Audio/name

Trió - Dresch Mihály - Lukács Miklós duó

A hazai etnojazz két kimagasló egyénisége, a Dresch Quartetben évtizedek együtt muzsikáló, két generációt képviselő Dresch Mihály (szaxofon, fuhun, furulya) és Lukács Miklós (cimbalom) 2010 óta lép fel duóban is. Játékuk különleges művészi-emberi összhangjának, zenei gazdagságának, sokszínűségének bizonyítéka a 2013-ban kiadott Labirintus, melyen részben erre a produkcióra írt saját kompozíciók, részben olyan szerzemények hallhatók, mely a Dresch Quartet már régen nem játszik koncerten, a duó viszont továbbgondolta azt. Elképesztő tudás, hangszerbiztonság, invenció és szabadság jellemzi őket. Miként a lemezen a művészek vallják: „A muzsikálás nyitott és szabad, duó-formációban pedig főleg; egészen tág világokat teremthetünk meg. A stílus nem zárt, hanem azok a zenei anyagok, zenei szövetek lettek fontosak benne, amik számunkra sokat jelentenek és a régi tradíciókból fakadnak.”
Dresch Mihály és Lukács Miklós alkalmanként azóta is adnak duókoncertet, de újabb hanghordozót eddig nem jelentettek meg.
JBSz

Dresch Mihály - Lukács Miklós duó

A mai magyar jazz kiemelkedő alakja, kiváló szaxofonos, aki a magyar népzene és a jazz ötvözésén alapuló saját zenei világot alakított ki.
Tizenhét évesen Johnny Griffin játékának hatására választotta hangszerének a szaxofont. Zenei tanulmányait a jazz konzervatórium előkészítőjében kezdte, majd 1979-ben elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszakát.
Kezdetben elsősorban a klasszikus amerikai fekete jazz, valamint a gospel és a spirituálé iránt érdeklődött. A nyolcvanas évek elejétől rendszeresen koncertezett neves hazai jazzmuzsikosokkal. Többek között Regős István és Binder Károly zenekaraiban játszott. A Binder Quintet 1983-as felbomlása után csatlakozott Szabados György szabad zenei műhelyéhez.
Szabados „tanítványai” közül kétségkívül Dresch Mihály az, aki a szabadosi örökséget nemcsak tovább vitte, hanem gyönyörűségesen kiterjesztette. Tehetségén túl ebben nyilván sokat számított, hogy az alapvetően elméleti megközelítésű, arisztokrata attitűdű Szabadossal szemben Dresch földműves, iparos családból származott. Kisgyerek korában például ámulva hallgatta a nyugati pályaudvar egykori restijében Kozák Gábor József és népi zenekarát. Vagy Földesen, a keresztanyjánál nagyon szerette, ahogy a lakodalmi bandák húzták. Aztán megérintette a jazz. Lendületet, energiát, nemességet érzett benne. Hogy aztán ezzel keveredve törjenek elő belőle az erős gyerekkori zenei élmények.
A szerény, befelé élő Dresch nem tartja magát műfajteremtőnek, pedig nagyon is az: nincs még egy alkotó, aki így ötvözné az amerikai fekete jazz harmóniavilágát és improvizációs technikáját a magyar népdalkinccsel és lelkülettel. Akinél e két eltérő világ ennyire míves és természetes egységet alkotna. Aki tényleg ennyire hamisítatlan „magyar jazzt” játszana. Dresch Mihály számára a zenélés az elmúlt harmincöt évben személyes identitáskeresés volt, befelé élt, belülről építkezett, konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy az mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek.
Dresch Mihály: „A népzene éppúgy életképes és ugyanúgy érzéseket fejez ki, mint a jazz. Sokféle szinten lehet hozzá közelíteni. Egy régi dallamot vagy egy jazzimprovizációt a maga keretein belül egyaránt mívesen próbálok eljátszani. A népzenét és a jazzt csak az különbözteti meg egymástól, hogy milyen szellemi töltéssel játszom. Nem akarok semmit sem belemagyarázni, ez adja magát. A gyimesi zenének például eleve sajátságos története van. Régies ízű. Nem vagyok népzenekutató, de úgy érzem, a gyökerei a honfoglalás előtti időkre nyúlnak vissza. Emellett személyes élményekhez is kötődik, jártam arra, láttam a tájat, ismerem az embereket. Ezek az élmények óhatatlanul megmozdulnak az emberben. Sonny Rollins darabjai egészen más érzéseket és élményeket indítanak meg bennem, másként hatnak rám, más hozzájuk a viszonyom. Ezek a zenék mégis békésen megférnek bennem. Egész életemben arra törekedtem, hogy érzékeltessem: az ember egyszerre szeretheti a legtisztább jazzmuzsikát és az eredeti népzenét. Egyszerre lehet korszerű és magyar. Mindenkinek megvan a maga története, élményvilága, ami beletapadt, beleégett a mindennapjai során. Ezeket a zenéket az életem részeként élem meg.”
Hogy ez mennyire így van, mutatja, hogy saját kvartettje mellett Dresch rendszeresen játszott népzenei együttesekben. A kilencvenes években például a mai világzenei színtéren roppant népszerű, akkoriban kizárólag autentikus parasztzenét megszólaltató Csík Zenekarban furulyázott. Az utóbbi években pedig gyakorta fújta azt a fából készített és szaxofonbillentyűkkel megszólaltatott, a népi furulyára emlékeztető hangszert, amelyet nemrég már saját névvel (fuhun) látott el.
Első kvartettjét 1984-ben alapította, melynek a kilencvenes évek közepéig gyakorta változott a felállása. Az első lemezeken Grencsó István (1956, fúvós hangszerek), Benkő Róbert (1949, bőgő) és Baló István (1954, dob) voltak a partnerei. Az 1993-ban megjelent Zeng a lélek című CD-n már Geröly Tamás (1954) dobolt és Lajkó Félix (1974) hegedült. Az 1995-ös Folyondár-on Lajkót Kovács Ferenc (1957, hegedű, trombita) váltotta fel.
1998 tavasza óta újra Baló István a kvartett dobosa, a bőgős pedig a fiatal Szandai Mátyás (1977) lett. Ettől kezdve a hangzás kiteljesedett, a magyar népzenei hatás, a jó értelemben vett nemzeti karakter hangsúlyosabb lett. Az Angliában kiadott Riding the Wind és a Szép csendesen című lemezt 2002-ben az Archie Shepp közreműködésével készült, nagy nemzetközi visszhangot kiváltó Hungarian Bebop követte. A 2004-es Egyenes zene a Gramofon szavazásán elnyerte Az év legjobb magyar jazzlemeze díjat. Dresch Mihály – a kvartett korongjai mellett – 2006-ban Borbély Mihállyal, 2013-ban pedig Lukács Miklóssal jelentetett meg közös albumot.
Az elmúlt évtizedekben Dresch Mihály számos rangos fesztiválra és jazzklubba kapott meghívást, fellépett többek között a Jazz &amp; Wine Festival-on Olaszországban, a Kalisz Festival-on Lengyelországban, a Jazz Brugge fesztiválon Belgiumban, a London Jazz Festival-on, a JazzFest Wien-en, a párizsi New Morning klubban. Pályafutása során olyan neves előadókkal lépett színpadra és készített felvételeket, mint John Tchicai, Archie Shepp, Roscoe Mitchell, Chico Freeman, Lee Konitz, David Murray és Dewey Redman. Bár Dresch teljesen egyedi zenei világot alakított ki, a mainstream jazztől sosem távolodott el teljesen, albumain rendre szerepel egy-egy örökzöld kompozíció is.
Díjak, elismerések: Az év jazz-zenésze (2005), Liszt Ferenc-díj (2007), Szabó Gábor díj (2010), Érdemes művész (2011),
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 241–246.

Dresch Mihály

Cimbalomművész, régóta Dresch Mihály alkotótársa. Klasszikus zenei pályán kezdte, 1999-ben elvégezte a Zeneakadémiát, aztán Borbély Mihály révén bekerült a hazai etnojazz közegbe, és azóta e színtér egyik legkeresettebb és legmegbecsültebb muzsikusa. Saját együttesei, a Cimbiózis és a Lukács Miklós Quintet mellett többek között a Dresch Quartet, a Tóth Viktor Arura Trió, a Juhász Gábor Trió, a Balkán Jazz Project és a Both Miklós FolkSide oszlopos tagja. Emellett gyakorta duózik Balogh Kálmánnal, Dresch Mihállyal és Borbély Mihállyal. Nem mellesleg a kortárs zene avatott tolmácsolója, többek között szoros munkakapcsolat fűzi Kurtág Györgyhöz és Eötvös Péterhez, rendszeresen őt kérik fel új műveik bemutatójára.
Lukács Miklós 1977-ben többszörös hendikeppel indult, amikor világra jött: édesanyja albérletben, édesapja kollégiumban lakott, így jobb híján lekerült a nagyszülőkhöz Törökszentmiklósra. Mikor évekkel később visszakerült az aszfaltdzsungelbe, gyakorta panaszkodott migrénes fejfájásra, vitték orvoshoz, majd pszichológushoz, „gyógymódként” pedig a szülők beíratták a hatodik kerületi zeneiskolába.
A zeneiskolában Szakály Ágneshez került, aki nagyon hitt benne, még fél éve sem tanult, már benevezte a Rácz Aladár cimbalomversenyre, ahol aztán a serdülő korcsoportban második lett. A siker több szempontból is jókor jött, ambíciót, versenyszellemet hozott az életébe, az akkori egyetlen televíziós csatornában sokan felfigyeltek tehetségére, folyamatosan kapta a koncertmeghívásokat. Lévén konok és kitartó fajta, bírta a tempót, sikerrel felelt meg mindenhol, és sokáig úgy tűnt, senki és semmi nem állíthatja meg emelkedését a klasszikus zenei pályán. Amikor azonban 1999-ben kézbe vette zeneakadémiai diplomáját, fura mód minden megváltozott.
Fontos tudni, hogy egészen addig Lukács Miklós számára csak a klasszikus zene létezett. Legalábbis előadói szempontból. Édesapja tudatosan távol tartotta a cigányzenész pályától, hisz a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján már lehetett látni, hogy annak a muzsikának közel sincs akkora keletje, mint néhány évtizeddel korábban. A klasszikus zene meg nemcsak egzisztenciát adhat, de amúgy is minden zene alapja.
Kamaszkorában a klasszikus zenén kívül persze Lukácsot is megérintették más műfajok, tizenhárom évesen például imádta a metált, maidenes pólóban és szegecses bőrdzsekiben járt. Nagyjából ezzel egyidőben fedezte fel magának a jazzt, elsőként Oscar Peterson trióját. S olyan mélyen megérintette annak szabadsága, hogy mivel időközben zongorázni is tanult, egy ideig komolyan fontolgatta, hogy a konzi után Binder Károlyhoz felvételizik a jazztanszakra.
Huszonkét éves koráig előadóművészként azonban kizárólag a klasszikus zene foglalkoztatta. Haladt a pályán, sikert sikerre halmozva. Tizenegy évesen az UNICEF egyik brüsszeli gáláján már szólókoncertet adott, később sokat turnézott az ELTE kamarazenekarával. 1997-ben szólistaként szerepelt a Budapesti Fesztiválzenekar Liszt: Hat magyar rapszódia című lemezén. 1998-ban az Egyesült Államokban a Concertante di Chicago kamarazenekar szólistájaként lépett fel, olyan nagy sikerrel, hogy a következő évadra is visszahívták. Úgy tűnt, tényleg övé a világ, neves zenekarokkal, karmesterekkel, művészekkel játszhatott, súlya volt a fellépéseinek. Így a diploma után csak ült otthon, és várta a jobbnál jobb felkéréseket. A telefon azonban nem akart csörögni.
Akkor már volt családja, már nem lehetett az addigi felelőtlen életet élni, így mit tehetett, mindent bevállalt, amit lehet. Nappal gyakorolt, zenét írt, hangszerelésekkel foglalkozott, este hétkor pedig bement az étterembe, és éjjel tizenegyig örökzöldeket zongorázott. A vendéglátózásból többek között Balogh Kálmán segítette ki, meghívta a Gipsy Bandjébe zongorázni, később beajánlotta maga több zenekarba. Aztán Borbély Mihály révén bekerült a hazai etnojazz vérkeringésbe, az elmúlt években megszámlálhatatlan formációban játszik/játszott, többek között a Borbély Műhelyben, a Dresch Quartetben, a Palya Bea Quintetben és a Mitsoura zenekarban. Olyan világsztárokkal muzsikált, mint Herbie Mann, Chico Freeman, Steve Colman, Archie Shepp vagy Uri Caine. Szakcsi Lakatos Bélával 2004-ben duólemezt készített, de kísérte Szalóki Ágit, Herczku Ágit és Bognár Szilviát is. Nem maradt hűtlen a klasszikus zenéhez sem, szólistaként a varsói, a hamburgi és a torinói filharmonikusokkal, illetve az Orchestre de la Suisse Romande-dal lépett fel, tavaly a világhírű Yehudi Menuhin fesztiválon szólókoncertet adott, utóbbi helyre jövőre is visszavárják.
Az utóbbi években főként a Dresch Quartetben, a Tóth Viktor Arura Trióban és a saját Cimbiozis zenekarában szárnyal, miközben művészetében a kortárs zene, a jazz és különböző népek zenéi tökéletes szimbiózisban állnak.
És a végére egy örömteli hír róla: 2022. december 13-án a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjának választották.
JBSz
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/mikloslukacscimbalom/">https://www.facebook.com/mikloslukacscimbalom/</a>

Trió - Dresch Mihály - Lukács Miklós duó

Kapcsolatok

Dresch Mihály - Lukács Miklós duó

Dresch Mihály

Lukács Miklós

Trió - Dresch Mihály - Lukács Miklós duó