Band/name

A hegedű találkozása az élő elektronikával, kísérletező hangköltészet, valahol a nu jazz, az indiai zene, a dupstep, a minimal techno és a drum and bass határmezsgyéjén. Az öthúros elektromos hegedű live samplinggel, olykor ének- és beszédhang effektekkel dúsított lebegését a DJ pszichedelikus groove-jai, élőben manipulált hangmintái teszik teljessé.
Lantos Zoltán jazzhegedűs és DJ Andrew J korábban is zenéltek együtt más formációkban (Bin-Jip, OpenSource), 2020-tól állnak színpadra Violectrik elnevezésű duójukkal, olyan zenei megszólalást teremtve, amit a megkomponáltság és a szabad zenei párbeszéd tesz teljessé.
Az elektronikus jazzduó 2020-ban az A38 Hajón, a Vasárnapi Iskolában is bemutatta műsorát. Azóta fellépéseiken gyakran alakulnak trióvá, olyankor Kaltenecker Zsolt billentyűs hangszereinek nagyzenekari struktúrái egészítik ki zenéjüket.
HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/ViolectrikMusic">https://www.facebook.com/ViolectrikMusic</a>

Lantos Zoltán /Andrew J "Violectrik"

OpenSource

A kétezertízes évek egyik legizgalmasabb hazai elektronikus együttese – kellően merész, elkalandozó, kísérletező kedvű formáció. Mégha a 2017/2018-as többszöri zenekari átalakulás óta kizárólag koncertprodukcióként létezik, azóta friss stúdióanyaggal nem jelentkezett.
Harcsa Veronika (ének), Kaltenecker Zsolt (billentyűsök) Andrew J (elektronika, szkreccs) és Gyémánt Bálint (gitár) 2008 novembere óta alkotott négyesben, írta, gyúrta, csiszolta kísérletező kedvű, eklektikus hangvételű dalait, demokratikusan, gyakorlatilag végig egyazon szobában. 2010 tavaszán viszont úgy érezték, van értelme kilépni a négy fal közül, felvették a többrétegű, asszociatív Bin-Jip nevet, és március 5-én az A38 Hajón élőben is megmutatkoztak.
A zenekar tagjai már az alapításkor külön-külön is mozgalmas, stilárisan sokszínű előélettel rendelkeztek. Harcsa Veronika (ének) többek között saját akusztikus jazzkvartettje élén és a barkácspop Erik Sumo Band énekesnőjeként bizonyított, Kaltenecker Zsolt (billentyűsök) a jazz szinte minden lényegi határvidékét megjárta, Andrew J (elektronika, szkreccs) a honi elektronikus tánczenei színtér hasonló szellemű különutasa, Gyémánt Bálint (gitár) neve pedig már akkor is jól csengett zenészberkekben. Közös produkciójuk ráadásul sok szempontból eltért addigi munkáiktól: mindenekelőtt modernebb, merészebb, kísérletezőbb lett.
„Mindannyian üres házak vagyunk, és arra várunk, hogy valaki felfedezzen, kinyissa az ajtót és kiszabadítson bennünket” – nyilatkozta 2004-es mozija, a Bin-Jip bemutatója után a világhírű dél-koreai rendező, Kim Ki-Duk. Filmjének hőse, Tae-suk egyfajta fantomként költözött házról házra, villáról villára, hogy figyelmességével és jóságával elárassza a tulajdonosok által elhagyott, elhanyagolt tereket, épületeket. Áttételesen velük is valami hasonló történt: Andrew nappaliját olyasmivel (zenével, szellemmel, hangulattal) töltötték meg, ami ott korábban nem létezett.
A 2010-es Enter-en jól hallhatóan nem akartak megfelelni műfajoknak, elvárásoknak, az anyag alapvetően elektronikus, mégsem monoton, melankolikus hangvételű, mégsem monokron. Tele zajjal, zörejjel, effekttel és zenei geggel. Lebegős, fúziós popzene, erős triphop és nu jazz hatásokkal.
Hasonlóan egyéni hangvétel jellemezte a már Kaltenecker Zsolt nélkül készült 2014-es Heavy-t, mely hangvételében keményebb, dinamikusabb, hangzásában pedig még bátrabb lett elődjénél. Míg viszont az Enter esetében kész anyaggal léptek a nyilvánosság elé, a Heavy dalait koncerteken már kellően bejátszották, letesztelték. Ugyanebben az évben sajátos videóalbumot (At the Planetarium) is megjelentettek. Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint egyéb projektjei viszont az évtized közepére annyira lekötötték kreatív energiáikat, hogy a 2017 áprilisában az A38 Hajón adott koncertjükön végleg elbúcsúztak a zenekar közönségétől.
A Bin-Jip nevet Andrew J vitte tovább, az időközben visszatért Kaltenecker Zsolt és a szintén műfajok között kalandozó Lantos Zoltán (hegedű) mellett két remek énekesnővel, Mózes Tamarával és Pátkai Rozinával folytatta. De bármennyire is ígéretesnek tűnt az új felállás, a zenekar 2018-ban újra átalakult, azóta Andrew J és Lantos Zoltán mellett Eszes Viktória az új énekes, mellettük a Bin-Jipben Jász András szaxofonozik, Szabó Márton gitározik és Mózsik Imre dobol.
JBSz
 Kapcsolat: <a href="https://www.facebook.com/BinJipMusic/">https://www.facebook.com/BinJipMusic/</a> Cikkeink: <a href="https://index.hu/kultur/popkult/2023/01/22/cseh-tamas-80-desire-beremenyi-geza-zene-dal/">https://index.hu/kultur/popkult/2023/01/22/cseh-tamas-80-desire-beremenyi-geza-zene-dal/</a>

Bin-Jip

Billentyűs, aki jelenleg a Special Providence zenekarban, az abból kinőtt dob-zongora projetkben (Markó Ádámmal), illetve Mózes Tamarával duóban játszik.
Oláh Kálmánnal egyidős, de egészen más kulturális közegből indult zongorista az a fajta jazzmuzsikus, akinek koncepciója, érdeklődési köre, formációja folytonosan változik, mondhatnánk projektekben gondolkodik, így próbál kiteljesedni. Nyolcéves korában kezdte klasszikus tanulmányait, később az improvizáció és a komponálás felé fordult, gimnazistaként a progresszív rock vonzotta. Amikor azonban meghallotta Keith Jarrett és a Chick Corea Elektric Band lemezeit, azok hatására a jazztanszakon kötött ki, ahol 1996-ban vehette át diplomáját. Az első albumait még Kutas Zsoltként megjelentető muzsikus ezt követően vette vissza családja eredeti nevét, az Ivory Tower című nagylemezét már Kaltenecker Zsoltként jegyezte, az 1999-es Songs From The 20th Century pedig elnyerte az év jazzlemeze díjat.
2003-ban az addig kizárólag zongorán játszó Kaltenecker Zsolt átesett a másik végletbe, és attól kezdve a szintetizátort tekintette elsődleges hangszerének. Miként később nyilatkozta: „Végképp elegem lett/van abból, hogy a koncerthelyszíneken szinte sosincs rendes zongora, és/vagy gond van az erősítésével. Így bármennyire törekszem bizonyos hangszínek, árnyalatok elérésére, nem tudom őket élőben megmutatni. A digitális zongorákat sem szeretem. A szintetizátorokat viszont igen, általában könnyen magammal vihetem őket és a hangosításukkal sincsen gond. De legfőképpen az új hangszínlehetőségek izgattak. Értelemszerűen idő kellett ahhoz, hogy a szintetizátorokon is megtaláljam a saját hangom, ami úgy 2005-re sikerült. Azóta tettem még egy kitérőt a Hammond orgona felé is – ebben a két kéz függetlenítése, az önálló basszusozás vonzott –, de különböző okok miatt végül újra a szintetizátoroknál, nevezetesen egy Minimoog Voyagernél és egy Nord Wave-nél kötöttem ki. Úgy érzem, jobban és egyénibben tudom magam kifejezni rajtuk, mint zongorán vagy orgonán.”
2008-ban Kaltenecker előbb megalapította az egyetlen nagylemezt megért K.L.B. Triót, majd csatlakozott Harcsa Veronika, Gyémánt Bálint és Andrew J kortárs kísérleti elektronikus popzenét játszó formációjához, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bin-jip-677">Bin-Jip</a>hez, ahonnan azonban két évvel később kilépett. 2017-ben viszont Pátkai Rozina, Lantos Zoltán és Mózes Tamara társaságában ismét a tagja lett – igaz, csak egyetlen esztendőre.
Saját triójával, az 1705-tel (Kaltenecker Zsolt – billentyűsök, Piri Béla – basszusgitár, Dés András – ütőhangszerek) 2015-ben nagylemezt (Zone) jelentetett meg, közben csatlakozott a műfajok között hullámzó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-special-providence-8301">Special Providence</a>-hez (2014-ben Cséry Zoltán helyét vette át, nagylemezdokumentumai: Essence Of Change, 2015; Will, 2017). Az utóbbi években pedig főként a Special Providence dobosával, Markó Ádámmal (lásd: Space Junk, 2022) és Mózes Tamarával (lásd: Futurized) ad koncerteket és jelentet meg a populáris zene különböző irányzatai (psichedelikus rock, trip-hop, elektronikus tánczene), illetve a modern jazz improvizatív világa között bátran és hatásosan kalandozó nagylemezeket.
JBSz

Kaltenecker Zsolt

Lantos Zoltán (1962), egy igazi különutas zenész, aki klasszikus hegedűművésznek indult, aztán magával ragadta India, nyolc évet élt, tanult és tanított ott. Amikor 1994-ben hazajött, egy darabig e két távoli kultúra közelítésén fáradozott, végül belátta, mégiscsak európai. Rátalált saját, különleges hegedűhangjára, újra felfedezte itthoni zenei gyökereit, s összevetette azt az általa megismert keleti tradíciókkal és a kortárs európai jazz friss áramlataival. Neve lényegesen jobban cseng a külhoni koncertéletben, mint idehaza, de azért régebben Budapesten is hallható volt a Samsarával és saját, Mirrorworld nevű formációjával, mostanában pedig az OpenSource-szal. Miközben az elmúlt évtizedekben olyan nagyszerű külföldi muzsikusokkal találkozott a színpadon és a stúdióban, mint Charlie Mariano, Rabih Abou-Khalil, Dhafer Youssef, Steve Coleman, Loreena McKennitt, Trilok Gurtu, Kai Eckhardt és Larry Coryell. A kifejezetten neki épített öthúros és az „indiai” rezonáns húros hegedűk hangzását előszeretettel bolondítja meg elektronikus eszközökkel, effektekkel és live samplinggel.
Lantos Zoltán 16 évesen egy indiai filozófiával foglalkozó könyv hatására kezdett a keleti zenével foglalkozni. Sok hindu zenét hallgatott, majd megismerte Ravi Shankar szitárművész munkásságát, és vágyódni kezdett Indiába, ahová ösztöndíjasként 1985-ben jutott el. Előtte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett klasszikus zenei diplomát. Az indiai tanulmányai után, 1994-ben éppen elkezdődött a világzene aranykora, és ő is elkezdett etnojazzt játszani. Sokáig többet koncertezett külföldön, mint itthon.
Elmondása szerint ő hivatalosan egy jazz- és world music-, valamint kortárs zenei, improvizáló hegedűs és szerző. Jelenleg öt különböző, hegedűszerű hangszert használ, ezek közül egyik sem négyhúros. Szerzeményeiből nemcsak a keleti, hanem a nyugati és a magyar kultúra hatását is kihallani. Bartók-rajongó, és a magyar népzenét is nagyon szereti.
Idáig hét lemeze jelent meg. Elsősorban a saját darabjait játssza, de gyakran szerepel együttesekben is. Az 1980-as évek közepén játszott Szabados György zenekarában. Indiából való hazatérte után Dresch Mihály kvintettjének tagja volt. Játszott trióban Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal, több külföldi és hazai fesztiválon is felléptek. Közreműködött Borbély Mihály és Babos Gyula és a László Attila Band lemezein. Az utóbbi években együtt szerepel Kézdy Luca hegedűssel is. A legrégebbi saját együttese a Samsara, ami valódi indojazz-zenekar. Szintén saját zenekara a Mirrorworld. 2010-ben alakult a Lantos Zoltán OpenSource, amivel itthon és külföldön egyaránt szerepeltek. A formáció egyik különlegessége az, hogy a négy hangszeres muzsikust egy DJ egészíti ki. 2017-től tagja volt a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bin-jip-677">Bin-Jip</a> zenekarnak. Egy DJ-vel, Andrew J-vel működik egy elektronikus duója, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-lantos-zoltan-andrew-j-violectrik-75091">Violectrik</a>. És több külföldi társulásnak is tagja, ilyenek a Madras Special Németországban és a Sutra Skóciában. Idehaza 2023 márciusában láthattuk őt a színpadon, az Óperentzia zenekarral közösen készített lemezük bemutató koncertjén, az A38 Hajón.
JBSz, HZ Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/zoltanlantos.opensource/">https://www.facebook.com/zoltanlantos.opensource/</a>

Lantos Zoltán

Techno, house, trance, jungle, ambient, drum’n’bass, hip hop, nu jazz és a többiek – ismerős, a fiatalabb zenerajongók közt gyakrabban forgó fogalmak, zenei stílusok ezek. Könnyed skatulyázással elektronikus tánczenének, partikultúrának szoktuk mindezt nevezni, van, aki nem lát benne mást, mint betépett ifjak kurrens agymenését, mások mindezzel kapcsolatban inkább eljövendő világzenéről beszélnek, ami a jövő társadalmának kizárólagos nyelve lesz. Vélhetően e két véglet között rejlik az igazság.

A kezdetek: techno, house, rave
A nyolcvanas évek második felében az amerikai és az angol (elsősorban ipari) nagyvárosokban szokatlan jelenség ütötte fel a fejét. Hétvégenként fiatalok ezrei hagyták el a metropolisokat, hogy kis települések határaiban vagy használaton kívüli iparcsarnokokban, raktárépületekben hajnalig tartó táncos tömegrendezvényeken vezessék le a hét során bennük felgyülemlett stresszt, feszültséget, frusztrációt. E nem ritkán tíz-tizenkét órás posztmodern táncpartikon a gyakorta monoton dübörgésű zenéhez a monotonitást tovább erősítő stroboszkóp-villogás és lézershow is társult, és mindez egyéb ajzószerekkel kombinálva tényleg tökéletessé tette a mindennapi mókuskerékből való kiszállás illúzióját. 
Ez a tengerentúlon (mindenekelőtt Detroitban és Chicagóban) technónak és house-nak, a briteknél rave-nek mondott új mozgalom tulajdonképpen a hetvenes évek végi nagy diszkóhullám kései, modernizált és elektronizált változata volt. 
A techno kifejezést a visszaemlékezések szerint elsőként Juan Atkins használta, aki – Derrick May-jel és Kevin Saundersonnal – az elsők között jött rá arra, hogy érdemes lenne korszerűsíteni a hetvenes évek egyhangú, 4/4-es metrumú, de a hangsúlyos basszusgitár-játéknak köszönhetően vérpezsdítő lüktetésű diszkó-funk zenéit. Ezekről az általuk feleslegesnek ítélt szonikus sallangokat lecsupaszították, és minimalista, robotikus, hangvételű kompozíciókban szinte kizárólag csak a spártaian egyszerű ritmusra, a folyamatos pulzálásra helyezték a hangsúlyt. Ezt az általuk technónak nevezett stílust – amely ekkor még nem az egész modern tánczenei mozgalmat, hanem annak csak egy irányzatát jelölte – nem jellemezte a később más áramlatokban oly gyakori hangminták használata, inkább csak egymásra pakolták, illetve úsztatták a különböző repetitív melódiákat, és az egészet monoton, lassan mozgó ritmikai alapokra ültették.
Készítői már nagymértékben használták az elektronikát, mindenekelőtt az úgynevezett elektro-basszusokat, és a későbbi irányzatok acid-hangzásában oly nagy szerepet játszó Roland TB 303-ast (lásd keretben).
Miközben Detroitban a techno, Chicagóban a house kezdett a nyolcvanas években hódítani, mely talán a legközelebb áll a klasszikus diszkó-funkhoz és messze a legnépszerűbb a későbbi elektronikus tánczenék közül. Ennek is számtalan alfaja létezik, és hangzását a szintetizátor és a dobgép mellett már nagyban a sampler (mintavételező) és a sequencer határozza meg. (Utóbbi az, amely a számítógépes midi-rendszeren keresztül irányítja a teljes technoid hangszerparkot – dobgépet, szintetizátorokat és a samplert –, és meghatározza, hogy e berendezések melyik és hány bemeneti csatornája jusson el a keverőhöz, ahol aztán a hangerő és a hangszínek végső szabályozása zajlik).
A house és a techno 1987 körül került át Angliába, és egy évvel később már nem csak a szigetországban kaptak rá a fiatalok, de a kontinensre is átterjedt. 1988 nyarát második Summer of Love-nak is nevezték, (az első Szeretetnyár még 1967-ben Kaliforniában zajlott), utalva egyrészt a szabadtéren vagy elhagyatott raktárházakban hajnalig tartó tömegpartikra, másrészt a hozzá kapcsolódó pszichedelikus szerek használatára. A hatvanas években felkapott LSD-k szerepét e rendezvényeken az új, rafináltabban működő szintetikus drogok, mindenekelőtt az ecstasy tabletta, váltották fel (lásd keretes), az alkoholt pedig egyre inkább kiszorította az új hangulatserkentő folyadék, az energiaital. 

DJ-k, MC-k, egymásba érő zenék
A technónak, a house-nak és a nyomukban a kilencvenes években létrejövő többi elektronikus tánczenei műfajnak az elsőszámú közvetítője – akárcsak a diszkónak – a lemezlovas, angol kifejezéssel a disc jokey, rövidített változatban a DJ volt. Aki mindenekelőtt abban különbözött klasszikus kollégájától, hogy a számok között sosem szövegelt, sosem közölt információkat az éppen forgó felvételekről, sosem próbálta verbálisan lelkesíteni a tömeget: ő kifejezetten a zenére és azok egymásutánjára, összeillesztésére koncentrált. Ezt a szerepkört a mellettük felbukkanó „szövegelőgépek”, az MC-k vették át, akik nevüket az amerikai szórakoztatóipari ceremóniamesterektől (Master of Ceremony) kapták. 
Bár a kilencvenes években tovább árnyalódott a DJ fogalma, alapjaiban ma is ugyanaz jellemzi őket, mint az első techno és house DJ-ket. Egyfelől a közönséget szolgálják, másfelől önkifejeznek. Egyszerre művészek és tömegpszichológusok. E két törekvésnek egyensúlyban kell lennie. Ahogy Palotai Zsolt szokta mondani, „minden zenét azzal a meggyőződéssel kell lejátszania, hogy az pont ott, pont akkor a legjobb”. 
A hagyományos lemezlovassal ellentétben a DJ szettjeiben nem slágereket forgat, hanem igyekszik minél újszerűbb hangzású és hangvételű felvételekkel előrukkolni. Ráadásul egy partin már egyetlen szám sem hallható az elejétől a végéig – csakis a folyamat. Ha jó a DJ, a közönség észre sem veszi, hogy hol kezdődik az újabb dal – átúsznak, egymásba érnek a zenék.
Vannak, akik nem csak mixelnek, de játszanak is a lemezekkel. Backspin, cut, scratch – három különböző technika az effektezésre. Az előbbinél a DJ a futó lemezt visszahúzza a tű alatt, a másodiknál a hangsúlyos ütemeknél átkeverés helyett hirtelen csatornát vált a keverőpulton, a harmadik esetében pedig oda-vissza rángatja a lemezt, újszerű lüktetést adva ezzel a zenének.
A DJ-k kreativitás szempontjából amúgy két nagy csoportra oszthatók. A többség kizárólag mások felvételeit játssza, és az a plusz, amit ezekhez hozzátesz, nagyjából a zenei ízlésben és szelektálásban, majd a partikon a korongok egymáshoz illesztésében, egymásra úsztatásában nyilvánul meg. A másik, kisebbik csoport viszont egy idő után maga is készít előbb remixeket, majd esetleg kifejezetten saját felvételeket. Az előzetesen stúdióban felvett alapokra a helyszínen effekteket és más színező elemeket kever. Ezeket a „magánszámokat” nevezik live act-nek. 
A DJ-kultúra további fontos jellemzője, hogy a dalnak többféle változata létezik, de a hangzás, az mindig egyedi. Lehet, hogy sosem tudja meg a hallgató, hogy ki volt az eredeti előadó, de általában nem is érdekes. Ráadásul a különböző változatok hiába rögzülnek lemezen, csak elvileg hozzáférhetőek: a heti több száz korongos felhozatalból ki mire talál rá, az rengeteg tényezőn múlik. A kortárs tánclemezek sokszor alig párszáz példányban léteznek a világon, ha időben nem találkozik vele az érdeklődő, lehet, hogy már soha nem is fog. 
Mindez a tömeggyártású hanghordozók megjelenése előtti időket idézi, amikor a dalokat még csak koncerteken lehetett hallgatni. A mai tánczenéknek rengeteg olyan változata létezik, ami kereskedelmi forgalomba nem kerül, csak a megszállottabb DJ-k forgatják őket, így azokat ismét csak adott alkalommal, partikon lehet hallani, azaz újra közösségi élményhez kötődnek.
Hogy ebből a hangfolyamatból mire fogunk mondjuk tíz év múlva emlékezni, az persze más kérdés. Hisz alapvetően nincs konkrét szám, nincs konkrét lemez, illetve ha van, folyamatosan változik.
„Ez a pillanat művészete. A jövő itt nem érdekes – válaszolta erre Palotai Zsolt 2000-ben. – A múlt is csak annyiban, hogy abból ki tudd választani a mindenkor érvényeset. A folytonos új zene a többségnek zavaró. A régit folyamatosan össze kell rakni az újjal. A heti több száz lemezből jó, ha ötven-hatvanat meg tudok hallgatni. A legnagyobb kihívás – különösen annak, aki minden héten játszik –, hogy ebből mennyit vagyok képes beépíteni a repertoárba. Minden héten úgy összerakni az újat a régivel, hogy az működjön. Megtalálni azt, ami a múltból passzol, úgy, hogy talán észre sem veszed, hogy az tíz évvel ezelőtt történt. Egyfajta kettősségnek mindig benne kell lennie a zenében: amikor elkészül, legyen benne a most érzése, ugyanakkor legyen benne az időtlenségé is. Az elmúlt években maga a mű fogalma is erősen átértékelődött. Sőt, ez a folyamatzene sokszor »folyamatalkotást« feltételez. Egyesek gyakorlatilag a stúdióban élik az életüket, tudok olyanról, hogy a keverőpult alatt hálófülkét rendeztek be.”  
A DJ-kultúra további – némiképp meglepő – sajátossága a vinyllemezek varázsa. Hogy az a kultúra, ami jelenleg a leginkább előre mutató, és amelyben a technikának és gépeknek kiemelt szerepe van, éppen e régi, sokak szerint idejétmúlt hanghordozókhoz nyúl. Ennek oka vélhetően a hangzás: az elektronikus zene lüktetésében és érzékelésében meghatározó basszus hangokat ugyanis csak az analóg dubplate képes tökéletesen visszaadni. Ráadásul a koronghoz játszás közben fizikailag is hozzá lehet nyúlni. 
Szokás mondani, hogy a mai tánczenékbe mindenféle stílus, irányzat belefér, a klasszikus zenétől a népzenén át a jazzig. Persze a gyakorlatban az ember sokszor elbizonytalanodik: nem csak a stílusok keverednek itt egymással, de a zseniális művek is a tucattermékekkel, az eredeti hangvételek a halovány kópiákkal.
„Az ellenpontnak mindig ott kell lennie, egy idő után a tökéletes is kioltja önmagát – reagált minderre Palotai az említett interjúban. – Hosszú távon bármi unalmassá válik. Szokták persze azt is mondogatni, hogy a zenekarokkal szemben mi 5-6 órán keresztül is képesek vagyunk változatosak lenni. Ráadásul a világ legjobb zenéit játszhatjuk. Nincs időlimit, nincs kizárólagosság. Ez a kultúra eddig a világ összes létező zenéjéből táplálkozott, most valószínűleg megfordul a dolog, és az összes többi zene fog ebből meríteni. Kölcsönhatás lesz, közelítenek, átcsúsznak egymásba.”

A Fortunától a mainstreambe (overground)
Bármily meglepő, a hazai elektronikus tánczenék előképe Fenyő Miklós – az 1984-es Jól nézünk Miki című lemeze volt az, amelyen elsőként szólalt meg idehaza a break. Bár ma a műfaj szerelmesei elnézően megmosolyogják a korosodó rock and roll sztár korai próbálkozásait, azért mindenki úgy tekint erre a korongra, mint a kezdetre. Hatására a Ki mit tud?-on is felvették tánc kategóriában a breaket, és nyomában hamarosan egyik-másik hazai diszkóban megjelent a hip hop, aztán a techno, a house és a többiek.
Magyarországon az overground elektronikus tánczenék bölcsőjének a legtöbben a várbeli Fortuna diszkót tartják, ahol Bakai Mátyás a nyolcvanas évek második felétől a hagyományos diszkózenék mellett egyre több funk, majd hip hop felvételt is forgatott. Itt szerezték első tapasztalataikat aztán a kilencvenes évek vezető mainstream DJ-i, Sterbinszky, Budai, Tommyboy és Schulz, vagy a második vonalhoz tartozó Jutasi, Bárány és Jován. Ők az elektronikus tánczenék populáris vonulatát képviselték/képviselik, és megvolt az az előnyük, hogy bulijaikon olyan zenét keverhettek, amit a hazai és a nyugati kereskedelmi rádióadók is sugároztak.

A Tilostól a Tilosig (underground)
Némiképp leegyszerűsítve a kilencvenes években kialakult hazai partikultúra DJ-i két irányból érkeztek: az overground DJ-k korábban diszkókban zenéltek, aztán a divathullám változásával váltottak, eladták diszkósláger összeállításaikat, és a továbbiakban house-lemezeket vásároltak. Egy részük ráadásul anyagilag is beszállt a klubokba, kiadványokba, így nemcsak lemezlovasként, hanem befektetőként is érdekelt volt a sikerben.
A szintén a nyolcvanas évek végén indult underground DJ-k korábban nem diszkókban, hanem egyetemi klubokban, kisebb alternatív helyeken játszottak, elsősorban olyan funkys és rockos zenéket, amire azért lehetett táncolni. Az overground DJ-knél zeneileg sokkal szélesebb spektrumot öleltek fel, és sokkal kreatívabban bántak a lemezekkel, hangulatokkal is, mint a professzionális szórakoztatásra berendezkedett kollégáik.

Lantos Zoltán /Andrew J "Violectrik"

Kapcsolatok

OpenSource

Bin-Jip

Kaltenecker Zsolt

Lantos Zoltán

Elektronikus tánczene

21. századi jazz

Józsa András "Andrew J"

Zen - Lantos Zoltán/Andrew J "Violectrik"

Amoeba - Lantos Zoltán/Andrew J "Violectrik"

Matrix - Lantos Zoltán/Andrew J "Violectrik"

Tarang - Lantos Zoltán/Andrew J "Violectrik"