Öntörvényű, ösztönös és önkereső attitűdjének köszönhetően nemesedett az 1999-ben indult Isten Háta Mögött a kétezres évek végén a hazai rockszíntér félkultikus zenekarává. Meg persze azzal, hogy az általuk képviselt zenei világ annak idején idehaza meglehetősen unikumnak számított. Ha mindenképp hasonlítgatnunk kell, a leginkább a stoner rock és az amerikai Tool progresszív/alternatív metálja lehet kapaszkodó, de mindez tényleg csak orientáció, skatulya semmiképp. Annál sokkal nyitottabbak és eredetibbek voltak ők, arról nem is beszélve, hogy esetükben plagizálásról már csak azért is értelmetlen beszélni, mivel technikailag nemigen voltak képesek rá. Az Isten Háta Mögött tagjai ugyanis nem képzett zenészek, klasszikus autodidakta rockerek, annak minden bájával és hibájával.

Az sem állítható róluk, hogy generációs zenekar lennének, miközben zenei érdeklődésük is meglehetősen heterogén, a hard rocktól (Led Zeppelin, Black Sabbath) és progresszív rockon (King Crimson, Gentle Giant) és a grunge-on (Nirvana) át a metál különböző vonulatáig (mindenekelőtt Tool, Pantera) terjed. Ezek a hatások nagy része viszont még laza áttétellel sem nagyon tükröződött a zenéjükben. Ők maguk szerették az Isten Háta Mögöttet „saját útját járó zenekarként” aposztrofálni, amiben persze jó adag önirónia volt, de valójában inkább arra vonatkozott, hogy tényleg köztes világ volt az övék, és hogy dalaik nehezen lehetett műfaji skatulyákba szorítani.

Ha egymás mellé pakoljuk az IHM-produkcióit, nagy kilengéseket, zenei elkalandozásokat alig tapasztalhatunk, legfeljebb némi érettségi és tisztulási folyamat érzékelhető. Mindez talán következett abból, hogy dalírásuk többnyire ösztönös, belülről építkező volt. Próbáik intenzív társas együttléteknek is számítottak, mindenki hozta a maga ötleteit, amelyek aztán hosszas örömzenélgetések során formálódtak, értek számokká. Erre simultak rá Pálinkás emocionális, képekkel teli, helyenként ezotériába hajló szövegei.

Fejlődéstörténetük amúgy eléggé szokványosan indult: az 1999-es megalakulást esetükben is a klasszikus demos korszak követte, évekig jártak ki a mátyásföldi SP Stúdióba, készítettek számos promóciós célzatú anyagot, mire 2003 nyarán nekiálltak az első nagylemez (Rosenkreutz kémiai menyegzője) felvételének, mely végül egy évvel később vált fizikai valósággá. Persze magánkiadásban, érdemi kritikai visszhang nélkül. Ugyanebben a felállásban – Pálinkás Tamás (ének, gitár), Bokros Csaba (gitár), Győrfi István (basszusgitár), Hortobágyi László (dob) – jegyezték a 2005 őszén jött, változatlanul magánkiadású és továbbra is meghökkentő című albumot (A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás), de ennek hallatán már sokan felkapták a fejüket. A mintegy tizenöt hazai metál- és rockwebzine újságírói által első alkalommal odaítélt Hungarian Metal Awards-ok közül kapásból hármat megkaptak.

Más zenekar évekre szóló hatékony marketingstratégiát épített volna erre a sikerre, ők azonban csak tették azt, amit korábban: koncerteztek, amikor és ahol csak tudtak. Persze a díjak hatására a korábbi ötven rajongó helyett alkalmanként már kétszázan is jegyet váltottak rájuk, viszont mindez se az életszemléletükre, se az életminőségükre nem gyakorolt különösebben hatást. Sőt, 2007 környékén közel kerültek a feloszláshoz, miután több tag külföldön próbált megélhetést találni. Még utolsónak nevezett próbát is tartottak, de aztán elég hamar újra együtt gyúrták a dalokat, olyannyira, hogy 2008 végén mindjárt dupla CD-t (A kényelmetlen lemez) jelentettek meg. Ekkorra a basszusgitárosi poszton Egyedi Péter pengetett, a 2010-es Ű-n pedig már Sándor Dániel billentyűzött. 2011 szeptemberében Pálinkás bejelentette, hogy az Isten Háta Mögött meghatározatlan ideig felfüggeszti működését. 2013-ban ugyan még kiadtak egy négyszámos EP-t (Hazugságok harminc körül), de 2015 januárjában a tagok végképp búcsút intettek egymásnak.

JBSz