Band/name

Az erdélyi prímások közül – Zerkula János mellett – talán ő gyakorolta a legnagyobb hatást a táncházmozgalom zenészgenerációira.
Cigányzenész családban született, apja hegedült, nagyapja és nagybátyja brácsás volt. Nagybátyja ismerte fel képességeit, vitte el tanulni „Csipás" Ferenchez. Szinte egész életét Kalotaszegen töltötte, lakott Szucsákon, Magyargyerőmonostoron, Egeresen és 1997-től haláláig Kisbácsban.
Rendszeresen járt hozzá Ökrös Csaba, ifjabb Csoóri Sándor, Éri Péter, Kelemen László, Papp István Gázsa és Salamon Beáta. A kilencvenes évektől Fodor Sándor „Neti” gyakori vendége volt a népzene- és néptánctáboroknak és a kolozsvári táncháznak. Másokkal ellentétben külföldi fellépéseket is vállalt. 1998-ban a Népművészet Mestere díjjal tüntették ki.
Halmos Béla és Szomjas György Fodor Sámuel címmel készített róla portréfilmet.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 171.

Fodor Sándor „Neti”

1946-ban született, édesapja építészmérnök volt, a falukutató mozgalom tagja. Így a népzene szeretete családi körben evidens volt. Az öt gyerek közül ő volt a negyedik a sorban. Miként nyilatkozta: „Így már gyerekkoromban megszoktam, hogy nem én vagyok az első. Nem is lettem frontember típus soha”.
Zenei tanulmányait klasszikus zenével kezdte, hegedült, brácsázott, kamarazenélt. A hadseregben megtanult gitározni, ahol rövid ideig szólógitározott egy beat-zenekarban. A műszaki egyetem zenekarában brácsaszólamvezető volt. Előbb a televízió Ki mit tud?-vetélkedőjére klasszikus gitárral nevezett be, majd 1969-ben a Röpülj páva felszabadulási népdalverseny-en egyéniben a döntőig jutott, a gálaesten viszont kollégiumi szobatársával, Sebő Ferenccel szerepelt duóban a képernyőn. Egy ország csodálkozott rájuk.
1970-ben szerzett építészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. Városrendező tervező mérnökként 1970–72 és 1979–82 között a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet munkatársa volt. 1972-től 1979-ig a VDSZ Bartók Béla Táncegyüttes zenekarvezetőjeként dolgozott Az első budapesti (még nem nyilvános) táncházakban ő volt a prímás. Martin György tanácsára kereste meg Széken Ádám István „Icsán” prímást, akit korábban csak felvételről hallott (épp az ő Le is szállnak, fel is szállnak című felvételét hallva döntötte el, hogy népzenész lesz), és aki a példaképe lett.
A kezdeti sikeres Halmos-Sebő duó 1974-től – Éri Péterrel és Koltay Gergellyel – Sebő együttes néven folytatta munkáját. Repertoárjá autentikus parasztzene és énekelt vers egyaránt szerepelt. Több sikeres nagylemezt jelentetett meg, klubszerűen üzemelő táncházai rendre telt házat vonzottak.
Halmos Béla azonban 1979-ben kilépett a Sebő együttesből, mely nem sokkal később meg is szűnt (legalábbis addigi formájában). A nyolcvanas években zeneileg kevésbé volt aktív, népzenekutatással foglalkozott és az egész országra kiterjedően táncházzenész tanfolyamokat szervezett (Győr, Jászberény, Szeged, Debrecen, Bonyhád), amelyek vezetőjeként, hegedűtanáraként Virágvölgyi Mártával és a Téka együttes tagjaival (Havasréti Pál, Lányi György, Nagy Zoltán és később Pórteleki László) többszáz hazai és más országbeli zenészt tanított.
1989-ben jelentette meg első és eddigi egyetlen szólólemezét (Az a szép piros hajnal), melyen erdélyi népzenét játszik, Kallós Zoltán, Martin György, Pesovár Ferenc, Juhász Zoltán, Petrovits Tamás, Virágvölgyi Márta, Tímár Sándor és saját gyűjtéseinek felhasználásával.
1990-től a Kalamajka népzenei együttes prímása lett, hetente tartottak táncházat a Molnár utcában, majd az Aranytízben, koncerteztek és lemezeket készítettek. Népzenével – főként a hegedűn játszott többszólamú népi tánczenével – a táncházmozgalom indulása (1972) óta foglalkozik intenzíven. Adatközlő népművészektől tanulva elsőként sajátította el a népi hegedülés játékmódját. Emellett játszik kontrán és bőgőn, illetve énekel is.
Népzenekutatóként is dolgozik, gyűjtött – a magyar mellett – szlovák, ruszin, román, zsidó és cigány népzenét is. Egy széki vonósbanda anyagát feldolgozva elkészítette az első zenekari monográfiát, ezzel 1987-ben megszerezte a zenetudományok kandidátusa fokozatot. 1992-ig az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként dolgozott. A kezdetektől fogva részt vesz a népzeneoktatásban, tanfolyamok vezetőjeként és hegedűtanárként több száz muzsikust tanított főleg itthon, de Európa és Amerika országaiban is. Aktívan közreműködött a hazai zeneiskolai népzeneoktatás megszervezésében. Mint népzenei szakértő és zenei rendező Szomjas Györggyel és Rosta Katalinnal 1991 és 2005 között együtt készítették az MTV és a Duna TV táncházas műsorait (Népzenei Magazin, Táncház). Emellett Halmos az ötletgazdája,szerkesztője és zenei rendezője egy 9 részből álló, népzenészeket, énekeseket bemutató dokumentumfilm-sorozatnak is (Muzsikusportrék), a rendező itt is Szomjas György.
Vérbeli mozgalmár, igazi integráló alkat. Nem véletlen, hogy számtalan konferencia, tanácskozás, szakmai esemény szervezője, levezető elnöke, számtalan szakmai kiadvány szerkesztője, szervezet vezetője. Ő a Táncházi Kamara (később Táncház Egyesület) első elnöke, nevéhez fűződik a Táncház Archívum létrehozása is. 2007-től a Hagyományok Háza Baráti Köre elnöke, 2012-től a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja.
Díjak, elismerések: Népművészet Ifjú Mestere (1973), Szocialista Kultúráért (1975), SZOT Díj (1976, Sebő Ferenccel megosztva), Állami Díj (1985, Sebő Ferenccel és Timár Sándorral megosztva), Magyar Művészetért Díj (1989), a Planetáris Tudat Díja (1998, Sebő Ferenccel és Timár Sándorral megosztva), Magyar Örökség Díj (1998), Gyula Város Díszpolgára (1999), Budapestért Díj (1999, Sebő Ferenccel megosztva), Bartók Béla Emlékdíj (2006), A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2007), A Népművészet Mestere (2012), Príma Díj (2012)
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 62–64.

Halmos Béla

Kása Béla mellett a táncházmozgalom másik nagy vizuális dokumentátora a filmrendező Szomjas György (1940–2021). Aki tősgyökeres urbánus fiatalként ugyanúgy 1972 karácsonyán szédült meg Széken, Kali néni táncházában, mint Halmos Béla, Sebő Ferenc vagy Sipos Mihály. Ő volt az, aki Sebővel az első ütőgardont átcsempészte a román-magyar határon, s aki már egy akkoriban készült, de dobozban maradt 15 perces idegenforgalmi propaganda filmben összehozta a folkot a progresszív jazzrockkal: miközben modernkori betyárok ismerkednek a Hortobágyon piros Citroennel száguldozó lányokkal, a Halmos-Sebő népies témáira improvizált hosszasan a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-syrius-klasszikus-6771">Syrius</a> együttes.
Szomjas György: „Mikor évekkel később a Talpuk alatt fütyül a szél című filmem forgattam, Sebő Ferit kértem fel zeneszerzőnek. Aki kitalálta, hogy annak főcímdala a Kiszáradt a tóból mind a sár mind a víz című archaikus pásztornóta legyen. Felmentünk az elképzelésünkkel Martin Györgyhöz a lakására, aki mondta, remek ötlet. Azzal levett egy könyvet a polcról, felütötte és ott volt, nem hazudok, 76 strófa ehhez. Úgyhogy kiválasztottam a 12-est, a 28-ast és a 42-est belőle, hogy nekünk ezek kellenek. Mindez jól érzékelteti a mozgalom mögötti tudományos hátteret, amire az egészet rá lehetett húzni. Sebőék voltak azok a kulcsemberek, akik megtalálták ennek a módját. Segített ebben, hogy egyszerre voltak zenészek és építészek. Egyrészt érezték a szívükben a zenét, másrészt értették, hogyan kell ezt felépíteni.”
Bár az 1976-ban bemutatott Talpuk alatt a fütyül a szél-ben végig autentikus népzene szól, következő betyárfilmjében, a Rosszemberek-ben a szonikus hagyomány már némi áttétellel jelenik, igaz, főcímdalát az alig 20 éves Sebestyén Márta énekelte. Ezt követően viszont Szomjas csak bő tíz évvel később fordult a kamerájával ismét a táncházmozgalom felé. Így született meg 1989-ben A mulatság című film, amelyet a Téka táborban forgatott, s amely a mozgalom releváns lenyomata lett.
Szomjas György: „Négy napig még a cipőmet sem vetettem le. Úgy zuhantunk be minden éjjel ruhástól a sátorba. Egyik nap Sára Ferenc kitalálta, hogy legyen hajnalköszöntés. Fél ötkor Feri, Dresch Mihály és még valaki furulyával elkezdték a muzsikát, ahogy lassan jártak körbe a táboron belül, az emberek úgy ébredtek fel és csatlakoztak. A végén már kétszáz méteres sorban kígyóztak, le a halastó partjára, ahol Feri és Misi is bevágta magát a vízbe, megmártóztak, majd vitték vissza a tömeget a táborba. A végén pedig bevonultak egy nagy csűrbe, és kezdetét vette az igazi buli. Na, arra aztán mindenki felébredt.”
Bár Székely Orsolya 1973-ban már ott forgatott az első nyilvános táncházakban (eredménye a Hajnalban indultunk című tévéfilm), mégis talán A mulatság volt az első film, amely a maga valóságában mutatta be az egész mozgalmat. S nyilván azért is vált annyira emblematikussá, mert szerencsés pillanatban született: nemcsak a témát kapta el derékon, de benne sűrűsödött a rendszerváltás környékének eufórikus hangulata. Azé a rendszerváltásé, amely aztán gyökeresen átszabta a táncházmozgalom társadalmi, gazdasági és politikai környezetét.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 139–140.

Szomjas György

Éveken át a táncházmozgalom erdélyi történetének egyik kulcszenekarában, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bodzafa-33775">Bodzafá</a>ban brácsázott, majd Magyarországra áttelepülve egészen az ezredfordulóig az Ökrös zenekarban húzta. Húsz esztendőn át töltötte be a Hagyományok Háza főigazgatói tisztségét, de legalább ennyire fontos, hogy a zeneszerző és népzenész Kelemen László vezette a Fonóban 1997 és 2001 között zajló Utolsó Óra programot, mely kétségkívül az elmúlt hetven év legnagyobb szabású népzenei gyűjtése volt.
1960-ban Gyergyóditróban, egy hagyományos székely faluközösségben született, tízéves korában a marosvásárhelyi Művészeti Iskola növendéke lett, ott is érettségizett 1979-ben. Miként mesélte: „Remek iskola volt, de népzenét egyáltalán nem tanultunk, az oktatás a különböző művészeti ágak mellett a klasszikus zenei műveltségre fókuszált.” Viszont diákként látta a Romániai Magyar Televízióban a Kaláka című honismereti és népművészeti vetélkedő műsorsorozatát, ezt követően fordult a figyelme ismét a hagyományos népi kultúra felé.
Miközben a kolozsvári G. Dima Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést tanult, gyűjtötte és játszotta az erdélyi hangszeres és vokális népzenét. Brácsát vett a kezébe, próbálta megtanulni Sebő Ferencék 1978-as Táncházi muzsika című lemezéről a számokat, nem sokra rá eljutott egy gyimesi tánctáborba, majd a Bodzafa brácsása lett. A legendás erdélyi táncházzenekarban akkoriban Papp István Gázsa volt a prímás és Szalay Zoltán a bőgős, énekesük pedig Panek Kati. Az 1983-as budapesti Táncháztalálkozóra kaptak ugyan meghívást, de a román hatóságok nem engedték ki őket. Az egyetem elvégzése (1984) után pedig az akkori romániai kötelező kihelyezési rendszer keretében két évig Nagyenyeden tanított, kórust vezetett és gyűjtötte a környék népzenéjét.
A <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bodzafa-33775">Bodzafa</a> a nyolcvanas évek közepén szűnt meg: előbb Székely Levente költözött át Magyarországra, aztán Papp István Gázsát Sepsiszentgyörgyre hívták prímásnak, Panek Kati inkább a színészi pályát választotta. Kelemen László a legsötétebb Ceauşescu-időkben, 1986 októberében szintén Budapestre települt át. 
1986 és 1992 között zenei szerkesztőként a Budapesti Zeneműkiadónál dolgozott, de a népzenélést is folytatta. 1987 tavaszán <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-okros-30561">Ökrös </a>Csaba hívta az éppen alakuló zenekarába, mely a kezdeti időkben főként a Kodály Kamara Táncegyüttest kísérte, amellyel a rendszerváltozás környékén többször eljutott az Egyesült Államokba, a végén már önálló zenekarként, saját programmal. 
Emellett Kelemen 1988 és 1990 között a Hungarotonnak szerkesztett erdélyi népzenei lemezeket. Kodály-ösztöndíjasként komolyzenei kompozícióit a Fiatal Zeneszerzők Csoportja koncertjein mutatták be, Hegedű-szólószonátáját Perényi Eszter játszotta korongra (Hungaroton). 1992 és 2000 között pedig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója volt.
1997-ben kezdeményezésére és vezetésével Utolsó Óra néven – a Fonó Budai Zeneházban, az MTA Zenetudományi Intézete támogatásával – olyan átfogó népzenei gyűjtésbe kezdtek, amelyre Lajtha László 1940-es évekbeli útjai óta nem volt példa. Mint Kelemen László a Fonó 25 könyvben felidézte: „a mintát a harmincas évek Pátria-felvételei adták. Aktív gyűjtőként rendszeresen szembesültem a terepen dolgozás nehézségeivel: a korabeli útviszonyok miatt alig tudtunk eljutni egy-egy faluba, sokszor ránk sötétedett, mire megszerveztük a gyűjtést, máskor felvétel közben benézett a szomszédasszony egy tojásért, vagy épp a háziaknak akadt dolguk az istállóban. Szóval sokszor nem lehetett hatékony a helyszíni munka. Ezért inkább felhoztuk a zenészeket, énekeseket Budapestre, és egy-egy hétre lényegében bezártuk őket a Fonóba. Olyannyira, hogy az első években még a szállásuk is ott volt.”
1997 és 2001 között 112 zenekarral több mint 1200 óra felvétel készítettek és archiváltak. A nagy elődökkel (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Vikár Béla, Lajtha László, Martin György, Kallós Zoltán) ellentétben ők kifejezetten a hangszeres népzene gyűjtésére és rögzítésére koncentráltak. Az erdélyi anyagban Pávai István, a felvidékiben Agócs Gergely, a délvidékiben Bodor Anikó, a kárpátaljaiban Pál Lajos volt a segítségére. A gyűjtésből eddig 68 darab, tanulmánnyal kísért CD jelent meg. 
Kelemen László szervezőként részt vett a Kárpát-medence hagyományait bemutató nagyobb demonstrációkon, így 2001-ben a Millenáris Álmok Álmodói kiállítás kísérő rendezvényeiben, több alkalommal a Sziget fesztivál folklór-eseményeiben, vagy a MüPa koncerttermeiben. 2008-ban Bereczky Csabával 9 részes dokumentumfilmet, illetve mozifilmet (Életek éneke) készített az erdélyi népzenészekről és hagyományőrzőkről.
2001 és 2021 között a Hagyományok Háza főigazgatója volt. Mint mesélte, „többször akarták megszüntetni az intézményt, kétszer – két különböző politikai kurzus alatt – egészen közel álltunk hozzá, de mindkétszer túlélte. Sőt, 2016-ban nemzeti intézmény lett. Felújítottuk a székházunkat, a Budai Vigadót, kiépíthettük a határon túli hálózatunkat, sőt, 2019-ben létrehoztuk az Erdély Hagyományok Háza Alapítványt.”
2022 tavasza óta ismét szülőföldjén, Erdélyben, Marosvásárhelyen él.
JBSz

Kelemen László (népzenész)

Miközben a beat/rockzene területén a hetvenes évek elején látványos visszaesés figyelhető meg, a vele érintkező más zenei területeken újszerű kezdeményezések tapasztalhatók. A hatvanas években kibontakozó folklór reneszánszából ekkor született meg a táncház-mozgalom, Cseh Tamás ekkor adta elő először nyilvánosan Bereményi Gézával közösen írt dalait, és megjelent a színen a jazz-rock második hulláma.

Tiszta forrásból – a folkreneszánsz
A hatvanas években kibontakozott folklórreneszánsz elég széles spektrumot fogott át: az Arany Páva népdalversenytől a folk-rock formációkon át az önálló, sajátos hangzásvilágú magyar népzenét a beat/rockkal ötvöző nagyobb színpadi művekig ívelt. Nem beszélve arról az újjászületésről, ami a – világzene globális térhódításával – a kilencvenes években a táncház-mozgalom révén végbement.
De vissza a hatvanas évek végére: fiatalok egyes csoportjai – elsősorban egyetemisták és fiatal értelmiségiek – egyfelől az akkoriban felgyorsult városiasodás, az egyre gyorsuló technikai haladás és a hozzá kapcsolódó életmód- és szemléletváltás, másrészt az addigra kiüresedő beat formái, jelentéstartalma helyett új kifejezési formákat, új közösségeket, új azonosulási lehetőségeket kerestek. És ihletért a tiszta forrásokhoz, a népdalhoz, a paraszti zenéhez nyúltak vissza. Nem a múltat akarták fátyolos szemekkel felidézni, hanem a múlt értékeiből eleven valóságot teremteni, és a folklórból merített zenei és magatartásformákkal, a költőktől átvett, tehát megtámadhatatlan versekkel, szövegekkel kívántak szólni generációjuk problémáiról. Egyesek, mint például Sebőék és később a Muzsikás, az eredeti parasztzene artisztikusabb másolásával, a Kaláka versmegzenésítésekkel, az Orfeo mozgalmi-politikai indulattal, külföldi életformaminták adaptálásával. És a hetvenes évek elején egy szűk, nagyvárosi, illúziót kereső réteg rá is kapott a friss zenei-szellemi táplálékra, melynek hatására 1972-ben életre kelt a mai napig eleven, időközben nemcsak Európában, hanem Amerikában és részben Japánban is elterjedt táncházmozgalom. 
Az egykor a Liszt Ferenc térről indult szűk szakmai kezdeményezés ma tízezreket vonz világszerte. Újabb és újabb generációk fedezik fel, és csak kevesen hagyják el. Követőit nevezték nacionalistának, néha irredentának, sokan sokféle szándékkal megfordultak benne, a többség azonban hű maradt a bartóki elvekhez. És bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték, ma is eleven valóság, mi több, exportképes magyar termék.

A folk élő, saját törvényei szerint kibontható anyag
Maga a táncház kifejezés erdélyi eredetű, máshol batyubálnak, mulatságnak, taposóbálnak, csűrdöngölőnek, fonóbálnak hívják. Mint hely és szórakozási forma a Kolozsvárhoz közeli Széken maradt fenn a legépebben, a maga tiszta és teljes egészében. Benne a városi fiatalok számukra ismeretlen szórakozási formával és különleges közösségteremtő erővel találkoztak.  Rádöbbenhettek, hogy a folklór nem elsősorban múzeumba való, hanem élő, saját törvényei szerint kibontható anyag. 
A népzenei új hullám megszületésében és kibontakozásában két mérnökhallgatónak, Sebő Ferencnek (1947–) és Halmos Bélának (1946–2013) volt úttörő szerepe. Miként Halmos emlékezett vissza később: „A hatvanas évek végén egy nemzetközi régészeti táborban a szerb, a szlovák, a német és a bolgár diákokkal kizárólag a dalokon keresztül értettük meg egymást. És ahogy hallgattam őket, rádöbbentem: csak mi magyarok nem tudunk közösen énekelni. Elkezdtünk Sebő Ferivel gitárakkordokat tenni a népdalok és a versek alá, majd szólóban és duóban beneveztünk a Röpülj, pává!-ra. A nemzetiségi zenével azonnal kiestünk. A magyar népdalokkal viszont egyéniben a döntőig jutottam, ahol nyertem egy hétnapos NDK-utat és egy táskarádiót. A Magyar Rádióban Sárosi Bálint sorozatában hallottam először a Le is szállnak, fel is szállnak című széki lassút. Márk József helyi lakos énekelte, Ádám István zenekara kísérte. És akkor már tudtam, hogy mit keresek.”  
A hangszeres népzenével Halmos és Sebő elsőként a néptánckutató Martin György (1932–1983) lakásán találkozott, aki – látva fogékonyságukat és lelkesedésüket – elküldte őket a Bartók Táncegyütteshez, ahová Martin mostohafia, Éri Péter (1953–) szintén velük tartott. S hogy miért az erdélyi hangszeres népzene volt az, amire a hetvenes évek elején a fiatalság fogékony volt? Egyszerűen másképpen szólt, másfajta művészi erőt adott, más volt a kisugárzása. Ősiségében is korszerűen hangzott. Virtuóz, de sallangmentes, ugyanakkor ritmikus, funkcionálisan tánchoz való.

Klasszik folk

Folk és világzene

Transylvanian Village Music From Gypsy, Hungarian And Romanian Tradition

Kalotaszegi népzene (ABT Kiadó)

Kalotaszegi népzene

1995-ben a kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyitotta kapuját a Fonó Budai Zeneház. Amelyről ma már bátran kijelenthető, hogy a táncházmozgalom történetének legjelentősebb magánvállalkozása. Létrehozója és mai napig finanszírozója Lukács József elektronikai mérnök, üzletember, zenész. És a Fonó azon ritka kivételek egyike, amely mindmáig megőrizte eredeti küldetését. Hogy nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt pedig az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak.
Lukács József: „A kilencvenes években a Los Andinos rajongóként rendszeresen jártam a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.”
A Fonó 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitott. Aztán rögtön be is zárt. Merthogy nem lett kész véglegesen. A szerződés viszont kötötte őket, a bulit eltolni nem lehetett. Így bár előző éjszaka még padlót raktak és délelőtt festettek, este muszáj volt kitárniuk a kapukat. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön. Ahogy meg pár év, hogy az intézmény kimozogja a helyét a fővárosi kulturális életben.
Persze a Fonó történetében is voltak látványos kilengések. Felfutása (mondhatni, aranykora) a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor a vöröses-sárgás épületben világzenei, sőt messze azon túli produkciók bukkantak fel. Különösen az akkor átadott, később bezárt, nagyobb tömegeket elnyelő Hangárban. Az ezredfordulón például itt adta első magyarországi koncertjeit a szerb rezesbandák egyik legkiválóbbika, a Boban Marković Orkestar. Jöttek, láttak, letaglóztak. De gyakortalilag itt született a Besh o droM, és sűrűn megpörgött itt a Korai Öröm és más, akkoriban széles közönségréteget delejező formáció. Akkora tömegeket, hogy egy idő után a ház fizikailag sem bírta a rászakadt érdeklődést. Mire Lukács József berántotta a kéziféket. Hogy inkább maradjon meg az intézmény a maga keretei között. Fizikai értelemben, szellemiségében, szolgáltatási színvonalában. Helyrehozták a vizes blokkot, letisztították a profilt, és meghúzták a határokat. Hogy az időközben átadott pajtával együtt legfeljebb 500 főt befogadó Fonó megmaradjon élhető, szerethető közegnek.
Gazdasági értelemben persze közel sem egyszerű ott az élet. A Fonó 2003-ban gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s akkor csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Azóta pedig az, hogy alapító-mecénása változatlanul tolja bele a nyolcszámjegyű szubvenciót.
Lukács József: „1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, hogy elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: »Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.« Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.”
Lukács szerencsére nem csalódott emiatt. Legalábbis nem annyira, mint azt a fentiek fényében az emberek gondolhatják. Tény, az általa megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a zeneház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehozta, s amíg kitermeli azokat az értékeket, ami számára kedves, addig legyen, mondja.
És a Fonó az elmúlt közel húsz évben tényleg betöltötte vállalt szerepét: a médiavilágon túli zenék egyik legfontosabb magyarországi menedéke lett. Fennállása alatt legalább félezer táncházat tartottak itt, több ezer zenekar juthatott pódiumhoz, több száz népzenei és kísérleti jazz albumot jelentettek meg. Az elmúlt tizenhét évben óvatos becslések szerint is legalább kétszázezren fordultak meg a falai között. Aki a szakmában számított, az mind megpördült errefelé. Többségük többszörösen. Lajkó Félixtől Palya Beán és Szalóki Ágin át a Parno Grasztig. A Besh o droM gyakorlatilag itt alakult, innen indulva nőtte ki magát nemzetközi jelenséggé. A Szlovákiából átköltöző Gyhmes szintén itt bontogatta szárnyait, eleinte harminc ember előtt, aztán sorra adták a teltházas bulikat. A Csík zenekar pedig olyannyira otthonra lelt a Sztregova utcában, hogy a mai napig itt próbálnak és itt jelentetik meg a lemezeiket.
Nem beszélve arról, hogy 1997 és 2001 között a Fonóban zajlott az Utolsó Óra, amelyhez mérhető átfogó népzenei gyűjtés nem történt Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 155–159.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.fono.hu/hu/">https://www.fono.hu/hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU</a>

Kapcsolatok