A magyar népzenei együttesek ezredfordulói friss vonulatát jelentik azok a fiatalokból álló bandák, amelyeket leginkább folkkocsmákban lehet tetten érni. Nem feltétlen hagyományhű hangszerösszeállításban, nem feltétlen autentikus népzenét játszanak. Viszont kellő ötletességgel és fiatalos vehemenciával. Zömmel a világzene kategóriájába szokás őket sorolni, de azért akadnak köztük olyanok, akik a rostán innen maradnak.

Mint például az 1997-ben nekilendült Berkó – Soós András (1986, hegedű, Éri Márton (1980, brácsa), Bobár Zoltán (1978, brácsa, harmonika), Bognár András (1983–, nagybőgő). A mérai cigánydombról elnevezett budapesti/tordasi zenekar tagjai ugyan mind népzenei iskolát végeztek, mégis jó ideje kizárólag első kézből, erdélyi zenészektől tanulnak. Azoktól a muzsikusoktól, akik idővel szinte családtagként szerették őket. Miként a fennállásuk tizedik évfordulójára megjelentetett CD-jük kísérőfüzetében írják: „Árus Feri, Árus Béla, Toni Rudi és Fodor Sándor Neti, azaz Neti Sanyi bácsi nem csak arra tanítottak meg minket, hogy milyen csárdással kell megkezdeni egy lakodalmi rendet, hanem azt is, mit jelent »zenésznek lenni«. Maguk mellé ültettek a cigánypadra, és így muzsikáltuk végig a szüreti és húsvéti bálokat, keresztelőket és lakodalmakat. Amikor a lakodalmi közönség és a zenészek is elfogadták a játékunkat, akkor érezhettük, hogy jó úton járunk.”

Bár repertoárjukban széki, magyarpalatkai, mezőkölpényi, fejérdi, dunántúli és szatmári zenék is szerepelnek, a fentiek fényében a hangsúlyt főleg a kalotaszegire helyezték. Idővel pedig az egykori szigorúan hagyományos előadásmódjuk is sokat változott: a hegedűt felváltotta a szaxofon, a brácsát és harmonikát az elektromos billentyűs hangszer, az „orga”, a nagybőgőt pedig a basszusgitár és a dob. Így megszólalásuk némiképp hasonlatos ahhoz, ahogy manapság a modernizálódott kalotaszegi cigánybandák muzsikálnak.

2010 körülig léteztek.

JBSz

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd, A magyar folk története, Bp., Kossuth Kiadó, 2013, p. 196–197.