Szabados György
A magyar jazz mint terminus technicus ugyan a leginkább Dresch Mihályhoz kötődik (aki eredetileg ezt a kifejezést szándékozta adni 1998-as Révészem, révészem… című albumának), az origó azonban mindenképpen Szabados György (1939–2011), aki a magyar jazztörténet egyik legnagyobb hatású, egyben legtöbb vitát kiváltó alakja. Talán azért is, mert a kezdetektől következetesen járta a maga bartóki és free jazz hagyományokból táplálkozó útját. S a hagyományos jazzritmust a magyar népzene aszimmetrikus ritmikájával felcserélve valóban sajátos magyar jazziskolát teremtett. A hatvanas évek elejétől – Európában is – az elsők között kísérletezett az úgynevezett szabad zene koncepcióval, melyben haláláig makacsul hitt. És az idő őt igazolja.
A klasszikus zenei nevelést kapott Szabados a városi legenda szerint 1963-ban a híres Dália Klubban javasolta először Publik Endrének, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül, „csak úgy” játsszanak. S ezzel megszületett a hazai free jazz. Ami aztán sokáig Szabados személyes ügye maradt, hisz Publik nem sokkal később Svédországba disszidált, s csak a hetvenes évek elején talált olyan társakat – Ráduly Mihály, Vajda Sándor, Friedrich Károly, Kimmel László személyében –, akik a koncepcióját magukévá tették. Aztán jöttek a fiatalabbak, Dresch Mihály, Lőrinszky Attila, miközben a Kassák Kortárs Zenei Műhelyben többek között Melis Lászlóval, Szemző Tiborral és Körmendy Ferenccel dolgozott együtt.
Szabados 1972-ben a San Sebastian-i jazzfesztiválon kategóriájában első díjat kapott, nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy a műfaj perifériáján mozgó művész 1974-ben felvehette első önálló nagylemezét. Borítójára eredetileg Fejes László azonos című fényképe került volna (Fejes ezzel a fotóval 1961-ben Hágában a magyarok közül elsőként nyerte el a World Press Photo első díját), de a hatalom végül nem járult hozzá. Viszont Az esküvő 1975-ös megjelenése valóban új lehetőségeket és távlatokat nyitott a jazz hazai történetében. Már ha egyáltalán jazznek lehet nevezni azt, ami ezen szól. Szabados az a típusú muzsikus, aki társaitól nemcsak zenei, hanem szellemi együttműködést/azonosulást is várt. Ami itt hallatszik, nem a műfaj általános szabályai alapján építkező kompozíciók sora, sokkal inkább öntörvényű, egyéni látásmódú, szabad, improvizatív zene.
Szabados György: „A magyar zene – akárcsak a magyar nyelv – rendkívül hajlékony. Mégis pontos és árnyalt, s ami a legfontosabb, befogadó. Bethlen Gábor udvari zenéje, a széki muzsika vagy a református zsoltárok mind kultúrák érintkezéséből jöttek létre. Az előbbi olasz muzsikusok erdélyi környezetben alkotott műve, az utóbbi pedig a gregorián és az ősi magyar éneklés kapcsolatából született. S mindkettő ugyanazon a szellemi-lelki emésztési folyamaton ment keresztül, s ma már a két különböző hatást nem lehet egymástól elválasztani. […] A jazz-zene a feketék nagyon kötött ritmikájú világa, és ahhoz, hogy a magyar zeneiséggel össze lehessen hozni a jazz-zene által megvont improvizatív környezet hevületét és közérzetét, ahhoz a guisto, tehát táncos, kötött ritmikán keresztül nem vezetett út. A rubato szabadon kezelhető ritmikájú játékmódot jelent, a parlando a szöveghez kötött lejtetést. A lényege, hogy a lélegzés, s az ember érzelmi hullámzásainak megfelelően működik. Ez már kozmikus emberi dimenzió, amelyre bármi beültethető és ezen az alapon a különböző kultúrák antagonisztikusan ellentétesnek tűnő ornamensei úgy találkozhatnak, hogy természetes eggyé válhatnak.”
Szabados 1975-ben a Kassák Klubban (hol másutt?) saját kortárs zenei-filozófiai műhelyt indított, melyet 1988-ig vezetett, és ahol olyan muzsikusegyéniségek bontogatták szárnyaikat, mint Dresch Mihály vagy Grencsó István. 1983-ban maga köré gyűjtötte „tanítványait”, megalapította a nagy létszámú Magyar Királyi Udvari Zenekart (Magyar Királyi Udvari Zenekar: Dresch Mihály, Grencsó István, Kovács Ferenc, Benkő Róbert, Baló István, Geröly Tamás, Kobzos Kiss Tamás, Vajda Sándor és mások), amely együttesre írt kompozícióinak első számú megszólaltatója lett. Az 1991-es Homoki zene lemezén csupa olyan jazzmuzsikus működött közre, akik a Dresch Quartet, a Grencsó Kollektíva vagy a később formálódott Dél-alföldi Szaxofonegyüttes tagjai. A tanítványok azonban idővel felnőttek, önálló útra léptek, így Szabados az új évezredben magára maradt, jobbára szólóban koncertezett. Viszont zenei-szellemi örökségét a többiek fényesen vitték tovább.
JBSz
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 162–166.
