiája maradt a saját anyagaira. A 2018-ban kiadott Hozomány – Visa című lemeze egy nagyszabású sorozat első darabja. A következő kiadvány középpontjában várhatóan a magyarvistai Gergely Erzsi „Erdei” áll, és nagyon szeretné, ha a buzai Eke Péterné Simon Mária néni is megélné a maga kiadványát.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 198–200.
 
Kapcsolat: <a href="https://www.facebook.com/profile.php?id=100063527228137">https://www.facebook.com/profile.php?id=100063527228137</a>

Herczku Ágnes

Cimbalomművész, régóta Dresch Mihály alkotótársa. Klasszikus zenei pályán kezdte, 1999-ben elvégezte a Zeneakadémiát, aztán Borbély Mihály révén bekerült a hazai etnojazz közegbe, és azóta e színtér egyik legkeresettebb és legmegbecsültebb muzsikusa. Saját együttesei, a Cimbiózis és a Lukács Miklós Quintet mellett többek között a Dresch Quartet, a Tóth Viktor Arura Trió, a Juhász Gábor Trió, a Balkán Jazz Project és a Both Miklós FolkSide oszlopos tagja. Emellett gyakorta duózik Balogh Kálmánnal, Dresch Mihállyal és Borbély Mihállyal. Nem mellesleg a kortárs zene avatott tolmácsolója, többek között szoros munkakapcsolat fűzi Kurtág Györgyhöz és Eötvös Péterhez, rendszeresen őt kérik fel új műveik bemutatójára.
Lukács Miklós 1977-ben többszörös hendikeppel indult, amikor világra jött: édesanyja albérletben, édesapja kollégiumban lakott, így jobb híján lekerült a nagyszülőkhöz Törökszentmiklósra. Mikor évekkel később visszakerült az aszfaltdzsungelbe, gyakorta panaszkodott migrénes fejfájásra, vitték orvoshoz, majd pszichológushoz, „gyógymódként” pedig a szülők beíratták a hatodik kerületi zeneiskolába.
A zeneiskolában Szakály Ágneshez került, aki nagyon hitt benne, még fél éve sem tanult, már benevezte a Rácz Aladár cimbalomversenyre, ahol aztán a serdülő korcsoportban második lett. A siker több szempontból is jókor jött, ambíciót, versenyszellemet hozott az életébe, az akkori egyetlen televíziós csatornában sokan felfigyeltek tehetségére, folyamatosan kapta a koncertmeghívásokat. Lévén konok és kitartó fajta, bírta a tempót, sikerrel felelt meg mindenhol, és sokáig úgy tűnt, senki és semmi nem állíthatja meg emelkedését a klasszikus zenei pályán. Amikor azonban 1999-ben kézbe vette zeneakadémiai diplomáját, fura mód minden megváltozott.
Fontos tudni, hogy egészen addig Lukács Miklós számára csak a klasszikus zene létezett. Legalábbis előadói szempontból. Édesapja tudatosan távol tartotta a cigányzenész pályától, hisz a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján már lehetett látni, hogy annak a muzsikának közel sincs akkora keletje, mint néhány évtizeddel korábban. A klasszikus zene meg nemcsak egzisztenciát adhat, de amúgy is minden zene alapja.
Kamaszkorában a klasszikus zenén kívül persze Lukácsot is megérintették más műfajok, tizenhárom évesen például imádta a metált, maidenes pólóban és szegecses bőrdzsekiben járt. Nagyjából ezzel egyidőben fedezte fel magának a jazzt, elsőként Oscar Peterson trióját. S olyan mélyen megérintette annak szabadsága, hogy mivel időközben zongorázni is tanult, egy ideig komolyan fontolgatta, hogy a konzi után Binder Károlyhoz felvételizik a jazztanszakra.
Huszonkét éves koráig előadóművészként azonban kizárólag a klasszikus zene foglalkoztatta. Haladt a pályán, sikert sikerre halmozva. Tizenegy évesen az UNICEF egyik brüsszeli gáláján már szólókoncertet adott, később sokat turnézott az ELTE kamarazenekarával. 1997-ben szólistaként szerepelt a Budapesti Fesztiválzenekar Liszt: Hat magyar rapszódia című lemezén. 1998-ban az Egyesült Államokban a Concertante di Chicago kamarazenekar szólistájaként lépett fel, olyan nagy sikerrel, hogy a következő évadra is visszahívták. Úgy tűnt, tényleg övé a világ, neves zenekarokkal, karmesterekkel, művészekkel játszhatott, súlya volt a fellépéseinek. Így a diploma után csak ült otthon, és várta a jobbnál jobb felkéréseket. A telefon azonban nem akart csörögni.
Akkor már volt családja, már nem lehetett az addigi felelőtlen életet élni, így mit tehetett, mindent bevállalt, amit lehet. Nappal gyakorolt, zenét írt, hangszerelésekkel foglalkozott, este hétkor pedig bement az étterembe, és éjjel tizenegyig örökzöldeket zongorázott. A vendéglátózásból többek között Balogh Kálmán segítette ki, meghívta a Gipsy Bandjébe zongorázni, később beajánlotta maga több zenekarba. Aztán Borbély Mihály révén bekerült a hazai etnojazz vérkeringésbe, az elmúlt években megszámlálhatatlan formációban játszik/játszott, többek között a Borbély Műhelyben, a Dresch Quartetben, a Palya Bea Quintetben és a Mitsoura zenekarban. Olyan világsztárokkal muzsikált, mint Herbie Mann, Chico Freeman, Steve Colman, Archie Shepp vagy Uri Caine. Szakcsi Lakatos Bélával 2004-ben duólemezt készített, de kísérte Szalóki Ágit, Herczku Ágit és Bognár Szilviát is. Nem maradt hűtlen a klasszikus zenéhez sem, szólistaként a varsói, a hamburgi és a torinói filharmonikusokkal, illetve az Orchestre de la Suisse Romande-dal lépett fel, tavaly a világhírű Yehudi Menuhin fesztiválon szólókoncertet adott, utóbbi helyre jövőre is visszavárják.
Az utóbbi években főként a Dresch Quartetben, a Tóth Viktor Arura Trióban és a saját Cimbiozis zenekarában szárnyal, miközben művészetében a kortárs zene, a jazz és különböző népek zenéi tökéletes szimbiózisban állnak.
És a végére egy örömteli hír róla: 2022. december 13-án a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjának választották.
JBSz
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/mikloslukacscimbalom/">https://www.facebook.com/mikloslukacscimbalom/</a>

Lukács Miklós

Az 1970-es években a Kolinda és a Vízöntő tagjaként már akkor világzenét játszott, amikor ez a fogalom még nem létezett. A kilencvenes évektől főként szólólemezeket készített. 1992-ben Etnofon néven ő alapította az első magyarországi folkkiadót.
A népzene nála családi indíttatás: egyrészt a kárpátaljai Péterfalváról átszökött édesapja hozott magával erős dalkincset, másrészt finnugor nyelvész nagyapja szállította neki a népzenei lemezeket. 1973 januárjában csatlakozott pár hónappal korábban a Bihari együttes mellé elszegődött <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-vizonto-6922">Vízöntő</a> együtteshez. Egy rövid Kolinda-kitérőt leszámítva egészen a kilencvenes évek hajnaláig a csapat tagja maradt. A nyolcvanas években különösen külföldön arattak sikereket, kis folkkocsmáktól nagynevű fesztiválokig sokfelé felléptek, Kanadától Irakig járták a világot.
Kiss Ferenc a kilencvenes évtizedben jobbára az általa 1992-ben megalapított Etnofon Kiadó tevékenységére összpontosított, amely továbbra is a Kárpát-medencében élő népek folklórját népszerűsítette. Ezért elsősorban népzenei gyűjtéseket jelentetett meg, de vállalta olyan alkotók és előadók felvételeinek kiadását is, akik ebből a szellemi kincsből merítve, új utakat és lehetőségeket kerestek a kortárs zeneművészetben.
1992-ben Kiss Ferenc szerzeményei szóltak a sevilla-i világkiállítás Makovecz Imre tervezte magyar pavilonjában (ennek anyaga később A Héttorony hangjai címmel CD-n megjelent), emellett az elmúlt évtizedekben számos táncszínházi és filmes produkcióhoz komponált kísérőzenét. Időnként saját albumokat is kiad. Az 1999-es Nagyvárosi bujdosók nagy ívű, tematikus anyag, műfajilag valahol a folk, a rock és a popzene között helyezkedik el, a 2005 tavaszán kiadott Szerelem hava pedig egy idősödő dalnok kései szerelmes énekeit tartalmazza, remek társakkal előadva. És ahogy a szerelem is sokféle lehet, úgy a különböző népzenei gyökerű dalok is kellően változatosak: ki-ki megtalálhatja köztük a szívének, ízlésének és vérmérsékletének leginkább megfelelőt.
Díjak, elismerések: Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2002), Magyar Művészetért Alapítvány Bartók Béla emlék-díj (2006)
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 99–103.

Kiss Ferenc (népzenész)

Éveken át a táncházmozgalom erdélyi történetének egyik kulcszenekarában, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bodzafa-33775">Bodzafá</a>ban brácsázott, majd Magyarországra áttelepülve egészen az ezredfordulóig az Ökrös zenekarban húzta. Húsz esztendőn át töltötte be a Hagyományok Háza főigazgatói tisztségét, de legalább ennyire fontos, hogy a zeneszerző és népzenész Kelemen László vezette a Fonóban 1997 és 2001 között zajló Utolsó Óra programot, mely kétségkívül az elmúlt hetven év legnagyobb szabású népzenei gyűjtése volt.
1960-ban Gyergyóditróban, egy hagyományos székely faluközösségben született, tízéves korában a marosvásárhelyi Művészeti Iskola növendéke lett, ott is érettségizett 1979-ben. Miként mesélte: „Remek iskola volt, de népzenét egyáltalán nem tanultunk, az oktatás a különböző művészeti ágak mellett a klasszikus zenei műveltségre fókuszált.” Viszont diákként látta a Romániai Magyar Televízióban a Kaláka című honismereti és népművészeti vetélkedő műsorsorozatát, ezt követően fordult a figyelme ismét a hagyományos népi kultúra felé.
Miközben a kolozsvári G. Dima Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést tanult, gyűjtötte és játszotta az erdélyi hangszeres és vokális népzenét. Brácsát vett a kezébe, próbálta megtanulni Sebő Ferencék 1978-as Táncházi muzsika című lemezéről a számokat, nem sokra rá eljutott egy gyimesi tánctáborba, majd a Bodzafa brácsása lett. A legendás erdélyi táncházzenekarban akkoriban Papp István Gázsa volt a prímás és Szalay Zoltán a bőgős, énekesük pedig Panek Kati. Az 1983-as budapesti Táncháztalálkozóra kaptak ugyan meghívást, de a román hatóságok nem engedték ki őket. Az egyetem elvégzése (1984) után pedig az akkori romániai kötelező kihelyezési rendszer keretében két évig Nagyenyeden tanított, kórust vezetett és gyűjtötte a környék népzenéjét.
A <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bodzafa-33775">Bodzafa</a> a nyolcvanas évek közepén szűnt meg: előbb Székely Levente költözött át Magyarországra, aztán Papp István Gázsát Sepsiszentgyörgyre hívták prímásnak, Panek Kati inkább a színészi pályát választotta. Kelemen László a legsötétebb Ceauşescu-időkben, 1986 októberében szintén Budapestre települt át. 
1986 és 1992 között zenei szerkesztőként a Budapesti Zeneműkiadónál dolgozott, de a népzenélést is folytatta. 1987 tavaszán <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-okros-30561">Ökrös </a>Csaba hívta az éppen alakuló zenekarába, mely a kezdeti időkben főként a Kodály Kamara Táncegyüttest kísérte, amellyel a rendszerváltozás környékén többször eljutott az Egyesült Államokba, a végén már önálló zenekarként, saját programmal. 
Emellett Kelemen 1988 és 1990 között a Hungarotonnak szerkesztett erdélyi népzenei lemezeket. Kodály-ösztöndíjasként komolyzenei kompozícióit a Fiatal Zeneszerzők Csoportja koncertjein mutatták be, Hegedű-szólószonátáját Perényi Eszter játszotta korongra (Hungaroton). 1992 és 2000 között pedig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója volt.
1997-ben kezdeményezésére és vezetésével Utolsó Óra néven – a Fonó Budai Zeneházban, az MTA Zenetudományi Intézete támogatásával – olyan átfogó népzenei gyűjtésbe kezdtek, amelyre Lajtha László 1940-es évekbeli útjai óta nem volt példa. Mint Kelemen László a Fonó 25 könyvben felidézte: „a mintát a harmincas évek Pátria-felvételei adták. Aktív gyűjtőként rendszeresen szembesültem a terepen dolgozás nehézségeivel: a korabeli útviszonyok miatt alig tudtunk eljutni egy-egy faluba, sokszor ránk sötétedett, mire megszerveztük a gyűjtést, máskor felvétel közben benézett a szomszédasszony egy tojásért, vagy épp a háziaknak akadt dolguk az istállóban. Szóval sokszor nem lehetett hatékony a helyszíni munka. Ezért inkább felhoztuk a zenészeket, énekeseket Budapestre, és egy-egy hétre lényegében bezártuk őket a Fonóba. Olyannyira, hogy az első években még a szállásuk is ott volt.”
1997 és 2001 között 112 zenekarral több mint 1200 óra felvétel készítettek és archiváltak. A nagy elődökkel (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Vikár Béla, Lajtha László, Martin György, Kallós Zoltán) ellentétben ők kifejezetten a hangszeres népzene gyűjtésére és rögzítésére koncentráltak. Az erdélyi anyagban Pávai István, a felvidékiben Agócs Gergely, a délvidékiben Bodor Anikó, a kárpátaljaiban Pál Lajos volt a segítségére. A gyűjtésből eddig 68 darab, tanulmánnyal kísért CD jelent meg. 
Kelemen László szervezőként részt vett a Kárpát-medence hagyományait bemutató nagyobb demonstrációkon, így 2001-ben a Millenáris Álmok Álmodói kiállítás kísérő rendezvényeiben, több alkalommal a Sziget fesztivál folklór-eseményeiben, vagy a MüPa koncerttermeiben. 2008-ban Bereczky Csabával 9 részes dokumentumfilmet, illetve mozifilmet (Életek éneke) készített az erdélyi népzenészekről és hagyományőrzőkről.
2001 és 2021 között a Hagyományok Háza főigazgatója volt. Mint mesélte, „többször akarták megszüntetni az intézményt, kétszer – két különböző politikai kurzus alatt – egészen közel álltunk hozzá, de mindkétszer túlélte. Sőt, 2016-ban nemzeti intézmény lett. Felújítottuk a székházunkat, a Budai Vigadót, kiépíthettük a határon túli hálózatunkat, sőt, 2019-ben létrehoztuk az Erdély Hagyományok Háza Alapítványt.”
2022 tavasza óta ismét szülőföldjén, Erdélyben, Marosvásárhelyen él.
JBSz

Kelemen László (népzenész)

Fonó 25 (scan 2.jpg)

Fonó 25 (scan 3.jpg)

Fonó 25 (scan 5.jpg)

Fonó 25 (scan 1_jav.jpg)

Fonó 25 (Fono_PICT0828_jav.jpg)

Fonó 25 (jbsz_foto_gergely beatrixi_ok2.jpg)

Fonó 25 (Horvath Laszlo.jpg)

Fonó 25 (Zsidei Janos Zsono 05. BG.jpg)

Fonó 25 (Krulik Zoltan 03. BG.jpg)

Fonó 25 (Liber Endre 01.jpg)

Fonó 25 (Fono25-DSC_2451.jpg)

Fonó 25 (Sipos Mihaly 01.BG.jpg)

Fonó 25 (Kiss Ferenc 05. BG.jpg)

Fonó 25 (Kasa Bela 05. BG.jpg)

Fonó 25 (Kubinyi Julia 01. BG.jpg)

Fonó 25 (Lukacs Jozsef Lujo 06.BG.jpg)

Fonó 25 (Lukacs Miklos 05. BG.jpg)

Fonó 25 (Gryllus Daniel 03 BG.jpg)

Fonó 25 (Kelemen Laszlo 04. BG.jpg)

Fonó 25 (Fono tanc 01_DSC_2215.jpg)

Fonó 25 (Fono25_DSC_2817.jpg)

Fonó 25 (Paar Julia Fono25 01.BG.jpg)

Fonó 25 (Porteleki Laszlo 04.BG.jpg)

Fonó 25 (Herczku Agnes.jpg)

Horváth László

1995-ben a kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyitotta kapuját a Fonó Budai Zeneház. Amelyről ma már bátran kijelenthető, hogy a táncházmozgalom történetének legjelentősebb magánvállalkozása. Létrehozója és mai napig finanszírozója Lukács József elektronikai mérnök, üzletember, zenész. És a Fonó azon ritka kivételek egyike, amely mindmáig megőrizte eredeti küldetését. Hogy nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt pedig az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak.
Lukács József: „A kilencvenes években a Los Andinos rajongóként rendszeresen jártam a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.”
A Fonó 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitott. Aztán rögtön be is zárt. Merthogy nem lett kész véglegesen. A szerződés viszont kötötte őket, a bulit eltolni nem lehetett. Így bár előző éjszaka még padlót raktak és délelőtt festettek, este muszáj volt kitárniuk a kapukat. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön. Ahogy meg pár év, hogy az intézmény kimozogja a helyét a fővárosi kulturális életben.
Persze a Fonó történetében is voltak látványos kilengések. Felfutása (mondhatni, aranykora) a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor a vöröses-sárgás épületben világzenei, sőt messze azon túli produkciók bukkantak fel. Különösen az akkor átadott, később bezárt, nagyobb tömegeket elnyelő Hangárban. Az ezredfordulón például itt adta első magyarországi koncertjeit a szerb rezesbandák egyik legkiválóbbika, a Boban Marković Orkestar. Jöttek, láttak, letaglóztak. De gyakortalilag itt született a Besh o droM, és sűrűn megpörgött itt a Korai Öröm és más, akkoriban széles közönségréteget delejező formáció. Akkora tömegeket, hogy egy idő után a ház fizikailag sem bírta a rászakadt érdeklődést. Mire Lukács József berántotta a kéziféket. Hogy inkább maradjon meg az intézmény a maga keretei között. Fizikai értelemben, szellemiségében, szolgáltatási színvonalában. Helyrehozták a vizes blokkot, letisztították a profilt, és meghúzták a határokat. Hogy az időközben átadott pajtával együtt legfeljebb 500 főt befogadó Fonó megmaradjon élhető, szerethető közegnek.
Gazdasági értelemben persze közel sem egyszerű ott az élet. A Fonó 2003-ban gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s akkor csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Azóta pedig az, hogy alapító-mecénása változatlanul tolja bele a nyolcszámjegyű szubvenciót.
Lukács József: „1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, hogy elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: »Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.« Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.”
Lukács szerencsére nem csalódott emiatt. Legalábbis nem annyira, mint azt a fentiek fényében az emberek gondolhatják. Tény, az általa megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a zeneház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehozta, s amíg kitermeli azokat az értékeket, ami számára kedves, addig legyen, mondja.
És a Fonó az elmúlt közel húsz évben tényleg betöltötte vállalt szerepét: a médiavilágon túli zenék egyik legfontosabb magyarországi menedéke lett. Fennállása alatt legalább félezer táncházat tartottak itt, több ezer zenekar juthatott pódiumhoz, több száz népzenei és kísérleti jazz albumot jelentettek meg. Az elmúlt tizenhét évben óvatos becslések szerint is legalább kétszázezren fordultak meg a falai között. Aki a szakmában számított, az mind megpördült errefelé. Többségük többszörösen. Lajkó Félixtől Palya Beán és Szalóki Ágin át a Parno Grasztig. A Besh o droM gyakorlatilag itt alakult, innen indulva nőtte ki magát nemzetközi jelenséggé. A Szlovákiából átköltöző Gyhmes szintén itt bontogatta szárnyait, eleinte harminc ember előtt, aztán sorra adták a teltházas bulikat. A Csík zenekar pedig olyannyira otthonra lelt a Sztregova utcában, hogy a mai napig itt próbálnak és itt jelentetik meg a lemezeiket.
Nem beszélve arról, hogy 1997 és 2001 között a Fonóban zajlott az Utolsó Óra, amelyhez mérhető átfogó népzenei gyűjtés nem történt Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 155–159.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.fono.hu/hu/">https://www.fono.hu/hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU</a>