Előadó

Skorpió

Borítókép forrása: Fortepan / Urbán Tamás

Ahogy 1971-re (Locomotiv GT) és 1972-re (Taurus), úgy 1973-ra is jutott egy supergroup, amely pályafutását tekintve valahol a kettő között állt: ha változó felállásban is, de viszonylag sokáig működött. Ebben az évben az Illés feloszlása, illetve a Fonográf megalakulása, a Képzelt riport… vígszínházi bemutatója mellett kétségkívül a Skorpió létrejötte volt a legfontosabb esemény a hazai rock történetében.

Amikor a továbbra is a koncertezésben hívő Frenreisz Károly 1973 elején kivált a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című rockmusicallel a színház felé forduló Locomotiv GT-ből, rutinos és tehetséges zenészeket választott maga mellé társnak: az akkoriban a legjobb billentyűsnek számító Papp Gyulát (1951, ex-Mini), illetve az éppen felbomló Hungariából a gitáros Szűcs Antal Gábort (1950) és a dobos Fekete Gábort (1952). Nevük adott volt, hisz hárman is a Skorpió jegyében születtek.

Miután Zalatnay Cini negyedik albumán (Hadd mondjam el) már összecsiszolódtak, augusztus 11-én Szigetszentmiklóson élőben is bemutatkoztak – jó harmadnyi ház előtt. A Budai Ifjúsági Parkban viszont már tombolt a tömeg, és Frenreisz szakmai összeköttetése, profi menedzselése a tömegkommunikáció kapuit is gyorsan megnyitotta a zenekar előtt. Rádió- és lemezfelvételeket készítettek, a sajtó pedig supergroupként cikkezett róluk. Mint a zenészek nyilatkozták: a Skorpió, szakítva a divatos, dallamos slágerzenével és a kísérletező progresszív törekvésekkel, a külföldön népszerű hard rock vonalat követte. És bár az első album (Rohanás, 1974) kétségkívül erőteljesen szólt, mégsem hozta azt, amit a fentiek alapján várni lehetett.

A Rohanás, akárcsak a többi Skorpió-korong sajátosan kettős lett: az igényes zenei megoldások gyakorta falvédő szintű szövegekkel, közhelybölcsességekkel párosultak. Frenreiszék nem merték következetesen vállalni azt, amire pedig tehetségük, hangszertudásuk feljogosította volna őket. A supergroup gyakorta keltette az érzést, hogy itt valójában Frenreisz Károlyról és kísérőzenekaráról van szó, Frenreisztől pedig a háromperces limonádé pop nem állt nagyon messze, elég, ha a Citromízű banán (Metro) vagy a Sose mondd a mamának (LGT) című dalaira gondolunk.

Hiába arattak a hazai és külföldi turnéikon zajos sikereket, a nagy rohanásban kevesebbet törődtek a komponálással, nagylemezeiken (Ünnepnap, 1975, Kelj fel, 1976, Gyere velem, 1978) egyre sablonosabb zenei produkciókat kínáltak. A szövegek pedig nemcsak mesterkéltek és sematikusak voltak, hanem olykor mosolyt fakasztóak is.

Miközben rengeteget koncerteztek külföldön, 1976-ban a sopoti fesztiválon elnyerték a sajtó különdíját, 1977-ben skandináv és német körútjukon 157 (!) koncertet adtak, 1978-ban a Turku Music Festivalon a Uriah Heeppel és a Boomtown Ratsszel egyenrangúként kezelték őket. Az 1978-as Gyere velem azonban egy fáradt, önismétlő zenekar benyomását keltette. Ráadásul a hard rock hívei már náluknál sokkal izgalmasabb, „őszinte, kőkemény” rockot játszó zenekart hallhattak (Piramis, P. Mobil), így a Skorpió 1979 elején minden különösebb feltűnés nélkül oszlott fel. Frenreisz zenésztársai pedig a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat által favorizált Dinamithoz csatlakoztak.

Frenreisz nem adta fel, Új Skorpió néven újabb triót – Tátrai Tibor (1952, gitár), Papp Tamás (1957, dob) – hozott létre, és amikor 1979. augusztus 20-án bemutatkoztak, a közönség és a kritika is elragadtatással fogadta őket. Sajnos ismét kiderült, Frenreisz megint elkövette ugyanazt a hibát. Képtelen volt csak a belső hangokra figyelni. Az Új Skorpió (1980), illetve a Zene tíz húrra és egy dobosra (1981) ismét felemásra sikeredett: amolyan „virtuóz-kommersz” zenét játszottak, amelyből a koncerteken a szókapcsolat első, a lemezeken pedig második tagja volt érvényes. Valószínűleg ezért választotta őket a közönség az év gitárosának, basszusgitárosának, dobosának, korongjaik meg ugyanezért porosodtak az üzletek polcain.

1981-re azonban már ez a virtuozitás is érdektelenné vált, mindinkább visszasüllyedtek a kemény rock derékhadába, és 1983-ban szép csendben feloszlottak. Azóta kétszer próbálkoztak meg a visszatéréssel, de az Azt beszéli már az egész város (1985) és A show megy tovább (1993) című lemezük, illetve a hozzájuk kapcsolódó koncertek lényegében semmit nem tettek hozzá az addigi életműhöz.

JBSz–SJ

 

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 253–256.

Frissítve: 2024-4 , Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János

Kapcsolatok