A „fekete bárányok”

a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a lázadás mítosza által körülvett, a „magyarock” történetében „fekete bárányok” néven bevonult három zenekar, a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P.Mobil perifériára szorítottsága ellenére (vagy éppen ezért) teljes mértékben élvezte a közönség szeretetét és bizalmát. Ők hárman – legalábbis látszatra – a magyarock alulról induló, kisebbségi rétegkultúrákból táplálkozó vonulatát képviselték, akik megtagadták az együttműködést a rendezőszervekkel, nem voltak hajlandók a vállalt ügyektől eltérő műsorokban, feladatokban közreműködni.

Ahogy néhány cikkben nevezték őket, zenei gerillákként viselkedtek, még ha politikai, kulturális értelemben nem is tekinthetjük őket ellenzékinek. Miközben a keményrock-zenekarok szirénhangokra is figyelő része zavartalanul és egy idő után futószalagon készíthette felvételeit, sőt támogatással országjáró turnéra indult, tévészereplési lehetőséget kapott, addig a „fekete bárányok” az önerőből szervezett koncertektől eltekintve gyakorlatilag minden nyilvánosságtól el voltak zárva.

Hogy miért? Mint Erdős Péter 1978-ban az MHV popzenei lemezek forgalmazásáról szóló jelentésében kifejtette, ezek a zenekarok „veszélyeztetik a fiatalság szellemi és morális épségét”. Egy későbbi vállalati körlevélben pedig világosan megfogalmazta: „A vállalat nem tesz engedményeket. Nem feladatunk a koncertek ellenőrzése, a közrend megóvása, de az együttesek megítélésénél társadalmi magatartásuk teljességéből kell kiindulni, amikor döntéseinket meghozzuk. A vállalat nem vehet részt olyan szimbólumok, jelvények, magatartásformák és jelszavak közvetlen vagy közvetett propagálásában, amelyeket a magyar együttesek nyugati, fasisztoid zenei mozgalmaktól vesznek át (punkjelvények, biztosítótű, színpadi agresszivitás).”

Erdős Péter mindezt akkor írta, amikor nem sokkal később a KISZ dalpályázatán a Beatrice Nem nekem tanulsz című dalával első díjat nyert, éppen a szöveg előremutató, az ifjúság nevelésében segítő szándéka miatt. Vagy, ugyanez az együttes hogyan szerepelhetett 1980 elején a Magyar Rádió Tessék választani! című műsorában?

Élő Magazin a rock jegyében

A másik oldal mindenesetre egy – mint utóbb kiderült, rocktörténeti – demonstrációval igyekezett felhívni magára a figyelmet. A „fekete bárányok” koncertjét 1980. augusztus 23-án, szombaton 16 és 22 óra között az óbudai Hajógyári-szigeten rendezték, és csaknem 25 ezer fiatal gyűlt össze, hogy meghallgassa kedvenceit, a Beatricét, a Hobo Blues Bandet és a P.Mobilt (plusz Feró ajánlatára az ekkor debütáló Bizottságot). Igazi, a hetvenes évek elejére emlékeztető hangulat alakult ki. A rendre kizárólag ifjúgárdisták felügyeltek – nem is történt botrány.

A hetvenes évek második felének „szolidaritási ütközetei” után – amelyeken a főszerepet ugyancsak ezek a zenekarok játszották – ezt a mamutkoncertet már nem a KISZ, hanem az Ifjúsági Magazin szerkesztősége (Élő Magazin a rock jegyében szlogennel) és az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda szervezte. A három „kitagadott botránybandát” együtt látni már önmagában is esemény volt, így az ország minden részéből Győrtől Szegedig, Pécstől Miskolcig csapatokba verődve érkeztek a tizenévesek, a baboskendősök és a rockerek, a csövesek és a kései hippik. Sokan hálózsákkal, hátizsákkal, pokróccal jöttek, és sok más jel is arra utalt, hogy a jelen lévők az egykori nagy fesztiválünnepek hangulatát szeretnék visszaidézni.

A programot a már négy hónapja létező, de a nagy nyilvánosság előtt ekkor debütáló, a Beatrice vendégszeretetét élvező Bizottság nyitotta meg, amelynek „szabadidőzenéjét”, avantgárd rockját a kevésbé áttételes zenei és színpadi világhoz szokott közönség jókedvvel, de kissé idegenkedve fogadta. (Kellett azért bátorság ahhoz, hogy az „őszinte rockot” követelő időkben ennyire cinikusan semmitmondóak legyenek.) Annál nagyobb üdvrivalgás – kórusban üvöltött „Ricse, ricse, Beatrice, hórukk!” – köszöntötte a Bizottság „utózenekarát” (ahogy Wahorn mondta), a Beatricét, amelynek tagjai utolsó jelentős fellépésükön régi külvárosi formájukban játszottak. Már amikor a technika engedte. Mikor belekezdtek a Jerikó-ba, egyszer csak elment a hang, ők meg mint valami bohócok, teljes csendben ugráltak a színpadon. A „Nemzet csótánya” feliratú trikóban fellépő Nagy Feró kellően össze is veszett a keverőpultossal, de a malőr nem sokkal később megismétlődött. Becsületükre legyen mondva, ennek ellenére tisztességgel lenyomták a bulit.

Részben ugyancsak a katasztrofális hangosítás rontotta el a Hobo Blues Band koncertjét. De csak részben. Hobo teljesen be volt rekedve, alig tudott énekelni, amúgy is láthatóan fáradt volt, ezért a harmadik szám után bejelentette, hogy „nem akarják lerombolni mindazt, amit addig felépítettek”, úgyhogy nem jönnek addig vissza, amíg nem biztosítják számukra a normális hangzást. Aztán, amíg a technikusok a színpadon és a keverőpult körül rohangáltak, Hobo száraz-rekedt, színtelen, mégis 25 ezer ember érzéseivel is bánni tudó hangján elénekelte – orgonakísérettel, a Kexet megidézve – a Tiszta szívvel-t. Nem voltak jó formában, de a hangulat, az áhítat, a közös hit és akarat naggyá tette őket.

A HBB után még zúgott a „vissza, vissza”, de hiába – jött a P.Mobil, ráadásul ereje teljében, népszerűsége csúcsán, még Bencsikkel és Cserhátival. A klasszikus felállás utolsó nagy koncertjét adták, Schuster szokásához híven uralta a színpadot, és bár ők is elég katasztrofálisan szóltak, a nagy slágereiket egy emberként énekelte velük a tömeg. Itt is teljes egészében eljátszották a magyar rock egyik legszebb kompozícióját, az akkoriban nacionalistának és sovinisztának bélyegzett öttételes Honfoglalás-t.

Az est záróaktusaként pedig a három zenekar közö–sen énekelte el az erre az alkalomra írt Fekete bárány blues-t, majd Hobo és Schuster jelképesen egy fehérre festett fekete kócbárányt tépett szét, és darabjait a közönség közé szórta.

Akkor még senki sem sejtette, hogy a koncert egyben korszakhatárt is jelöl a magyar rock történetében. 1980 őszétől ugyanis a „fekete bárányok” körül is megváltozott a helyzet. A hatalmas közönségsikert látva filmszerepet kaptak, filmzenét írhattak, kis- és nagylemezeket készíthettek, és ezzel a köréjük szerveződött mítosz is veszített erejéből. Ezért kezdődött meg mindhárom együttesben a zenészvándorlás, és ezért oszlott fel 1981 nyarán a Beatrice.