A magyarországi swing kétségkívül legfontosabb képviselője, egyben a magyar szórakoztatózene egyik legnagyobb alakja. A szakmában referencia értékű zenekaraival szinte mindent játszott, amit a kor szelleme és a saját belső igénye megkívánt: az aktuális tánczenétől a szórakoztató szimfonikus zenén át a swinges jazzig. S bár a harmincas–negyvenes évekbeli gramofonfelvételei később LP-n is elérhetővé váltak, az 1949 és 1962 között működött legendás Martiny-kvintett játékából a mai napig nem jelent meg összefoglaló kiadvány.

Tízévesen kezdett zongorázni, elvégezte a Zeneakadémiát, miközben folyamatosan követte a napi slágereket is. Tizennyolc volt, amikor 1930 júniusában megalapította a hattagú Blue Boyst, mely később tízfősre bővült, és nagy sikerrel játszott korabeli divatos táncokat (tangót, paso doblét, foxtrottot) különböző koppenhágai, danzigi, dortmundi és düsseldorfi elegáns éttermekben, kávéházakban.

1936-ban új zenekart verbuvált, s a következő években a Smiling Boys-zal járta az európai, mindenekelőtt svájci szórakozóhelyeket. 1939-ben azonban másik formációval rögzítette a Radiola hanglemezcég számára azokat a dalokat – többek között a Solitude-ot (Duke Ellington), a Blue Skies-t (Irving Berlin), a My Heart Belongs to Daddy-t (Cole Porter), a Mama Don't Allow Me Play Jazz-t (Wallace Davenport), az I've Got Rhythm-ot (George Gershwin) és az Original Dixieland Jazz Band által is előadott Ooh Boom-ot –, melyek e korszak talán legfontosabb hazai jazzes dokumentumai.

1946-ban az amerikai hadifogságból hazatérve megint újjászervezte zenekarát, a szextettben főként régi, jól bevált társak játszottak: Várady György szaxofonozott, Horváth „Patkány” Sándor gitározott, Radics Gábor hegedült, Schlotthauer József bőgőzött és Beamter Bubi dobolt. Még ugyanabban az évben velük készítette el újabb, a kor amerikai együtteseinek színvonalát is megütő felvételeit.

1949-ben rövid időre ő lett a frissen létrehozott Magyar Rádió Jazz-zenekarának vezetője és első számú hangszerelője, majd megalapította legendássá vált kvintettjét – Martiny Lajos (zongora), Várady György (szaxofon), Kovács Andor (gitár), Kratochwill Jenő (bőgő), Kovács Gyula (dob) –, mely az ötvenes évek zeneileg kötöttebb világában is roppant népszerű maradt. Hol a Gellért Szálló teraszán, hol a Duna-kertben, hol máshol. Miközben Martiny a korszak ünnepelt sztárjainak, Tabányi Mihálynak, Vámosi Jánosnak és Záray Mártának is rendszeresen hangszerelt, 1955-ben pedig megalapította az igényes nagyzenekari tánczenét játszó Fővárosi Tánczenekart.

A Martiny-kvintett 1959-ben négy jazzfelvételt rögzített – többek között a virtuóz Kovács Gyula korszakos Dobfantázia című számát –, egy évvel később pedig az In A Persian Market különleges változatát, 1962-ben azonban feloszlott és Martiny ezt követően hosszú ideig nem játszott jazzt, legalábbis nyilvánosan. Helyette sorra készítette népszerű könnyűzenei darabok nagy, vonós tánczenekarra hangszerelt átiratait, Németh Józsefnek (Egy bolond az sohasem tanul) és Ambrus Kyrinek (Halló, próbáljunk szerencsét) írt táncdalfesztiválos dalokat, a hetvenes évektől pedig sokat dolgozott külföldön, főként német nyelvterületen.

A nyolcvanas évek legelején Beamter Bubi kezdeményezésére fordult újra a jazz felé: a megváltozott világ ellenére a Beamter–Martiny-kvartett – benne két fiatallal, a bőgős Gayer Ferenccel és a dobos Baló Istvánnal – továbbra is swinget játszott. Egészen Martiny 1985-ös haláláig.

Pályafutásáról 1999-ben Nemes Nagy Péter írt átfogó jellegű tanulmányt – Martiny Lajos és a magyar swing – , mely a Jazzkutatás 3. CD-Romon jelent meg.

JBSz

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 62.