A Szakcsinál és Vukánnál közel egy évtizeddel idősebb, a modern magyar jazz egyik legnagyobb ígéreteként induló zongorista-zeneszerző Garay Attila (1931–2013) játékát és kompozícióit a leginkább a Modern Jazzsorozat korongjai őrizték meg az utókornak. Garay korábban éveken át zenélt Törökországban, s voltaképpen azokban az ankarai bárokban mélyült el igazán a jazzben, ahol többek között Dave Brubeck és más híres muzsikusok is megfordultak. Hazatérte után a Club kávéházban játszott Chappyvel és Hardy Tamással, majd 1962-ben triójával besöpörte az első alkalommal megrendezett Karlovy Vary-i Jazzfesztivál első díját. De valahogy sosem találta meg a tehetségének megfelelő közeget és társakat.

Garay Attila: „[A Karlovy Vary-i fesztiválon – a szerk.] Szudy János és Scholz Péter voltak a kísérőim; ők később klasszikus zenei pályára mentek. Nem voltak igazi jazz-zenészek, s már ekkor éreztem azt a problémát, hogy nem találok partnereket, egy olyan ritmusszekciót, amellyel azt a lebegést érezném, mint amit Törökországban Joe Morellóval éreztem. Ez persze kényes ügy, nem lehet megmondani az embereknek. Kínlódtam, próbálkoztam ezzel is, azzal is. (…) Láttam, hogy Skandináviában elég jó élet van, jól keresnek a zenészek, gondoltam, ha kimegyek, kapcsolatba kerülhetek a jazzkörökkel, s ki tudja, hogy nem sikerül-e valami. Lett is egy óriási élményem. Stockholmban egy jazzétteremben játszott Kenny Dorham, a bop-korszak egyik legnagyobb trombitása. Oda beestem egy este, és fölismert a direktor, aki a jazzfesztivál egyik szervezője volt, s nagyon tetszett neki a produkcióm. Pumpolt, hogy üljek be játszani, mert Dorham nincs megelégedve a svéd zongoristával. Be is ültem, s néhány napig együtt muzsikáltunk. Maradhattam volna tovább is, de aláírt szerződés kötelezett Dániába. S mindig ilyen becsületes marha voltam: fel kellett volna bontani a dán szerződést és elmenni Dorhammel, aki szívesen vitt volna magával. Ő állandóan turnézott a világban, de a magyar útlevelemmel nem tudtam volna vele lépést tartani, mert mire megkapja a vízumot az ember... Úgyhogy elmentem Dániába, megint a vendéglátóba, kommersz zenét játszani.”

A pódiumtól Garay egész életében viszolygott – abban hitt, hogy a jazznek a klubban a helye. S bár a vendéglátózást kizárólag munkának tekintette, állítása szerint a jazzből nem tudott megélni, ezért rendszeresen haknizott külföldi szórakozóhelyeken. Bizonyos időszakokban teljesen eltűnt a hazai zenei életből. Később pedig – jobb híján – jazzéneklést tanított a jazztanszakon.

Garay Attila: „Nálunk valahogy úgy alakult, hogy egyfelől van a dixieland, másfelől a nagy modernkedés, s mintha köztük semmi nem volna. Mintha azt mondanánk, preklasszikusok, klasszikusok és modernek igen, de Chopint, Lisztet és az összes romantikust dobjuk ki a szemétre, mert nincs szükség rájuk. Itt elfelejtkeznek arról, hogy a hatvanas években a hard bop irányzat nagy elődje, a cool milyen óriási zenei értékeket hozott létre. Ha az ember most megalakítana egy cool-jellegű kvartettet, lecikiznék. Pedig a ciki nem az, hogy valaki régebbi stílusú zenét játszik, hanem ha rosszul játszik. Sokkal cikisebbek azok, akik rosszul és stichesen játsszák a modern jazzt és hangversenyeznek, és az a győztes, aki egy perc alatt több hangot tud kifújni. Szóval ez kicsit szélmalomharc, én mindig távol maradtam ettől.”

JBSz

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 106–107.