A hatalom képviselői – felismerve a beat tömegvonzását – a kezdeti idegenkedés után 1967-től igyekeztek felhasználni a műfaj közösségteremtő, spontán érvényesülő hatását, és azt valamilyen szinten integrálni a KISZ felügyelte szocialista ifjúsági mozgalomba. Ennek szellemében a KISZ KB Kulturális Osztálya és a Magyar Rádió és Televízió – az előző évben indított Táncdalfesztivál mintájára – Mi, fiatalok címmel 1967. július 1-jére polbeat fesztivált szervezett, amelyet szintén évről évre ismétlődő sorozatként képzeltek volna el, de már az egy évvel későbbi folytatást sem sikerült megvalósítani. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió által egyenes adásban közvetített döntőbe tizenöt dal került. A szélesebb közönség itt ismerkedett meg a Gerilla együttessel, Dinnyés Józseffel, Máté Péterrel és Magay Klementinával. A díjazott dalokkal három kislemez is megjelent.

Dinnyés József (1948–), alias Bob Dinnyés így emlékezett vissza az előzményekre. „1967. március 31-én – az Ifjúsági Magazin-ban leközölt cikk (Hazai Donovanok) nyomán – meghívtak bennünket a KISZ Központi Művészegyüttesébe. Nagy tanácskozás volt, a részt vevők közül Szigeti Pál, Tamássy Zdenko, Orosz László (a KISZ KB akkori kulturális és agit-prop. osztálya részéről), Révész László (a munkásőrkórus karnagya), Keszler Pál (az ORI igazgatója), Maróthy János, Simon Gy. Ferenc és Végh Miklós újságírók nevére emlékszem. A zenészek, költők közül Györe Imre, Haraszti Miklós, a Gerilla, Bródy, Doleviczényi, Oroszi és én kaptunk meghívást. Elénekeltünk egy-két dalt. Mint kiderült, ez volt az első hivatalos tanácskozás az új műfajról, itt döntötték el, hogy amit mi csinálunk, az a régi mozgalmi dalok mai folytatása. Itt született meg a polbeat elnevezés is mint gyűjtőfogalom. Akkor, 1967-ben körülbelül ennyien voltunk csak a műfaj művelői, és e tanácskozás döntése értelmében legalizálódott, amit csináltunk.”

Dinnyés József később értesült arról, hogy kiírtak egy pályázatot „könnyen énekelhető közéleti dalokra”, és a pályaműveket az FMH-ba kell elküldeni magnószalagon vagy kottaszöveg-melléklettel. Négy dala – Fölösleges emberek, Ballada Anna Frankról, Karrier, Az idő elszállt felettünk – került tovább. A július 1-jei döntőn – ahová kölcsönzakóban és kölcsöncipőben érkezett – derült ki, hogy a négy dalból csak kettőt (Karrier, Az idő elszállt felettünk) énekelhet el, majd az eredményhirdetéskor négyszer kellett kimennie a színpadra, és mindannyiszor kezet csókolt a díjat átnyújtó Váradi Hédinek. Mire az egyik lapban rögvest neki rontottak: „ha valaki a kispolgáriság ellen énekel, ne csókoljon kezet egy színésznőnek!”

A polbeat fesztivál sztárja azonban nem Dinnyés volt, hanem az 1966-ban indult Gerilla együttes, amely voltaképpen Berki Tamás (későbbi neves jazzénekes) és Vámos Tibor (később Vámos Miklós néven ismertté vált író és tévés személyiség) duóját jelentette, amelyhez alkalmanként csatlakozott Gergely Ágnes (az egykori „gézengúz”), Rohonyi Marianne (ének, dob) és Lantos Iván (ének, nagybőgő; később az Orfeo együttes, majd a Kolinda együttes alapítója). Szövegeiket Haraszti Miklós írta vagy fordította. A fesztivál előtt már többször szerepeltek különböző KISZ-megmozdulásokon. Mint sok budapesti egyetemistát, akkor őket sem csak a nyugat-európai, hanem az ázsiai és latin-amerikai forradalmi mozgalmak is érdekelték, mint ahogy nevükkel is Che Guevara előtt tisztelegtek. Ugyanakkor figyelemmel kísérték az amerikai polgárjogi, kisebbségi megmozdulásokat is, bár inkább a kommunista aktivistákat (Angela Davis), mint a polgárjogi harcosokat (Martin Luther King). A polbeat előadók közül elsőként készíthettek felvételeket, de jellemző az illetékesek hozzáértésére, hogy az együttes bemutatkozó kislemezét (Mr. John elment Vietnamba / Ejtőernyős dal, 1967) a Táncoljunk! című sorozatban jelentették meg. További népszerű dalaik: Nem lehet tudni, Várunk (este a szobornál), Disszidensek (Ecc-pecc-kimehecc).

A polbeat fesztiválon a Gerilla négy dallal jutott be a döntőbe, ahol a zsűri két kategóriát hozott létre az elektromos nagyzenekarok, illetve a szólisták és kisegyüttesek számára. A KISZ kongresszusának tiszteletére megrendezett fesztiválra ugyanis a népszerűség biztosítása érdekében ismert beatzenekarokat is meghívtak, amelyek, mint az alábbi lista is bizonyítja, itt is a jól ismert slágergyárosok dalaival indultak a versenyben.

A döntő dalai (szerzők szerint, alfabetikus sorrendben):

1. Berki Tamás: Ballada (Berki Tamás)

2. Berki Tamás: Nem lehet tudni (Gerilla)

3. Déri Tamás–Ascher Tamás: Akinek nem elég a Nobel-díj sem (Viet-beat)

4. Dinnyés József: Az idő elszállt felettünk (Dinnyés József)

5. Dinnyés József–Veress Miklós: Karrier (Dinnyés József)

6. Doleviczényi Miklós–Bagi István: Tizenharmadik parancsolat (Doleviczényi Miklós)

7. Flamm Ferenc–Szalkai Sándor: Kettő, egy, fél (Magay Klementina, Atlas)

8. Hoffmann Ödön: Ne ébresszetek fel (Mikes Éva, Expressz)

9. Ihász Károly–Csanádi Pál: Vörös és sárga (Miskolci Nehézipari Egyetem együttese)

10. Lovas Róbert–S. Nagy István: Fekete patkány (Pápai Faragó László, Syrius)

11. Máté Péter–Dobsa Valéria: A néger zongorista dala (Máté Péter, Dobsa-együttes)

12. Molnár Ákos–S. Nagy István: Azért, mert a faterod góré (Somló Tamás, Omega)

13. Neményi Béla–S. Nagy István: Ki ölte meg Kennedyt? (Neményi Béla, Atlantis)

14. Vámos Tibor: Disszidensek (Gerilla)

15. Vámos Tibor: Várunk (este a szobornál) (Gerilla)

A fesztivál – 15 ezer forinttal járó – fődíját a Gerilla kapta, és még a műfaj hazai elterjesztéséért legtöbbet tevő zenekarnak járó díjat is elvihette. A fesztivál győztes dalaiból készült négyszámos kislemezen három dallal szerepelhettek, a győzteseknek filmszerepet, lemezt, fellépéseket ígértek, ám mindebből őszre semmi nem teljesült.

A lapokban eléggé lesújtóan írtak a fesztiválról, mindenekelőtt a beatzenekarok hiteltelennek minősített szereplését kritizálták. A polbeat fesztivál tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Viszont a mozikba tódulni kezdett a közönség az első „agitpropos” tinédzserfilmre, az Ezek a fiatalok-ra.