Band/name

Az1970-es évek egyik jellegzetes másodvonalbeli, fúvósokkal megerősített popzenekara, melyet 1972-ben alapítottak profi zenészek: Rusznák Iván (gitár, ének, ex-Gemini), Tihanyi Gyula (basszusgitár, ex-Metro) Kisfaludy András (dob, ex-Kex). Később csatlakozott Szalontai Ferenc (trombita, ex-Theatrum), Kiss András (dob, ex-Hungaria), Virág László (szaxofon, ex-Nap) és a Táncdalfesztivál-on feltűnt Kalmus József.
Nevét az akkoriban Zamárdiig átadott autópályáról kapta, miután – többek között – annak környékén is gyakran felléptek. (Más verziók szerint viszont azért lett M7, mert ezt a két karaktert könnyen lehetett krétával felírni a falra.) Elsősorban klubzenekar volt, a nagy gyárak kultúrházaiban lépett fel. Hat évig a Láng és az Ikarus gyár háziegyüttese, de négy esztendőn át Pesterzsébeten, a Csiliben is játszotta a korszak slágerzenéjét és néhány saját népszerű dalt.
A hetvenes évek közepén az M7 volt az a slágerekre specializálódott zenekar, amelyik a divatos trendhez alkalmazkodva minden évben összehozott egy-két nagy slágert (Ég és föld között, Félig sem szerelem, Valaki áttáncolt az életemen, Nem lehet boldogságot venni, Mindenki visszakapja egyszer, Mert minden véget ér). 1976-ban A kenguru című magyar road movie egyik betétdalát (Nincs arra szó) énekelték, egy évvel később pedig a Metronóm '77 elődöntőjében az Úgy kérj, hogy adjak még dalukkal szerepeltek.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 235.

M7 zenekari fotók

Az 1977 júliusában megrendezett Metronóm ’77 fesztivál mindenesetre már érzékeltette, hogy mire számíthatnak a műfaj rajongói a következő években. A modern szelleműnek szánt táncdalfesztivál egyrészt a tömegek nyári szórakoztatását volt hivatott szolgálni, másrészt az MHV ezen a seregszemlén akarta tesztelni új diszkó- és rock sztárjelöltjeit.
A Magyar Televízió könnyűzenei versenyének meghirdetett eseményen – július 9-től öt estén át (három elődöntő, döntő, nemzetközi gála) – a legnagyobb sztárokat (Locomotiv GT, Skorpió, Omega, Fonográf) leszámítva szinte a teljes magyar élmezőnyt felvonultatták. „A hetvenes évek második felének korszerű tánczenéjét halljuk, amelyhez nem illik a nagyestélyi és a látványos díszletezés sem” – olvashattuk az előzetes nyilatkozatban, de a rendezők hiába változtatták meg a versengés címét, formáját, hiába hagyták el a látványos kellékeket, díszleteket, hiába jelöltek ki a zsűri mellé a tíz nagyvárosban társadalmi döntnököket valójában nem sok minden változott a hatvanas évekhez képest.
A szakmai zsűriben Adamis Annán és Szörényi Leventén kívül a korszerű könnyűzenét Fényes Szabolcs, Gyöngy Pál, Körmendy Vilmos és Vámosi János reprezentálta, rajtuk kívül táncművész, színész, koszorús költő, komolyzene-szerző és a hivatalok néhány illetékese döntött a versenyről. Persze, nem egyszerűen a táncdalfesztiválok életre keltéséről volt szó, hisz már az első elődöntő után nyilvánvaló volt, hogy ezúttal a modern diszkóhangzás lesz az uralkodó. Jól felkészített sztárjelöltek kerültek képernyőre, akik többségükben az előző években a rádió táncdalstúdiójában képezték magukat.
A döntő dalai, alfabetikus sorrendben: Color: Fényes kövek, Corvina: Álmaimban, Delhusa Gjon: Érintsd meg a szívem, Hungaria: Boldogan élj, Ihász Gábor: Múlnak a gyermekévek, Illés: Hogyha egyszer, Karda Beáta: Bolond mesék, Kati és a Kerek Perec: Egy dal neked, Katona Klári: Tíz percet az évekből, Máté Péter: Együttlét, Neoton Familia: Hívlak, Szűcs Judith: Táncolj még!
A győztesek: 1. Illés, 2. Color, Katona Klári, 3. Neoton, Corvina
Az elhangzott dalok negyede-harmada a diszkó jegyében született, és aligha véletlen, hogy a díjazott előadók között ott szerepeltek a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat sztárjelöltjei. És hiába írtak róluk negatív kritikákat az újságok, az offenzív vállalati politika jegyében Borsék jelöltjeikből (akik mellé csatlakozott Zoltán Erika és a Kati és a Kerek Perec) előbb itthon csináltak diszkósztárokat és diszkókirálynőt, majd nekivágtak velük a világpiacnak.

Metronóm '77

Élet A Dal előtt

A beatzene országos nyilvánossága (táncdalfesztiválok)
A hatvanas évek közepéig a beatzene elsősorban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban, egyetemi központokban volt ismert. A rádió, a televízió csak ritkán szerepeltette az együtteseket, előadókat, az esztrádműsorokban, turnékban még nem kaptak helyet az „ifjúsági zenekarok”, és a lapokban sem cikkeztek se róluk, se a jelenségről. Az idősebb generáció számára az új zene az első Táncdalfesztivál révén vált ismertté.
A táncdalfesztiválok ötlete Bánki Lászlónak, a Magyar Televízió rendezőjének a fejéből pattant ki, aki 1965-ben a Kisstadionban megrendezett Gitárpárbaj-on szemtanúja volt a tinédzser közönség zajos tüntetésének a hagyományos táncdalokat éneklő előadók ellen. Ez a botrány sugallta neki az ötletet, hogy egy reprezentatív, látványos műsorral rehabilitálják ország-világ előtt a tánczenét. A mintát a San Remó-i fesztivál kínálta, amelynek dalait, előadóit (Bobby Solo, Gigliola Cinquetti, Domenico Modugno, Sergio Endrigo) a rádió és a televízió már korábban is előszeretettel népszerűsítette.
Az első Táncdalfesztivál-t 1966 nyarán hatalmas propagandával rendezték meg. Már az elődöntők idején ott szorongott az egész ország a képernyők előtt. A tánczene váratlanul téma lett, a lapokban a fesztivált nagy horderejű kulturális eseményként tálalták. A műsorban helyet kapott a beat is, de a harmadik elődöntőbe sorolt, ott fellépő négy beatzenekar csalódást okozott. A kritika nem is volt kíméletes a kedvencekkel: „Vártuk sokáig, mikor szólal meg végre az igazi, gitáregyüttesekre elképzelt modern szám. De egyértelműen csak a zsűri legmagasabb pontszámával jutalmazott utolsó számot (Még fáj minden csók), az Illés együttes és Szörényi Levente előadásában sorolhatjuk ide.” 
A kudarcért azonban nem a zenekarok voltak a felelősek. A beatzenészeknek – a fellépési lehetőségért cserébe – hangszerelésben, előadói stílusban, öltözködésben egyaránt alkalmazkodniuk kellett a rendezők elvárásaihoz. Szörényi például az elődöntőben „jellegzetes beatrángatózással, eksztatikus átéléssel”, a klubokban akkor már megszokott előadásmóddal énekelte el a dalát, e szokatlan fellépés viszont megütközést váltott ki az idősebbek körében. A tévénézők méltatlankodó levelek ezreit írták, aminek eredményeként a döntőben a zenekar konszolidáltabb fellépése már kevésbé különbözött a táncdalénekesek előadói stílusától.
1967-ben, a második Táncdalfesztivál megrendezése előtt az érdekellentétek, a szórakoztató zene belső világának ügyei – Szörényiék jóvoltából – a sajtóban, rádióban, televízióban is némi visszhangot kaptak. Márciusban a Magyar Televízió Show-hivatal című műsorában Vitray Tamás Szörényi Leventével beszélgetett, aki elhatárolta magát a fesztiváltól, és bejelentette, hogy az Illés együttes az 1966-os sikerei ellenére nem indul el az 1967-es Táncdalfesztiválon, mivel „idegennek érzik magukat ebben a közegben, a fesztivál ugyanis a táncdalnak szólt, nem a beatnek”. A vitát végül Vitray azzal zárta le: „Nem a Táncdalfesztivál lesz szegényebb, ha az Illés nem lesz ott rajta.” (Bár sokan úgy gondolták, hogy a később megjelent Ne gondold című Illés-dal valódi címzettje Vitray Tamás volt, Bródy János – saját bevallása szerint  – valójában nem gondolt konkrét személyre, inkább csak egy jól helyezkedő káder figurájára.) A beat képviselői ezen kívül is hangoztatták azt a véleményüket, hogy Angliában például jól megfér egymás mellett a sikerlistán Tom Jones és a Beatles, külön fesztiválokat rendeznek a tánczenének és az ifjúsági zenének, de nem kényszerítik versenyzésre a különböző stílusú előadókat.
Szörényiék engedetlensége nyomán 1967-ben a közreműködők közé csak ismert slágergyárosokat hívnak meg (S. Nagy István hét, Szenes Iván hat dallal szerepelt), a beatzenekarok (Omega, Metro, Atlantis, Syrius, Dogs) csupán kísérő-közreműködő feladatokat kaptak. Az énekes sztárok, díjazottak ugyancsak a régi motorosok közé tartoztak (Aradszky László, Bakacsi Béla, Fenyvesi Gabi, Kovács József, Máté Péter, Mátrai Zsuzsa, Németh József, Poór Péter, Szécsi Pál, Toldy Mária) kiegészülve a három beatlánnyal és pár, beatzenekarból kiemelt szólistával (Neményi Béla, Zorán). Az elhangzó slágerek közül néhány: Nem várok holnapig, Ádám, hol vagy?, Drága bakter úr!, Rövid az élet, Utánam a vízözön, Annál az első ügyetlen csóknál. Mindez abban az évben, amikor a Beatles már elkészítette a Bors őrmester albumát, és Jimi Hendrix, Janis Joplin, a Jefferson Airplane, a Pink Floyd, a Cream fellépései aranyozták be a hippik nyarát a nagy amerikai fesztiválokon vagy a londoni klubokban.
Az éjfél utánig tartó elődöntőkben a közönség nem tudott betelni a dalokkal. Kovács József (később már csak a „mi Józsink”) Jöjj vissza hozzám! című szentimentális slágere eufóriába kergette az idősebbeket, akik ugyancsak zajosan tüntettek kedvenceik (Sárosi Katalin – Lassan bandukolva, Szécsi Pál – Csak egy tánc volt, Toldy Mária – Rövid az élet, Aradszky László – Annál az első ügyetlen csóknál, Poór Péter – Utánam a vízözön, Korda György – Bocsánat, hogyha kérdem) mellett. A fiatalok viszont saját bálványaikat (Neményi Béla – Drága bakter úr!, Pápay-Faragó László – Tranzisztori, Zorán – Végre, itt van az óra, Zalatnay Sarolta – Nem várok holnapig) éltették, függetlenül az előadott számok milyenségétől.
A döntőben a 15 dalra nem kevesebb, mint 19 díj jutott (a győzelmet Toldy Mária és Zalatnay Sarolta szerezte meg), és jellemző módon ekkor már a legnagyobb üzleti sikert elért dalt is díjazták. A fesztiválról kiemelt terjedelemben cikkezett a sajtó. A Valóság című folyóiratban Breuer János 649 008 című írásában foglalkozott a fejleményekkel. A cím a fesztiválzsűrihez érkezett szavazatok számára utalt, és a szerző megállapítása szerint már önmagában ez a tény is jelezte, hogy a nyári játéknak, felhőtlen szórakozásnak indult kezdeményezés elgondolkodtató társadalmi jelenséggé és mindinkább elmérgesedő szakmai háborúvá fajult. Erre kritikai vélemények is figyelmeztettek („Beathangzás nem volt. Friss ötletek híján egyet jelent a mostani táncdalfesztivál a több évtizedes, régi stílusokba való teljes és indokolatlan visszasüppedéssel.”).
Az 1967-es Táncdalfesztivál további következménye lett, hogy miután a közönség heves ellenérzésének adott hangot Kovács József táncdalénekes lepontozása miatt, attól kezdve a televíziós közvetítés jó pár éven keresztül félórás csúsztatással követte „élőben” az eseményeket. 
1968-ban a harmadik Táncdalfesztivál-t ismét a régi szellemben, a gigantománia jegyében rendezték meg. Először Farsang a Hajdúságban címmel Debrecenben rendeztek háromnapos minifesztivált, amelyen az Illés kivételével a teljes élgárda szerepelt. A szereposztás: Omega (+ Wittek Mária, Kovács Kati), Pannónia (+ Magay Klementina, Payer András), Syrius (+ Ambrus Kyri, Poór Péter), Atlantis (+ Fenyvesi Gabi, Szécsi Pál), Echo (+ Harangozó Teri, Bakacsi Béla), Thomastic (+ Dékány Sarolta, Máté Péter). A győzelmet az Omega-csapat szerezte meg a Pannónia-csapat előtt, és a gálán fellépett a Metro–Aradszky László összeállítású alkalmi együttes is.
A Táncdalfesztivál a magyar közönség tudatában már az év legfontosabb eseményei közé tartozott. Ebben az évben 1350 pályamunka érkezett a zsűrihez. Az 1968-as év – a „Nyugat-majmolás” ellensúlyozására – a népieskedés és a magyarkodás jegyében telt el a hazai könnyűzenében. Nemcsak a fesztiválon volt szinte kötelező egyenruha a hímzett mellény, a bő ujjú ing, nemcsak itt léptek fel matyó babának öltözött énekesnők, nemcsak az itt elhangzott dalok címei (A csongorádi kisbíró unokája, Beates magyar úr, Sose fájjon a fejed), hanem a hangszerelése, előadásmódja idézte a tschikos, fokosch, gulasch, puszta, paprika álromantikáját. Az Omega ez évben készült angol lemezére is felkerült a Kállai-kettős, az Illés pedig Red Roof Hoovels (Piros nádfedeles kunyhó) néven vendégszerepelt Ausztriában, és az 1968-as Ki mit tud?-on feltűnt Hungaria tagjai is magyaros lajbiban, bokájukat csapkodva énekeltek arról, hogy nem bújnak többé már a subába, és nem húzzák a köcsögöt a karóra.
A fesztivált ismét népünnepéllyé alakították. A díszletek a Broadway-musicalek világát idézték, a fellépők ruháját Rotschild Clara tervezte, a zsűrit messze földről toborozták, egyszóval mindent megtettek, hogy a fesztivál színvonalát európai rangra emeljék. Műsorfüzetét például – szavazócédulával – több százezer példányban már hetekkel a bemutatók előtt árulták, és juttattak belőle a környező országok magyar lakta területeire is.
Kétségtelen, Magyarországon ezen a nyáron tetőzött a táncdalmánia. Egy korabeli felmérés szerint akkoriban minden tíz gimnazista lányból hét táncdalénekesnő akart lenni. Táncdalszerzőnek lenni 1968-ban az egyik legirigyeltebb mesterség volt hazánkban. 
1967-ben ebből az össznépi szemfényvesztésből az Illés kimaradt. 1968-ban viszont – nagy meglepetésre – ők is indultak az Amikor én még kissrác voltam című dallal. Az okokról ezt nyilatkozták: „Külföldön a modern tánczenének külön fórumai vannak. Itthon csak egyfajta fesztivál van. Ilyen. Mi elhatároztuk, hogy részt veszünk, és lassan a magunk fesztiváljává tesszük.”  Illéséken kívül a többi beatzenekar (Pannónia, Atlantis, Omega, Metro, Expressz, Hungaria, Syrius) szintén szerepelt, de a „beatszentháromság” tagjait kivéve megint csak kísérőszerepre kényszerítették őket.
A fesztivál körüli felhajtás augusztus 18-án, az Erkel Színházban megrendezett döntőn érte el a csúcspontját, amely az Illés diadalát hozta. A 11 díjból ötöt kaptak meg, és bár ezt a szokatlan nagylelkű elismerést a beatpártiak lelkes ünneplése kísérte, a döntő éjszakáján a csehszlovák határ mentén már készültségben álltak azok a csapatok, amelyek két nap múlva bevonultak a szomszédos országba, végleg szétfoszlatva a demokratizálással kapcsolatos álmokat.
A következő Táncdalfesztivál-t aztán az Illés és az Omega is bojkottálta, de a második vonal képviselői, azok, akik életben akartak maradni, ismét elindultak. Nem túl erős dalaikkal (Bergendy – Te vagy a lexebb, Atlas – Segítség, Metro – Régi kép: szobrok, Zorán – Fehér sziklák, Express – Alagút, Non-stop – Egyszer volt) azonban nem arattak átütő sikert.
A fesztivál rendezői ezúttal új sztárok indításával is próbálkoztak. A Magyar Ifjúság címlapján 23 sztárjelölt – adminisztrátor, lakatos, fodrász, kárpitos – fényképe mosolygott. A színpadon aztán volt csodálkozás. A 25 tagú nemzetközi zsűri igazán bölcsen döntött, amikor egy itthon alig ismert énekesnőnek (Késmárky Marika – Egy fiú a házból) ítélte oda a fődíjat.
A korábban lelkes sajtó hangvétele is megváltozott, „állami pénzen finanszírozott ízlésrombolásról”, „rosszízű magyarkodásról” írtak, és a rendezők levonták a tanulságot, 1970-ben nem rendeztek Táncdalfesztivál-t. Miközben 1969-ben a Magyar Hanglemezgyár tízezres példányban préselte a kislemezeket, a Képzőművészeti Alap 300 ezer példányban dobta piacra az előadók fényképeit, hasonló példányszámban kerültek forgalomba a kottás-dalos füzetek, a szövegmellékletek, és nemcsak a szerzők, hanem a televízió és a rádió is profitált a legnézettebb, leghallgatottabb műsorokból.
1971-ben aztán ugyanazokkal a módszerekkel, eszközökkel és előadókkal rendezték meg az újabb slágerparádét. Kivétel csak az Illés volt, amely az előző két év büntetései, majd eltiltása után egy bűnbánatot sugalló dallal (Elvonult a vihar) tért vissza. A fesztivált Zalatnay Sarolta egy hagyományos, fesztiválstílusban megírt slágerrel (Fák, virágok, fény) nyerte, a többi sikeres előadóra és dalra (Koós János – Kapitány, Korda György – Ne sírj, Delhusa Gjon – Hegyek lánya, Aradszky László – Eleonóra, Tolcsvay – Csak egy kékszínű virág, Kovács Kati – Pesti férfi) pedig már a döntőt követő hetekben a feledés homálya borult.
Az utolsó, 1972-es fesztivál „méltó” lezárása volt a többéves eseménysorozatnak. A győztes dalokon (Kovács Kati – Add már uram az esőt, Bergendy – Úgy szeretném, Corvina – Egy viharos éjszakán) kívül nem született említésre méltó produkció, a kulisszák mögött folyó élethalálharcra pedig később Somló Tamás, a Non-stop együttes tagja világított rá: „Az 1972-es Táncdalfesztivál-on a Szép Margit című nótával az elődöntőben voltunk, és elhatároztuk, ha nem megy másképp, csalunk. Összedobtunk 10 ezer forintot és bevásároltunk levelezőlapot, bélyeget, megszavaztuk magunkat. Mindenki a családjával éjszakákon át töltötte ki a lapokat, majd öten az ország hat irányába szétszéledve dobáltuk be őket. Azt tudni kell, hogy már 9000 szavazattal bejutottunk volna a döntőbe. De kiderült, valami nem stimmel: a Non-stop közönségszavazatainak a száma hivatalosan 4078 vagy 5001 lett, már nem emlékszem pontosan, elég, hogy kibújt a »bunda« a szákból. Ezek után abban maradtunk, hogy akkor viszont óvunk, egy újságcikkben felfedjük a gerillaakciót, mert már úgy sincs veszíteni valónk: a pénz a postáé. De az akkori zenekarvezetőnk nem merte felvenni a kesztyűt a »szervekkel«.” 
A Táncdalfesztivál-t ezt követően – ebben az „össznépi formában” – nem rendezték meg, de magát az üzleti vállalkozást más-más nevekkel (Metronom) időről időre felújították, majd a rendszerváltás idején a hazatelepülő Dobos Attila megpróbált életet lehelni a szerinte szép emlékű rendezvénybe. De vállalkozása kudarcot vallott.

Táncdalfesztivál ’66
1. díj – Kovács Kati: Nem leszek a játékszered (Gyulai Gaál) és Toldy Mária: Más ez a szerelem (Bágya–G. Dénes)
2. díj – Illés: Még fáj minden csók (Szörényi–Bródy), Zalatnay Sarolta: Hol jár az eszem (Auth–Halmágyi), Tárkányi Tamara: Idegen utakon, Koós János: Annyi ember él a földön (Lovas–Halmágyi)
Előadói díj – Kovács Kati, Koós János, Toldy Mária
MHV különdíja – Vámosi János
KISZ KB különdíja – Koncz Zsuzsa 	
Közönségdíj – Bakacsi Béla 	

Táncdalfesztivál ’67
1. díj – 	Toldy Mária: Rövid az élet (Majláth–Fülöp), Zalatnay Sarolta: Nem várok holnapig (Majláth–Fülöp)
2. díj – 	Aradszky László: Annál az első ügyetlen csóknál (Dobos–Szenes), Poór Péter: Utánam a vízözön,(Tomsits–Halmágyi), Szécsi Pál: Csak egy tánc volt (Vadas–Varga)
3. díj – 	Ambrus Kyri: Nappalok és éjszakák, Fenyvesi Gabi: Ádám, hol vagy?
Előadói díj – Ambrus Kyri, Korda György, Aradszky László, Toldy Mária, Zalatnay Sarolta
Hangszerelői díj – Körmendi Vilmos, Bágya András, Presser Gábor
KISZ különdíj – Dobos Attila
Közönségdíj – Kovács József

Táncdalfesztivál ’68
1. díj – 	Illés: Amikor én még kissrác voltam (Szörényi–Bródy), Koós János: Kislány a zongoránál (Lovas–Szenes), Mary Zsuzsi: Mama (Dobos–Szenes)
2. Sztevanovity Zorán: Fehér sziklák (Fényes–S. Nagy), Harangozó Teri: Sose fájjon a fejed (Deák–Fülöp), Koncz Zsuzsa: Színes ceruzák (Szörényi)
Előadói díj – Mary Zsuzsi és az Illés, Harangozó Teri és az Omega, Koncz Zsuzsa és a Syrius, Koós János
Közönségdíj – Mary Zsuzsi, Korda György

Táncdalfesztivál ’69
1. díj – 	Késmárky Marika: Egy fiú a házból (Bágya–S. Nagy), Koós János: Nem vagyok teljesen őrült (Lovas–Szenes)
2. díj – Harangozó Teri: Szeretném bejárni a földet (Majláth–Kalmár), Metro: Régi kép: Szobrok (Schöck–Sztevanovity)
Arany Mikrofon díj – Harangozó Teri
Előadói díj – Koncz Zsuzsa
Hangszerelői díj – Wolf Péter

Táncdalfesztivál ’71
1. Zalatnay Sarolta: Fák, virágok, fény
2. Non Stop: Lélegző furcsa hajnalon, Illés: Elvonult a vihar, Szécsi Pál:Pillangó
3. Koncz Zsuzsa: Rég volt, szép volt

Táncdalfesztivál ’72
1. díj – Kovács Kati: Add már, uram, az esőt! (Koncz–Szenes)
2. díj – Koncz Zsuzsa: Mondd el, ha kell! (Illés–Bródy), Bergendy: Úgy szeretném (Latzin–Demjén)
3. díj – Corvina: Egy viharos éjszakán (Szigeti–Soltész)
Előadói díj – Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, Katona Klári
Közönségdíj – Generál

Táncdalfesztivál

Az 1970-es évek sok szempontból konszolidációt hozott a hazai popéletbe. Mindenekelőtt középtempójú, jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes popdalokat. Bár nagyon nem alkotnak homogén tömböt, mégis azt kell mondanunk, hogy a klasszikus popban ők lettek az etalonok.  Ennek az évtizednek az első felében futotta legfényesebb köreit az egyik legrégebben létező, és legváltozatosabb életművet jegyző <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bergendy-326">Bergendy</a> és a nemzedéki ikonná emelkedő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koncz-zsuzsa-66">Koncz Zsuzsa</a>, miközben az évtized végén újjászületett <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-zoran-6270">Zorán,</a> felbukkant <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-cserhati-zsuzsa-11337">Cserháti Zsuzsa</a> és <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-katona-klari-7156">Katona Klári,</a> a számos tagcserét és stílusváltást megélt <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton</a> pedig sikeresen lovagolta meg a diszkóhullámot. 
Az első évek viszonylag szabadabb légköre után az 1968-as csehszlovákiai bevonulás és az annak nyomán kiéleződött kül- és belpolitikai helyzet miatt az állambiztonság fokozottan ellenőrzése alá vonta ügynökeivel és besúgóival a beatmozgalmat. Az egyetemeken uralkodó élénk vitalégkörnek, a klubokban kialakult szabad szellemnek vége szakadt, a korábban engedékenynek látszó hivatalok visszakoztak.
Ezek a társadalmi-kulturális életben mutatkozó változások egybeestek a nemzedékváltással. A beatzenét ügynek tekintő, felemelő, diadalra juttató, a zenészekkel a hatvanas évek elején-közepén induló Nagy Generáció kiöregedett a tizenéves korból, és tanulmányait befejezve munkába állt, belevetette magát a lakásszerzés, a munkahelyi beilleszkedés, a családalapítás problémáiba. 1971-ben disszidálási hullám jelezte, hogy vannak, akik perspektívátlannak ítélik a helyzetüket, egy másik kisebbség a kívülállást, a szabadúszást választotta, a nagy többség azonban különböző munkahelyekre vonult vissza, és az előző évek utópiáitól eljutott a napi realitásokig.
Magyarországon a hetvenes évek elején a pop- és rockzene tehát újabb fordulóponthoz érkezett. Olyan átalakulási hullám söpört végig a zenei életben, amelyre azóta sem volt példa. Az Illést kivéve gyakorlatilag minden élvonalbeli zenekar stílust és/vagy tagságot váltott ebben az időszakban, de a másod-harmad vonalban is rengeteg mozgás történt a különböző formációk között.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a nemzetközi popéletben trenddé formálódó middle of the road pop (a szakmában a hagyományos tánczenére is használt kifejezés, magyarul talán középutas popnak fordítható) viszonylag gyorsan tért hódított Magyarországon. Az irányzatot középtempójú, jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes dallamok jellemzik és nálunk ennek hátán kerültek az élvonalba a pályájukat a hatvanas években kezdő, akkoriban a második-harmadik vonalhoz tartozó előadók (Bergendy, Gemini, Neoton, Non-Stop, Corvina), amelyek a hetvenes évek első felében a hazai supergroupok mellett uralták a sikerlistákat.
JBSz

Klasszik pop

Kisfaludy András

Kalmus József

Virág László

Kiss András

Rusznák Iván

Tihanyi Gyula

Környei Attila (1948, Békéscsaba) az R-GO együttes basszusgitárosa, aki az 1980-as évek végétől producerként számos sikerzenekar létrehozásában játszott főszerepet.
Általános iskolai éveiben hegedülni tanult, azután tornásznak készült, de ígéretes sportkarrierjét egy sérülés miatt fel kell adnia. 1968-ban bátyjával, Környei Csaba billentyűssel megalakították a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-ferm-6741">Ferm</a> zenekart, amelyben Attila basszusgitáron játszott, gitárosnak pedig az akkor kezdőnek számító Karácsony Jánost hívták el. Egykori zenésztársai úgy emlékeznek rá, hogy Környei Attila már ezekben az években kitűnt szervezőkészségével és profi gondolkodásmódjával.
A Ferm 1974-es felbomlása után a korszak egyik legnépszerűbb popzenekara, az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-m7-6837">M7</a> tagja lett. Számos dalukkal feljutottak a slágerlistákra, válogatás albumokra.
1982-ben Szikora Róberttel közösen megalapították az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-r-go-9620">R-GO </a>zenekart. Szikora egyénisége és Környei ötletei hamar a csúcsra juttatták a popzenét olaszos-latinos ízekkel párosító páratlan látványvilágú formációt. Három sikeres album után kissé megtört a lendület, majd 1987-ben Környei Attila elhagyta az R-GO-t, és - az országban elsők között - pop-menedzseléssel folytatta pályafutását.
1989-1990 között a Nivo Records művészeti igazgatója volt. Keze alatt jelent meg többek között az MHV (Menyhárt, Homonyik, Vikidál) Ébresztő című nagylemeze, és Demjén Ferenc Szabadság vándora című sikeralbuma.
1990-ben egy amatőr fesztiválon felfigyelt a akkoriban kezdő Republic együttesre, és azonnal menedzseri szerződést ajánlott a csapatnak. Együtt készítették az első Republic-albumot (Indul a mandula!!!, 1991).
1991-ben a Craft Records kiadó igazgatójaként létrehozta az egyik első hazai fiúcsapatot, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-manhattan-12046">Manhattan</a> együttest. Állítólag Környei 9 hónapot töltött a tagok keresésével és válogatásával. Az együttes berobbanása szinte példa nélküli volt a hazai popszakmában. Öt évig működtek töretlen sikerrel Környei irányítása alatt.
1997-ben megalakította újabb fiúbandáját, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-vip-12092">V.I.P.</a> együttest, akik még abban az évben képviselhették Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon Dublinban. A formáció 4 éves működése alatt 3 aranylemezt, és 1 platinalemezt gyűjtött be.
A zenéléstől sem szakadt el végleg, 2000-ben volt R-GO-s zenésztársával, Kozma Tibor gitárossal közösen kiadtak egy nagylemezt No Szmoking néven (Hol a pénz, hol a nő?).
2001-ben, Környei Attila három fiatal hegedűs hölgy közreműködésével létrehozta a Princess együttest, 2005-ben pedig az Adagio nevű formációt, amelyben három fiatal énekes pop-klasszikusokat szólaltatott meg szimfonikus kísérettel. De a sikeres producer számtalan más előadóval is együtt dolgozott az évek során (Casablanca, Fan-Fan, Kovács Kati, Marcellina, Szulák Andrea, Gergely Róbert, Mystic).
Az elmúlt öt évben ő Fenyő Miklós menedzsere, valamint kreatív ötletekkel segíti "Mr. Rock and Roll" produkcióját. De zenészként is láthatjuk őt a színpadon: 2021-től Környei Attila újra az R-GO basszusgitárosa.
HZ
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/kornyei.attila.3/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/kornyei.attila.3/?locale=hu_HU</a>

M7

Kapcsolatok

M7 zenekari fotók

Metronóm '77

Táncdalfesztivál

Klasszik pop

Kisfaludy András

Kalmus József

Virág László

Kiss András

Rusznák Iván

Tihanyi Gyula

Környei Attila

A kenguru

Ég és föld között

Félig sem szerelem

Valaki áttáncolt az életemen

Nem lehet boldogságot venni

Mindenki visszakapja egyszer

Mert minden véget ér

Úgy kérj, hogy adjak még

Hova mész?