Band/name

Az 1950es–60as–70es évek kétségkívül legismertebb, legvirtuózabb, legkeresettebb magyar jazzdobosa. A hazai jazzélet összes legendájával – többek között Martiny Lajossal, Tabányi Mihállyal, Pege Aladárral, Radics Gáborral, Fogarasi Lajossal, Totth Menyussal és Kovács Andorral – muzsikált együtt. Jellegzetesen swingelő játéka a korszakindító Modern Jazz sorozat legtöbb antológia-nagylemezén hallható, emellett szerepel a Gonda János Szextett Sámánének és a Deák Big Band Világslágerek című albumain. 1965-ös megalakulása után évtizedeken át vezette a jazztanszak dobszakát.
A szakmában előszeretettel csak Mister Dobként emlegetett Kovács Gyula a Gene Krupát követő Bellson–Rich–Morello-generáció tagja volt. A második világháború után előbb Holéczy Ákos, majd Filu zenekaraiban játszott, 1951-től egy évtizeden át a Martiny-kvintett tagja volt. Éveken át dobolt Tabányi Mihály, Garay Attila, Pege Aladár, Gonda János és Deseő Csaba különböző zenekaraiban. 1966-tól saját formációkat is vezetett. Játszott az NDK-ban, az NSZK-ban, a Szovjetunióban és Lengyelországban, bledi, prágai és berlini fesztiválszereplései osztatlan kritikai és közönségsikert arattak.
Alapító dobtanára a jazztanszaknak, az évtizedek során olyan muzsikusok kerültek ki a keze alól, mint Baló István, Dorozsmai Péter, Fekete Gábor, Herpai Sándor, Mándoki László, Németh Gábor, Pálmai Zoltán, Solti János és Szende Gábor. No és persze nagy tisztelője volt Kármán Sándor, a ceglédi dobmúzeum alapítója, ahol többek között Kovács Gyula utolsó dobja és személyes tárgyai – többek között ikonikus napszemüvege – is megtekinthetők.
Több saját együttest vezetett, közülük a Mr. Dob aratta a legnagyobb sikereket. Meg a három vezető jazzdobost – Kovács Gyula mellett Kőszegi Imrét és Jávori Vilmost – egyesítő, a virtuozitásra építő produkció. Megszámlálhatatlan rádió- és lemezfelvételen szerepelt, többek között Kovács Andorral, a Martiny-zenekarral, a Kovács Gyula Ensemble-lal, a Modern Jazz Trióval, a Csiky–Kovács–Pege Trióval, a Pege-kvintettel, a Deseő-kvintettel, a Gonda Sextettel és a Deák Big Banddel.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 71–72.

Kovács Gyula

Magyarországon hazai gyártású hanglemezen először 1957-ben szólalt meg a rock and roll: a Martiny együttes  78-as fordulatszámú, törékeny korongján (Qualiton, T 7298) az A oldalon egy Martiny Lajos-szerzemény (Itt a roki), a B oldalán pedig az emlegetett Rock Around The Clock hallható (Rock and Roll címmel, szerzőként tévesen Elvis Presleyt feltüntetve).  E két felvétel aztán 45-ös fordulatszámú vinyl kislemezen szintén megjelent, az Itt a roki-t pedig később a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egy tánczenei LP-válogatásra is rátette. A történeti hűség kedvéért: az 1957. március 19-én a Qualiton Stúdióban rögzített felvételeken (Itt a roki) Martiny Lajos zongorázik, Váradi György szaxofonozik, Beamter Jenő vibrafonozik, Kovács Andor gitározik, Kratochwill Jenő bőgőzik és Kovács Gyula dobol.

Martiny együttes

A magyar jazz korszakos alakja, az 1960-as és 1970-es évek egyik legünnepeltebb hazai jazz-sztárja, hangszerének méltán híres virtuóza, aki ráadásul egyszerre játszott klasszikus zenét és jazzt. Vele kapcsolatban a szakmában mindenkinek van mókás története.
Híres nagybőgős családból származott, már édesapja is kora egyik leghíresebbjének számított ezen a hangszeren. 1955-ben, Turán László együttesében mutatkozott be. 1969-ben a Zeneakadémia klasszikus nagybőgő szakán szerzett diplomát, ahol tanárai Montag Lajos és Tibay Zoltán voltak, és ahol később tanított is – egészen nyugdíjba vonulásáig. Első saját együttesét 1963-ban alapította, a Pege Trióval – Pege Aladár (bőgő), Balogh „Csibe” Jenő (zongora), Kovács Gyula (dob) – ugyanebben az évben szerepelt a bledi jazzfesztiválon. Az elkövetkező években, évtizedekben számtalan külföldi városban lépett fel, melyek közül a legnagyobb sikereket Prágában (1964), Montreux-ben (1970) és Bombayben (1980) érte el. Fellépett a New York-i Carnegie Hallban is, Herbie Hancock együttesének vendégszólistájaként, ami azért is volt emlékezetes számára, mert akkor kapta meg ajándékba a világ egyik legjobb bőgősének tartott Charles Mingus hangszerét a művész özvegyétől.
Pege Aladár pályája során amúgy szerette merészen keverni a műfajokat, a hetvenes évek második felében például rockzenekarok (Piramis, Hobo Blues Band) előtt lépett fel rendszeresen a néhai Budai Ifjúsági Parkban, de a Locomotiv GT-vel is volt közös országos turnéja. A jazz-zenészek közül az elsők között játszott rockot és fúziós zenét is.
Munkásságát 1972-ben Liszt Ferenc-díjjal, 2002-ben pedig Kossuth-díjjal ismerték el.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 99.

Pege Aladár

A magyarországi swing kétségkívül legfontosabb képviselője, egyben a magyar szórakoztatózene egyik legnagyobb alakja. A szakmában referencia értékű zenekaraival szinte mindent játszott, amit a kor szelleme és a saját belső igénye megkívánt: az aktuális tánczenétől a szórakoztató szimfonikus zenén át a swinges jazzig. S bár a harmincas–negyvenes évekbeli gramofonfelvételei később LP-n is elérhetővé váltak, az 1949 és 1962 között működött legendás Martiny-kvintett játékából a mai napig nem jelent meg összefoglaló kiadvány.
Tízévesen kezdett zongorázni, elvégezte a Zeneakadémiát, miközben folyamatosan követte a napi slágereket is. Tizennyolc volt, amikor 1930 júniusában megalapította a hattagú Blue Boyst, mely később tízfősre bővült, és nagy sikerrel játszott korabeli divatos táncokat (tangót, paso doblét, foxtrottot) különböző koppenhágai, danzigi, dortmundi és düsseldorfi elegáns éttermekben, kávéházakban.
1936-ban új zenekart verbuvált, s a következő években a Smiling Boys-zal járta az európai, mindenekelőtt svájci szórakozóhelyeket. 1939-ben azonban másik formációval rögzítette a Radiola hanglemezcég számára azokat a dalokat – többek között a Solitude-ot (Duke Ellington), a Blue Skies-t (Irving Berlin), a My Heart Belongs to Daddy-t (Cole Porter), a Mama Don't Allow Me Play Jazz-t (Wallace Davenport), az I've Got Rhythm-ot (George Gershwin) és az Original Dixieland Jazz Band által is előadott Ooh Boom-ot –, melyek e korszak talán legfontosabb hazai jazzes dokumentumai.
1946-ban az amerikai hadifogságból hazatérve megint újjászervezte zenekarát, a szextettben főként régi, jól bevált társak játszottak: Várady György szaxofonozott, Horváth „Patkány” Sándor gitározott, Radics Gábor hegedült, Schlotthauer József bőgőzött és Beamter Bubi dobolt. Még ugyanabban az évben velük készítette el újabb, a kor amerikai együtteseinek színvonalát is megütő felvételeit.
1949-ben rövid időre ő lett a frissen létrehozott Magyar Rádió Jazz-zenekarának vezetője és első számú hangszerelője, majd megalapította legendássá vált kvintettjét – Martiny Lajos (zongora), Várady György (szaxofon), Kovács Andor (gitár), Kratochwill Jenő (bőgő), Kovács Gyula (dob) –, mely az ötvenes évek zeneileg kötöttebb világában is roppant népszerű maradt. Hol a Gellért Szálló teraszán, hol a Duna-kertben, hol máshol. Miközben Martiny a korszak ünnepelt sztárjainak, Tabányi Mihálynak, Vámosi Jánosnak és Záray Mártának is rendszeresen hangszerelt, 1955-ben pedig megalapította az igényes nagyzenekari tánczenét játszó Fővárosi Tánczenekart.
A Martiny-kvintett 1959-ben négy jazzfelvételt rögzített – többek között a virtuóz Kovács Gyula korszakos Dobfantázia című számát –, egy évvel később pedig az In A Persian Market különleges változatát, 1962-ben azonban feloszlott és Martiny ezt követően hosszú ideig nem játszott jazzt, legalábbis nyilvánosan. Helyette sorra készítette népszerű könnyűzenei darabok nagy, vonós tánczenekarra hangszerelt átiratait, Németh Józsefnek (Egy bolond az sohasem tanul) és Ambrus Kyrinek (Halló, próbáljunk szerencsét) írt táncdalfesztiválos dalokat, a hetvenes évektől pedig sokat dolgozott külföldön, főként német nyelvterületen.
A nyolcvanas évek legelején Beamter Bubi kezdeményezésére fordult újra a jazz felé: a megváltozott világ ellenére a Beamter–Martiny-kvartett – benne két fiatallal, a bőgős Gayer Ferenccel és a dobos Baló Istvánnal – továbbra is swinget játszott. Egészen Martiny 1985-ös haláláig.
Pályafutásáról 1999-ben Nemes Nagy Péter írt átfogó jellegű tanulmányt – Martiny Lajos és a magyar swing – , mely a Jazzkutatás 3. CD-Romon jelent meg.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 62.

Martiny Lajos

Zongorista, zenepedagógus, zeneszerző. A jazztanszak megálmodója és létrehozója
A hazai jazzélet egyik doyenje. Halk szavú, megfontolt, akkurátus ember, aki egész életében küzdött a műfaj magyarországi meg- és elismertetéséért. Zeneszerző, zongoraművész, zenetudós, szervező és nem utolsósorban pedagógus. Az általa 1965-ben létrehozott jazztanszakon nemzetközi díjas muzsikusok sora végzett.
A Zeneakadémián 1958-ban – Szabolcsi Bence és Bartha Dénes tanítványaként – előbb zenetudomány szakon diplomázott, majd 1961-ben – Solymos Péter és Horusitzky Zoltán tanítványaként – elvégezte a zongoraművész-tanárképző szakot is. Ezt követően került a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz, ahol zenei rendezőként 1964-ig dolgozott. S mindenekelőtt beindította a műfajtörténeti jelentőségű Modern Jazz lemezsorozatot. Ennek első albumát akkori zenekara, a Qualiton jegyezte. 1965-ben és 1972-ben Ausztráliában vendégszerepelt, miközben folyamatosan koncertezett és tartott előadásokat, kurzusokat Európa-szerte.
Zeneszerzőként elsősorban jazzdarabokat komponált, de emellett számos filmzenét, pantomim- és balettzenét, valamint szimfonikus jazzművet is írt.
1965-ben megszervezte, és 1998-ig vezette a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazztanszakát. A műfaj ekkor kapott első ízben helyet az állami zeneoktatásban. 1990-ben a tanszak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékévé alakult át.
1972–1984 között a Nemzetközi Jazz Föderáció alelnöke volt, 1984-től az oktatási ügyeket intézte. Létrehozta, majd vezette az 1990-től 2000-ig működő tatabányai Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetet. 1990–1991 között a Magyar Jazz Szövetség elnöke, 1991 óta örökös tiszteletbeli elnöke. 1994–1998 között a Zenetanárok Társaságának elnöke volt. Jelenleg alkalomszerűen ad hangversenyeket szólóban vagy trióban (Berkes Balázzsal és Kőszegi Imrével), komponál, tanulmányokat és szakcikkeket ír, valamint a Zeneakadémia Doktori Iskoláján tart kurzusokat.
Munkásságáért 1974-ben Erkel-díjat, 1992-ben Szabó Gábor-díjat, 2011-ben Pernye András-díjat, 2012-ben pedig Széchenyi-díjat kapott.
Albumai: Modern Jazz I (1963), Sámánének (1975), Vonzások és választások (1980), Keyboard Music (Kruza Richárddal és Pleszkán Frigyessel, 1985), Képek, emlékek (1999)
Könyvei: Jazz – Történet, Elmélet, Gyakorlat (1965, 1979), Mi a jazz? (1982), A populáris zene antológiája (1994), A rögtönzés világa I.–III. (1996–1997, 2003–2005), Jazzvilág (2004)
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 94–95.

Gonda János

A Dália Klubban, majd a Modern Jazz sorozat albumain bukkant fel a modern jazzben szokatlan hangszert, a hegedűt (és brácsát) választó Deseő Csaba (1939). Miközben előbb zenetanárként dolgozott, majd 1967-től harminckét éven át a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagjaként járta a világot, szinte a kezdetektől saját formációkat vezetett. Emellett klubvezetőként és előadóként is segítette a műfaj magyarországi elterjedését.
Bár nem lehetett könnyű váltogatni a klasszikus zene igényelte hangképzés és a swinges, bebopos frazírozás között, Deseő-nek mégis sikerült ez. Sőt, pályája épp arra lehet példa, hogy e két, egymástól olyannyira eltérő habitusú világ között minden híresztelés ellenére lehetséges az átjárás. Miként az Anthology ’64 kísérőfüzetében olvasható: „Az a megállapítás, amely szerint a klasszikus jártasság a lüktető »beat«-es játék rovására megy, nem elfogadható: Deseő ritmizálása ízig-vérig jazzes, játéka lüktető és rendkívül lendületes.”
Kvartettjével már 1966-ban eljutott a prágai jazzfesztiválra, a gitáros Kovács Andor együttesével pedig a varsói Jazz Jamboree-ra. Mégis, egészen 1975-ig kellett várnia arra, hogy Four String Tschaba címmel megjelenhessen az első nagylemeze – történetesen az NSZK-ban. Akkoriban másfél éven át volt az oberhauseni színház zenekarának tagja, így adódott a lehetőség, hogy az MPS stúdiójában 1974 júliusában német, angol és svéd muzsikusok közreműködésével három nap alatt rögzítse ezt a színvonalas, közérthető jazzrock albumot.
Deseő Csaba: „A következő hetek felfokozott lelkiállapotban teltek. Egyrészt eufóriában éltem a lemez miatt, másrészt nyomasztott a közeli döntés kényszere a színházi állásommal kapcsolatban: megyek, vagy maradok? Számos kísérletet tettem, hogy a következő szezont már ne operettszínházi muzsikusként folytassam Oberhausenben, szerettem volna valamelyik nívós nyugatnémet szimfonikus zenekarba bekerülni. Csalódással tapasztaltam, hogy bizonyos játékszabályok Németországban sem egészen tiszták, volt, hogy a pályázatomra nem is válaszoltak, volt, hogy meghívtak, majd átlátszó indokkal egy évvel későbbre halasztották a meghallgatást. Egyetlen helyen, Karlsruhéban került sor az igazinak tűnő megmérettetésre, ám az utolsó fordulóban, amikor már csak hárman maradtunk versenyben, kiderült, hogy színjáték az egész, előre el volt döntve, hogy az állást az a huszonéves fiatalember kapja, aki az adott zenekar egyik fő emberének a tanítványa. (…) Az alapvető ok, amiért a pesti állásomat otthagytam, s a külföldi kalandba belementem, anyagi indíttatású volt. Másfél év után számvetést készítettem. Sikerült olyan jelentős összeget megtakarítanom – ráadásul német márkában –, ami Magyarországon sok évbe telt volna. Ha a visszatérés mellett döntök, a lakáskérdéstől kezdve az új autóig bezárólag minden anyagi problémát meg tudok oldani, a Hangversenyzenekar pedig tárt karokkal visszavár. (…) Május végén felmondtam állásomat az oberhauseni színháznál. A kocka el volt vetve. Attól kezdve két dologra koncentráltam: maximális felkészülés a lemezfelvételre, és az azt követő hazaköltözésre, Budapestre.”
Deseőt érthető módon kellő büszkeséggel töltötte el, hogy Európa akkori legfontosabb jazzlemezkiadójánál, az MPS-nél jelenhetett meg bemutatkozó albuma – ezáltal olyan művészekkel került közös katalógusba, mint Hans Koller, Albert Mangelsdorff, Friedrich Gulda, Martial Solal, Dexter Gordon, Ella Fitzgerald, Joe Pass, Freddie Hubbard, George Duke, Lee Konitz, Zoller Attila és Oscar Peterson –, így a Four String Tschaba egyik tiszteletpéldányát megmutatta a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat zenei főnökének. Ennek köszönhetően 1976 márciusában idehaza is bevonulhatott a stúdióba, ahová ezúttal többek között Másik Jánost, Vukán Györgyöt, Babos Gyulát, Román Pétert hívta. A végül 1977-ben boltokba került Ultraviola mégsem töltötte el felhőtlen örömmel, annyira illúziórombolónak érezte a klasszikus zenéhez szokott stáb által rögzített és kevert anyag hangzását, préselését.
Nagyjából ekkoriban – az egyik nagykanizsai fesztiválon – ismerkedett meg a horvát vibrafonossal, Bosko Petroviccsal, akivel attól kezdve rendszeresen játszottak együtt. A nyolcvanas évektől aztán különböző összeállítású zenekarokat vezetett, melyekben többek között a zongorista Gárdonyi László, a vibrafonos Kruza Richárd, a bőgős Lattmann Béla és a dobos Kőszegi Imre játszott. A kilencvenes évek óta főként fiatal muzsikusok – a gitáros Gyárfás István, a zongorista György Ákos és Cseke Gábor – voltak legfőbb partnerei, 2008 óta pedig Szaniszló Richárd vibrafonos. Miközben vendégszólistaként rendszeresen fellépett a Benkó Dixieland Band és a Budapest Ragtime Band koncertjein. Munkásságáért 2012-ben Szabó Gábor-díjat kapott.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 110–112.

Deseő Csaba

A Szakcsinál és Vukánnál közel egy évtizeddel idősebb, a modern magyar jazz egyik legnagyobb ígéreteként induló zongorista-zeneszerző Garay Attila (1931–2013) játékát és kompozícióit a leginkább a Modern Jazzsorozat korongjai őrizték meg az utókornak. Garay korábban éveken át zenélt Törökországban, s voltaképpen azokban az ankarai bárokban mélyült el igazán a jazzben, ahol többek között Dave Brubeck és más híres muzsikusok is megfordultak. Hazatérte után a Club kávéházban játszott Chappyvel és Hardy Tamással, majd 1962-ben triójával besöpörte az első alkalommal megrendezett Karlovy Vary-i Jazzfesztivál első díját. De valahogy sosem találta meg a tehetségének megfelelő közeget és társakat.
Garay Attila: „[A Karlovy Vary-i fesztiválon – a szerk.] Szudy János és Scholz Péter voltak a kísérőim; ők később klasszikus zenei pályára mentek. Nem voltak igazi jazz-zenészek, s már ekkor éreztem azt a problémát, hogy nem találok partnereket, egy olyan ritmusszekciót, amellyel azt a lebegést érezném, mint amit Törökországban Joe Morellóval éreztem. Ez persze kényes ügy, nem lehet megmondani az embereknek. Kínlódtam, próbálkoztam ezzel is, azzal is. (…) Láttam, hogy Skandináviában elég jó élet van, jól keresnek a zenészek, gondoltam, ha kimegyek, kapcsolatba kerülhetek a jazzkörökkel, s ki tudja, hogy nem sikerül-e valami. Lett is egy óriási élményem. Stockholmban egy jazzétteremben játszott Kenny Dorham, a bop-korszak egyik legnagyobb trombitása. Oda beestem egy este, és fölismert a direktor, aki a jazzfesztivál egyik szervezője volt, s nagyon tetszett neki a produkcióm. Pumpolt, hogy üljek be játszani, mert Dorham nincs megelégedve a svéd zongoristával. Be is ültem, s néhány napig együtt muzsikáltunk. Maradhattam volna tovább is, de aláírt szerződés kötelezett Dániába. S mindig ilyen becsületes marha voltam: fel kellett volna bontani a dán szerződést és elmenni Dorhammel, aki szívesen vitt volna magával. Ő állandóan turnézott a világban, de a magyar útlevelemmel nem tudtam volna vele lépést tartani, mert mire megkapja a vízumot az ember... Úgyhogy elmentem Dániába, megint a vendéglátóba, kommersz zenét játszani.”
A pódiumtól Garay egész életében viszolygott – abban hitt, hogy a jazznek a klubban a helye. S bár a vendéglátózást kizárólag munkának tekintette, állítása szerint a jazzből nem tudott megélni, ezért rendszeresen haknizott külföldi szórakozóhelyeken. Bizonyos időszakokban teljesen eltűnt a hazai zenei életből. Később pedig – jobb híján – jazzéneklést tanított a jazztanszakon.
Garay Attila: „Nálunk valahogy úgy alakult, hogy egyfelől van a dixieland, másfelől a nagy modernkedés, s mintha köztük semmi nem volna. Mintha azt mondanánk, preklasszikusok, klasszikusok és modernek igen, de Chopint, Lisztet és az összes romantikust dobjuk ki a szemétre, mert nincs szükség rájuk. Itt elfelejtkeznek arról, hogy a hatvanas években a hard bop irányzat nagy elődje, a cool milyen óriási zenei értékeket hozott létre. Ha az ember most megalakítana egy cool-jellegű kvartettet, lecikiznék. Pedig a ciki nem az, hogy valaki régebbi stílusú zenét játszik, hanem ha rosszul játszik. Sokkal cikisebbek azok, akik rosszul és stichesen játsszák a modern jazzt és hangversenyeznek, és az a győztes, aki egy perc alatt több hangot tud kifújni. Szóval ez kicsit szélmalomharc, én mindig távol maradtam ettől.”
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 106–107.

Garay Attila

Tabányi Mihály (1921–2019) az 1940-es, 1950-es évek egyik legnépszerűbb hazai szórakoztató muzsikusa,  Benne az akkori zenei élet legjobbjai játszottak: idősebb Pege Aladár bőgőzött, Orosz János vagy Turán László zongorázott, Balogh Géza hawaii gitározott, Beamter Jenő vibrafonozott és Kovács Gyula dobolt. Nem meglepő hát, hogy 1946 és 1960 között szinte minden vasárnap délben egy órától fél kettőig Tabányi, illetve zenekarának játéka uralta az étert.
„Mindig jazzember volt, csak a hangszere nem volt erre a legalkalmasabb” – jegyezte meg róla Kovács Gyula. Miközben a legtöbben csak úgy emlegették: a harmonikakirály. A negyvenes években Tabányi zsinórban hétszer nyerte meg a szólóharmonika-versenyeket, játékát több mint 400 gramofonlemez őrzi. Repertoárjában egyaránt szerepeltek népszerű koncertdarabok és azok átiratai, kurrens szalonzenék és francia musette-ek, harmonikára írott bravúrszámok és korabeli tangók. No meg persze a swing.
Az ötvenes–hatvanas években Tabányi amúgy rendszeresen „igazolt le” zenekarába tehetséges fiatal muzsikusokat. Például a hegedűs Csányi Mátyást (1929–1980), aki ráadásul Kőszegi Imre visszaemlékezése szerint „gitáron is úgy játszott, mint Benson fénykorában” , de aztán Bécsben kötött ki, ahol hosszú időn át erősítette Fatty George zenekarát. Vagy később a zongorista Tihanyi Pétert (1939–1961), a modern magyar jazz fiatalon elhunyt nagy ígéretét, aki Szakcsi Lakatos Béla szerint „abban az időben Magyarország legjobb zongoristája volt. Főként Hampton Hawes és Bill Evans hatott rá, döbbenetesen magas színvonalon játszott”. Tabányi később is előszeretettel vette körül magát fiatalokkal – a magyar modern jazz irányát meghatározó muzsikusok közül a zongorista Szakcsi Lakatos Bélától a szaxofonos Lakatos „Ablakos” Dezsőn át a bőgős Pege Aladárig sokan töltöttek el nála hosszabb-rövidebb időszakot.
A hatvanas évektől Tabányi éveket játszott Nyugat-Németországban és adott koncerteket Európa számos országában. Nagyon futott vele a szekér, megengedhette magának, hogy a legjobb szabók által varrt szmokingokban, frakkokban, egyedi öltönyökben léphessen fel, miközben a legkiválóbb, külön az ő igényeire igazított Hohnereken harmonikázott. 1964-ben egy hófehér sport Mercedesszel tért haza Nyugat-Németországból, s bár a hivatal nem nézte jó szemmel, ő igazolni tudta, miből vette, hisz előtte másfél évig München legdrágább lokáljában, a Bayerische Hofban szórakoztatta a nagyérdeműt.
Tabányi többször megfordult Amerikában is, például 1976-ban, amikor az Egyesült Államok fennállásának 200. évfordulóján a washingtoni Kennedy Centerben együtt játszhatott Doris Dayjel és Les Paullal. Brahmstól a Magyar táncokat, Liszttől a II. Rapszódiát, a végén pedig egy Gershwin-egyveleget. Tabányi vitalitása szinte legendás: bár 1981-ben betöltötte a hatvanat, továbbra sem lankadt, a kilencvenes években például egy nála minimum negyven évvel fiatalabb zenészekből álló blueszenekarral, a Palermo Boogie Ganggel koncertezett és készített lemezeket, de még a legutóbbi években – kilencven(!) felett – is vállal alkalmi fellépéseket.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 63–66.

Tabányi Mihály

Igazi all round-muzsikus Csepregi Gyula (1958–2014), közel ötszáz nagylemezen hallható szaxofonjátéka, szinte nincs olyan neves hazai előadó, akinek felvételén ne fújt volna.
Negyed századig a Stúdió 11 szólistája volt és közel húsz éven át tanított a jazztanszakon. Ahogy a honlapján hirdette magát: „Csepregi Gyula Magyarország leginkább szívhez szóló szaxofonosa, akinek csodálatos játékában a kiváló technikai tudás mellett az érzelmek legszélesebb skálája is megjelenik.”
A nyolcvanas évek hajnalán Kovács Gyula zenekarában tűnt fel, később Kőszegi Imre, Babos Gyula, Szakcsi Lakatos Béla és Pege Aladár is szívesen hívta, de hamar felfigyelt rá a popvilág is, többek között Presser Gábor, Szűcs Judith és Komár László mellett szaxofonozott. Emellett 1984-ben Vasvári Pállal, Szakcsi Lakatos Bélával és Jávori Vilmossal megalapította a népszerű Magyar Jazz Quartetet, 1989-ben pedig Vasvárival a kilencvenes évek egyik legsikeresebb popjazz formációját, az In Line-t, amely fennállása alatt több mint egy tucat nagylemezt jelentetett meg. A mellette alkalmanként működő Twin Lines Projectben pedig olyan világhírű muzsikusok játszottak mellette, mint a gitáros Mike Stern, a vibrafonos Dave Samuels, a zongorista Russel Ferrante és a dobos Alex Acuna.
JBSz
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 268–269.
Kapcsolat:
<a href="https://csepregigyula.hu/kepek.html">https://csepregigyula.hu</a>

Csepregi Gyula

Modern jazz

Solti János (1953, Budapest) az elmúlt évtizedek egyik legkiválóbb magyar dobosa, aki olyan zenekarokban játszott, mint a Generál, az LGT, a Hobo Blues Band és a Tátrai Band.
Zenei óvodába, utána pedig zenei általános iskolába járt, ahol hegedülni tanult. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazzdob tanszakán <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-kovacs-gyula-44718">Kovács Gyula</a> tanítványa volt 1973-1976 között.
A rendszeres gyakorlás mellett 1972-ben még középiskolásként, Dandó Péter basszusgitárossal megalapította a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-theatrum-7093">Theatrum</a> zenekart, amely a klasszikus zene, a jazz és a rock ötvözetét játszotta.
Ezután zenélt a Stop nevű együttesben, ahol elmondása szerint a menedzser azzal szélhámoskodott, hogy ők a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-non-stop-250">Non-Stop</a> együttes. Odamentek egy helyszínre és a szervezők látták, hogy ez bizony nem a Non-Stop. De mivel ők már ott voltak teljes felszerelésben, így hát lejátszották a koncertet. Solti János később zenélt a „valódi” Non-Stopban is.
1975-től dobolt az „újragondolt” <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-general-390">Generál</a> zenekarban, a Charlie- és Tátrai-korszakban, amikor funkos, teljesen más irányú zenével jelentkeztek, mint azt megelőzően. Rengeteg külföldi fellépésük volt, míg itthon igazából csak a zenésszakma ismerte el őket.
1977-ben „igazolt át” a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-locomotiv-gt-113">Locomotiv GT</a>-be. Az Amerikába távozott alapító tag, Laux József helyére érkezett. Somló Tamás győzte meg őt arról, hogy az LGT-ben folytassa a zenélést. A magyar könnyűzene korszakos jelentőségű együttesének 2016-ig, a zenekar pályafutásának végéig tagja volt.
Az LGT inaktív időszakában játszott a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-hobo-blues-band-9447">Hobo Blues Band</a>ben (1989-1998), a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-tatrai-band-11288">Tátrai Band</a>ben (1991-1999) és a Magyar Atom blues-rock zenekarban is (1994-től).
Emellett számos album készítéséből vette ki a részét – saját bevallása szerint a négyszázadik körül hagyta abba a közreműködésével készült lemezek számon tartását. Rendszeresen szerepelt Demjén Ferenc, Zorán, Katona Klári lemezfelvételein, valamint LGT-s zenésztársainak szólóalbumain is ő dobolt.
Stúdiózenészként jazz-előadókkal is több kiadványon játszott együtt. Lemezt készített olyan hazai művészekkel, mint Szabó Gábor, Lakatos Tony, Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula és Dés László és Deseő Csaba. Szerepelt külföldi zenészek albumain is (Krzysztof Ścierański, Dave Samuels, Rainer Brüninghaus, Zbigniew Namysłowski).
Ugyancsak jazz-vonalon dobos-ütőhangszeres volt olyan formációkban, mint a Tomsits Jazz Group (1978-tól), a Supergroup (1981-82), a Things (László Attila gitárossal, 1985-től) az In Line Group (Vasvári Pállal és Csepregi Gyulával, 1989-től) és a Slang zenekarban (ifj. Rátonyi Róberttel, Muck Ferenccel és Tóth Tamással, 1989-től).
Az elmúlt időszakban sajnos más okból emlegették őt. Egy hatalmas fájdalommal járó súlyos betegség támadta meg, amelyet öt éven át tartó küzdelemben, különböző kezelések segítségével sikerült legyőznie. Ma pedig már újra zenél, közös produkcióban szerepel Karácsony Jánossal, és fellép Tátrai Tiborral is.
Solti János ütőhangszeres játéka a ma működő zenészek minden generációjára hatással volt. Jelenleg a kőbányai MZTSZ Zeneművészeti Szakiskola tanszakvezető tanára.
Tizennégyszer részesült „Az év dobosa” szakmai díjban (1977-91), nyolcszor pedig „Az év dobosa” közönségdíjban. 1991-ben és 1992-ben is megkapta az eMeRTon-díjat, 2000-ben pedig Hungaroton-életműdíjjal tüntették ki. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét és az Artisjus Zenei Alapítvány díját vehette át. 2008-ban Jávori Vilmos-emlékgyűrűt kapott, 2010-ben kiemelkedő közreműködő-zenészi pályafutásáért Fonogram-díjban, 2022-ben pedig ismét Artisjus Előadóművészi Díjban részesült.
HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/janos.solti.53">https://www.facebook.com/janos.solti.53</a>

Solti János

Baló István

Fekete Gábor

Herpai Sándor

Németh Gábor

Pálmai Zoltán 

Szende Gábor

Kovács Gyulához hasonlóan szintén Martiny és Tabányi ötvenes évekbeli zenekaraiban lett ismert a virtuóz jazzgitáros, Kovács Andor (1929–1989), aki pályafutása során amolyan szivacsként folyamatosan szívta magába a szórakoztató zene aktuális irányzatait, játéktechnikáit. Szólóban, Kovács Gyulával duóban, vagy a Martiny-kvintettben alapvetően swinges jazzt és minőségi esztrádzenét játszott, de nyitott volt minden újdonságra. Többek között 1957 márciusában Magyarországon elsőként rögzítette lemezre a rock and roll himnuszát, a Rock Around the Clockot, majd többek között Les Paul szerzeményeivel ismertette meg a hazai közönséget.
A hatvanas években azonban ő sem tudott (vagy akart) kilépni a vendéglátós világból, a Budai Várban az elegáns Alabárdosban hosszú éveken át gitározott önmagában, egyetlen dobgép társaságában. Ha pedig nem, akkor épp valamelyik müncheni úri étteremben pengette a húrokat. De azért közben 1969-ben Django Reinhardt tiszteletére a hegedűs/brácsás Deseő Csabával közösen létrehozta a modern swinget játszó, pár évig működő Hot Club Budapestet – benne az alapítókon kívül Pege Aladár bőgőzött és Kovács Gyula dobolt. A sárga labda című számuk még a Modern Jazz Antológia aktuális  korongjára is ráfért. A nyolcvanas évek djangós nosztalgiahulláma aztán újjáélesztette a formációt, mely változó ritmusszekcióval járta a hazai klubokat, de még inkább a külföldi fesztiválokat. 1985-ben pedig a Hungaroton is belátta, az akkor 56 éves Kovács Andor mégiscsak megérdemli, hogy megjelenhessen élete első nagylemeze30. Ami sajnos egyben az utolsó is lett: a már a felvételek idején is sokat betegeskedő gitárvirtuóz négy esztendővel később meghalt.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 77–79.