Az 1960-as évek második felének egyik legsikeresebb zenekara.

Markó József (szólógitár) és Szilvássy Zsolt (basszusgitár, hegedű) 1963-ban a Tájfunban kezdtek, majd miután az évtized közepén Pósa Ernő lett az énekes, felvették – egy amerikai műhold után – az Echo nevet. 1965 tavaszán adták első koncertjüket a Budai Ifjúsági Parkban, ez év őszén pedig – a Bajtala-trióval megosztva –- megnyerték a budapesti tánczenei vetélkedőt, melynek díjaként rádiófelvételt (Kis Bence) készíthettek. 1966 tavaszán csatlakozott hozzájuk Varannai István (billentyűsök, ének), és ettől kezdve gyakori szereplői lettek az ORI-koncerteknek és tévéműsoroknak (Halló fiúk, halló lányok!, Könnyűzenét kedvelők klubja).

1967-ben Szörényi és Kóbor után Varannait szavazták meg a harmadik legjobb férfiénekesnek az Ifjúsági Magazin olvasói. Több országban (Románia, Jugoszlávia, NSZK, Ausztria, skandináv országok) vendégszerepelnek, miközben sorra írják a slágereket (Repülő farkas, De jó lenne utazni, 1966, Egy cserép kaktusz, Gondolsz-e majd rám?, 1967, Várlak, Menj, Fogtam egy törököt, 1968), 1969-ben viszont a Táncdalfesztivál-on Fehér Erikát, Magay Klementinát és Rátonyi Hajnalt kísérték. Ebben az évben az Illés együttessel is többször adtak közös koncertet.

Az Echo legnagyobb problémája, hogy az évek során sem találta ki saját arculatát, tagjai a beatkorszak elmúltával évente több hónapot a külföldi vendéglátóiparban dolgoztak, 1971-ben a zenekar többsége az NSZK-ban maradt. Előtte rövid ideig – még a Generál előtt – Révész Sándor is énekelt náluk.

JBSz–SJ

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p.. 153–154.