A hetvenes évek második felében kibontakozó erdélyi táncházmozgalomban az 1976-ban alakult Bodzafa volt az első fecske. A következő években akadt olyan időszak, amikor Kolozsváron három, főként a zeneiskola hallgatóiból álló zenekar – a Bodzafa mellett a Harmat és az Ördögszekér – működött párhuzamosan. Tagjaik folyamatosan cserélődtek, egyrészt egymás között, másrészt az épp végzett és az ország más vidékeire „áthelyezett” diákok helyére lépő újakra.

A három zenekarból 1980-ra egyedül a Bodzafa maradt talpon, melynek nagyjából ugyanekkorra stabilizálódott a felállása: Papp István „Gázsa” (1959, hegedű), Kelemen László (1960) és Szalay Zoltán (1959, bőgő). Énekesük pedig Panek Kati (1957) lett, akit egyrészt nagyapja, az író Horváth István rendszeresen vitt magával a Küküllő-menti Magyarózdra, amikor a falumonográfiájához anyagokat gyűjtött, másrészt már a táncházmozgalom beindulása előtt énekelt népdalokat a kolozsvári Diákrádió „Visszhang” fogadóestjein vagy egyéb magyar kulturális rendezvényeken, például az Ifjúmunkás Matinékon.

Panek Kati: „Először operaénekes akartam lenni. A nyolcadik osztály után elvittek egy zenetanárhoz meghallgatásra, de csak népdalokat ismertem. Mikor meghallgatott, azt kérdezte tőlem, hogy aki így tud népdalokat énekelni, az miért akar operaénekes lenni. »II. Török Erzsébet vagy II. Tóth Erzsébet akarsz-e lenni?« – kérdezte. »I. Panek Kati.« – vágtam rá egy gyermek magabiztosságával. Aztán később mégis a marosvásárhelyi színiakadémiát végeztem el, melynek befejezésekor Harag György rendező hívott meg a kolozsvári Állami Magyar Színházhoz. […] Két tagozat működik benne: egy drámai és egy opera. Esténként felváltva játszik a kettő. Én a prózai (drámai) tagozatnál vagyok, s ott mindenféle műfajt játszom. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című zenés darabtól, Sütő Suzai menyegző-jén át, Ionescu Kopasz énekesnő-jéig szinte mindent. Az előadások magyarul vannak, a román daraboké is. 1989 előtt rengeteget utaztunk vidéki előadásokra. Ezért is nehéz volt összeegyeztetnem minden más jellegű tevékenységgel.”

Bár Panek 1977-től a Bodzafával énekelt, miután Marosvásárhelyre járt a színművészeti főiskolára, a folyamatos ingázás nehezítette az életüket. S csak azt követően tudott teljes értékűen bekapcsolódni a zenekar munkájába, hogy 1980-ban Kolozsvárra szerződött. Ettől fogva dolgoztak komolyabban, jártak gyűjteni hétvégenként falvakba, bálokba, lakodalmakba, hét közben pedig Kolozsváron muzsikáltak. A koncentráltabb munka eredménye lett az 1982-es, Venyigével közös album, majd az 1985-ben megjelent Magyarózdi népzene. (Utóbbi anyagát egy Ceauşescu műsor miatt a beígért három nap helyett mindössze három óra alatt kellett felvenniük.)

Emellett a Bodzafa rengeteg rádiófelvételt készített, de azok végül áldozatául estek a változó időknek, mivelhogy a nyolcvanas évek közepén a Ceauşescu-rezsim beszüntette a helyi, valamint az országos rádiók magyar adásait (a román televízió magyar adásával együtt). 1984-ben pedig Kolozsvárott – egy meszelés apropójából – gyakorlatilag betiltották a táncházat.

„Gázsa” és Kelemen áttelepültek Magyarországra, Szalay a brassói zenekonzervatórium tanára lett, a magára hagyott Panek Katinak pedig lényegében véget ért népdalénekesnői karrierje. Az ünnepi alkalmakra még be-bevállalt fellépéseket, de amúgy maradt a színészi pályán.

JBSz

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 223–225.