Az 1990-as években a Barbaro mellett a folk-rock másik fajsúlyos, bár országosan kevésbé ismert képviselője a szegedi Gőzerő, mely haminc évig vívta a maga szélmalomharcát az uralkodó rockzenei és színvonalbeli trendekkel. Igaz, ezt igen hullámzó intenzitással tette.

1987-es megalakulása óta legalább harminc muzsikus zenélt e név alatt, gyakorlatilag két biztos tartópillér volt: az énekes-dudás-töröksípos-lantos Szurdi Zsolt (1953–2017) és a fuvolás-szaxofonos-tárogatós-tilinkós Bajnóczi Sándor (1955). Fénykorukban, a kilencvenes évek első felében a Kolinda és a Vízöntő által kitaposott úton haladtak, amolyan pogány táltosok voltak, az ősi dallamvilág és a hard rock/metál szintézisére törekedtek, a természetes hangzás érdekében kerülve a szintetikus hangokat. Repertoárjuk túlnyomó részben saját szerzeményből állt, az ihlető források persze a napnál is világosabbak. Szurdi szürrealista, Bajnóczi filozofikus szövegei, illetve a páratlan ritmusú, a török-balkáni és az archaikus magyar érzésvilágot egyaránt tükröző melódiák adták az együttes karakterét és karizmáját.

JBSz–SJ

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 362.