A hetvenes évek magyar folkirányzatának legjelesebbje mégsem a Vízöntő, hanem az abból 1974-ben kivált zenészek által világhírűvé tett Kolinda volt. Amely igazából már akkor világzenét játszott, amikor ez a fogalom még nem is létezett: a magyar és balkáni népzenét igyekezett összehozni a nagyvárosi rockos élményekkel, helyenként jazzes ízű kalandozásokkal.

A zenekar ősfelállása ugyan alig egy évig tartott – ebben Kiss Ferenc mellett Kamondy Ágnes (1953, ének, gitár, furulya), Szabó András (1952, hegedű), Trunkos András (1952–, bőgő) és Jorgosz Tzotzoglu (1952, dob) játszott. De aztán Lantos Iván visszatért Nyugatról, Dabasi Péter pedig a Kaláka-kitérőből, és 1975-re megszületett a zenekar első klasszikus, lemezen is hallható Kiss–Dabasi–Lantos–Zsigmondi felállása. Programjukat közép- és kelet-európai népzenéből és saját dalokból állították össze, a magyar, a bolgár, a délszláv, az albán és a román népzene jellegzetes harmónia- és ritmusvilágát ötvözték elsősorban a jazz improvizatív elemeivel.

Ők, így négyen elég hamar kikerültek az európai színtérre, 1975-ben egy francia impresszárió felfedezte őket, és a szintén francia Hexagone hanglemeztársaság három nagylemezt is megjelentetett velük. Az első egy majdnem népzenei korong, nem a legjobb, de tele van elérhető, szerethető, befogadható dallal, a második talán a leginkább sikerült mű, karakteres ritmusokkal és erős balkáni beütéssel, a harmadik viszont kétségkívül elvontabb elődeinél, furcsább hangokkal, szokatlan hangzásokkal, nehezebben követhető zenei kalandozásokkal. Nem véletlen, hogy francia kiadójuk, a Hexagone csak az első kettőt jelentette meg mostanáig CD-n.

„A Kolinda magyar gyöngyszem. Igazi gyöngyszem a Hexagone által kiadott lemezek között. Nem lehet választani a számok között, mindegyik csodálatosan szép” – írta első albumukról a Liberation, és a további korongokat is hasonló lelkesedéssel méltatta a kritika. Nem csak színházakban, kávéházakban és folkklubokban játszottak, hanem olyan reprezentatív helyeken is, mint a Theatre de la Ville, vagy az Olympia. Zenéjük azonban nem kellett a hazai tömegkommunikációnak, idehaza semmiféle nyilvánosságot nem kaptak, így a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a zenekar előbb átalakult, majd egy időre le is állt. 

Kiss Ferenc már az első album elkészülte után kiszállt (és visszaszállt a Vízöntőbe), Lantos Iván Franciaországba emigrált, Zsigmondi Ágnes végül Amerikában kötött ki. Dabasi előbb Unikum néven jazzfolk-zenekart toborzott, majd 1981-ben a Krulik Zoltán (1951) vezette, akkor már hat éve létező C. S. Ö. (Creativ Stúdió Öt) tagjaival létrehozták a Makám és Kolinda formációt.

Miként Dabasi visszaemlékezett Marton László Távolodó könyvében : „A Makám és a Kolinda két különböző dolognak volt a társítása. Az egyik az általam képviselt Kolinda-hagyomány, a másik Krulik Zoltán elképzelései szerint egy szabadabb, improvizációs, jazzes dolog. Két évig nagyon jól éreztem magam ebben a világban, de akkor válaszút elé kerültem, a műsor ugyanis kettészakadt. Világossá vált, hogy milyen irányba vonszolnám az együttest én, milyen irányba Zoli. És be kellett látnunk, valójában két önálló irányzatot képviselünk.” 

Így a nyolcvanas évek második felében már egy nem működő zenekar készített Hollandiában lemezeket, az 1996-os Ősz pedig már egy egészen más összeállásban született meg.

Bár előbb a francia, majd a holland korszak után is felvetődött egy összegző album kiadásának igénye, erre végül 1997-ig kellett várni, akkor is csak a Magyar Narancs karácsonyi mellékleteként jelent meg, tehát mindössze három hétig lehetett kapni. De a Szerelem 1977–1997 legalább megszületett, és rajta az első albumot kivéve valamennyi lemez zenei anyaga jelen volt, a korai Kolinda nyers ereje éppúgy, mind a késői korszak túlfinomkodásai. 

2004-ben bekövetkezett az, amiről már a többség lemondott: ha egyetlen koncert erejéig is, de ismét eredeti összeállításában volt hallható a Kolinda legendás korai felállása.

JBSz

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 100–102.