Band/name

A Valla Attila (ének), Mák András (billentyűsök), Tolnai Rudolf (gitár), Balogh Zsolt (basszusgitár), Bodrogi András (dob) felállású, 1987-ben alakult formáció a Fan-Fan mellett az 1980-as  évek végének másik tinisztár popzenekara volt. 1988-ban az Interpop Fesztivál után Fenyő Miklós nyúlt a hónuk alá. 1989-ben jelent meg első nagylemezük (Szerelmi leckék), amelyről több dal felkerült a sikerlistákra (Éget a vágy, Rió, Szeret, vagy nem szeret). Miután Valla Attilát behívták katonának, az énekes és szerző nélkül maradt zenekar leállt.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 390.

Bumm!

Lesittelték, elűzték, betiltották – ez történt az idei top pop magyarokkal

A magyar rockabilly királya nem csak a szőnyeget csavarta fel

Fenyő Miklós (1947. március 12., Budapest) a rock and roll legismertebb hazai képviselője, akit tisztelői Mr. Rock and Rollnak neveznek.
Gyermekkorát az ötvenes évek végén az Egyesült Államokban töltötte, innen ered a stílus iránti elkötelezettsége. 1962-ben a Sztár együttesben kezdett zenélni, 1964-től a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-syconor-6244">Syconor</a> tagja. 1967-ben alapította a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-hungaria-6630">Hungariát,</a> amelynek számos korszaka volt az elmúlt évtizedekben. Fenyő változó tagsággal és többször változó, mindig az aktuális trendekhez igazodó stílusokkal végig az élvonalban maradt.
A Hungariával a hatvanas évek végén megnyerte az 1968-as Ki mit tud?-ot, és a vokálhangzásra építő dalokkal (Csavard fel a szőnyeget, Rémlátomás, Repül a varázsszőnyeg, Eredeti rubin) állandó szereplője volt a sikerlistának. Fenyő a hetvenes évek közepétől megpróbálkozott a Nyugaton sikeres, múltat idéző nosztalgiahullám (revival) hazai népszerűsítésével, de a Beatles megidézésével nem érvényesült. Annál nagyobb sikert ért el viszont 1980 és 1983 között a rock and roll nosztalgiát elindító új Hungariával. Ebben az időszakban a legsikeresebb magyar zenekarvezetőnek és slágerszerzőnek számított, aki könnyed kézzel írta a korszak legnagyobb slágereit (Limbo-hintó, Hotel Menthol, Multimilliomos dzsesszdobos).
A zenekar szétválása után a Miki Teammel Magyarországon elsőként (1983–1985) játszotta az új trendi zenét, a rapes breaket, és igyekezett honosítani azt. 1985-ben ismét új tagokkal (Plexi, Frutti, Stolwerck Frici, Szóda Vaszil, Jáki Attila) megpróbálta modernizálni a rock and rollt, de ez a formáció rövid életű volt (lemezdokumentuma: Van, aki forrón szereti, 1985). Ezt követően a nálunk is népszerű euródiszkós Modern Talking mintájára létrehozta a Modern Hungariát (tagok: Bodnár Attila, Frutti és Plexi), és három évig ismét a sikerlistákon szerepelt (Elfújja a szél, Száll a léghajó, Csók x csók).
1989-től szólókarriert kezdett, emellett több előadót (Step, Szandi, Park, Cherry) menedzselt – váltakozó sikerrel. A kilencvenes években szerzőként és szólistaként is mindvégig aktív és sikeres maradt, így elmondható, hogy Presser után ő a legtermékenyebb magyar slágergyáros. 1992-ben műsorvezetőként a Calypso Rádióban dolgozott. 1995-ben a Népstadionban telt ház előtt tért vissza a Hungariával, majd egy turné után ismét szólóban énekelt. 1997-ben mutatták be Novai Gáborral közösen írt Hotel Menthol című musicaljét, 2001-től a József Attila Színház játszotta önéletrajzi ihletésű Made In Hungaria című darabját, majd 2006 májusában – ugyancsak a József Attila Színházban – mutatták be harmadik musicaljét, az Aranycsapat-ot.
Legsikeresebb dalainak gyűjteményét 2002-ben jelentette meg a Fenyő gyöngye albumon. Azok a nagylemezek, amelyen közreműködött, több mint ötmillió példányban keltek el. A kétezres évek óta rendszeresen fellép a Margit-szigeti színpadon, decemberben pedig Fenyő ünnep címmel ad karácsonyi koncertet a rajongóinak, akik közül sokan ötven éve elkötelezett hívei. Eddigi utolsó stúdióalbuma (Kell egy álom) 2007 nyarán jelent meg (ha nem számoljuk a 2009-es Made In Hungaria filmzenelemezt és a 2013-as, Vándorfi Lászlóval közös Száll az ének musical-albumot).
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 14–17.

Fenyő Miklós

1987-ben a szervezőknek nem sikerült összekalapoznia a megrendezéshez szükséges ötmillió forintot, így a fesztivál elmaradt, de 1988. július 19. és 23. között – a két elődöntőn és a döntőn – ismét megjelentek a siófoki szabadtéri színpadon a hazai intézményrendszer újabb sztárjelöltjei. Előzetesen korrupciós ügyekről, összefonódásokról suttogtak a kulisszák mögött, majd a fesztivál után a bizonyítékokkal megszorongatott ORI igazgatójának, Bulányi Lászlónak az öngyilkossága mintegy igazolta is a mendemondákat.
Tény, hogy ezen a fesztiválon valóban furcsa szempontok alapján történhetett az előzetes válogatás, hiszen a legtöbb közönségszavazatot kapott zenekar sem generált tízezer forintnyi telefonforgalmat. Az elődöntőben az egyik fellépő playbackről tátogott, mások pedig akkor is bekerülhettek, amikor a nevezési határidő lejárt. Miközben azért a versenyen olyan későbbi popsztárok vettek részt, mint Anita, az Exotic, a Fan-Fan, Gombóc, a Känguru, a Moho Sapiens, a No, a Pa-Dö-Dö, Pap Rita, a Rózsaszín Bombázók, a Szolid Party és Zámbó Jimmy.
A verseny nagydíját végül Anita, az I. díjat és a szerzői díjat Zámbó Jimmy, Siófok város díját a Rózsaszín Bombázók kapta. Különdíjjal jutalmazták a Casablancát és a Hetedik Kontinenst.

Interpop '88

A rendszerváltozás után a korábbi monolitikus, felülről beszabályozott, vertikálisan tagolódó poprockkultúra helyét Magyarországon is egyre inkább a több pólusú, horizontális, erősen differenciálódó popkultúra vette át. Ennek az egykori megtűrt underground vagy a támogatott mainstream éppúgy részét képezte, mint a tiltott, marginalizálódó rétegkultúrák vagy a késő Kádár-korszakban születő új ifjúsági szubkultúrák. A kilencvenes években jól elkülönülő fő ág jött létre: az értékorientált, új zenei-ideológiai törekvéseket magába foglaló alternatív kultúra (újhullám, kortárs rock, világzene, grunge, újprogresszívek), a piacorientált, popularitásra törekvő, fogyasztói kultúra (diszkó, house, euro-dance, szintipop, fiú és lányzenekarok, rap), valamint az agresszív, szélsőséges, ezért marginalizálódó kultúra (skinhead, hardcore). 
                     
Nem jött létre önálló alternatív közeg
A popkultúrának ezek az egymástól markánsan elkülönülő irányzatai már a kádári puha diktatúra utolsó éveiben is léteztek. Akkor egyértelműen úgy tűnt, hogy a beatgeneráció tagjainak pozíciókba kerülésével, az egyre szélesedő, új középosztályának létrejöttével, az iskolarendszer átalakulásával, kiterjedésével összhangban az alternatív kultúrából lehet az új mainstream. Aztán a rendszerváltozást követően hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egyrészt az alternatív kultúra régebbi és újabb képviselői nem tettek komoly kísérletet arra, hogy a mainstreamtől eltérő kulturális-zenei-piaci-média közeget hozzanak létre, másrészt nem állt szándékukban a létező, elavult struktúra átalakítása sem.
Bár a rendszerváltozás idején a megalakult kis kiadóknál számos alternatív produkció kapott nyilvánosságot, a remélt áttörés, az országos ismertség nem következett be. Csupán annyi történt, hogy megjelentek a régóta kiadásra váró vagy korábban parkolópályára kényszerített produkciók, amelyek a beatkorszakkal ellentétben már nem nemzedéki, hanem csak szűk – igaz, véleményformáló – értelmiségi-baráti-egyetemi-főiskolai-újságírói körben terjedtek, hatottak.
Csaknem hasonló sorsra jutottak (leszámítva a legendásodás folyamatát) a nyolcvanas évek második felében startoló, tehetségkutató vetélkedőkön, kis klubokban felbukkant előadók. Az alternatív létből kellő nyilvánosság, közönség- és médiatámogatás hiányában ők sem tudtak továbblépni a születő újkapitalizmus szigorú törvényei között. 
Bár kezdetben a magyar alternatív rockzenekarok is szép számmal szerepeltek a multik üzleti terveiben, ezeket később módosították, mert a kiadók portfóliójában – a nemzetközi trendeket és a piaci logikát követve – mindinkább a profitorientált produkciók kerültek előtérbe. A kilencvenes évek elején már csak azok jöhettek számításba (Kispál és a Borz, Tankcsapda, Nyers, PUF, Quimby), akik átküzdötték magukat a hazai vadkapitalizmus akadályain, és eközben kellő népszerűséget is szereztek ahhoz, hogy érdemes legyen szerződtetni őket.
Az alternatív kultúra kibontakozásának és áttörésének esélyeit rontotta, hogy bár a nyolcvanas évek végén nálunk is megjelentek a kortárs rockkal szimpatizáló darkok, gothok, rapperek, újromantikusok. Magyarországon ezek a csoportok társadalmi méretekben jelentéktelenek voltak azokhoz a tinédzser tömegekhez képest, akik körében már a piackonform magatartásforma és gondolkodásmód, a fogyasztásra szocializálódó kapitalizmus vált általánossá. 

Trendkövető tinédzserek
A nyolcvanas években az új technikai innovációk, a CD, a videóklip és a VHS-kazetta megjelenése alapvetően alakította át a poptermelés és -fogyasztás szerkezetét. Magyarországon ezek a változások – a szokásos sokéves fáziskésésnek köszönhetően – épp a rendszerváltozás idejére estek. Amikor 1988 őszén megjelent az első CD, hivatalosan még csak pár száz lejátszó készülék volt az országban. Elsőként az Omega és a Neoton albumát nyomták ki 2-2000 példányban, amelyeket először az őszi BNV-n árusítottak 550 forintért. Aztán Székesfehérvárott – Kelet-Európa első CD-gyárában – nagyban is megkezdték a termelést. Bár a termékek 80 százaléka eleinte a nyugat-európai piacra készült, a VTCD 1990 óta hazai CD-k kiadásával is foglalkozott. Eleinte évi 12-15 kiadványt vállaltak fel ezer-ezer példányban (olyan előadóktól, mint a Bikini, az Első Emelet, a Hungaria, Katona Klári, Komár László, Koncz Zsuzsa, Máté Péter, a Napoleon Boulevard, a Neoton, az Omega és Szécsi Pál), de Koltai Róbert Sose halunk meg című filmjének zenéje már tömegsikert aratott (20 ezret adtak el belőle).
A változásokat elősegítette, hogy a nyolcvanas évek fordulóján ezek a műfaji, üzleti, technológiai változások nálunk egybeestek a nemzedékváltással. És a nagy többség számára a pop is fogyasztási cikk lett. A kilencvenes évek elejétől a hazai popüzlet már különböző stílusokba, trendekbe sorolva szállította a fogyasztásra szánt termékeket, sztárokat. Az új tizen- és huszonéves korosztály pedig hamar a kereskedelmi rádiók és televíziók befolyása alá került, a kommersz popcorn-kultúra (vagy hazai megfelelőjének) fogyasztója lett. A kereskedelmi szempontok szerint kialakított kínálatba nem fértek bele sem a hazai, sem a külföldi alternatív vagy progresszív zenei törekvések sem. A world music sokáig éppúgy periferiális jelenség maradt nálunk, mint a grunge vagy a hip hop.

Válságban a koncertszervezés
A kilencvenes évek elején a közönségigények átalakulását, a piaci változásokat, a tradicionális rockzenei stílusok, formák, üzletágak iránti érdeklődés csökkenését már jelezték a különböző listák, nézőszámok, mutatók. 1991-ben az eladott lemezek alapján készülő sikerlistát már a Bonanza Banzai vezette, Gergely Róbert, a Manhattan, az Edda és Szandi előtt, miközben a Top 10-be még olyan előadók és formációk fértek be, mint a Locomotiv GT, Demjén Ferenc, Zámbó Jimmy, a Republic és a Rapülők. 
Aztán 1992-ben a Magyar Hírlap közölte az ország egyik leglátogatottabb vidéki nyári koncerthelyszíne, az Agárdi Popstrand statisztikáját, ahol 150–260 forintos jegyárak mellett a legtöbben (4000-en) az Edda fellépésére váltottak belépőt, ezt követte a Manhattan (1500), a Pa-Dö-Dö (1400) és az R-Go (1400). Miközben Demjén Ferenc és a Republic 1000–1000, az AD Stúdió, Deák „Bill” Gyula, az Exotic, Vincze Lilla és Zorán mindössze 300–400 nézőt vonzott. A Neotonra Pécsett 3000 fős koncerthelyen 400-an voltak kíváncsiak, az Eddára és a Pokolgépre 1000 fős bulihelyen 630, illetve 560 néző váltott jegyet, ugyanakkor az R-GO 70–100 fős jegyeladásokkal turnézott. 
A Tavaszi Fesztivál-on Koncz Zsuzsa három telt házas koncertet adott a Budapesti Kongresszusi Központban, amelyeknek az összköltsége 803.200 forint volt. A jegyeladásokból, reklámból származó bevételek 864.000 forintot tettek ki, így tehát a vállalkozás koncertenként 20-20 ezer forint nyereséget hozott. Demjén Ferenc viszont hiába töltötte meg az Erkel Színház nézőterét, lemezbemutató koncertjének összbevétele csak 366.400 forint volt, ugyanakkor a fellépés költsége 409.800 forintra rúgott. Vagyis ebben az esetben a telt ház is 43.400 forint ráfizetést eredményezett. Szponzor nélkül ezért a továbbiakban már a legnagyobb sztárok sem koncertezhettek.
Az alternatívoknak és a feltörekvőknek ennél jóval rosszabbul ment. A 800 ezer forintos költségvetésű, háromnapos HungaroCarrot fesztivál például 400 ezer forint veszteséget hozott a Petőfi Csarnokban. Ugyancsak hasonló nagyságrendű bukás volt a Ring Kiadó reprezentatív gálája, amelyen A Rock gyermekei és a Csillag születik akció legtehetségesebb zenekarai vonultak fel, és amelyre 520 néző váltott jegyet.

A sztárcsinálók
Magyarországon a rendszerváltozás idején a nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező zenészek – menedzserként, művészeti vezetőként, igazgatóként – leszerződtek a megalakuló hanglemezkiadókhoz (Nívó, Proton, Rákóczi, Magneoton, Rózsa, Craft), majd a multinacionális cégek betelepülésével elfoglalták azok felkínált igazgatói, ügyvezetői székeit. (Szigeti Ferenc – Zebra, Universal, Benkő László – Hungaroton, Pásztor László – Warner)
A kilencvenes években a nagy öregek mellett megjelentek a hazai show bizniszben azok a zenész üzletemberek is (Környei Attila, Berkes Gábor, Pierrot, Hauber Zsolt, Tabár testvérek), akik pályájukat a nyolcvanas évek végén sikeres vagy kevésbé sikeres zenekarokban kezdték, és gyorsan kifutó karrierjük után a kilencvenes évek elejétől producerként vagy menedzserként kívánták hasznosítani tapasztalataikat, kapcsolataikat. Mivel a multik egyre kevesebb figyelmet fordítottak a magyar előadókra (inkább a készárut vették át a beszállítóktól), ezeknek a független lemezkiadóknak, producereknek, zeneszerzőknek még nagyobb tér nyílt felfedezetteik befuttatására.

Bumm!

Zeneszöveg

Kapcsolatok

Fenyő Miklós

Interpop '88

90s mainstream pop

Valla Attila

Bodrogi András

Tolnai Rudolf

Mák András

Balogh Zsolt

Szerelmi leckék

Szeret, vagy nem szeret

Rió

Éget a vágy