Debrecenben 1972. november 23-án rendezték az első jazzhangversenyt, melyen még kizárólag hazai formációk léptek fel. A később többször átkeresztelt, a nagyközönség által a leginkább Debreceni Jazznapok néven ismert eseménysorozat azonban néhány éven belül a térség egyik legjelentősebb, európai szintű és rangú fesztiváljává nőtte ki magát.

Létrejötténél amúgy a Debreceni Jazz Quartet vezetője, Kiss Ernő, a helyi művelődési központ vezetője, Gyarmathy Kálmán és a Magyar Rádió technikai hátterét és publicitási erejét maga mögött tudó Kiss Imre bábáskodott. A közvetítőkocsi már az első alkalommal ott parkolt a Bartók-terem mögött, a következő évtizedekben állandósult a jelenléte, az ott rögzített koncerteket pedig folytatásokban hallgathatták országszerte – nagyságrendekkel többen, mint a helyszínen élőben. Ezek révén nemcsak a fesztivál látogatottsága nőtt évről évre (1980-ban például tízezren fordultak meg), hanem rengeteget profitált belőle az egész szakma. Hisz az intézmény által uralt éterben a jazz – Kiss Imre érdekeinek megfelelően – a zenei életben betöltött súlyához képest nagyságrendekkel több teret kapott. Ráadásul a tizedik, jubileumi fesztivál kapcsán a Nemzetközi Rádió és Televízió Szervezet, az OIRT figyelmét is sikerült a cívisvárosra irányítani, így 1981-ben több mint tíz európai állomás közvetítette az ottani eseményeket. A Debreceni Jazznapok amúgy ekkor érte el széltében és hosszában a maximumot: a hat nap alatt 22 ország 40 formációjának 250 zenésze forgott a színpadokon. S bár a rendezvény az ekkor elért nemzetközi színvonalat még éveken át sikeresen tartotta, a rendszerváltás előtti időszak általános kulturális mélyrepülése a fesztivált sem kímélte.

Persze az évek, évtizedek alatt a Debreceni Jazznapok is folyamatosan változott. Többször átkeresztelték, tucatnyi helyszínen rendezték, a Bartók-teremtől a Kölcsey Művelődési Központon át a Békás-tó partján felállított szabadtéri színpadig mozgott az eseménysorozat súlypontja. Koncertek nem csak este, hanem idővel délután, sőt délelőtt is voltak, éjszakánként pedig gyakorta folytak örömzenélések.

Egy időben tehát Magyarországon, mondhatni, Debrecen lett a jazz fővárosa.

Miként a fesztivált az elejétől végigélő helyi újságíró, Endes Mihály írta a 30. évfordulóra megjelent könyvének bevezetőjében: „Városunk címerében ott szerepel, s nem véletlenül, a mondabeli szent madár, amely a tűzben elhamvadó, mégis újra és újra életre kelő napot jelképezi, dalával köszönti. És ugyanúgy érvényes ez a Debreceni Jazznapokra, amelyet az eltelt három évtized alatt, szinte esztendőről esztendőre megérintett az elmúlás szele, hogy azután – micsoda vajúdások közepette – átélje a feltámadás misztériumát is. (…) Időpontja az első tíz alkalommal őszre esett, majd ezzel váltakozva, a forró hónapok is bekapcsolódtak, sőt utóbb már tavaszra tevődött át (a Tavaszi Fesztivál eseménysorozatának reprezentánsaként), hogy a közelgő harmincadik ismét nyárra essen. Indok, megokolás és érvelés mindig akadt, ám az eredmény nem mindegyiket igazolta, hiszen a gyakori módosítások zenészt és közönséget egyaránt elbizonytalanítottak.”

A külföldi világsztárok és a hazai jazzélet krémje mindenesetre egymásnak adta a kilincset Debrecenben. Miközben a progresszió is folytonosan jelen volt, elég az Interbrass, a Rákfogó, a Syrius, a Dresch Quartet, a Masina Trio vagy Szabados György különböző formációira gondolni. Tényleg csak a legfontosabb, a rendszerváltás előtt ide eljutott világsztárok listájából mazsolázva, többek között Czieslaw Niemen, a Graham Collier Band, a Byrd–Kessel–Ellis Trio, a Steps (Michael Brecker, Grolnik, Manieri, Gomez, Erskine), a Jan Garbarek Quartet, a Gateway (DeJohnette, Abercrombie, Holland), az Oregon, Anthony Braxton, a Randy Brecker Quartet, a Brötzmann–Tippett Duo, a Brüninghaus Trio, a Gismonti–Vasconcelos Duo, a New Paul Motian Trio, Larry Coryell, Joe Zawinul, Bireli Lagrene, a Chet Baker Quartet és a John Scofield Trio örvendeztette meg itt a jazz rajongóit. Ráadásul a korábbi és részben későbbi gyakorlattal ellentétben esetükben szó sem volt arról, hogy Debrecen amolyan vidéki utánjátszó helyszín lett volna. Sőt a budapestiek örülhettek, ha az itteni legsikeresebb előadók alkalmanként gálakoncertet adtak a fővárosban.