Az 1980-as évek budapesti undergroundjának egyik legfontosabb zenekara, mely alig fél évig létezett, és formáját sosem tudta kifutni, de sok szempontból ez a formáció jelentette az origót, innen indult Müller Péter (később Kontroll Csoport, Sziámi-Sziámi) és Menyhárt Jenő (később Európa Kiadó).

1980 nyarán a Kulich Gyula téri Pszichiátriai Klinika pincéjében már javában próbált Menyhárt Jenő (1959, gitár, ének), Kiss László (1959, basszusgitár) és Somoskői Lajos (1958, gitár, ének). Se dobosuk, se szövegírójuk, se nevük nem volt ekkor még.

Aztán felpörögtek az események, és 1980. szeptember 13-án színre lépett az URH, mely mindössze fél évig létezett, de mindenképpen egy új korszak eljövetelét jelentette a hazai rockzenében. Neve az Ultra Rock Hírügynökség rövidítése, utalva arra, hogy egyrészt egy föld alá nyomott, csak ott létező világról tudósítanak, másrészt produkciójuk túlmutat egy hagyományos rockzenekarén. Ráadásul e név fricska is volt a hatalom felé, hiszen az URH akkoriban a rendőrség hullámsávját is jelentette.

Az URH igazából hamarabb lépett a színre, mint hogy készen lett volna. Menyhárt, Kiss és Soma még csak csiszolgatta az első dalokat, amikor az intézmény főorvosa, Gerevich József váratlanul bejelentette, hogy két hét múlva koncertet kell adniuk. Mire Soma az egyik próbára lehívta egy Müller Péter nevű barátját, aki akkor a Színház- és Filmművészeti Főiskolára járt rendezői szakra. „Ezek a dalok nagyon jók, csak nem tudom, mire” – mondta állítólag a náluk 7-8 évvel idősebb Müller Péter (1951, ének), amikor végighallgatta a zenekar akkori repertoárját (négy-öt félkész számot), majd elővett egy gépelt szövegektől duzzadó dossziét és körbeadta. Aztán odalépett a mikrofonhoz, és attól kezdve ő lett az énekes. A többiek meg próbálták a szövegeikhez megtalálni a kellő zenei hátteret. Müller pár nappal a kitűzött koncertidőpont előtt a dobos kérdést is megoldotta: felhívta egyik ismerősét, Salamon Andrást a filmgyárban, aki elsőre igent mondott. Erősítésként pedig felkérték a Balatont, hogy legyenek ők az előzenekar.

Bár a koncertre zömében az újra, a szokatlanra fogékony, a Fiatal Művészek Klubjában is rendszeresen megforduló fővárosi értelmiségi fiatalok mentek, még őket is meglepte az URH provokatív attitűdje, és szokatlanul merész, politikai áthallásokkal teli radikális szövegvilága. Két héttel később a Kassák Klubban ismét ledöbbent tőlük a tömeg, ettől kezdve futótűzként terjedt a hírük, és mindenhol telt ház fogadta őket.

„Azért jöttünk, hogy eltöröljük a hetvenes éveket” – nyomatékosította több koncerten is Müller Péter, és az URH tényleg szakítani akart minden itthoni rockhagyománnyal. Illetve felelevenítették azt, ahogy az egész még a hatvanas években elindult. Vették maguknak a bátorságot és pimaszságot, hogy gyakorlatilag a koncerteken, a közönség előtt tanultak meg zenélni. A Bizottsághoz hasonlóan amolyan nyilvános próbákat tartottak, és a hetvenes évek gyakran monumentális kemény rockjával ellentétben ismét felkínálták az azonosulás kérdését: bárki felmehet a színpadra, aki tud három akkordot, és van mondanivalója. Müllert leszámítva egyidősek voltak a hallgatóságukkal: nem bálványok voltak, hanem képviselők.

Az URH híven szólaltatta meg a nyolcvanas évek elejének értelmiségi életérzéseit. Hetek alatt mitikussá vált, a fiatal értelmiség hangadó, véleményformáló rétegeinek (újságírók, szociológusok, filmesek) támogatásával földalattiságában is a rockélet egyik meghatározó tényezőjévé lépett elő. Dalai kazettákon terjedtek, sokszor próbajellegű koncertjein egyre nagyobb közönség gyűlt össze. Még a New Musical Express Budapesten járt tudósítója, Chris Bohn is róluk írta a legtöbb jót a magyar rockszíntért bemutató több mint kétoldalas cikkében. Pedig az angol újságíró csak a bulik légkörét írhatta meg, a Müllerék produkciójának igazán nyomatékot adó szövegeket mindössze hevenyészett fordításokból ismerhette.

„Az URH zenéjénél semmi jobbat nem hallottam közép-európai kirándulásom alkalmával – így Chris Bohn. – Vad, felajzó zenét csinálnak, aminek hajtóereje a csodálatos, dühös gitárfutamok által csak alig-alig kordában tartott ritmus. (…) Életerős zenéjük ugyanúgy hazavágja a hivatalosan támogatott együttesek esetlen rockját, ahogy a punk teremtett tiszta levegőt nálunk pár évvel ezelőtt.”

Az a pár száz ember, aki ott volt az első URH-koncertek egyikén, valójában nem is igazán hitt a fülének. Ahogy vélhetően a helyszínen lévő társadalmi kapcsolatok sem. Olyan radikális hangvételű, a hivatalos hurráoptimizmussal össze nem egyeztethető sorokkal, mondatokkal álltak elő, ami példa nélküli volt az akkori Magyarországon.

Hogy miért működhettek mégis? Talán azért, mert megjelenésük idején javában dúlt a rock-diszkó háború, a hatóságok figyelmét elsősorban a több tízezer fiatalt megmozgató három botránybanda, a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P.Mobil tevékenysége kötötte le. Ráadásul az URH a teljes ismeretlenségből érkezett, és mire a hivatal észbe kapott, túlságosan népszerű lett a budapesti egyetemisták körében. Az aczéli kultúrpolitika ekkorra már kerülte a nyílt konfrontációt, inkább ellehetetleníteni, marginalizálni igyekezett a számára kényelmetlen előadókat.

Szellemileg kétségkívül a rock and rollban amúgy elég túlkorosan (huszonkilenc évesen) belendülő Müller volt az URH vezéregyénisége. Énekesi képességei persze elég korlátozottak voltak (ma sincs másként), de a zenekarnak igazán egyéniséget adó szövegeket – néhány kivételtől (például Szabadíts meg a gonosztól, Kétezer, Bye, Bye) eltekintve – mind ő írta. Köztük olyan emblematikus dalokat, mint az Ismeretlen katona, a Pokoli aranykor, a Van-e élet a Földön vagy a később az Európa Kiadó révén a rendszerváltozás idején aktuálissá vált Szavazz rám!.

És hogy az üstökösként felbukkant URH miért oszlott fel olyan hirtelen? A tagok későbbi nyilatkozatai szerint elegük lett a sikerből, és nem szerették volna minden koncerten ugyanazokat a dalokat eljátszani. Újak pedig 1981-ben már nem születtek. Mindenekelőtt azért, mert a színházias formákban gondolkodó Müller nem hozott újabb szövegeket. Talán azért sem, mert ekkor már tudta, hogy a Kontroll Csoportban akarja folytatni. Amikor március 29-én a Kassák Klubban a búcsúkoncertjüket adták, még úgy volt, hogy csak leteszik, mint egy nehéz batyut, az addigi repertoárt, néhány hónapig erőt gyűjtenek, és egy más, színháziasabb jellegű programmal lépnek elő. Aztán a nyár folyamán Menyhárték számára világossá vált, hogy Müller már a Kontroll Csoporttal próbál. Így megalakították az Európa Kiadót.

Az URH-nak egyetlen stúdiófelvétele létezik: Müller járt ki egy kis stúdióidőt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Azóta persze ők is feltámadtak néhány alkalommal. Először 1985. április 21-én egy rövid programmal a társak (Balaton, Kampec Dolores, VHK, Sziámi Sziámi) előtt, akkor Salamon András helyett Magyar Péter dobolt. Aztán pontosan öt évvel legelső koncertjük után, 1985. szeptember 13-án a Közgáz Kinizsi utcai épületének udvarán az eredeti felállásban. Harmadszor a rendszerváltozás után, 1990. november 10-én az Olimpiai Csarnokban (ekkor is Magyar dobolt). Utóbbit hangban is rögzítették, a Bahia évekkel később dupla CD-n megjelentette. Végül 2008-ban a Szigeten és a VOLT Fesztiválon lehetett hallani őket.

JBSz–SJ

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 55–58.