Band/name

Berecz András egykori zenekara, az Egyszólam a mai napig aktív, a mai napig képviseli a magyar népzene hagyományos előadásmódját.
Fábián Éva (1959, gardon, ének, mese), Juhász Zoltán (1955, furulya, duda) és Sáringer Kálmán (1955, furulya) muzsikája az archaikusabb zenei rétegekből táplálkozik, így repertoárjukba énekelt és furulyákon, dudán megszólaló dallamok tartoznak. Miként írták magukról: ez a zene egyszólamú, hisz ellenszólamok és harmóniák helyett minden közölnivalóját a dallam improvizált megformálásába sűríti.
1992 óta a Tolna megyei Váralján minden évben tábort szerveznek, ahol a „hagyományt ápoló-tanuló zenészek mellett jelen vannak a hiteles forrást jelentő idős adatközlők is”
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, A magyar folk története, Bp., Kossuth Kiadó, 2013, p. 190.

Egyszólam

Vannak előadók, akik nehezen tűrik a besorolást, mi több, levetik magukról a kalodát. A nyolcvanas években indultak közül például Berecz András (1957), aki festőművésznek és jogásznak készült, mégis az Ökrös és az Egyszólam együttesek alapítójaként-énekeseként toppant be közénk. Idővel az éneklés mellett újabb sávokat nyitott, néprajzi tanulmányokat folytatott, folkloristaként kutakodott, gyűjtött, könyveket írt, fotózott, feldolgozott és nagylemezeket gurított felénk. Meg hát mindenekelőtt repítette a szót. Így lett belőle mára Magyarország elsőszámú mesemondója.
Saját bevallása szerint pályája akkor állt be, amikor 1987-ben egy bostoni hegedűművész New Yorktól a Csendes-óceánig három hónapos körutat szervezett egy táncházi zenekar számára. Amelynek történetesen ő volt az énekese. Miként mesélte: „Akkor hagytam ott a Budai Parkerdőgazdaságot, ahol, mint időszaki erdőművelő sétaút karbantartó dolgoztam – magyarul döglött őzet ástam, fát ültettem, síutat építettem. Ott, Amerikában már hivatásszerűen énekeltem, és persze az énekek közé egy-egy tréfát is be-beszúrtam. […] Nem magamat szórakoztattam, másnak kellett belehalnia a nevetésbe. Sírtam, ha mások nem nevettek. Édesanyámtól örökölhettem. Az ő személye, a belőle áradó színház faraghatott belőlem ilyen játéklényt, színpadi embert.”
Berecz András számára az utazás, mondhatni, életforma. Óvodásoktól nyugdíjasokig, nevelőintézettől parókiáig mindenfelé jár, kel, mesél és énekel. Számtalan albumot, rádió- és tévéfelvételeket készített itthon, Európában és Észak-Amerikában. Tanított magyar népzenét Kalotaszentkirályon és a torontoi York egyetemen. Tolmácsok közvetítésével mondott mesét kanadai, észt, francia és holland közönségnek. Munkásságáért több díjat és kitüntetést kapott, mindenekelőtt a Kossuth díjat, de többek között a Népművészet Ifjú Mestere címet, a Magyar Művészetért díjat és a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.
JBSz
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 189.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/bereczandraseloadomuvesz/photos?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/bereczandraseloadomuvesz/photos?locale=hu_HU</a>
<a href="http://bereczandras.2p.hu/customPages/fellepesek?subSiteId=1">http://bereczandras.2p.hu/customPages/fellepesek?subSiteId=1</a>

Berecz András

Miközben a beat/rockzene területén a hetvenes évek elején látványos visszaesés figyelhető meg, a vele érintkező más zenei területeken újszerű kezdeményezések tapasztalhatók. A hatvanas években kibontakozó folklór reneszánszából ekkor született meg a táncház-mozgalom, Cseh Tamás ekkor adta elő először nyilvánosan Bereményi Gézával közösen írt dalait, és megjelent a színen a jazz-rock második hulláma.

Tiszta forrásból – a folkreneszánsz
A hatvanas években kibontakozott folklórreneszánsz elég széles spektrumot fogott át: az Arany Páva népdalversenytől a folk-rock formációkon át az önálló, sajátos hangzásvilágú magyar népzenét a beat/rockkal ötvöző nagyobb színpadi művekig ívelt. Nem beszélve arról az újjászületésről, ami a – világzene globális térhódításával – a kilencvenes években a táncház-mozgalom révén végbement.
De vissza a hatvanas évek végére: fiatalok egyes csoportjai – elsősorban egyetemisták és fiatal értelmiségiek – egyfelől az akkoriban felgyorsult városiasodás, az egyre gyorsuló technikai haladás és a hozzá kapcsolódó életmód- és szemléletváltás, másrészt az addigra kiüresedő beat formái, jelentéstartalma helyett új kifejezési formákat, új közösségeket, új azonosulási lehetőségeket kerestek. És ihletért a tiszta forrásokhoz, a népdalhoz, a paraszti zenéhez nyúltak vissza. Nem a múltat akarták fátyolos szemekkel felidézni, hanem a múlt értékeiből eleven valóságot teremteni, és a folklórból merített zenei és magatartásformákkal, a költőktől átvett, tehát megtámadhatatlan versekkel, szövegekkel kívántak szólni generációjuk problémáiról. Egyesek, mint például Sebőék és később a Muzsikás, az eredeti parasztzene artisztikusabb másolásával, a Kaláka versmegzenésítésekkel, az Orfeo mozgalmi-politikai indulattal, külföldi életformaminták adaptálásával. És a hetvenes évek elején egy szűk, nagyvárosi, illúziót kereső réteg rá is kapott a friss zenei-szellemi táplálékra, melynek hatására 1972-ben életre kelt a mai napig eleven, időközben nemcsak Európában, hanem Amerikában és részben Japánban is elterjedt táncházmozgalom. 
Az egykor a Liszt Ferenc térről indult szűk szakmai kezdeményezés ma tízezreket vonz világszerte. Újabb és újabb generációk fedezik fel, és csak kevesen hagyják el. Követőit nevezték nacionalistának, néha irredentának, sokan sokféle szándékkal megfordultak benne, a többség azonban hű maradt a bartóki elvekhez. És bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték, ma is eleven valóság, mi több, exportképes magyar termék.

A folk élő, saját törvényei szerint kibontható anyag
Maga a táncház kifejezés erdélyi eredetű, máshol batyubálnak, mulatságnak, taposóbálnak, csűrdöngölőnek, fonóbálnak hívják. Mint hely és szórakozási forma a Kolozsvárhoz közeli Széken maradt fenn a legépebben, a maga tiszta és teljes egészében. Benne a városi fiatalok számukra ismeretlen szórakozási formával és különleges közösségteremtő erővel találkoztak.  Rádöbbenhettek, hogy a folklór nem elsősorban múzeumba való, hanem élő, saját törvényei szerint kibontható anyag. 
A népzenei új hullám megszületésében és kibontakozásában két mérnökhallgatónak, Sebő Ferencnek (1947–) és Halmos Bélának (1946–2013) volt úttörő szerepe. Miként Halmos emlékezett vissza később: „A hatvanas évek végén egy nemzetközi régészeti táborban a szerb, a szlovák, a német és a bolgár diákokkal kizárólag a dalokon keresztül értettük meg egymást. És ahogy hallgattam őket, rádöbbentem: csak mi magyarok nem tudunk közösen énekelni. Elkezdtünk Sebő Ferivel gitárakkordokat tenni a népdalok és a versek alá, majd szólóban és duóban beneveztünk a Röpülj, pává!-ra. A nemzetiségi zenével azonnal kiestünk. A magyar népdalokkal viszont egyéniben a döntőig jutottam, ahol nyertem egy hétnapos NDK-utat és egy táskarádiót. A Magyar Rádióban Sárosi Bálint sorozatában hallottam először a Le is szállnak, fel is szállnak című széki lassút. Márk József helyi lakos énekelte, Ádám István zenekara kísérte. És akkor már tudtam, hogy mit keresek.”  
A hangszeres népzenével Halmos és Sebő elsőként a néptánckutató Martin György (1932–1983) lakásán találkozott, aki – látva fogékonyságukat és lelkesedésüket – elküldte őket a Bartók Táncegyütteshez, ahová Martin mostohafia, Éri Péter (1953–) szintén velük tartott. S hogy miért az erdélyi hangszeres népzene volt az, amire a hetvenes évek elején a fiatalság fogékony volt? Egyszerűen másképpen szólt, másfajta művészi erőt adott, más volt a kisugárzása. Ősiségében is korszerűen hangzott. Virtuóz, de sallangmentes, ugyanakkor ritmikus, funkcionálisan tánchoz való.

Klasszik folk

Folk és világzene

Sáringer Kálmán

Juhász Zoltán (furulya)

Fábián Éva

Seregélytánc

Ég felettünk, ég alattunk

Fa szülte ágát - Somogyi és gyimesi magyar népzene

Zöld erdőben táncolnak - Dél-Dunántúli magyar népzene hosszifuruglán betyárokról, pásztorokról és rabokról

Hungarian Folk Music

Komár László

Koós János

Kapcsolatok