Band/name

A Wastaps és a P.Mobil egykori énekese, Szegváry Gábor (1952–1980) alapította 1979-ben. Felállás: Zeffer András (billentyűsök), Sárvári Vilmos (szólógitár), Czutor János (dob) és Vrana Tamás (basszusgitár). Mindössze néhány rádiófelvétel, tévészereplés és egy demoanyag maradt utánuk. A meglehetősen extrém életvitelű és labilis idegállapotú Szegváry 1980 februárjában máig tisztázatlan körülmények között meghalt. Zeffer és Sárvári később a<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-pmobil-6827"> P.Mobil </a>tagja lett.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 401.

S.O.S.

S.O.S. zenekari fotók

A „fekete bárányok” néven elhíresült zenekarok egyike, a Piramis mellett az 1970-es évek végének legnépszerűbb rockcsapata.  A legrégebben hajtott a sikerért, a legfanatikusabb rajongótábort mondhatta magáénak. A hatalmas népszerűsége ellenére tíz évig csak fesztiválokon és szabadtéri koncerthelyeken mutatta be lemezre nem került műsorait.
Miután jogelődje, a Gesarol neve szalonképtelennek bizonyult, a „rovarhalál zenészei” 1973 áprilisában az Esti Hírlap-ban közleményben tudatták mindenkivel, hogy a továbbiakban P.Mobil néven működnek. A zenekar akkori felállása: Bencsik Sándor (1952–1987, gitár), Losó László (1953–, basszusgitár, ének), Huszár Györgyi (1954, ének), Serényi Miklós (ének), Póta András (1955, dob), Schuster Lóránt (1949, zenekarvezető). Hivatalosan 1973. május 1-jén a Budai Ifjúsági Parkban mutatkoztak be, de az igazi debütálás június 10-én a miskolci popfesztiválon történt, ahol a slágervonal és a progresszív rock képviselői között egyedüliként játszottak hard rockot. Igaz, a diósgyőri stadionban a közönség körében igazán parodisztikus hangvételű dalaikkal – Hol van már az ezüst tál? Prézlidal, Ha én ló lehetnék? – arattak sikert.
A P.Mobil kezdettől hard rockot játszott, először a Skorpió előzenekaraként turnézott, majd 1974 és 1976 között egyedül is bejárta az országot. Ez alatt több tagcsere is történt, a klasszikus felállás 1976 őszére alakult ki: Schuster Lóránt, Bencsik Sándor, Kékesi „Bajnok” László (1951, basszusgitár), Vikidál Gyula (1948, ének), Cserháti István (1954–2005, billentyűsök), Pálmai Zoltán (1954, dob). Pálmait 1978-ban Mareczky István (1953) váltotta fel.
A pofonok után is mindig talpra álló ötletember és rock-clown Schuster Lóránt ekkoriban tűnt fel a koncerteken egy táblával, rajta mindössze annyi állt: ROCK, miközben mániákusan ismételgette a később frázissá koptatott mondatot: „a rock örök és elpusztíthatatlan”. De a hetvenes évek közepétől hiába léptek – a sikertelenség miatt gyakran változó felállásban – komplett, nagylemezre kínálkozó anyagokkal  (A kintornás szerencséje, 1975; P.Mobil az alagútban, 1976; Honfoglalás, 1978; Segítség, jaj, 1980).  a közönség elé, hiába követte őket mindenhová a fanatikus rajongótábor, hiába voltak a „szolidaritási ütközet” állandó szereplői, a hivatalos intézmények ajtaján nem nyertek bebocsátást.
Pedig ha más nem, az 1978. április 30-án az Ifiparkban bemutatott Honfoglalás című szvitjük (szerzői: Cserháti István, Bencsik Sándor, Földes László) a magyar rockzene egyik jelentős teljesítménye. Ehhez képest az MHV a benyújtott anyagokból 1978 és 1980 között mindössze három kislemezt jelentetett meg (Kétforintos dal / Menj tovább, Forma I / Utolsó cigaretta, Miskolc / Csizma az asztalon).
A reménytelennek tűnő harcot először Vikidál Gyula adta fel, 1979 nyarán távozott a Dinamitba – helyére Tunyogi Péter (1947–2008) került –, majd Cserháti István és Bencsik Sándor lépett ki a zenekarból, és megalakította a P. Boxot. Az 1980-as Fekete bárány fesztiválon ismét nagy sikert arattak, majd még egyszer nekirugaszkodtak Jerikó falainak, amit ezúttal sikerült is az Ifiparkban konkrétan, a valóságban jelképesen áttörniük. Az új felállás – Sárvári Vilmossal (1952, gitár) és Zeffer Andrással (1958, billentyűsök) – 1981-ben élhette meg első nagylemezének (Mobilizmo) megjelenését. Ezt követően még további két korongot (Heavy Medal, 1983, Honfoglalás, 1984) adtak ki, majd az „örökmozgó” 1985. december 28-án Kaposvárott, úgy tűnt, végleg leállt.
Legközelebb 1992 őszén egy Rockszövetség bulin, majd egy évre rá egy zártkörű segélykoncerten játszottak, az igazi visszatérésnek azonban 1994. június 11-én 12 ezer ember volt szemtanúja a Fradi pályán. Ősszel a boltokba került az új anyag (Ez az élet, Babolcsai néni), majd az elkövetkező években Schuster sorra megjelentette a zenekar addig kiadatlan demo- és koncertfelvételeit. 1996-ban pedig a Magyar Állami Hangversenyzenekarral újra rögzítették a Honfoglalás szvitet.
1997-ben ismét gyökeresen átalakult a P.Mobil, Schuster elküldte Tunyogit, Zeffert és Kékesit, helyükre Rudán Joe (1963, ének) és Póka Egon (1953–2021, basszusgitár) érkezett, a dobok mögé pedig Németh Gábor (1955) ült. Majd Rudán helyére a miskolci Baranyi László (1984) került, és azóta a számos fiatal muzsikussal kiegészült P.Mobil – melyben Schuster és Sárvári képviselik a múltat – igencsak aktívvá vált, több új stúdióalbumot (Mobileum, 2009, Farkasok völgye, Kárpát-medence, 2014, Csoda történt!, 2017) jelentetett meg, és a korábbi időszak felállásait tripla CD-ken adták ki.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 445–450.
Kapcsolat:
<a href="https://pmobil.hu/">https://pmobil.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/p.mobilofficial/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/p.mobilofficial/?locale=hu_HU</a>

P.Mobil

Az 1970-s évek évek második fele Magyarországon a kemény rock diadaláról szólt. Az ekkor feltűnt új rocknemzedék tagjai sok szempontból elváltak a korábbi évtized beatnemzedékének rajongóitól – nemcsak ruházkodásukban, fogyasztásukban és társas kapcsolataikban tűntek sokkalta keményebbnek és kezelhetetlenebbeknek, mint elődeik, hanem abban is, ahogy a színpad előtt viselkedtek. Ők már nem táncoltak és nem tapsoltak, hanem két ujjukat az égbe bökték, és a zene ütemére jobbra-balra hajladozva ritmikusan hadonásztak. És ezzel új rajongói sztárimádati és önkifejezési forma született: a csápolás. A társadalom morális és/vagy egzisztenciális problémákkal küszködő számkivetettjei egyre nagyobb tömegekben találtak rá az ugyancsak „árnyékban élő” <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-pmobil-6827">P.Mobilra</a> és <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mini-6779">Minire,</a> majd később az őket megszólító, a médiába is beengedett <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-piramis-9305">Piramisra,</a> megint később a fazont váltó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-beatrice-539">Beatricére</a> és a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koral-9350">Korálra,</a> végül a csöves hullámot meglovagló többi „őszinte, kőkemény rockzenét játszó” rockzenekarra, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-dinamit-9319">Dinamitra,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-karthago-9325">Karthagóra</a> és az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-edda-9400">Eddára.</a> És amikor Pataky Attila a soros koncerten azt kiabálta, hogy „nem látom a kezeket”, bizony egész erdőnyi kar lendült a magasba, és csápolt a zene ütemére.
A hetvenes évek második felében az utcákon, a tereken, az aluljárókban, a koncerteken jellegzetes öltözékükben mindenfelé „szakadtakkal”, „baboskendősökkel”, „aluljárólakókkal” lehetett találkozni. A koncerteken pedig újból lázban égett egy nemzedék, amelynek tagjai elődeikhez hasonlóan szintén az érzéseiknek, energiáknak leginkább megfelelő dinamikus, kemény zenében találták meg az önkifejezést és szórakozási lehetőséget. Cső alakúra szűkített farmernadrág és térdig érő kockás flaneling, alföldi papucs és western csizma, műbőrdzseki és szimatszatyor, biztosítótű és bőrékszer, almabor és Technokol Rapid, no meg a kedvenc együtteseket ábrázoló kitűzők és jelvények – ezek a csöves szubkultúra elsődleges tárgyi rekvizitumai. Azé a hetvenes évek második felében virágkorát élő ifjúsági mozgalomé, amelynek kulturális identitását leginkább az egyre keményebb rockzene, illetve az azokat játszó zenekarok (Piramis, P.Mobil, Beatrice, Hobo Blues Band, Korál, Edda) iránti rajongás határozta meg.
Hívták őket semmi-nem-kell nemzedéknek is, mintegy utalva arra, hogy demonstratív kívülállásuk, lázadásuk nem vethető össze a hatvanas évek ifjúsági törekvéseivel. Ez a generáció alapvetően csak rossz közérzetének kinyilvánításáig, olykor megfogalmazásáig jutott (ezt is a náluk tíz-tizenöt évvel idősebb rockzenészek tették meg, felismerve az új szükségleteket), hiányzott belőlük az alkotókedv, a változtatni akarás. Csak ültek vagy lődörögtek a nagyvárosok terein és aluljáróiban, csoportokba verődve, a semmibe bámulva, Godot-ra várva.
A hatalom kezdetben igyekezett kriminalizálni a jelenséget, később azonban a KISZ felismerte, hogy a csöves problémát egész máshonnan kell megközelíteni, ezért szolidaritási rockfesztiválokat és más látványos demonstrációkat szervezett. Ezzel párhuzamosan előbb az Ifjúsági Magazin-ban, majd mértékadó folyóiratokban (Mozgó Világ, Valóság, Kultúra és Közösség) kezdték el jelentőségéhez méltóan kezelni a témát, többek között szociológusok figyelmeztettek a zenei jelenségek mögötti társadalmi vonatkozásokra, az elszegényedésre, a beilleszkedés és a szabadidő-eltöltés problémáira, a fiatalok kielégítetlen igényeire, növekvő passzivitására és egyre kilátástalanabb élethelyzetére.
Ahogy maga a szubkultúra sem alkotott homogén tömeget. Nagy vonalakban három csoportra lehetett osztani: az egzisztenciális kitaszítottakra, az ideologikus lázadókra és az úgynevezett szalon csövesekre. Az egzisztenciális csövesek számára a csövesség kényszerű életformát jelentett, hisz se lakásuk, se állandó bevételük nem volt, leginkább alkalmi munkákból és kéregetésből igyekeztek fenntartani magukat. Az ideologikus lázadóknak (akár tanultak, akár dolgoztak) viszont volt hol lakniuk és volt miből élniük, de nem akarták szüleik útját járni, elegük volt a felnőttek hazug társadalmából, ahol a fennen hirdetett elvek (politika, morál) és a hétköznapok valósága sokszor köszönőviszonyban sem álltak egymással, ezért tudatosan vállalták a „csöves” életformát, annak fogyasztási szokásaival és öltözködési jellegzetességeivel együtt. És hát persze ott feszítettek a szaloncsövesek, akiket az egészben csakis a kemény, feszes zene vonzott, számukra a csövesség pusztán követendő divatjelenséget jelentett. Egész héten átlagos, konszolidált ruhában jártak, és csakis az energiák levezetésére szolgáló koncertekre, illetve az ahhoz kapcsolódó társas együttlétekre öltöttek ahhoz megfelelő ruházatot.
JBSz
Forrás:  JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 366–383.

S.O.S.

Kapcsolatok

S.O.S. zenekari fotók

P.Mobil

Hard rock

Sárvári Vilmos

Szegváry Gábor

Vrana Tamás

Czutor János

Zeffer András