Band/name

Az Incognito zenekar az erdélyi Gyergyószentmiklóson alakult 1988-ban. A metálzenét játszó formáció alapító tagjai Barabás Attila gitáros, valamint a Köllő testvérek: a basszusgitáros-énekes Csaba és a dobos Emil voltak. Ebben a felállásban tartották meg első koncertjeiket, majd 1989-ben a tagokat behívták katonai szolgálatra.
Leszerelésük után, 1990-ben a Köllő testvérek Magyarországra költöztek, Barabás Attila pedig újjáalakította az Incognito együttest, amelynek tagja lett Kertész Péter (gitár), Biró László (basszusgitár), Molnár Tibor (dob) és Bicsak Tibor (ének). 1992-ben megjelent az El(l)ötted a jövőd című kazettájuk, amelyen új tagok mutatkoztak be: Balázs Bolivár (basszusgitár) és Bakó Kálmán (gitár).
A következő években számtalan fesztiválon szerepeltek, melyeken szép elismerést vívtak ki maguknak a hazai közönség előtt. A Ki mit tud? tehetségkutató 1993-as erdélyi döntőjén a legjobb három zenekar egyikeként továbbjutottak a vetélkedő magyarországi szakaszára, ezután pedig több meghívást is kaptak a határon túlra.
Közben újabb tagcsere történt: a dobok mögé a tizennégy éves Ferencz József került. A Román Televízió magyar adásában videóklip készült a Sivár az élet és a Mégis várlak című dalokról, amelyek listavezetők lettek a Kolozsvári Rádió és az Ifi Fórum toplistáján. 1994-ben ők voltak az Edda-turnén az előzenekar, 1995-ben pedig a Republic zenekarral koncerteztek.
1995-ben kivált az egyik szólógitárosuk, Bakó Kálmán, aki a zenekar ügyeit intézte. A többiek nem akarták, hogy bárki úgy gondolja, meglovagolják a régi hírnevet, ezért 1996 márciusában egy hatalmas Incognito-temető koncertet tartottak Gyergyószentmiklóson, és a Black Hole névre keresztelték át a zenekart.
Azóta pár alkalommal azért összeállt a régi Incognito is: 2017-ben nosztalgiakoncertet tartottak a Gyergyói Városnapokon, 2022-ben pedig az Egyfeszt erdélyi összművészeti fesztiválon tartottak búcsúkoncertet. A Sivár az élet című daluk felkerült a 2018-ban megjelent Made in Gyergyó válogatásalbumra.
HZ
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/incognitorockband">https://www.facebook.com/incognitorockband</a>

Incognito

Incognito előadói fotók

Lemezeladásait tekintve kétségkívül az egyik legsikeresebb hazai rockbanda. Szinte valamennyi albumuk bearanyozódott, közülük kettő gyémánt-, kettő platinalemez lett. A vidék és a főváros közti válaszfalat ilyen elementáris erővel korábban senkinek sem sikerült ledöntenie.
1974-ben alapították miskolci egyetemisták, később csatlakozott hozzájuk Pataky Attila (1951, ének), aki 1978-ban teljesen átalakította a csapatot. Ekkor jött létre a híres „bakancsos” Edda: Slamovits István (1953, szólógitár), Barta Alfonz (1957, billentyűsök), Zselencz László (1953, basszusgitár) és Csapó György (1955, dob).
Romantikus, populáris rockzenéjük révén hamar népszerűvé váltak, ők játszhatták a Ballagás című film betétdalát is. Első nagylemezük 1980 májusában jelent meg (több mint negyedmillió példányban kelt el), és szintén jól fogyott a következő két albumuk is. Időközben a gerincsérv miatt a dobolástól eltiltott Csapót Fortuna László (1954), az íngyulladástól szenvedő Zselenczet pedig Róna György (1953) váltotta fel. Aztán a Pataky és Slamovits között egyre mélyülő ellentét miatt 1983. december 17-én adta a „bakancsos” Edda a hivatalos búcsúkoncertjét. (Szervezői malőrből amúgy két nap múlva még volt egy lekötött fellépésük Gyöngyösön, ahonnan hazafelé ráadásul a mikrobusszal beborultak az árokba.)
1985 májusában azonban Pataky újraindította a csapatot. Ekkor már Budapesten élt, a miskolci mítosz veszített erejéből. Három kitartó évbe telt, mire a nála legalább egy nemzedékkel fiatalabb (szintén fővárosi) társakkal sikerült stabilizálni a felállást: Alapi István (1962, gitár), Pethő Gábor (1964, basszusgitár), Gömöry Zsolt (1962, billentyűsök), Donászy Tibor (1955, dob). Rajongóik szerint az ekkor készült Változó idők az egyik legerősebb Edda-album. Ekkoriban több szokatlan helyszínen – Lenin Kohászati Művek acélszerkezeti csarnoka, márianosztrai börtön – adtak koncertet.
1991-ben Pethő és Alapi Kanadába ment szerencsét próbálni. Helyükre Kicska László (1966, basszusgitár) és Kun Péter (1967–1993, gitár) érkezett. A generációja egyik legígéretesebb rockgitárosaként számon tartott Kunt az agárdi Edda-tábor idején máig tisztázatlan körülmények között halálra gázolták (az ő emlékét őrzi az Unplugged album), ekkor lett újra csapattag a tengerentúlról visszatért Alapi István. Azóta gyakorlatilag csak egyetlen poszton történt változás – 1997-ben Donászy helyett Hetényi Zoltán (1970) ült a dobok mögé.
1996-ban Elvarázsolt Edda-dalok címmel egész albumnyi számukat dolgozták fel ismert popelőadók, többek között Ákos, Demjén Ferenc, Somló Tamás, Keresztes Ildikó, az Animal Cannibals és az Alvajárók.
1998-ban egy angol nyelvű lemezt (Fire And Rain) is megjelentettek, különösebb nemzetközi visszhang nélkül maradt. Eddigi utolsó – amúgy 35. – albumukat (A hírvivő) 2021-ben dobták piacra.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 396–397.
Kapcsolat:
<a href="https://edda.hu/">https://edda.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/eddamuvek/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/eddamuvek/?locale=hu_HU</a>

Edda

Bár a rendszerváltozás idején alakult, sok szempontból az előző évtized popzenéjéhez kötődik a Republic – klasszikus felállása: Cipő (Bódi László, 1965–2013, ének), Patai Tamás (gitár), Tóth Zoltán (gitár, zongora, ének), Boros Csaba (basszusgitár), Nagy László Attila (dob) –, mely könnyen befogadható, dallamos, de energikus popzenéjével a kilencvenes évek első felének egyik legünnepeltebb zenekara volt.
Frontembere és elsőszámú dalszerzője, Cipő az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Ungváron született, de Kisvárdán nőtt fel, tizenéves korától írta egyszerű szerkezetű és szókimondó szövegű dalait, majd tizennyolc évesen 1983-ban felköltözött Budapestre. Miközben vasutasként és újságkihordóként tartotta fenn magát, kereste a kapcsolatot a popszakmával. Bródy János, Szigeti Ferenc és Nagy Feró egyaránt támogatta első lépéseit, mígnem a Republic élén szárnyalni kezdett.
A bemutatkozó albumról (Indul a Mandula!!!, 1991) különösen a Repül a bálna aratott meglepő sikert, a szinte hónapok alatt befutott zenekar a még élő Hungaroton szerződéséből egy negyvenperces dobszólós anyaggal igyekezett kibújni (ami aztán hatalmas meglepetésére Üss a kazettára címmel a boltokba is került), és még ugyanabban az évben kigurított egy újabb korongot (Hoppá-Hoppá!!!) a Quintnél, amelyről a Jó reggelt kívánok és Szeretni valakit valamiért lett sokak által dúdolt sláger. Ettől kezdve minden évben legalább egy új albumot jegyeztek, az 1994-es Disco LP-re már több mint százezren voltak vevők, róla a Ha itt lennél velem és A 67-es út heteken át uralta a slágerlistákat. A pontot az i-re pedig az 1995-ös Tüzet viszek-en hallható Szállj el kismadár tette fel.
A kilencvenes évek derekára a Republic az egyik legkelendőbb hazai pop produkció lett, folyamatosan úton volt és iparszerűen termelt, 2000-ben még Cseh Tamással is készített közös korongot (Levélváltás). Az új évezredben sem lankadtak, évenként újabb és újabb anyaggal jelentkeztek, és bár rajongótáboruk egyre fogyatkozott, még a kétezres évek végén is sokfelé hívták őket. Aztán úgy tűnt, a régóta szívproblémákkal küszködő Cipő 2013-as halála a Republic pályafutásának a végét is jelenti. Társai azonban másként gondolták.
A többség a folytatás mellett döntött, míg Tóth Zoltán kilépett a zenekarból. A jelenlegi Republicban Boros Csaba basszusgitáros énekel, Tóth Zoltán helyét pedig Halász Gábor gitáros vette át. Az elmúlt 10 évben három korongot készítettek, a Rajzoljunk álmokat! 2015-ben, a Kimondom a neved 2017-ben, a Magyarazűrben 2019-ben látott napviágot. Tóth Zoltán a Köztársaság Park zenekarral, illetve a Kék és Narancssárga Produkcióval folytatta pályafutását, mindkét formációval ápolva, őrizve Cipő és az 1990-2013 közötti Republic emlékét.
 
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 174.

Republic

A Black Hole zenekar 1996-ban indult, mikor is Erdély egyik legnépszerűbb metál zenekara, az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-incognito-123009">Incognito</a> egy tagcsere miatt nevet változtatott. A gyergyószentmiklósi csapat Barabás Attila (gitár), Bicsak Tibor (ének), Ferencz József (dob) és Gergely László (basszusgitár) felállásban már abban az évben közös erdélyi turnén szerepelt az Eddával, majd nyáron az Agárdi Popstrandon is felléptek Pataky Atilláék vendégeként. Ugyancsak 1996-ban odahaza két fesztiválsikert is arattak: 3. helyezéseket értek el a Piatra Neamțon megrendezett országos rockfesztiválon és a Szatmárnémetiben tartott Samus Rock Alive-on.
Régi Incognito-dalokat is műsoron tartottak, de modernizálták a csapat hangzásvilágát. Magyar nyelvű számaikat angol szöveggel is átdolgozták, remélve hogy ezáltal a szűkös erdélyi koncertlehetőségek mellett Románia más területein sikeresek lehetnek. Igyekeztek minél több klubbulit rendezni, ahol a saját dalaik mellett előadtak AC/DC-feldolgozásokat is. Felléptek a gyermeknapon, de az nem egy hagyományos Black Hole-koncert volt, a Republictól elkezdve a Bojtorjánig mindent játszottak ott.
1996-ban elkészítettek egy demokazettát, amelyen a négy számot magyarul adták elő (Várj még rám, Oltsd a tüzet, A pénz démona, Bitangok). 1997-ben hét angol nyelvű dalukat rögzítették a bukaresti Migas Real Compact stúdióban. Ez év nyarán Gergely László basszusgitáros Magyarországra költözött, és nem találtak megfelelő zenészt helyette. A készülő lemez végül nem jelent meg, a zenekar pedig 2003-ban feloszlott. 2010 decemberében azért még egyszer összeálltak egy koncertre a Gyergyószentmiklósi városnapokon, itt az alapító tagok mellett Balázs Bolivár játszott basszusgitáron.
HZ

Black Hole

Az első televíziós tehetségkutatók (Ki mit tud?)
Az 1962-ben induló, 1996-ig összesen tíz alkalommal megrendezett tehetségkutató sorozat, a Ki mit tud? a hatvanas évek végére a Magyar Televízió legnézettebb műsora lett. A döntő nézettsége – a korabeli kezdetleges statisztikai módszerek szerint – elérte a 88 százalékot, többen nézték, mint az esti Híradót.
A Magyar Televízió 1961. december 22-én hirdette meg a fiatal amatőrművészek számára az első Ki mit tud?-ot. Több kategóriában lehetett jelentkezni, és a helyi, a járási, a megyei és a területi döntők után a legjobbak 1962 nyarán a televízió nyilvánossága előtt mérhették össze tudásukat. Az első vetélkedő kategóriagyőztesei: Németh Imre (versmondás), Gloviczky Péter (bűvész), Bakacsi Béla (ének), Benkó Dixieland Band (zenekar); különdíjasok: Angyal János (parodista) és Hacki Tamás (füttyművész); a közönség kedvencei: a két gézengúz (Koncz Zsuzsa és Gergely Ágnes), valamint a Pintér Gábor-Kern András parodista pár. A győztesek jutalma: helsinki utazás és szereplés volt a világifjúsági találkozón. A legnagyobb elismerést azonban a közönség szeretete és az ezzel járó népszerűség jelentette, amely a mai napig elkíséri az első és a későbbi győzteseket.
Ez a korszak volt a magyar televíziózás hőskora, és benne a Ki mit tud? az első „össznépi műsor”. Akkoriban mindössze 325 ezer televíziókészülék üzemelt az országban, ennek ellenére az egész ország a fiatalok produkciójára volt kíváncsi, az elsők között volt Zorán is, aki egy malőr miatt nem került képernyőre.
A hatvanas években még három alkalommal rendezték meg a vetélkedőt. Az 1963. évi győztesek: Supala Kolos (ének), Keveházi Gyöngyi (zongora), Mlinarik József (versmondó), Sztevanovity Zorán (dalénekes), Szegedi Molnár Géza (parodista) és a Szilágyi Erzsébet Gimnázium kamaratriója, a XIII. kerületi Dixieland Band (Express). 1965-ben többek között a pécsi Bóbita bábegyüttest, Ungár Anikó bűvészt, Kovács Kati énekest, Gálvölgyi János parodistát ismerhette meg a közönség. Az 1968-as Ki mit tud? azonban még az előzőeken is túltett, és többek között olyan zenekarokat dobott a köztudatba, mint a Hungaria, a Neoton, a ZéGé, a Tolcsvay vagy a Rangers. Az 1968-as sorozat arról is híres, hogy a Táncdalfesztivál mellett ez volt a legnagyobb nézettségű műsor, és a nézők a szavazataikkal ugyanúgy „gyakorolták a demokráciát”, mint a táncdalénekesek esetében.
A Ki mit tud? későbbi népszerűségére jellemző, hogy míg első alkalommal minden tizenegyedik jelentkező juthatott a kamerák elé, addig 1963-ban már csak minden huszonharmadik, 1965-ben minden ötvenedik, 1968-ban pedig csupán minden századik versenyzővel találkozhattak a nézők a képernyőn. A produkciókat szigorú zsűri ítélte meg, de a közönség is tovább juttathatott versenyzőket. Az első Ki mit tud? alkalmával közel harmincezer, a másodikon közel hetvenezer, a harmadikon kilencvenezer, a negyediken már háromszázötvenezer szavazat érkezett, és mindvégig a táncdal és tánczenekar kategória versenyzői szerepeltek az első helyen.

Ki mit tud?

Hogy hol végződik a hard rock és hol kezdődik a metál, az mindig is vita tárgya volt/lesz. Nem csak külföldön, itthon is. Ami tény: a korábban oly népszerű kemény rock hulláma a nyolcvanas évtized elejére eléggé kifulladt, és helyébe hamarosan egy még súlyosabb zene lépett. Nemcsak megszólalásában, hanem megjelenésében is. Amikor 1983-ban a Pokolgép feltűnt a Ki mit tud?-ban, egy ország rökönyödött meg a produkciójuktól. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára viszont már a metálzenekaroktól volt hangos az ország.

A hangerő mint plusz „hangszer”
A szokásos magyar három-négy éves fáziskésés. Miközben a hetvenes évek végén idehaza még javában tombolt a hard rock őrület, a rajongók Som Lajos őrsöket és Révész Sándor brigádokat alapítottak, a műfaj hazájában, Angliában – a radikálisan új hangzású punk és az újhullám mellett – már felbukkant a kemény rock újabb áramlata, amit általában a brit heavy metál új hullámaként szoktak emlegetni. A Led Zeppelin és a Black Sabbath nyomvonalán indult új együttesek, a Judas Priest, az Iron Maiden, a Saxon nemcsak még agresszívebb, még keményebb hangzásukban különböztek a Deep Purple-féle hard rocktól, hanem sokkal dinamikusabb megszólalású ritmusszekciójuk révén is. A Led Zeppelinre már a hetvenes évek elején jellemző elsöprő hangerő esetükben alapkövetelménnyé vált (úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hangerő számukra egy plusz „hangszert” jelentett), akárcsak a két lábdobos technika, mely amolyan brutális pumpaként az egész zenének a lüktetését adta. (Ahogy az egyik hazai metáldobos mondta: ebben a műfajban a dobolás nem annyira zenei, mint inkább sportteljesítmény volt.) További újdonságot jelentett még a basszusgitárjáték döngölősebbé válása és a kétszólamú szólógitár használata.
Hogy Magyarországon ki játszott először heavy metált, azt kellő dokumentumok hiányában nem lehet eldönteni. Két együttes, a budapesti Pokolgép és a soproni Moby Dick is magát tartja az úttörőnek.  A soproniak kétségkívül előbb alakultak, viszont a város határain túlra csak azután jutottak el, hogy a Pokolgép 1983-ban feltűnt a Ki mit tud?-ban, majd Kalapács József szerepelt az István, a király-ban, és ezzel bandája mindenkivel szemben behozhatatlan előnyre és országos ismertségre tett szert. 

A hőskor: teatralitás és marginalitás
A Kukovecz Gábor vezette Pokolgép nemcsak az idehaza szokatlan zenei világával, fémes hangzásával tűnt ki az akkori rockmezőnyből, hanem az új szubkultúra kelléktárának demonstratív viselésével is. A zenészek harsogó bőrcuccokban, éjszínű bőrnadrágokban, bőrmellényekben díszelegtek, televerve fémszegecsekkel, hozzá az elmaradhatatlan metálos övek, nyakörvek, csuklópántok, bilincsek, korbácsok. Pontosan úgy, ahogy azt a külföldi példaképeknél (mindenekelőtt a Judas Priestnél) látták. Sőt, ők mindezt eleinte még Darth Vader-sisakokkal is megfejelték.
A Pokolgép nemcsak ruházatára, megjelenésére, hanem a színpadi látványra is nagy hangsúlyt fektetett. Koncertjein monumentalitásra, egyfajta vizuális sokkolásra törekedett, a tagok minden alkalommal Orff Carmina Burana-jára vonultak be, és – az ebben a versenyben toronymagas éllovas Omega mellett – a lehetőségekhez képest éltek a pirotechnika eszközeivel is. S bár a zenészek nyilatkozataikban nem győzték hangsúlyozni, hogy ez a teatralitás csak a zenét hivatott alátámasztani, a közönség jó részét éppen ez vonzotta, és nem annyira a panelekből építkező, kiszámítható zenei produkciójuk. Ehhez jött még a szövegeket alapvetően jellemző sötét, sátánisztikus fantáziavilág, tele pokolfajzatokkal, boszorkányokkal, démonokkal, vérszívó asszonyokkal, ami szintén teljesen újszerű volt a korabeli Magyarországon. 
Jól jellemzi a társadalmi környezetet, melyben mozogniuk kellett, hogy a legnagyobb sajtóvisszhangot nem a zenei teljesítményükkel, hanem egy véletlen balesettel sikerült kiváltaniuk: 1987. december 28-án a Petőfi Csarnokban egy szabálytalanul használt pirotechnikai anyag az első szám alatt felrobbant a színpadon, és a közelben állók közül tízen megsérültek, közülük ketten rendkívül súlyosan. Miként az is kortünet, hogy a még 1983-ban publikált első daluk (Kegyetlen asszony) – ami valójában nem is metál, hanem egy keményebb rock and roll szám volt – a Ki mit tud? 1983-as, egyenborítós kislemezsorozatában jelent meg, másik oldalán a Smog újhullámos dalaival. 
Ebben az időszakban próbálkozott a Hanglemezgyár a megszelídítésükkel, rövid időre lekerültek róluk a bőrruhák, és áttértek a valamivel szalonképesebb dirty rockra, de látva, hogy így sem könnyebb a befutás, elég hamar visszatértek az eredeti útra és és 1985-ös első saját kislemezük (A sátán / A maszk) már teljes Pokolgép harci díszben és megszólalásban jelent meg. A szintén az évi Start 1.2.3.. válogatáson pedig a programadó Heavy Metal című dal, amit még az 1984-ben kilépett Paksi Endre írt.
A Pokolgépnek viszont nem sokkal ezután legalább megjelenhetett a nagylemeze (még ha Nagy Feró visszaemlékezései szerint ezt közel sem volt sétagalopp elintézni a Hungarotonnál). A szintén úttörőnek számító soproni Moby Dick-nek (történetét lásd külön) ez csak négy évvel később, 1990-ben sikerült. Pedig ők korábban kezdték, igaz, a Berzsenyi Dániel Gimnázium diákjaiból alakult zenekar első műsorát még a Hobo Blues Band repertoárja határozta meg. (Őket amúgy eredetileg – a híres Black Sabbath-sláger nyomán – Paranoidnak hívták, de ezen a néven akkoriban nem lehetett fellépni Sopronban.) Aztán az arrafelé könnyen fogható osztrák rádió-, és mindenekelőtt tévéadóknak (ahol a látvány magáért beszélt), illetve a beszivárgott lapoknak köszönhetően hamar megismerkedtek előbb a brit heavy metál új hullámával, majd a germán vonallal (korabeli Scorpions, Accept), később pedig a thrash irányzattal (Kreator, korai Metallica, Sepultura), és ettől kezdve ők is erre a stílusra váltottak. 
A nyolcvanas évek közepén a Moby Dick szintén próbálta felvenni a kapcsolatot a Hanglemezgyárral, még be is mentek egy beszélgetésre, de az MHV vezetése egyértelműen tudtukra adta, hogy bár tetszik nekik, ahogy játszanak, ennek a stílusnak idehaza nincs jövője. Ha valami újhullámos dologgal próbálkoznának, akkor lehet szó esetleg lemezről. Ők viszont nem akartak váltani, így lemez sem lett.
Hogy miért ódzkodott a Hanglemezgyár még 1985-86-ban is ettől a műfajtól? Nyilván volt benne egyfajta rossz beidegződés: mint minden Nyugatról érkezett zenei és ideológiai áramlat, eleve gyanús volt, és mint ilyen, nem támogatandó. Másrészt ez az addig sosem hallott vad hangzás, illetve a hozzá tartozó, a szabadságról és mindenféle hatalomellenességről szóló, alapvetően destruktív szemléletű szubkultúra – akárcsak az ekkor szintén indexre került punkoké – egyáltalán nem volt összeegyeztethető a hivatalos szocialista ideológiával. Így történhetett, hogy miközben a Lajtán túl a szegecsekbe-bőrökbe öltözött fiatalok már régen az új irányzat képviselőinek lemezeit vásárolták a legnagyobb példányszámban, addig az idehaza monopolhelyzetben lévő Hungaroton vezetői még évekig viszolyogtak a hazai metálbandák anyagainak kiadásától. És csak az egyre elviselhetetlenebb külső nyomás hatására adták be 1986-ban a derekukat, és jelentették meg a Pokolgép első albumát. 
Aztán az elkövetkező években mind az MHV, mind az újonnan alakult kiadók számára az egyik legbiztosabb bevételi forrást éppen a metálzenekarok korongjai jelentették.
Visszatekintve, az is furcsa kissé, hogy miközben a magyar metálalakulatok nehezen jutottak lemezhez, addig a koncertéletben igyekeztek a metál profitképességét kiaknázni. Elsőként mindjárt az Iron Maiden látogathatott el Budapestre 1984 augusztusában, igaz, a Budapest Sportcsarnok parkolójában léptek fel (előzenekar: P. Box). (A városi legenda szerint a szervezők attól tartottak, hogy a metálrajongók esetleg szétverik a nemrég átadott létesítményt, Hegedűs László, a Multimedia akkori vezetője szerint viszont így sokkal többen fértek be.) Aztán jöhetett a Motörhead a Volán-pályán és a Saxon a Budapest Sportcsarnokban, ahol szintén a Pokolgép lehetett az előzenekar. Ami értelemszerűen tovább erősítette Kalapácsék hírnevét. 
Az ebből fakadó helyzeti előnyt aztán még a Pokolgépből kivált Paksi Endre által alapított Ossian-nak (történetét lásd külön) sem sikerült behoznia. Pedig ők nemcsak zeneileg körözték le a konkurenciát (mindenekelőtt Maróthy Zoltán gitárjátékának köszönhetően), de dalaik is melodikusabbak voltak, szövegeik pedig sokkal földhözragadtabbak. 1986-ban ők is a brit heavy metál újhullám mentén indultak, erőteljes Iron Maiden behatásokkal, megjelenésükben pedig eleinte a Mötley Crüe-féle glammetálos vonalat követték, ezzel is kiválva a sok kötelezően fekete, szegecses bőrbe bújt metálbanda közül. Első nagylemezük (Acélszív, 1988) megjelenése idején ezek az egyértelmű utánérzések már elhalványodtak, és augusztusban már ők játszhattak az Iron Maiden előtt.
Hogy az Ossian a metálzenekarok közül másodikként lemezszerződéshez jutott az MHV-nál, abban nemcsak színpadi aktivitásuk, de demójuk akkoriban még szokatlan terjesztési módszerei – kazettaosztogatás a budapesti Scorpions-koncerten, postaköltség ellenében a szalag elküldése bárkinek – is szerepet játszottak. Így, amikor Wilpert Imre, a Hanglemezgyár könnyűzenei főnöke elment meghallgatni a német UDO előtt őket, és a több ezer rajongó láthatóan kívülről fújta a szövegeket, számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Paksiék jelentős vásárlóerőt képviselnek.
A nyolcvanas években feltűnt többi magyar metál együttes azonban a rendszerváltozás előtt önálló nagylemezig nem jutott el. Sem a klasszikus metálvonalat követők (Stress, Sámán, Morris), sem a thrash bandák (Undertaking, Bedlam, Beyond, Atomic), sem a black metal-előfutár Tormentor, sem a paródia határát súrolók (Diktátor, Rotor), sem a könnyedebb glam-metálosok (Ramses, Dance), sem a kemény zenét a klasszikus elemekkel ötvöző, érzelemdús dalokat játszó Classica.

Az aranykor: metál minden szinten
A vad zenékre vágyó tizenéveseknek a metálhoz és annak művelőihez való rajongását persze csak tovább fokozta, hogy a nyolcvanas években sem a Hanglemezgyár, sem az államilag ellenőrzött hazai média alig vett tudomást a műfajról. Ha igen, akkor is csak a hozzá kapcsolódó botrányokkal, balesetekkel foglalkozott, értelemszerűen elítélő hangnemben. A néha felbukkanó egy-egy valóban zenei híradás (főleg, ha fénykép is volt hozzá) viszont ennek megfelelően hatalmasat tudott dobni egy-egy zenekar ázsióján. 
Ez a helyzet úgy 1987-88-ra változott meg gyökeresen. Nemcsak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat monopóliumának megszűnése után felbukkanó új lemezkiadóknak (lásd a Sztárt, amely Robbanásveszély címmel adott ki metalválog–––atásokat), hanem a szintén ekkoriban gombamód szaporodó új független ifjúsági lapoknak, illetve a Nagy Feró vezette, akkoriban komoly tömegbefolyással bíró Garázs rádióműsor és a hozzá kapcsolódó válogatáslemez-sorozat megjelenésének köszönhetően, melyek általában már elfogulatlanul és súlyához mérten tudósítottak a műfaj történéseiről. Plusz ebben az időszakban több tízezer példányszámban kelt el a Metallica Hungarica néven indult fanzine, mely később együtt jelent meg a német Metal Hammer magyar verziójával, majd egyesült vele, és ma HammerWorld néven az ország egyik legstabilabb rockmagazinja. 
Annak, hogy nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az egyik legprofitképesebb műfaj a metál volt, persze társadalmi okai is voltak. Mindenekelőtt az, hogy a magyar gazdaság addig soha nem tapasztalt mélyrepülésbe kezdett, az egyre romló életszínvonal egyre nehezebb életkörülményeket teremtett, és az ekkor felnövekvő új generáció a benne feszülő érzéseket, indulatokat leginkább a metál durvaságában és energiájában találta meg. Ez a meglehetősen egyszerű szerkezetű és szövegvilágú, ugyanakkor rendkívül direkt és erős kisugárzású zene lett számukra a legalkalmasabb csatorna a feszültség és a frusztráció átmeneti levezetésére, az egyetlen lehetőség a mindennapokból való kiszakadásra. Közérthető zenék, könnyen dekódolható üzenetek kellettek, és ezt a leghatásosabban a heavy metált játszó együttesek nyújtották.
A rendszerváltozás idején nemcsak a Pokolgép és az Ossian adhatta ki már a sokadig lemezét, hanem az újonnan létrejövő kiadók is a keményebb zenék irányába tapogatóztak. A rövid életű Ring még a Hobo Blues Bandet és az újonnan összeállt Beatricét favorizálta, a Proton és az E&E vezetője, Enyedi Ernő viszont – vélhetően a rádiós tehetségkutató versenyeket vezető Szigeti Ferenc sugallatára – ráérzett a metál profitképességére, és többek között leszerződtette magához a Moby Dicket, illetve a dallamosabb, bulizósabb vonalat képviselő Dance-t és Sing-Singet.

Az újkor: osztódással szaporodás
Ebben az időszakban a koncertpódiumokon is az egyik legbiztosabb vállalkozás volt a metál. A kilencvenes évek legelején gyakorlatilag tőlük volt hangos az ország. 1990-ben Bíró Ica Metal Lady néven – a Pokolgép segítségével – kiadta az első magyar női metállemezt. Egy évre rá hozzánk is eljutott a Monsters Of Rock-koncertsorozat, és a Népstadionban lépett fel a Metallica, az AC/DC, a Mötley Crüe és a Queensryche. Két évvel később Masters Of Rock címmel kétnapos fesztiválon ünnepelték a Petőfi Csarnokban a műfajt (Moby Dick, Sex Action, Sing-Sing, Tankcsapda). Nem sokra rá pedig a Metal Hammer piacra dobta az első Demonstráció CD-válogatást, rajta a feltörekvők fiatal zenekarokkal.
A Pokolgép nimbuszát persze erősen megrendítette Kalapács József és Nagyfi László kiválása (akik ekkor megalakították az új sikerbandát, az Oment), az Ossian és a Moby Dick ekkoriban ért a csúcsra. Nemcsak idehaza zavartak le évi két (tavaszi, őszi) nagy sikerű turnét, de az országhatárokon túl is rendre teltházak előtt játszhattak. Aztán mindketten ugyanakkor – 1994-ben – kerültek válságba, az Ossian kettévált (lett belőle Wellington és Fahrenheit), a Moby Dick évekre leállt, majd az ezredforduló környékén mindketten újrakezdték. 
Az Ossian és a Moby Dick 1994-es válsága jól példázza a műfajban lezajlott változásokat. Egyrészt a nyolcvanas években indult csapatokból ekkor már egy ideje elfogyott az erő és a mondanivaló, másrészt a multik betelepedésével és a kereskedelmi rádiózás elterjedésével erőteljesen átalakult a zeneipar, harmadrészt a rendszerváltozás után a külföldi történések és sikerek már egyre kisebb fáziskéséssel jutottak el Magyarországra. Maga a metálszíntér szintén folyamatosan változott, többféle irányzatra bomlott szét, és az ekkor a csúcson lévő amerikai bandáknak (Metallica, Slayer, Megadeth) köszönhetően a műfaj szerte a világon, így idehaza is rendkívül népszerű lett, mi több, egy rövid időre még a mainstreambe is bekerült.
 Mindez persze magával hozta – akárcsak a punkban, a Green Day-féle populáris vonal megjelenése – a rajongótábor felhígulását, a régi és az új metálosok közti konfliktusokat, mely gyakorlatilag idehaza is végigkísérte a kilencvenes évtizedet. A metál tábor ebben az évtizedben két meghatározó részre szakadt: a régiek – az újakat divatmetálosoknak titulálva – alapvetően visszavonultak az időközben kialakult metál undergroundba, a folytonosan cserélődő (a tizenéves lázadó kor elmúltával a műfajt levedlő) újak pedig – a régieket csak marginális csökevénynek tartva – mindig a legújabb irányzatokra vetették magukat, és megbízható fogyasztói lettek a zeneipar termelte új együtteseknek, illetve azok termékeinek. 
Ahogy a femforgacs.hu-n Garael írta: „Az underground metáltábor megveti az úgynevezett true heavy metálosok táborát, zenéjét, és pusztán üzleti fogásként értékeli ezek viszonylagos sikerét. Kigúnyolja a gyakran tényleg nevetséges szövegi sablonokat, nem észrevéve azt, hogy saját stílusán belül ugyanúgy megvannak azok a sablonok, sztereotípiák, melyeket gúnyolnak. A true heavy metálosok megvetik és nem értik az underground zenei felfogását, a gyakran extrém kifejezésmódot, értéktelennek találják a károgást, hörgést, sipítást, sikálást. A régi metáltábor idegenkedve fogadja az újakat, nem gondolva arra, hogy azoknak lehetőségük sem volt a régieket hallgatni, mivel meg sem születtek. Ugyanakkor megjelent a színen a közös ellenség is, az úgynevezett nu metálosok tábora, melyek az amerikai zeneipar révén ugyanolyan hatalmas üzletnek ígérkeznek, mint valamikor a stadionrock bandái.” 
Az új évezred – megint csak újabb párhuzam a punksztorival – ismét új fellendülést hozott metálfronton. Az egyre egyszerűbb és egyre kevésbé tőkeigényes magánkiadásoknak köszönhetően soha nem látott mennyiségben jelentek meg az új metál CD-k a piacon, melyeket egyre több helyi érdekeltségű, a műfajt is felvállaló rádióadó kezdett játszani is. Az internet – különösen a potenciális metálrajongókat jelentő tizenévesek körében – egyre általánosabb használata pedig nagymértékben megkönnyítette az információáramlást és a tájékozódást. Sőt, a zenék elérhetőségét is: az ebben a körben való nagyfokú letöltést sokszor maguk az előadók sem bánják (többen kiteszik a saját honlapjukra őket), legalább terjed a hírük és a zenéjük.
A műfaj iránti változatlan igényt mutatja, hogy az új évezredben rendszeresen CD-válogatással megjelenő MetalHammer/HammerWorld köré egyre komolyabb kiadói és disztribúciós rendszer épült fel, bolthálózattal, merchandise-termékekkel, relikviákkal.

Klasszik metál

Barabás Attila

Köllő Csaba

Köllő Emil

Kertész Péter

Bicsak Tibor

Biró László

Molnár Tibor (dobos)

Bakó Kálmán

Balázs Bolivár

Ferencz József

Gergely László

El(l)ötted a jövőd

Made in Gyergyó

Sivár az élet

Mégis várlak

Erdélyi magyaRock 1970-2010

Újságcikkek, interjúk, tények és vélemények az erdélyi magyar rockzenekarokról

Forrás:

Kapcsolatok